Meg tudsz változni X. (Hogyan tudjuk egymást segíteni a változásban?) – beszélgetés Tim Chester “You can change” című műve kapcsán a megszentelődésről

Az interjú korábbi részei: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész

Parti Benedek: Egyedül nem megy?
Márkus Tamás András: Isten a változás okozója, és ő a változásunk folyamatát közösségi térbe helyezte. Az egyház, illetve annak konkrét manifesztációja, a helyi gyülekezet Isten kegyelmi eszköze, amivel a hitünket és a bűnbánatunkat újra és újra megerősíti, aktivizálja, de ezen túl egy csatorna is a többi kegyelmi eszköz számára – mindegyik az egyház közösségében, a gyülekezetben bontakozik ki. Chester említ egy, a megszentelődésről szóló könyvet, aminek a borítóján valaki egyedül ballag egy tengerparton. Ez azt üzeni, hogy a megszentelődés, a szentség rólam és Istenről szól csak. De a változás a Bibliában sohasem magányos projekt, hanem mindig közösségi. Ez a szemlélet problematikus. Még az evangéliumi hívők is úgy képzelik, hogy a gyülekezeti közösség csak „ráadás” a keresztyén életben. Újjászülettek, megtértek, keresztyénként élnek, aztán – ha találnak egy, az igényeiknek megfelelő közösséget, és kipróbálják, hogy beváltja-e a hozzáfűzött reményeiket – nagy nehezen esetleg döntenek az elköteleződés mellett, „megajándékozva” azt a bizonyos közösséget a személyükkel. Ez nagyon messze van a bibliai normától, sőt, szembemegy azzal. Elsősorban nem a közösségnek van szüksége rájuk, hanem nekik a közösségre.

P. B.: A változás tehát közösségi jellegű. Milyen bibliai referenciák vannak erre?
M. T. A.: Pál így sürgeti az efézusi keresztyéneket a szent életfolytatásra: „Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrért: éljetek ahhoz az elhivatáshoz méltón, amellyel elhívattatok” (Ef 4,1). Krisztus halála által együtt épülünk Isten hajlékává (Ef 2,22), hogy „ismertté legyen most az egyház által Isten sokféle bölcsessége” (Ef 3,10). A helyi gyülekezet mindenki számára egyrészt hajlék, másrészt a bölcsesség kirakata. Ebben a kontextusban megy végbe a megszentelődés, tehát a változás közösségi feladat.

P. B.: Hogyan néz ki ez a gyakorlatban, így, közösségi kontextusban?
M. T. A.: Fontos látni, hogy ez egy folyamat – hangsúlyozza Chester. De közösségi folyamat, és nem individuális. Amikor Pál arról beszél, hogy egy hívő miként válik éretté, akkor az egész Krisztus-testről beszél: „…hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, Krisztus testének építésére, míg eljutunk mindnyájan a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra” (4,12-13). Istent nem egyénileg mutatjuk be, demonstráljuk a világ számára, hanem a közösségben megélt életünkön keresztül, valamint azon keresztül, hogy szeretjük egymást (lásd Jn 13,34-35; 17,20-23). Ezért buzdítja Pál az efézusiakat arra, hogy a legteljesebb egység legyen közöttük (lásd Ef 4,2-6), hiszen egy „testnek” a tagjai, amelynek célja, hogy „az igazsághoz ragaszkodva felnövekedjenek szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus” (15. vers).

P. B.: Mi a jelentősége a változásban annak, hogy a közösség feje Krisztus? Miben nyilvánul ez meg?
M. T. A.: Az a feladatunk, hogy a test úgy változzon meg, hogy illeszkedjen a fejhez. Ezt egyedül nem vagyunk képesek megtenni. Nem tudunk egyedül Krisztus testévé válni. Nem tudunk magunktól eljutni az érettségnek arra a szintjére, amire el kell jutnunk. A változás tehát – újra hangsúlyozzuk, – közösségi folyamat. Ez persze azt is jelenti, hogy a bűn is közösségi probléma.

P. B.: Közösség nélkül is bűnösek vagyunk, nem?
M. T. A.: Nyilvánvalóan igen, de a magányomban nem válik nyilvánvalóvá – sokszor saját magunk számára sem, mert nem érzékeljük úgy a következményét, a hatását. A bűn az egész közösség fejlődését, növekedését akadályozza. Mindannyiunkra hatással van. Megakadályozza, hogy együtt Krisztus testévé legyünk. Egyébként a privát, titkos bűneink is hatással vannak a közösségre. Senki sem tudta például, hogy miután leigázták Jerikót, Ákán elvett a zsákmányból egy köntöst, ezüstöt, meg aranyrudat, de egy ember titokban elkövetett bűne is oda vezetett, hogy Isten népe vereséget szenvedett. A bűnöm miatt nem tudom azt a szerepet élni, amit Isten osztott rám, valamint nem tudom úgy megvalósítani, ahogy azt Isten eltervezte, ezért aztán a közösség sem tud fejlődni, és nem tudja visszatükrözni a fejet, Krisztust sem.

P. B.: Ha jól értem, így is-úgy is hatással lesznek a közösségre bűneink.
M. T. A.: Hacsak nem élünk abszolút módon remeteként, elvonulva mindenkitől és mindentől, igen. De a kérdés azért fontos számunkra, mert a változás elképzelhetetlen más kontextusban. A gyülekezeti közösséget Isten adta, hogy a változás helyszíne, terepe legyen. A gyülekezet alkalmasabb hely a változásra, mint egy terápiás csoport, mint egy lelkigondozó irodája, vagy egy rekreációs centrum. „Minden szenttel együtt” megy végbe a változás (Ef 3,18). Krisztus különféle ajándékokat adott az egyház számára, hogy együtt növekedjünk (Ef 4,7-13).

P. B.: Éppen az Ef 4-ben olvasunk „felnőttkorról” és „nagykorúságról”, amit el kellene érnünk. Mit jelent egy keresztyén esetében a „felnőttkor” és a „nagykorúság”?
M. T. A.: Jézus jeleníti meg számunkra ezt a célt, állapotot, vagy mércét. A keresztyén közösség előtt ott van példaként Krisztus, illetve mindazok a krisztusi személyek, akik hasonlítanak a Mesterhez. Tehát vannak előttünk hús-vér példák. Természetesen senki sem olyan teljesen, mint Krisztus, de más keresztyének segíthetnek abban, hogy megjelenítsék számunkra, mit jelent Istennel járni. Példák lehetünk egymás számára a kegyelemben való növekedésben is. Mások láthatják azt, hogy mi hogyan növekedünk azáltal, hogy megküzdünk a bűnnel, és hitben Istenhez fordulunk, és mi is láthatjuk ezt mások életére nézve.

P. B.: Gondolod, hogy a hívek ilyen szinten figyelik egy gyülekezeten belül egymást, és abból profitálni is tudnak?
M. T. A.: Most egy ideális, Isten igei útmutatásainak megfelelő gyülekezeti közösségről beszélünk. Elvileg minden vasárnap alkalom lehetne számunkra, hogy arról beszélgessünk, hogy Isten hogyan munkálkodott az életünkben az elmúlt héten – hogyan válaszolt az imádságainkra, Isten igéje milyen vigaszt nyújtott, milyen lehetőségeink voltak az evangelizációra, vagy hogy milyen kísértések törtek ránk és a Lélek által hogyan küzdöttünk meg velük. Miközben ezt tennénk, megerősítenénk Istenbe vetett hitünket, hiszen látnánk, hogy Isten él és munkálkodik egy konkrét közösségen belül. Másrészt mindannyian kaptunk valamilyen ajándékot arra, hogy az egyházat, Krisztus testét építsük, de ehhez egy konkrét keresztyén közösség részének kell lennünk.

P. B.: Milyen ajándékokról van szó, és kitől kaptuk?
M. T. A.: Krisztus testben való mennybemenetelének egyik oka az volt, hogy az egyház tagjai valamilyen speciális lelki ajándékban részesüljenek, amivel hozzá tudnak járulni az egyház közösségi életének építéséhez (Ef 4,7). Ha valaki hívő keresztyén, akkor érintett ebben, hiszen mindenki kap valamilyen ajándékot, lásd Ef 4,16: „akiből az egész test egybeilleszkedik és összekapcsolódik a különféle ízületek segítségével úgy, hogy minden egyes tagja erejéhez mérten közösen munkálja a test növekedését, hogy épüljön szeretetben.” Mindannyian részt vállalunk Isten hajlékának építésében.

P. B.: A gyakorlat mégis azt mutatja, hogy némelyek hozzájárulása a gyülekezeti élethez jóval nagyobb, mint másoké – pl. azoké, akik meghallgatják az istentiszteletet, és utána mindenféle kontaktus nélkül távoznak.
M. T. A.: Ez nem csak azok hibája, akik nem vállalnak részt az egészben, és csak „fogyasztók”, hanem gyakran azoké is, akik viszont nagyon odateszik magukat, hiszen ők jól elvannak a „szolgálói csapattal” magukban, klikkesednek. Mindkét részről kezdeményezni kellene: az egyik részről meg kell születnie az elhatározásnak, hogy a kapott ajándékaikat „beletegyék” a gyülekezetbe, azoknak pedig, akik szolgálnak, kapacitálni kellene azokat, akik bátortalanok. De először is hirdetni kellene az igét, hiszen az ige egyértelmű tanítása szerint szükségünk van egymásra – mindenkire szükségünk van. A többieknek rád, neked meg a többiekre. Mások segítségére van szükséged ahhoz, hogy változni tudj. És másoknak is szüksége van rád, hogy változni tudjanak.

P. B.: De konkrétan mi tudunk egymásnak nyújtani?
M. T. A.: Együtt és egymás előtt magasztaljuk az Urat. Mintha különböző szólamai lennénk ugyanannak az éneknek. Vagy ott a vigasz. Pál a vigasztalás kölcsönösségéről így ír: „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket.” (2Kor 1,3-7). Isten kegyelmével kapcsolatos egyéni tapasztalataink alkotják az egyház közös tapasztalati kincsét, amely által mindannyian épülhetünk.

P. B.: De mégis vannak fontosabb szerepek a gyülekezetben, nem?
M. T. A.: Igaz, hogy Pál kiemeli azok szerepét, akik hirdetik, magyarázzák és alkalmazzák Isten igéjét (lásd Ef 4,11), de ezt azért teszi, mert a Szentírás az Istenről szóló igazság forrása, és erre – Isten igéjének hirdetésére – feltétlenül szükség van ahhoz, hogy a bűnök mögötti hazugságok lelepleződjenek. De ezek – az apostolok, próféták, tanítók, pásztorok stb. – nem végeznek el minden munkát az egyházban. A szerepük éppen az, hogy felkészítsék „a szenteket a szolgálat végzésére, Krisztus testének építésére.” (Ef 4, 12). Együtt építi Isten népe Krisztus testét. Együtt és egymásért munkálkodunk, és együtt leszünk „nagykorúak”, azaz Krisztus-szerűek.

P. B.: Hogyan valósul ez meg ma, amikor a gyülekezetbe járók nagy része fogyasztóként feltűnik egyszer ebben, egyszer abban a gyülekezetben, és sehová nem köteleződik el?
M. T. A.: Sehogy. Azt gondolják ezek az emberek – ezt nem Chester mondja, hanem én –, hogy náluk véget ér Isten munkája; hitre jutottak valahol, és onnantól kezdve a gyülekezetek versenyeznek a kegyeikért, ők pedig választanak, de igazából egyik mellett sem köteleződnek teljesen. Ez azért történhet meg, mert nem tudják, hogy az újjászületés után következik a megszentelődés, mint életprogram, és nem tudják, hogy mi a gyülekezet szerepe a megszentelődésükben – értve ez alatt egy meghatározott, konkrét közösséget. Sokan gondolnak úgy a gyülekezetekre, mint mindenhonnan összesereglett emberek halmazára. De Krisztus speciálisan összeválogatott közösségéről van szó, akik tökéletes egységet kell, hogy alkossanak.

P. B.: Az egyes személyre nézve miért fontos egy konkrét gyülekezeti közösséghez tartozni?
M. T. A.: Azért, mert Isten abba a bizonyos közösségbe azért helyezte a többieket, hogy segítségedre legyenek a változásban, és hogy te is segíts mások változásában.

P. B.: Ez nagyon szépen hangzik… de a valóság…
M. T. A.: Pál nem egy ideális gyülekezetről beszél, amelyhez idealizált emberek tartoznak. Valódi gyülekezeteknek és azokhoz tartozó hús-vér embereknek ír. Ha úgy tetszik, a te gyülekezetedről beszél. Szóval nem mondhatod, hogy „mindez nagyon szép, elméletben jól hangzik, de nálunk ez soha nem fog megvalósulni.” Isten azért adta a gyülekezethez tartozó embereket, hogy gondoskodjanak rólad és te is gondoskodj róluk.

P. B.: És ha nem ilyen a gyülekezetem?
M. T. A.: El kell kezdeni tenni a változásáért. Meg kell osztani az észrevételeidet, természetesen az „igazsághoz ragaszkodva” és „szeretetben” (Ef 4,15). Ez hihetetlenül nehéz. Nem véletlenül mondja Pál később az Ef 4,31-ben: „Minden keserűség, indulat, harag, kiabálás és istenkáromlás legyen távol tőletek minden gonoszsággal együtt.”

P. B.: Sokan úgy vannak vele, hogy ha egyedül élnek, viszonylagosan elszigetelődve másoktól, akkor az előbb felsorolt negatív dolgok sem jelentkeznek.
M. T. A.: Jelentkeznek, csak nem kerülnek a felszínre. Ezért kell a gyülekezeti közösség a változáshoz. Ezekben az attitűdökben – lásd keserűség, indulat, harag, kiabálás, istenkáromlás stb. – két dolog mindenképp közös: az egyik az, hogy ha ezek jellemeznek minket, akkor hatással van másokra is. Másodszor pedig, hogy mind bűnös kívánságok szimptómái. Arról már beszéltünk, hogy nem könnyű detektálni magunkban a bűnös kívánságokat. De ha egy közösségben élünk, tehát ki vagyunk téve a másokkal való ütközéseknek, konfliktusoknak, akkor gyakran így reagálunk: haraggal, indulattal stb… A gyülekezet az a hely, ahol előbb-utóbb garantáltan rá fogunk lépni egymás tyúkszemére, értve ez alatt, hogy gátlások nélkül gázolunk majd át egymás bálványain. És ez a fájdalmas. Mintha a legérzékenyebb gombot nyomnák meg rajtunk. Biztos, hogy erre keserűséggel, indulattal, haraggal, kiabálással fogunk reagálni. Viszont ez egyben lehetőséget teremt arra, hogy felfedezzük bálványimádó kívánságainkat, vágyainkat.

P. B.: Azt mondod, hogy egy gyülekezeti közösség lényegénél fogva olyan konfliktusos helyzeteket, szituációkat teremt, amelyek révén fejlődhetünk?
M. T. A.: Inkább azt mondom, hogy két a tényező találkozásának fejlődés lesz az eredménye: egyrészt a gyülekezetet is bűnös emberek alkotják, másrészt – mivel megtértek, bűnbánatot tartottak, a Szentlélek elpecsételte őket és új teremtések, – megvan közöttük a kohéziós erő, a Szentlélek, hogy a bűnös vágyak miatti konfliktus ne eltaszítsa őket egymástól, hanem a változás útja legyen számukra, és a közöttük lévő kapcsolat még szorosabb legyen. Isten a különféle emberek, eltérő személyiségeket arra használja az egyházban, hogy mindannyiunk szívét megváltoztassa. Mondhatnánk úgyis, hogy Isten nehéz embereket, bűnös embereket használ. Mintha durva felületű kövek lennénk, akiket Isten betesz egy zsákba, amit elkezdene rázni. Egymáshoz csapódunk, ütközések történnek, szikrák csapnak fel, de szépen lassan, fokozatosan sima drágakövekké változunk. Bármilyen kellemetlenek is ezek az ütközések, azt a célt szolgálják, hogy szentek legyünk. A másik személy – lehet, hogy éppen a legkellemetlenebb – Isten ajándéka számunkra, amit szeretetéből azért adott, hogy egyre szentebbé válj. Sinclair Ferguson, skót kálvinista teológus mondta, hogy az egyház egyrészt az a közösség, ahol spirituális segítséget kapunk, másrészt az, ahol a mélyben rejtőző problémák a felszínre kerülnek, és kezelést igényelnek… Gyakran olyan dolgok is kiderülnek rólunk, amelyeket soha nem gondoltunk volna.

P. B.: Mit jelent – tekintetbe véve mindazt, amiről eddig beszéltünk – a keresztyén érettség, vagy ahogy a Biblia fogalmaz, a nagykorúság, és mit jelent az éretlenség, a lelki kiskorúság?
M. T. A.: Az Ef 4,13 így szól erről: „eljutunk mindnyájan a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra.” A kiskorúságról pedig így szól Pál: „hogy többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától.” (4,14) A világ, a test és a gonosz – ahogy említettük –folyamatosan hazugságokat suttog a fülünkbe. Hitben érettnek, nagykorúnak, „felnőttnek” lenni azt jelenti, hogy nemet tudunk mondani: „nem, ez nem igaz, Isten nem ilyen. Nem fogok eszerint gondolkodni, vagy viselkedni.” A folyamat, a nagykorúságban való fejlődés az igazsághoz ragaszkodva és szeretetben történik (4,15).

P. B.: És hogyan építjük egymást, hogy elérjük a „nagykorúságot”?
M. T. A.: Például a szavainkkal; azzal, amit egymásnak mondunk. Ezért a szavainknak jól átgondoltnak és célirányosnak kell lenniük: „Semmiféle bomlasztó beszéd ne hagyja el a szátokat, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják.” (Ef 4,29) Olyan közösségekre van szükségünk, ahol egymást bátorítjuk, vigasztaljuk, buzdítjuk, ahol tanácsot adunk egymásnak és ahol olykor-olykor bizony figyelmeztetjük vagy szóban intjük egymást az igazsággal. Röviden: olyan közösséggé kell lennünk, ahol mindenki az igazságot mondja a másiknak: az igazságot szeretetben.

P. B.: Mit jelent konkrétan az, hogy igazat mondunk egymásnak?
M. T. A.: Úgy mondanám, hogy a gyülekezet az a hely, ahol az igazságról van szó és igazat mondunk egymásnak. De itt elsősorban a nagybetűs igazságról van szó, Jézus Krisztusról. Az evangélium átalakít minket, magunkkal szemben és másokkal szemben is őszintévé válunk. És ennek szellemében beszélünk egymással. Pál azt mondja az Ef 4,22-ben, feddő hangvétellel: „Ti azonban nem így tanultátok Krisztustól, ha valóban őt hallottátok és róla kaptatok oktatást, annak az igazságnak megfelelően, amely Jézusban van.” Majd az Ef 4,25-ben: „Éppen ezért vessétek le a hazugságot, és mindenki mondjon igazat felebarátjának, hiszen tagjai vagyunk egymásnak.” Nem csak annyit mond, hogy ne füllentsünk, hanem arra szólít fel, hogy „vessük le a hazugságot”, egyszer és mindenkorra, ugyanúgy, ahogy az óembert – a régi, bűnös természetünket – is le kell vetnünk. Más fordításban így hangzik: „szakítsatok a hazugsággal.”

P. B.: Miért éppen ez az igazán hangsúlyos, hogy igazat mondjunk?
M. T. A.: Azt azért tisztázzuk, hogy itt „igazmondás” alatt nem arra gondolunk, amikor mindenkit vérig sértünk, mondván, „ami a szívemen az a számon.” Itt az igazmondás az Istennel kapcsolatos igazság, az evangélium kontextusában valósul meg. Az igazsággal megállítjuk azoknak az Istennel kapcsolatos hazugságoknak a terjedését, amelyek aztán kitermelik a bűnös kívánságokat. Ez úgy történik, hogy a gyülekezetben egymást folyamatosan emlékeztetjük az Istennel kapcsolatos igazságokra – nem csak általánosan, hanem személyesen a saját és a másik életére alkalmazva azokat, konkrét szituációkra. Ugye egykor a bűnös természetünkből fakadó vágyak és kívánságok dominanciája alatt voltunk, de most már új teremtések vagyunk új vágyakkal. Egykor a Sátán hatalma alatt álltunk, de most már a Lélek vezetése alatt állunk. Egykor a világra hallgattunk, de most már a keresztyén közösségre.

P. B.: Mi a további funkciója a keresztyén közösségnek?
M. T. A.: A Zsid 10,24-25-ben olvassuk: „Ügyeljünk arra, hogy egymást szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk. Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták, hanem bátorítsuk egymást annál is inkább, mivel látjátok, hogy közeledik az a nap.” Azért jövünk össze, hogy buzdítsuk egymást. Továbbá azért, hogy „egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket” mondjuk, és hogy „dicséretet énekeljünk és mondjunk szívünkben az Úrnak”, és hogy „hálát adjunk az Istennek, az Atyának mindenkor mindenért, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében” (Ef 5,19-20). Igen, amikor összejövünk, akkor emlékeztetjük magunkat Isten jóságára, nagyságára, dicsőségére – tehát az Istennel kapcsolatos igazságokra –, és „dicséretet énekelünk” a szívünkben, tehát Istent tiszteljük és imádjuk, ahelyett, hogy bálványokat imádnánk. Természetesen ez jóval többen kíván tőlünk, minthogy részt vegyünk vasárnap egy istentiszteleten.

P. B.: Mit kell hát tennünk?
M. T. A.: Meg kell osztanunk egymással az életünket. Ez nem azt jelenti, hogy kommunában kell élnünk, vagy hogy minden egyes dolgunkat ki kell teregetni mindenki előtt, hanem azt, hogy transzparensekké kell válnunk egymás számára. A hívő ember számára minden egyes nap a világgal, a testtel és a gonosszal szemben vívott küzdelem, valamint a bűnös kívánságokkal, amiket az előbbiek felerősítenek, táplálnak. Ezért – mondja Chester, – minden nap szükségünk van „egy adag” igazságra: „Vigyázzatok, testvéreim, senki ne szakadjon el közületek az élő Istentől hitetlen és gonosz szívvel. Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy a bűn csábítása közületek senkit meg ne keményítsen.” (Zsid 3,12-13). Napi szinten bátorítanunk kell egymást. Minden egyes nap ott a fenyegetés, hogy a szívünk a bűn csábítása miatt megkeményedik, és elszakadva Istentől hitetlenné, gonosszá válunk. Ezért van szükségünk minden egyes nap olyan emberekre, akik az igazságot szólják. Chester azt mondja, hogy gyakran hallani azt, hogy nem szabad kiszolgáltatni magunkat más keresztyéneknek – szó szerint úgy hangzik ez a „bölcsesség”, hogy ne a többi keresztyén legyen a mankód, akikre támaszkodhatsz. De ez szerinte csak a kultúránkból fakadó individualizmust tükrözi, ami azt tekinti értéknek, ha önmagadban, egyedül elég erős vagy, ebből fakadóan pedig nincs szükséged senki másra. Ez ma különösen jól hangzó frázis, de mindenféle bibliai alapot mellőz.

P. B.: Nem elég az írott Ige? Talán erre akarnak célozni azok, akik ezt mondják.
M. T. A.: Nyilván, ha valamilyen külső okból magányosan, bezárva kellene élnünk az életünket, Isten és az Ő igéje elegendő lenne számunkra. De maga az írott ige mondja azt, hogy amikor megtehetjük, akkor a Szentírás és a keresztyén közösség segít nekünk a megmaradásban és a növekedésben. Amire figyelnünk kell, hogy ne függjünk konkrét személyektől.

P. B.: A közösségben nincs egymástól való függés?
M. T. A.: Krisztus teste, az egyház egy élő organizmus, ahol nagyon szorosak a kapcsolatok, de ez nem konkrét személyeknek való kiszolgáltatottságot vagy alárendeltséget jelent. Ez egészségtelen volna. Krisztus a Megváltónk és Üdvözítőnk. Embertársaink, testvéreink csak abban segítenek, hogy rámutatnak Krisztusra, odairányítanak hozzá. Nincs szükségünk helyettes megváltókra, olyan emberekre, akik Krisztus helyett megoldják a problémáinkat. Tehát Isten nem azért adta a keresztyén közösséget, hogy Krisztust helyettesítse, hanem azért, hogy Krisztusra irányítsa a figyelmünket. Az az igazság, amit egymásnak mondunk, az „igazság a Jézusban” (Ef 4,21).

P. B.: Többször előkerült már a beszélgetés során az Ef 4,15, ahol arról olvasunk, hogy az igazságot kell követnünk szeretetben. Hogyan lehet ez a kettőt – az igazságot és a szeretet – összeegyeztetni?
M. T. A.: Az igazságot nélkülöző szeretet olyan mintha papírból készült szikével akarnánk szívműtétet végezni, a szeretetet nélkülöző igazság meg olyan, mintha kalapáccsal. Az igazságot hatékonyan csakis a szeretet-kapcsolatok kontextusán belül tudjuk közölni. Ráadásul az igazságot nem csak szavakkal kommunikáljuk, hanem elvileg az életünkkel is kiábrázoljuk, vagy megtestesítjük. Az 1Jn 4,12-ben olvassuk: „Istent soha senki nem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk.”

P. B.: Ez a gyakorlatban hogyan valósul meg?
M. T. A.: Chester szerint úgy, hogy a cselekedeteinkkel, az életünkkel láthatóvá tesszük a láthatatlan Istent. Például megbocsátunk egymásnak, „ahogyan Isten is megbocsátott nekünk Krisztusban” (Ef 4,32), vagy hogy szeretjük egymást, „ahogyan Krisztus is szeretett minket” (Ef 5,2). Konkrét helyzeteket is említve: sok-sok keresztyénnek nagyon sokat jelentett, hogy valamilyen krízisben ott volt mellette az egyik keresztyén testvére – felhívta, meglátogatta, beszélgetett vele, sütött neki valamit, átölelte stb. Emiatt érezte, hogy Isten ott van vele a nehéz helyzetben.

P. B.: Beszéltünk arról, hogy az Istennel kapcsolatos igazságokat kell egymásnak közölnünk. Ez hogyan valósul meg?
M. T. A.: Nyilván nem arról van szó, hogy dogmatikai igazságokat szajkózunk kontextustól függetlenül. Például bizonyságot tehetünk arról, hogy az a bizonyos igazság milyen hatással volt a mi személyes életünkre. Így személyessé tehetjük az igazságot és segíthetünk az embereknek abban, hogy lássák, hogyan lehet azt alkalmazni. Például ha valaki beteg, és panaszkodik emiatt, akkor elmondhatjuk, hogy igen, a betegség valódi probléma, sokszor kemény harc, de amikor mi feküdtünk bent a korházban milyen nagy segítséget jelentett, hogy emlékeztethettük magunkat arra az igazságra, hogy Isten velünk van a harcainkban, és hogy tudjuk, a szenvedéseinket is a javunkra fordítja.

P. B.: Még mi jellemezi ideális esetben a keresztyén közösséget, a gyülekezetet?
M. T. A.: Chester szerint többek között az, hogy hitvalló, számonkérhető, bátorító és adott esetben fegyelmező. Ezek a különböző módozatai annak, ahogy a bűnbánatunkat újra és újra megerősítjük egymással szemben. Érdemes két igehelyet megnéznünk:

„Ha pedig vétkezik ellened a testvéred, menj el hozzá, fedd meg négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted a testvéredet. Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két embert, hogy két vagy három tanú szava erősítsen meg minden vallomást. Ha nem hallgat rájuk, mondd meg a gyülekezetnek! Ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt!” (Mt 18,15-17)

„Testvéreim, ha valakit tetten is érnek valamilyen bűnben, ti, akik lelki emberek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel. De azért vigyázz magadra, hogy kísértésbe ne essél! Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be Krisztus törvényét.” (Gal 6,1-2)

Tanítanunk és intenünk kell egymást, sok-sok igei referencia van erre, lásd Róm 15,14; Kol 1,28; 3,16; 1Thessz 5,14; 2Tim 4,2; Titusz 2,15.

P. B.: Az intés eléggé negatív hangzású szó. Hogyan lehet úgy inteni, hogy ne legyenek belőle sértődések, illetve milyen jogon intek meg másokat?
M. T. A.: Nem ez az egyetlen módja annak, ahogy az igazságot közöljük másokkal, de lényeges módja, és maga az Írás legitimizálja. Sajnos az igazság közlésének e módja ma igencsak mellőzött.

P. B.: Miért?
M. T. A.: Egyrészt nem szívesen hozzuk magunkat kellemetlen szituációba, másrészt van itt egy kulturális jellegű távolságtartás is a visszajelzés e módjától – nem divat az ügyrendezés e direkt változata. Pál mégis azt mondja az efézusi véneknek, hogy „emlékezzetek arra, hogy három évig éjjel és nappal szüntelenül könnyek között intettelek mindnyájatokat” (ApCsel 20,31). Azért emlékezteti őket, mert nekik is hasonlóképp kell tenniük. A Példabeszédek szerint pedig egyenesen ez az eljárás nevezhető bizonyos helyzetekben igazán szeretetteljesnek: „A hazug nyelvű gyűlöli azt, akit eltiport, és a sima szájú bukást idéz elő” (Péld 26,28). „Jobb a nyílt feddés a titkolt szeretetnél. Jó szándékúak a baráttól kapott sebek, de csalárd a gyűlölködő csókja” (27,5-6). „Az olaj és a jó illat vidámít, de a jó barát lélekből jövő tanácsa is (Péld 27,9). „Vassal formálják a vasat, és egyik ember formálja a másikat” (Péld 27,17). Óriási probléma, hogy nem intjük egymást nap mint nap. Ha megtesszük, akkor egyfajta krízis keletkezik, amitől félünk, és amit el akarunk kerülni. Az intés kétségtelenül konfrontációhoz vezet. Senki sem akar konfrontálódni, de néha szükség van rá. Egyébként el lehet kerülni a szükségtelen konfrontációkat, ha az intés a gyülekezeti mindennapok részévé válik, megszokássá. Egy idő után megszokjuk, hogy ez normális esetben nem a személyeskedésről és a sértettségről szól, hanem értünk van, és a mi érdekeinket szolgálja. Egyszerűen szükségünk van olyan emberekre, akik rendszeresen rákérdeznek az Istennel való kapcsolatomra, akik látják, hogy viselkedem és visszajeleznek, akik ismerik a kísértéseimet.

P. B.: Igen, de az emberek bizalmatlanok. A keresztyének sem mernek így kitárulkozni mások előtt.
M. T. A.: A bizalmatlanság abból fakad, hogy nincsenek őszinte, szoros kapcsolatok a gyülekezeten belül, mert eleve elhanyagoljuk a gyülekezeti életet, hiszen a hit individualizálódott. De még azok sem értik sokszor, hogy mi a keresztyén gyülekezet teológiai és gyakorlati jelentősége, akik egyébként könnyen alakítanak ki barátságokat, és aktívan részt vesznek a gyülekezeti életben. Ez probléma. De bármennyire is visszahúzódunk, azoknak, akiket jól ismerünk, akik a barátaink, vagy akikben megbízunk, őszintén meg tudunk nyílni. Persze, ha egy olyan ember hallja mindezt, aki csak nagy ritkán fordul meg egy gyülekezetben, akkor is leginkább a vasárnapi istentiszteleten, ahol a tömegben el lehet veszni szinte észrevétlenül, és aki nincs beépülve a gyülekezetbe a személyes kapcsolatok szintjén, garantáltan értetlenkedni fog, és azt kérdezi, hogy miért kellene kitárulkoznia vadidegenek előtt. De ha tudom – és ilyennek kellene lennie az újszövetségi gyülekezetnek –, hogy egy közösség tagjaiban megbízhatok, hogy szeretnek, akkor egyrészt meg merem velük osztani az életemet, másrészt könnyebben elfogadom tőlük a keményebb figyelmeztetést vagy intést is. Sőt, a transzparencia a gyülekezeti tagok részéről benső motiváció eredménye lesz, hiszen tudják majd, hogy az ő érdekükről van szó.

P. B.: Miért lényeges számukra, hogy átláthatók legyenek?
M. T. A.: Azért, mert bizonyos bűnök a sötétben tenyésznek a leginkább. Azokról a bűnökről beszélünk, amelyekről nem tud senki, amelyeket „magánügynek” tekintünk. Ide tartoznak azok a bűnök, amelyekbe a hétköznapok taposómalmából menekülünk, úgymint szexuális jellegű fantáziálás, pornográfia, kényszeres evés, valamint különféle függőségek. Ide sorolhatók továbbá az értelem területét érintő bűnök, úgymint a megkeseredettség, az irigység, féltékenység vagy a panaszkodás. Mesterei vagyunk annak, hogyan rejtegessük ezeket, de a rejtegetéssel csak „etetjük” őket. Rosszul érzed magad, hát eszel. De a kényszeres evés miatt ismét rosszul érzed magad. Nem tudsz megbirkózni a való élettel, hát hős leszel egy számítógépes játékban. De a virtuális térbe menekülés csak még zordabbá teszi számodra a való világot. Két út áll előtted: mivel félsz a lelepleződéstől, távol maradsz a közösségtől, vagy megtanulsz színlelni. De mindkettő megakadályozza, hogy segítséget kapj a közösségtől.

P. B.: Hogyan lehet ebből az állapotból kimozdítani magunkat?
M. T. A.: Először is fel kell ismernünk, hogy valódi változásra csak akkor van esély, ha ezek a bűnök a felszínre kerülnek, és ennek színtere csakis a helyi gyülekezet lehet. Nem könnyű, sőt, kifejezetten nehéz, de a bűnvallás a megoldás – amikor egyik keresztyén bűnt vall a másiknak. Ez egy nagy lépés előre. Nem kell mindenkinek, de valakinek a gyülekezetből, akiben különösen megbízol, beszélni kell a bűneidről.

P. B.: És mi van akkor, ha valaki előttünk, nekünk vallja meg a bűneit?
M. T. A.: Amiről már beszéltünk: szeretettel képviseljük az igazságot. Ne bagatellizáljuk el a bűneiket, ne hagyjuk kimagyarázni azokat. Ha így tennénk, nem nyújtanánk valódi vigaszt; ez csak hazugság. A vigaszt nem a bűn elmismásolása, elkenése jelenti, hanem a bűn felismerése, kimondása, és az ezt követő kegyelem-hirdetés. A vigasz a kegyelemben áll. De a kegyelem csak a bűnismeret és a bűnbánat kontextusában értelmezhető. Ezért bűnbánatra kell hívni azt, aki megosztja velünk a bűneit, majd pedig bátorítani kell arra, hogy fogadja el hit által, hogy Isten Krisztusban már megbocsátott neki. Mondjuk ki: „bűnös vagy, de Krisztus elhordozta a te bűneidet is. Megérdemled Isten ítéletét, de Krisztus elhordozta az ítéletedet.” Ez a valódi vigasz. A megbocsátást pedig a hozzáállásoddal, az elfogadó attitűddel és a szeretettel testesítjük meg. Ha tudjuk, ismerjük fel a bűnös vágy mögötti hazugságot, és azt is, hogy a vágy, a kívánság hogyan vezet a bűnös viselkedéshez. Együtt képesek a keresztyének felfedezni azt az igazságot, amihez oda kell fordulni, és azt a bálványimádó kívánságot is, amitől el kellene fordulni. Egyébként pedig proaktívnak kell lenni a többiekkel szemben.

P. B.: Ez mit jelent?
M. T. A.: Ugyan nem vájkálunk mások életében, de a gyülekezetben direkt érdeklődünk a másik felől – hogyan él, milyen kísértésekkel küzd, miben van szüksége segítségre. A proaktivitás az előbb említett esetben is lényeges, amikor valaki odajön hozzánk, hogy felfedje előttünk a bűneit. Fontosak a kérdések, de jól kell kérdezni. Ehhez nem kell képesítéssel rendelkező lelkigondozónak lenni, tehát nem kell „kiszervezni” és „professzionalizálni” egy olyan elfoglaltságot, amelyet mindenkinek űznie kellene, de legalábbis mindenkinek nyitottnak kellene lennie rá. Ha valaki tehát beavat minket a bizalmába, akkor figyelnünk kell rá – rá kell kérdezni, hogy hogyan telt a hete, hónapja, milyen harcai, kudarcai vagy győzelmei voltak. Specifikusan kell kérdezni: a „mikor?, a „hol?” és „miért?” lényegesek. Mindenekelőtt pedig Krisztus kegyelmére és dicsőségére kell rámutatnunk.

P. B.: Hogyan lehet az igazságot és a szeretetet összeegyeztetni a gyülekezeten belül? Azért kérdezem, mert az igazsághoz ragaszkodó, a személyes és kulturális bűnökre egyaránt rámutató közösségeket gyakran ítélkezőnek bélyegzik, másrészt a szeretetet hangsúlyozó közösségek gyakran annyira kerülik a bűnök miatti konfrontációt, hogy elnézők lesznek a bűnökkel szemben.
M. T. A.: Chester ezzel kapcsolatban ír arról, hogy a „kegyelem közösségévé” kell válnunk. Ez nem azt jelenti, hogy a bűnöket elnézzük, mondván „csak a kegyelem a fontos”, hanem azt, hogy csak egy kegyelemmel teli légkörben nyílik meg az ember, és meri megvallani a bűneit őszintén. Chester idézi Bonhoeffert, aki a következőket írja a „Közösségben” című művében: „A kegyes közösségben nem szabad bűnösnek lenni. Ezért kell rejtegetnie bűnét mindenkinek önmaga elől is, a közösség elől is. Nem szabad bűnösnek lennünk. Sok keresztyén hihetetlenül elborzadna, ha a kegyes hívők társaságába egyszer csak egy igazi bűnös csöppenne! Ezért maradunk a bűnünkkel hazugul és képmutatóan – mert valójában igenis bűnösök vagyunk!” (5. fejezet: Gyónás és úrvacsora)

Tehát – visszautalva az előzőekre – a keresztyén gyülekezetnek egyszerre kell a bűnbánat és a kegyelem közösségének lennie. De csak akkor lehetünk a bűnbánat közössége, ha egyszerre a kegyelem közössége is vagyunk. A probléma az, hogy az igazságot szeretet nélkül hangsúlyozó közösségben az őszinteség, az őszinte megnyílás, a bűnök felfedése elpárolog, és bekúszik a képmutatás. A szeretetet igazság nélkül hangsúlyozó közösségből pedig eltűnik a bűnismeret, és egy idő után semminek nem lesz tétje, a szeretetnek sem, egyszerűen kiüresedik. Ha egyszerre vagyunk – mint közösség – bűnbánók és kegyelmesek, akkor ez azt jelenti, hogy a problémáinkkal kapcsolatban nyitottak, őszinték, átláthatók leszünk. Úgy tekintünk egymásra, amilyenek vagyunk, nem játsszuk meg magunkat, elfogadjuk egymást, hiszen Krisztus elfogadott bennünket. Azzal, hogy elfogadjuk a bűnöst, kiábrázoljuk azt, hogy Krisztus is elfogadott bennünket. Ebből az következik, hogy nem kell a „jó ember” szerepben pózolnom. Lehetek az, aki vagyok – egy bűnös ember, aki folyamatosan rászorul Krisztus kegyelmére.

P. B.: Van erre a kettősségre – a kegyelem és a bűnbánat harmóniájára – bibliai példa?
M. T. A.: A Jn 4-ben szerepel az a történet, amikor Jézus találkozik egy samáriai nővel, aki öt házassági válását követően éppen vadházasságban élt egy férfivel, tehát halmozottan házasságtörő volt. Délben megy a kúthoz, pedig vízért kora reggel mentek általában. Nyilvánvalóan a szégyen miatt nem akar találkozni senkivel sem. De a Jézussal való találkozás, illetve dialógus után ő maga fut ahhoz a közösséghez, amelyet korábban el akart kerülni. A 29-ik versben mondja: „Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem.” A nő számára az volt a jó hír, hogy Jézus felfedte előtte mindazt, amit tett – és ez nyilvánvalóan szégyenteljes volt számára, hiszen komoly bűnről van szó –, ugyanakkor felkínálta számára az élő vizet! Többé nem kellett rejtegetnie az életét. Ez a felismerés ösztönözte arra, hogy a falubeli emberekhez visszarohanjon. Mi is megvallhatjuk egymásnak a bűneinket, hiszen nem kell többé rejtegetnünk semmit se. A kegyelem szabaddá tesz.

P. B.: Ha az evangéliumot megértették az emberek, miért nem teszik ezt, vagy miért nem működnek ezen elv szerint a gyülekezetek? Miért nem úgy tekintenek a másikra, mint aki támogathatja őket a változásban? Miért kerülik azokat az embereket, akik őszintén megvallják a bűneiket?
M. T. A.: Több oka is lehet ennek Chester szerint. Talán túl elfoglaltak vagyunk, túl függetlenek, vagy túlontúl félünk, vagy elfojtjuk magunkban az egészet. De ha valóban hiszünk abban, hogy Jézus Krisztus azért adta a keresztyén közösséget, hogy segítsen nekünk a változásban, akkor mindaz, amiről beszéltünk, prioritássá fog válni számunkra.