Fundamentumok: újjászületés, megtérés, megújulás

Az alábbi dolgozat szerzője George William Lasher (1831-1920), baptista lelkész. Lashert 1859-ben szentelték fel lelkésznek. Több gyülekezetben is szolgált New Yorkban, New Jersey-ben, Massachusettsben és Connecticutban, majd 1872-ben a Baptista Oktatási Társaság (Baptist Education Society) elnökévé választották. Tiszteletbeli doktori címmel tüntette ki a Hamilton Theological Seminary és a Colgate Egyetem. Olyan, a saját korában nagy népszerűségnek örvendő írások szerzője, mint a Theology for plain people (Teológia a hétköznapi emberek számára), vagy az Individualism in Religion (Individualizmus a vallásban). 

Harold Begbie a „kétszer született emberek” című művében különféle eseményekről számol be, amelyekben egyvalami közös: hihetetlenül lealacsonyodott, lecsúszott, romlott természetű emberek hirtelen hatalmas változáson mennek keresztül a gondolataikat, a céljaikat, az akaratukat, tehát az egész életüket érintően. Anélkül, hogy szándékosan figyelmen kívül hagyná az „újjászületés” szót, vagy magának az újjászületésnek a tényét, a megtérés eseményét hangsúlyozza, aminek szerinte része az újjászületés is. A mi felfogásunk szerint azonban az újjászületés a megtérésnek és a valódi, hosszútávú változásnak csak a forrása. A legtöbb modern tanításnak éppen az a gyengéje, hogy a megtérést és a megújulást túlhangsúlyozzák az újjászületés kárára – az utóbbit vagy teljesen ignorálják, vagy szinte nullára redukálják.

Jézus Krisztus nem sokat beszélt az újjászületésről, sőt, az újjászületésnek megfelelő görög szót, a palingenesis-t csak egyszer említi. Emellett hivatkozik (lásd Mt 19,28) teremtett dolgokra, a világegyetem új rendjére, de az utóbbi esetben nem az egyes személyek megújult állapota a hangsúlyos. Tanította azonban ezt a nagy igazságot, csak más szavakkal; szükséges dologként beszél róla, nyilvánvalóvá téve, hogy az embernek szüksége van az újjászületésre, illetve, hogy Isten országát sem lehet másként megragadni, csak az újjászületéssel.

Az evangéliumok úgy mutatják be Jézust, mint akinek a tanítása magában foglalja az újjászületést, amely nélkül lehetetlen megfelelni az isteni követelményeknek; János evangéliumában azonban már az első fejezetben megjelenik – ráadásul egészen világosan –, és az evangélium végéig jelen van az újjászületés gondolata. Amikor János első fejezetében elhangzik (a Jn 1,12-13-ban), hogy azok, akik befogadták Isten Igéjét, azok „hatalmat”, vagy jogot kaptak arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek, akkor világosan megfogalmazódik az is, hogy ez a hatalom, vagy jog nem az emberi természet velejárója, annak forrása nem a természetes születés, hanem valóban újonnan való születést jelent: „akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.” (Jn 1,13)

Ez az új, vagy második születés az, amely által Isten gyermekeivé válhatunk. János kijelentése (Jn 3,3) megkérdőjelezi azt a széles körben elterjedt elképzelést, miszerint Isten az egyetemes emberiség Atyja, és abszurddá teszi az „Isten” minden embert érintő „atyaságáról”, „isteni atyaságról”, vagy ilyen kontextusban a „mennyei Atyáról” való beszédet, de gondolhatunk más, hasonló kifejezésekre is, amelyektől már torkig vagyunk. Semmi sem áll távolabb az igazságtól, és semmi sem veszélyesebb és megtévesztőbb, mint az az állítás, hogy Ádám gyermekei, azaz leszármazottai természetüknél fogva Isten gyermekei. Számos olyan téves elképzelés alapja ez, amely az eljövendő állapottal és az eljövendő ítélet folytonosságával kapcsolatos. Egészen konkrétan azt állítják némelyek, hogy bár az apa megfenyíti a fiát, de csak azért, mert a fia érdekeit tartja szem előtt; viszont az apa-fiú kapcsolat eleve kizárja annak gondolatát, hogy az apa tűzre vesse a fiát és örökre ott tartsa. Nem számít – mondják –, hogy milyen bűnről, vagy bűncselekményről van szó, szenvedéssel jóvá lehet tenni; az apa szíve biztosan megenyhül, a tékozló fiú pedig megtér, és a fia után epekedő apa örömmel telve és boldogan várja őt vissza.

Ennek az érvelésnek a tévedése nyilvánvalóan abban a feltételezésben rejlik, hogy természeténél fogva minden ember Isten gyermeke, amit viszont az Úr Jézus kifejezetten cáfol (Jn 8,42), hiszen azt mondta, hogy bizonyos emberek az ördög atyától származnak. A Nikodémussal folytatott beszélgetésből kiderül, hogy mi a feltétele annak, hogy az „egyszer született” (értsd fizikailag a világra született/ford.) emberek meglássák Isten országát. Az, hogy kétszer születnek meg, először testtől, másodszor pedig Lélektől. „Ha valaki nem születik újonnan (anothen), nem láthatja meg az Isten országát.” Felülről való, mennyei születésnek kell megelőznie a mennyei örökséget. Nikodémus, bár Izrael tanítója volt, nem értette ezt. Hiába olvasta a jeremiási igéket (Jer 31,31) az új szövetségről, amely egyszersmind új szívvel jár. Nem tudta megkülönböztetni a természetes embert a lelki embertől. Fogalma sem volt arról az állapotváltozásról, amely a valódi megújulás alapja. De Nikodémus ezzel nem volt egyedül, sokan élnek ebben a tévhitben.

Ennyi évszázad után az Újszövetség olvasói közül sokan még mindig elhasalnak ezen az igazságon, „elferdítve az Úr egyenes útjait”, még azok közül is, akik egyébként János evangéliumára kanonikus és eredeti iratként tekintenek. A Jn 3,5-öt illetően elfogadják az újjászületésről szóló tanítást, de az újjászületést magát olyan külső cselekedettel párosítják, amely nélkül szerintük az elégtelen, és amely nélkül nem is lehet teljes. A rituáléikkal egyértelműen kifejezik, hogy a vízkeresztség esszenciális része és okozója az újjászületésnek, amelyről viszont Jézust azt mondja, hogy „felülről valónak” kell lennie. Nem értik e passzusban szereplő szavakat, eltorzítják őket, és a „víztől született” kitételt úgy magyarázzák, mintha itt a vízkeresztségről lenne szó, miközben ebben a szakaszban és fejezetben szó sincs erről, ráadásul ez az értelmezés szembe megy az egész Szentírás tanításával.

A lexikográfusok (többnyelvű szótárak szerkesztői/ford.), a nyelvészek és az evangéliumi teológusok mind cáfolják Jézus szavainak ilyetén értelmezését, amikor is azt mondja: „ha valaki nem születik víztől és (kai) Lélektől, nem mehet be az Isten országába.” A lexikográfusok szerint a kai görög kötőszónak lehet epexegetikai, azaz másodlagos jelentése is, (ahogy gyakori előfordulása is bizonyítja,) ami arra szolgál, hogy erősítse az előtte lévő szó jelentését; ebben az esetben a jelentése „éspedig”, „azaz” vagy „nevezetesen.” Így aztán igazolható a következő olvasata a mondatnak: „ha valaki nem születik víztől, azaz/éspedig Lélektől, nem mehet be Isten országába.” A nyelvészek ugyanerre hívják fel a figyelmet, és számtalan példát idézhetnénk a szó e használatára mind a klasszikus, mind az újszövetségi görögből. A teológusok kifejezetten tagadják, hogy az újjászületés vízkeresztség által menne végbe. Ragaszkodnak ahhoz, hogy itt egy tisztán lelki, spirituális jellegű megtapasztalásról van szó, akár a keresztség előtt, akár után kerül rá sor, és tagadják, hogy ennek a lelki születésnek a víz lenne az okozója, teljesen mindegy, hogy hogyan kerül a víz felhasználásra. Ennek ellenére néhányan, akik egyébként azonosulnak az újjászületés itt közreadott értelmezésével, amikor a keresztséget, valamint a keresztségnek a keresztyén tanrendszerben betöltött helyét és jelentőségét vizsgálják, ismét a ritualista, szentségi nézethez pártolnak (Könnyű volna az előbb mondottakat idézetekkel igazolni, utalva konkrét szerzőkre és könyvekre, de a helyhiány miatt erre most nincs lehetőség. Olyan kitűnő forrásból származnak, hogy aligha vonhatjuk kétségbe, hogy az intelligens olvasó bizonyítékul szolgáló idézetek nélkül is elfogadja majd ezeket az állításokat).

PÁL, JÉZUS MAGYARÁZÓJA

Jézus legjobb magyarázója azok közül, akik a történelemben követőjének vallották magukat, az az ember volt, akit „választott edényként” azért „készítettek”, eszközként arra szántak, (ApCsel 9,15), hogy az Isten országáról szóló evangéliumot elvigye kora pogány nemzeteihez, és hogy továbbítsa nekünk, 20. századi embereknek az evangélium magyarázatát. Nekünk is mondhatta volna az apostol: „Tudtotokra adom, testvéreim, hogy az evangélium, amelyet én hirdettem, nem embertől való, mert én nem embertől vettem, nem is tanítottak rá, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából kaptam” (Gal 1,11-12). Pál erről az emberi lélekben végbemenő munkáról úgy beszél, mint „új teremtésről” – valami, ami korábban nem volt jelen. „Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az” (2Kor 5,17). „Mert Krisztus Jézusban sem a körülmetélkedés nem számít, sem a körülmetéletlenség; hanem csak az új teremtés” (Gal 6,15). Pál, amikor az üdvösség útjáról beszél, soha, egyetlen értekezésében sem céloz arra, hogy az új teremtés valamiféle rituálé által jönne létre. Mindig és mindenütt lelki élményként tekint rá, illetve olyan lelki megtapasztalásként beszél erről, amelyet Isten Lelke munkál, és amelynek alanya csak annyit tud, mint amennyit a gyógyulást elnyert ember jelentett ki magáról: „Egyet tudok: bár vak voltam, most látok” (Jn 9,25).

A TAPASZTALAT, MINT BIZONYÍTÉK

A Bibliában, különösen is az Újszövetségben szereplő imádságok nem utalnak arra, hogy az Istenhez könyörgő ember újjászüéletésért imádkozna, vagy hogy új szívet kérne. Lehetséges, hogy megtanították neki, hogy szüksége van rá, és szemtől szembe találhatja magát ezzel a jelentőségteljes és meghatározó ténnyel; de a gondolatai kevésbé egy új szív körül, inkább a bűnei és az ítélet körül forognak. Meg akar szabadulni a bűneitől és azok következményeitől. Elítélt bűnösként kezd magára tekinteni, akire az igazság Istene ráncolja a homlokát, és kétségbeesik. De beszélnek neki Jézusról és Isten megbocsátó kegyelméről, és azt kéri, hogy ezt a kegyelmes bánásmódot alkalmazzák az ő lelkére is. „Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot” – ez az érv; ezt az irgalmasságot Krisztus munkája biztosítja; az, hogy Isten őt rendelte bűnökért való engesztelésként. De amikor az esedező, hívő bűnös ráébred arra, hogy imája meghallgattatott, rájön, hogy új teremtés. Anélkül született meg a mű, hogy tudatában lett volna. Csak annyit tud, hogy valami történt vele – nagy változáson ment keresztül. Már új teremtés. Meri hinni és remélni, hogy Isten fia és az új élet örömében azt kiáltja: „Abba, Atyám!” (Édesapám!) „Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy Isten gyermekei vagyunk” (Róm 8,16), ezt követően pedig megtudjuk, hogy egy gazdag Atya örökösei vagyunk – „örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak” (Róm 8,17), akivel együtt kell szenvedünk és akivel együtt fogunk uralkodni.

A MEGTÉRÉS

A megtérés (aminek a jelentése tulajdonképpen csak „változás”), mint mondtuk, része az újjászületés fogalmának; de e két szó jelentése nem azonos. Az újjászületésből következik a megtérés, de (általános értelemben/ford.) létezik újjászületés nélküli megtérés is. Veszélyes, ha ezt a különbségtételt nem vesszük figyelembe, és azt feltételezzük, hogy mivel a megtérés láható, érzékelhető, ezért azt mindig meg kellett, hogy előzze az újjászületés. A megtérés pusztán mentális folyamat is lehet; meggyőződünk valamiről, de a szívünk érintetlen marad. Ez történik folyamatosan az iskolákban: oktatás által pallérozottabbakká válunk. Erre valók az iskolák. A megtérés megváltozott gondolkodásmódot von maga után, de ez megtörténhet erkölcsi állapotváltozás nélkül is. Az újjászületés egyszeri alkalom az ember életében – csak egy lelki újjászületés van –, de megtérésre többször is sor kerülhet. Az újjászületés együtt jár azzal, hogy lelkünkben megtapasztaljuk az új, örök, isteni életet – magának az Istennek az életét –, az istenfiúságot, a Szentlélek folyamatos bennünk lakozását. De a megtérés olyan is lehet, mint amilyen Saul királyé volt, aki egyszer beállt Jehova prófétái közé, vagy mint Simon mágusé, aki ezt mondta: „Könyörögjetek értem az Úrhoz, hogy semmi se szálljon rám abból, amit mondtatok!”

A megtérés lehet az azzal kapcsolatos meggyőződés eredménye is, hogy végső soron életünk megváltozása hasznunkra válhat mind az elkövetkezendő-, mind a jelenlegi életünkre nézve; hogy az eljövendő világban megkapjuk azt, amit ebben az életben kiérdemeltünk. De ebből még nem következik, hogy szívből szeretnénk az Istent és hogy elkötelezettek lennénk az Ő dolgai iránt. Az emberek a világban sokszor „megtérnek”. Sokszor meggondolják magukat, és gyakran megváltoztatják az életmódjukat is, és ez előnyükre is válhat. De ezt nem azért teszik, mert újjászülettek, és mert – megújulva a Szentlélek erejében – Krisztus által bensőséges kapcsolatba kerültek az Istennel.

Manapság a vallási életre leselkedő egyik legnagyobb veszély, hogy az újjászületést a megtéréssel helyettesítik, és a gondolatban megtért embereket rögvest keresztyéneknek tekintik, illetve az ébredési összejövetelek „megtérőire” úgy tekintenek, mint akik újjászülettek és üdvösséget nyertek, csak azért, mert ott és akkor a gondolkodásuk egy pillanatra megváltozott. Az ember politikailag úgymond áttérhet egyik pártból a másikba. Az elveit tekintve is „megtérhet”, amikor más elvek szerint kezd el élni. A keresztyének az újjászületés következtében megváltoztathatják vallási nézeteiket, és átmehetnek egy másik felekezetbe. De vannak keresztyének, akiknek az életében évekig meg sem jelenik a megtérésre való igény. A szívük megkeményedik, vakok lesznek Isten dolgaira, és letérnek az egyenes útról, amely mellett egykor elkötelezték magukat; nekik megtérésre van szükségük. A legtöbb ébredés a szentek megtérésével kezdődik. Ritkán látunk nagy számú lelki újjászületést, viszont arra sokszor látunk példát, hogy már újjászületett férfiaknak és nőknek, akik nincsenek tudatában elhívásuknak, megtérésre van szükségük ahhoz, hogy elkötelezzék magukat a körülöttük élők szolgálatára. Először megtért egyházra van szükségünk, majd pedig újjászületett és megtért emberekre.

A MEGÚJULÁS

A megújulás feltételezi a megtérést, viszont az újjászületést nem. Az újjászületés biztosítja a megjavulást, de a megjavulásnak nem feltétele az újjászületés. Hitújítók, reformerek mindig és mindenhol voltak, úgy a pogány vallásokban, mint a keresztyénségben. Buddha hitújító volt, ahogy Konfúciusz és Zoroaster is. Mohamed is reformernek tekinthető. A királyok és a papok is reformerek voltak, miközben semmit sem tudtak Isten életéről az emberi lelket érintően.

A keresztyén ember megreformált, azaz megújult ember, bár megreformálása korántsem teljes, és nagyon sok megújulásra sarkalló impulzusra van szüksége. Manapság a vallás legszembetűnőbb és leghalálosabb tévedése éppen azon törekvése, ami az emberek és a társadalom megreformálására irányul, hiszen az újjászületést a megújítással helyettesíti.

Számtalan módja létezik annak, ahogy a mai társadalmi életben az egyének, a családok és a közösségek fizikai állapotának jobbátételét próbálják kieszközölni, miközben az ember lelki élete érintetlen marad. Emberi módszerek foglalják el az isteni ideál helyét, és azok, akik nem találnak utat az ember belső életéhez, megelégszenek azzal, hogy a „külsőt” – létünknek csak a felszínét –, a viselkedést elérjék és jobbá tegyék.

Dunát lehet rekeszteni azokkal a civil szervezetekkel, melyeknek a legfőbb célja nem csak a fizikai feltételek jobbá tétele, hanem a testvériség kimunkálása is. Érv lehet ezek létezése mellett, hogy az embert jobbá tudják tenni a bizalom és a testvériesség eszméje által, amelyet a személyes kapcsolatok, a különféle eskük és fogadalmak, valamint az aktív szociális élet biztosít. A tanulni akarás és a szabályok betartása a rendbe való beavatás feltételei.

Tagadhatatlan, hogy ezek a megjobbítást célul kitűző szervezetek hasznosak és sikeresek. Mindegyikben találni valami értékelhetőt, és összességében hozzájárulnak a közhangulat javulásához. Ugyanakkor van egy végzetes hiba abban a nézetben, ami szerint a társadalom felemelése és nyomorúságainak feszámolása pozitív hatással van a vallási életre, és előmozdítja a keresztyénség ügyét. Talán éppen ezek a társadalom megreformálására létrehozott különféle szervezetek jelentik az egyik legnagyobb akadályát annak, hogy a keresztyénség manapság a civilizált és névleg keresztyén országokban győzedelmeskedni tudjon. Folyamatosan csinosítják és renoválják a külsejét, de a belseje nem lesz jobb, mint amilyen korábban volt, mert a szív ugyanolyan gonosz és bűnös marad továbbra is. „Ti, farizeusok a pohár és a tál külsejét megtisztítjátok, de belül telve vagytok rablásvággyal és gonoszsággal.” (Luk 11,39)

A farizeusok koruk legvallásosabb embereinek számítottak, mégis ők vallottak a leginkább kudarcot. Jézus senki ellen nem kelt ki olyan indulatosan, mint a farizeusok ellen. Miért? Azért, mert a bűnbánat és a hit helyébe a megjavulást helyezték; mert emberi eszközökkel akarták megvalósítani azt, amit egyedül csak a Szentlélek tud elvégezni. Így tehát a társadalom megjobbítására irányuló minden kísérlet, amely nem a betegség gyökerével foglalkozik, és ami az orvosságot nem az élet székhelyére, az emberi lélekre alkalmazza, képmutató, és farizeusi tevékenységet eredményez. Ezek csak a külsőségekre teszik a hangsúlyt, míg a benső iránt közömbösek. A templomajtóból a pokolba vezető út ugyanolyan rövid, mint a villamosszékből vagy az akasztófa kötelétől. Több egyháztag került hitetlenül pokolba, mint gyilkos. „A jó mindig a legjobbak ellensége”; hasonlóképpen, a jobbá válás mindig Krisztus keresztjének ellensége.

Begbie úr „kétszer született emberei” megjavultak, és ennek tanújelét is adták az életük hátralévő részében. De ennek oka az volt, hogy másodszorra is megszülettek, azaz újjászülettek; rajtuk kívül azonban rengeteg olyan ember van, aki ugyan „megjavult”, de ugyanúgy a pokol örököse, mint „megjavulása” előtt. Begbie a jobbá vált emberek végtelen tömegéből csak párat emel ki – néhány ezret.

Alapvető jelentőségű a keresztyén tanrendszert illetően a bűnismeret – az, hogy bűnbánatra jussunk –, ebből fakadóan pedig az, hogy kegyelemért könyörögjünk, amire aztán a Szentlélek válaszol, aki újjászüli, megtérésre vezeti, megreformálja és felkészíti a mennyei boldogságra lelkünket.

Forrás: The Fundamentals, A Testimony to the Truth, III. 133-140.

Fordítás: M.T.A.