21
aug
2020

Meg tudsz változni VII. (Milyen vágyaktól kell elfordulnunk?) – beszélgetés Tim Chester “You can change” című műve kapcsán a megszentelődésről

Az interjú korábbi részei: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész

Parti Benedek: Ennek a fejezetnek a címe arra utal, hogy el kell fordulnunk a bűnös vágyainktól. Hol van erről szó a Szentírásban. Mi a bűnös vágy eredője és oka?
Márkus Tamás András: Az 1Pét 1,13-15-ben olvasunk erről: „Ezért tehát elméteket felkészítve legyetek józanok, és teljes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor kaptok. Mint engedelmes gyermekek ne igazodjatok azokhoz a korábbi vágyaitokhoz, amelyek tudatlanságotok idején voltak bennetek, hanem – mivel ő, a Szent hívott el titeket – ti is szentek legyetek egész magatartásotokban.” Arról már beszéltünk, hogy Isten terve az életünkre vonatkozóan az, hogy szentek legyünk, ahogy ő is szent. A szentség annak a gyümölcse, amit hiszünk, amiben bízunk, amit tisztelünk. A bűnös vágyak, bűnös magatartás és a negatív emóciók viszont mind abból fakadnak – erről is beszéltünk már –, hogy valami hazugságnak hiszünk, és nem Istennek – azaz nem az Ő igéjének. Ugyancsak Péter apostol írja az 1Pt 2,11-ben: „Szeretteim, kérlek titeket, mint jövevényeket és idegeneket: tartózkodjatok a testi vágyaktól, amelyek a lélek ellen harcolnak.” Tehát lényegében a bálványimádásra lehet visszavezetni a bűnös vágyainkat – bálványokat tisztelünk, ahelyett, hogy Istent imádnánk és tisztelnénk.

Richard Keyes

P. B.: Hogyan definiálnád pontosabban a bálványimádást? Egy nem keresztyén embernek, de talán még egy keresztyénnek is, elég nehéz lehet elmagyarázni, hogy milyen értelemben bálványimádó.
M. T. A.: Ez valóban így van, mert gyakran úgy gondolunk a bálványimádásra, mint valami archaikus fogalomra, illetve olyan dologként, ami csak az ókori népeket jellemezte, akik szoborba öntötték elképzelt isteneiket. De Isten így szól az Ez 14,3-ban: „Emberfia! Ezek az emberek szívükbe fogadták bálványaikat, és azon jár az eszük, ami bűnbe viszi őket. Hagyjam, hogy engem ilyenek kérdezgessenek?” Chester szerint nem kellene lenéznünk az izraelieket azért, mert bálványokat tiszteltek. Példájuk inkább sarkalljon bennünket arra, hogy meglássuk, mi hogyan követjük őket ebben. Ugyanis mindenki hajlamos erre. Kálvin János híres mondása, hogy az ember szíve természeténél fogva bálványgyártó műhely. A Jer 2,13-ban és 7,6.19-ben olvassuk: „Mert kétszeres rosszat cselekedett népem: engem, a friss víznek forrását elhagytak, és víztárolókat vájnak, repedt falú víztárolókat, amelyek nem tartják a vizet.” Ha definíciót keresünk, azt mondhatjuk, hogy bálvány minden, amire úgy tekintünk Istenen kívül, mint élő vízre. Beszéltünk már arról is, hogy kétféle alapbűnünk van: elutasítjuk az Isten kegyelmével és jóságával kapcsolatos igazságokat, másrészt az érzelmeinket, vágyainkat máshoz kötjük. Luther ezt úgy fogalmazta meg, hogy az az igazi istened, amibe a bizalmadat veted, amihez a szívedet kötöd. Richard Keyes, a Southborough-i L’Abri Fellowship vezetője szerint a bálványimádás nem feltétlenül jelenti Isten explicit elutasítását, vagy létezésének tagadását. Megjelenhet valami olyan formában is, ami egyébként önmagában teljesen jó. Bálvány lehet egy fizikai tárgy, személy, tulajdon, valamilyen cselekvés, szerep, intézmény, remény, kép, elképzelés, örömforrás, vagy egy hős – minden, ami Istent helyettesítheti.

 

P. B.: Mikortól válnak ezek a dolgok az ember életében bálvánnyá, tehát hol van az a pont, amikor egy egyébként jó dologra már bálványként tekintünk?
M. T. A.: Timothy Keller szerint bálvány az, amire úgy tekintünk, mint ami értelmet ad az életünknek: amiről azt gondoljuk, hogy abszolút boldoggá tehet. És ha ez nincs meg, akkor az életünket értelmetlennek és értéktelennek érezzük. Lehet, hogy tudatosan nem reflektálunk erre az adott pillanatra, vagy időszakra, amikor megtörténik ez, de azt mindig megtehetjük, hogy önvizsgálatot tartunk, megvizsgálva az aktuális állapotunkat.

P. B.: Azt tudjuk, hogy az Ószövetség mit ért bálványimádás alatt – mondjuk a Tízparancsolat –, de az Újszövetségben milyen értelemben kerül elő?
M. T. A.: Az Újszövetség szerint a bálványimádás bűnös vágy vagy kívánság. Szó szerint a test kívánsága. Vigyázat, mert kívánság vagy vágy alatt nem szexuális vágyat kell érteni, test alatt pedig nem a fizikai testet. A test a bűnös természetre vonatkozik. Ez születésünktől fogva jellemez bennünket, lásd Kol 3,5: “Öljétek meg tehát tagjaitokban azt, ami földi: a paráznaságot, a tisztátalanságot, a szenvedélyt, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami bálványimádás.” David Powlison, kortárs evangelikál teológus-lelkigondozó mondja, hogy az Ószövetségben az Istentől való elfordulásunk összefoglaló kifejezése a bálványimádás, az Újszövetségé pedig a kívánság, de mindkettő ugyanazt fejezi ki. Mindkettő az ember legfőbb problémájára utal. Summázva tehát: a test bűnös kívánsága ugyanaz, mint amit az Ószövetség bálványimádásnak hív. A szívünk bálványairól van szó.

Tim Stafford

P. B.: Azt mondtad, hogy a „test” nem a fizikai testre vonatkozik, hanem a bűnös természetre. Pontosan mit értünk „bűnös természet” alatt?
M. T. A.: Tim Stafford, keresztyén könyvszerző, író, szerkesztő és kiadó szerint a “test” az Isten nélküli élet, ami másra vágyik, nem Istenre. Hatalmat akarok, élvezetet, gyönyört, jólétet, státuszt. Ezek önmagában nem rossz dolgok. Önmagában ezeket szeretni sem rossz. De a vágy, vagy a kívánság több mint hogy valami tetszik, vagy hogy valamit kedvelek. Itt már birtoklásról van szó, szerzési vágyról. Ezért a kívánság oda vezet, hogy a jó dolgokat elkezdjük valósággal imádni. Ezt nevezi az Újszövetség sóvárgásnak vagy kapzsiságnak – tulajdonképpen birtoklásra irányuló vágynak, vagyis bálványimádásnak. Ugyanis amire a leginkább vágyunk, azt imádjuk. Gyakran humorizálunk a vágyainkkal kapcsolatban, de ezek határoznak meg minket. A bálványra úgy tekintünk, mint ami megadja mindazt, amire csak szükségünk van. Ez a tendencia a megromlott, bűnbe esett természetünkből fakad, ami magában foglalja egész valónkat, nem csak a fizikai testünket, azaz gondolatainkat, érzelmeinket, vágyainkat, értelmünket stb.

P. B.: Azt mondod, hogy bálványaink határoznak meg minket. Hogyan? Miért baj az, ha vágyunk különféle dolgokra, még ha erősen is vágyunk rájuk?
M. T. A.: Érdemes megfontolni Jézus szavait: „Mert ahol a te kincsed van, ott lesz a te szíved is.” (Mt 6,21) Ami a kincsed, valójában az kontrollálja az életed. Az, amin a szíved csüng. Chester szerint az „elfoglal”, vagy „meghódít” szavakkal lehet ezt a folyamatot jól kifejezni. A kívánságaink elfoglalják, meghódítják a szívünket – a gondolatainkat, az értelmünket, érzelmeinket stb.

P. B.: Hogyan tudod bebizonyítani valakinek, aki nagyon vágyik valamire, amitől azt reméli, hogy boldog lesz, hogy valójában nem ő szeretne valamit akaratlagosan és tudatosan, hanem az a dolog, amit szeretne, tulajdonképpen már hatalmat gyakorol felette?
M. T. A.: A probléma az, hogy az ún. szabad akaratot összekeverjük a „saját akaratunkkal”. Vagyis az, hogy valamit tudatosan akarok, még nem jelenti azt, hogy szabadon akarhatnék mást is, vagy hogy szabadon lemondhatnék róla. A 2Pt 2,19 így szól erről: „Szabadságot ígérnek nekik, bár maguk a romlottság szolgái, mert mindenki rabja lesz annak, ami legyőzte.” A Mt 6,24 pedig így: „Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket fogja gyűlölni, a másikat pedig szeretni, vagy az egyikhez ragaszkodik majd, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” Azt szolgáljuk, vagy annak szolgálunk, amire a leginkább vágyunk. Ha valaki Istenre és az Ő dicsőségére vágyakozik legjobban, akkor Isten az „Ura”, vagy ahogy Chester mondja, mestere. De ha például pénzre vágyom mindennél jobban, akkor a pénz a mesterem, azaz neki engedelmeskedem, a pénz irányít. Ez a bálványimádás! Ezt látjuk már az 1Móz első fejezeteiben is.

P. B.: Pontosan ott hol?
M. T. A.: Nyilván a bűneset történetében. Az 1Móz 3,6-ban olvassuk: „Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, hogy csábítja a szemet, és kívánatos is az a fa, mert okossá tesz: szakított hát a gyümölcséből, és evett. Adott a vele levő férjének is, és ő is evett.” Érdemes a következő szavakra, kifejezésekre koncentrálni: „jó”, „csábít”, „kívánatos.”

P. B.: Tehát ami számomra jónak, csábítónak és kívánatosnak tűnik, az válik bálvánnyá?
M. T. A.: Az előző igével kapcsolatban mondja Elyse Fitzpatrick kortárs evangéliumi lelkigondozó és könyvszerző a következőket: a döntéseinket az határozza meg, hogy mit tartunk jónak, mi az, ami csábít – másképp fogalmazva, miben gyönyörködöm –, és mit találok kívánatosnak. A döntéseinkkel kapcsolatos alapvető igazság az, hogy mindig amellett döntünk, amiről úgy gondoljuk, hogy számunkra a legjobb.

P. B.: Azért van olyan, hogy valaki úgy megy bele valami hülyeségbe, hogy tudja, hosszútávon rosszul jár vele…
M. T. A.: Igen, de most arról a pillanatról van szó, amikor döntünk, magáról a döntési szituációról. Amellett döntünk, ami kívánatosabb számunkra, ami nagyobb örömöt és kielégülést tartogat. Az most mellékes, hogy egyébként egy gyengébb „háttérrezonancia” azt sugallja, hogy rossz dolgot teszünk. Végül mégiscsak döntünk valami mellett, valami miatt. Visszatérve a bibliai történethez: Éva azt gondolta, hogy a tiltott gyümölcs nagyobb örömet tartogat számára, mint Isten maga, az Ő jelenléte. A kívánság kontrollálta a szívét, és ez határozta meg a cselekvését is. És ez ugyanúgy igaz az első bűnre, mint minden azt követő bűnre. Jakab apostol ugyanezt így definiálja: „Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.”

P. B.: Milyen általános elv fogalmazható meg e jakabi ige alapján a kívánság és a bűn, valamint a bűnös cselekedet közötti kapcsolatról?
M. T. A.: A bűn a kívánsággal kezdődik. Nem azért vagyunk bűnösök, mert bűnös dolgokat cselekszünk. Azért csinálunk bűnös dolgokat, mert bűnösök vagyunk, születésünktől fogva hajlamosak a bűnre, bűnös kívánságaink foglyaiként. Ezért van az, hogy nem változunk meg azáltal, hogy bűnös cselekedeteinket megváltoztatjuk. Istenre van szükségünk, hogy megújítsa a szívünket és hogy új vágyakat és kívánságokat helyezzen belé. A Róm 1,24-25 és felfogható egyfajta definíciónak: „Ezért kiszolgáltatta őket Isten szívük vágyaiban a tisztátalanságnak, hogy meggyalázzák egymás testét. Az ilyenek Isten igazságát hazugsággal cserélték fel, és a teremtményt imádták és szolgálták a Teremtő helyett, aki áldott mindörökké. Ámen.”

P. B.: Ez alapján milyen általános információ szűrhető le a bűnre vonatkozóan?
M. T. A.: A következő: a bűn kezdete, hogy 1.) az Istennel kapcsolatos igazságot hazugságra cseréljük. 2.) Isten engedi meg, hogy a bűnös kívánságok felülkerekedjenek rajtunk, de az egész eredője akkor is az, hogy 3.) teremtett dolgokat kezdünk tisztelni a Teremtő helyett. A probléma kettős: először is hazugságoknak hiszünk, ahelyett, hogy Istennek hinnénk, és bálványokat imádunk és tisztelünk ahelyett, hogy Istent tisztelnénk. Erről már volt szó korábban is.

P. B.: Azt mondod – illetve mondja Chester –, hogy a vágy, illetve a kívánság határozza meg a cselekvésünket. Mindig azt tesszük, amit tenni akarunk. Hogy lehet megakadályozni, hogy a bűnt ne akarjuk elkövetni?
M. T. A.: A fő kérdés itt az, hogy abban a bizonyos pillanatban melyik kívánság az erősebb.

P. B.: Milyen faktorok befolyásolják, hogy melyik kívánság kerekedik felül a másikon?
M. T. A.: Nos, itt hiába hivatkozunk a döntéseinket befolyásoló tényezőkre, családi háttérre, körülményekre, biológiára és genetikára. A Szentírás szerint felelősek vagyunk a döntéseinkért. Mindig azt tesszük, amit tenni akarunk.

P. B.: Mi a megoldás akkor, ha azt tesszük, amit tenni akarunk, de közben mégsem vagyunk szabadok? Hogyan lehet ebből az ördögi körből kiszállni?
M. T. A.: Van remény. Pál a Róm 7-ben éppen ezt a problémát nevesíti, egyesszám első személyben: “Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat.”

P. B.: De úgy tűnik, ez a vers ellentmond annak, amiket az előbb mondtunk, hiszen nem azt teszi, amit akar.
M. T. A.: Első ránézésre ellentmond. Azt mondja Pál, nem azt teszi, amit tenni akar. De két akarat csap itt össze. Egyik szinten – hosszútávon – valamit szeretne, de az adott pillanatban mégis mást akar, ezért máshogy dönt. Ennek az az oka – annak, hogy nem tudja követni a jó vágyait és kívánságait –, hogy a bűnös kívánságok erősebbek, ezért irányítanak. Pál ezt mondja: „Mert akik test szerint élnek, a test dolgaira törekszenek, akik pedig Lélek szerint, a Lélek dolgaira.” (Róm 8,5) Illetve: „Akik pedig test szerint élnek, nem lehetnek kedvesek Isten előtt. Ti azonban nem test szerint éltek, hanem Lélek szerint, ha Isten Lelke lakik bennetek. De, akiben nincs Krisztus Lelke, az nem az övé.” (Róm 8,8-9). Ez egyrészt alázatra int, másrészt reményt ad. Hit által változunk, Istenre, illetve az Ő dicsőségére nézve, és Őt sokkal kívánatosabbnak találjuk, mint a bűnöket. A Szentlélek és a hit által Istenre tekintve az Istenre irányuló vágy legyőzi a bűnre irányuló vágyakat. Ez lenne a módja a változásnak. A helyes vágy erősebbé válik, és kiüti, elnyomja a gyengébb helytelen kívánságot. Ez csak hit által megy, az Istenre irányuló vágy felerősödésével, különben nem; ezt nem lehet izomból, összeszorított foggal megcsinálni.

P. B.: A kívánság, vagy a vágy önmagában rossz, amit kerülni kellene?
M. T. A.: Semmiképp sem. A kívánság nem rossz, hanem az emberi természet része. Vágynunk kell például Istenre és az ő dicsőségére is (Luk 22,15 vagy 1Kor 12,31). Mi a bűnös kívánságról beszélünk most. A bűnös kívánság az, ami nagyobb az adott pillanatban az Istenre irányuló vágynál. Nem kell itt rögtön konkrét bűnökre gondolni. Ott kezdődik minden, amikor a jó dologra jobban vágyom Istennél, tehát sokkal fontosabbá válnak számomra Istennél. Ebből ered aztán majd a konkrét bűn, mert Isten törvényét áthágva is akarom őket, torzult, helytelen módon. Érdemes megnézni a bibliai görög szót. Ez az epithumai. Jelentése: bűnös kívánság. Tulajdonképpen túlzott, vagy felülkerekedő kívánságról van szó.

P. B.: Akkor nem a kívánság és a vágy rossz, hanem a túlzó kívánság és a túlzó vágy?
M. T. A.: Igen. Kálvin János szerint nem a természetes vágyainkkal van probléma, hiszen azokat Isten ültetette belénk; ezek a kívánságok vagy vágyak tesznek minket emberré – emberré, akik vágynak a szeretetre, a rendre, az örömre és még sok minden másra. A probléma azokkal a vágyakkal van, amelyek Isten irányítása, kontrollja ellen feszülnek. Az emberi kívánságok tehát nem azért gonoszak és bűnösek, mert nem természetes dolgokra irányulnak, hanem azért, mert “rendetlen” módon irányulnak ezekre. Még egyszer: nem azzal van gond általában, amire vágyunk – legyen szó státuszról, házasságról, sikerekről stb. –, hanem azzal, hogy jobban vágyunk ezekre, mint Istenre. Mondhatnánk úgyis, hogy azt várjuk el tőlük, amit egyedül Istentől lenne szabad várni.

P. B.: Hogyan lehet ezt detektálni?
M. T. A.: A hívő embernek ezért kellene folyamatosan önvizsgálatot tartania. Egyébként pedig általában a sajnálatos következmények mutatják meg, hogy nem stimmelt valami. Például a betegség, a szingliség ezért tehet némelyeket teljesen keserűvé, mert a fizikai egészségre vagy partnerre irányuló kívánságuk nagyobb volt az Istenre irányuló vágyuknál, és mivel nem teljesült a vágyuk, az életcéljuk is elveszett, ezért összeroppantak.

P. B.: Hogyan lehet megfelelő mértékben vágyni azokra a dolgokra, amelyek fontosak nekünk? Hogyan lehet elkerülni a túlzó kívánságot?
M. T. A.: Isten beleteremtett ebbe a világba rengeteg jó dolgot, amit élvezni lehet. De Chester szerint ezek mind „híd szerepet” játszanak: az Istenben való örömhöz vezetnek el – vagyis ahhoz kellene elvezetniük. Isten ezt az egész világot úgy alkotta meg körülöttünk, hogy gyönyörködhessünk az ajándékaiban, hogy ezekért őt dicsőítsük és a leginkább benne gyönyörködjünk. Elvileg ezeket az ajándékokat elfogadva iránta – az ajándékozó iránt – hálával telne meg a szívünk, lásd 1Tim 4,4-5: „Mert Isten minden teremtménye jó, és semmi sem elvetendő, ha hálaadással élnek vele, mert Isten igéje és a könyörgés megszenteli.” Csakhogy ezek a jó dolgok – Chester mefogalmazásában – „isten-dolgokká” válhatnak. Sajnos a magyar nyelvben nem jön ki úgy a szójáték, ahogy az angolban, lásd „good thing-god thing”. Tehát a jó dolgokat nem a rendeltetésüknek megfelelően használjuk: nem vezetnek el Istenhez, nem visznek hozzá közelebb, hanem eltávolítanak vagy elszakítanak tőle. Jobban értékeljük az ajándékot, mint az ajándékozót. A válasz tehát az, hogy ezekre a rendeltetésüknek megfelelően kell vágyni, ajándéknak tekintve őket. Ez a probléma egyébként világosan megmutatkozik abban is, ahogy Jézusra reagáltak sokszor az emberek.

P. B.: Például?
M. T. A.: A Ján 6-ban olvasunk a kenyérszaporítás csodájáról. Ismerjük a történetet. Másnap a tömeg ismét eljön, és még többet akar. Ezek az emberek azért keresték fel Jézust megint, hogy csillapítsák az éhségüket. Egyszerűen ingyen kosztra vágynak. De mi ezzel a probléma? Jézus így válaszol nekik a 26. versben: „Bizony, bizony, mondom nektek, nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok.” Jézus ezzel arra utal, hogy ne a „bálványimádó” vágyaik kielégítését várják, hanem abban találjanak valódi megelégedést, amit ő felkínál. A 27. versben ez áll: „Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek.” Ezek a szavak alkalmazhatók ránk is. Miért keressük Istent általában? Azért, hogy kielégítse a materiális és emocionális szükségleteinket. Nyilván ezt Isten megteszi, de ő többet tartogat számunkra. Azt akarja, hogy megismerjük és szolgáljuk. Azt akarja, hogy olyanná váljunk, mint a Fia. Ha a vágyaink fontosabbá válnak számunkra, mint Jézus, akkor Istennek a velünk kapcsolatos nagyobb tervét félrelökjük.

P. B.: Tehát bizonyos értelemben az eszközként kapott „ajándékok”, amelyeket persze élvezhetünk is, végső céllá válnak.
M. T. A.: Igen! Ebből a szempontból mindegy, hogy milyen vágyakról van szó, mert ha végső céllá válnak, gonosznak tekinthetők, akkor is, ha a társadalom, amelyben élünk, nem így azonosítja őket. A Jer 17,19 és Ef 4,22 releváns itt számunkra. Az utóbbi igehely így szól: „Vessétek le a régi élet szerint való óembert, aki csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott.” Sokszor úgy vezetnek félre a kívánságaink, hogy – ahogy mondtad is – végső szükségletként jelentkeznek: önmagában az nem baj, sőt, teljesen természetes, ha szeretnénk, hogy szeressenek; az már annál inkább, amikor ez válik a legfőbb motivációnkká, életcélunkká, végső szükségletünkké. Tehát a képlet a következő: veszünk egy jó vágyat, vagy kívánságot, és átfordítjuk bálványimádó kívánságba, mert úgy gondoljuk, hogy erre van szükségünk ahhoz, hogy az életünk értelmet nyerjen. Többé már nem Isten a középpont a számomra, hanem én magam, megkövetelve az emberektől, hogy elfogadjanak és tiszteljenek. Richard Lovelace ezt nevezte „isten-komplexusnak.”

P. B.: És mi a helyzet a szükségleteinkkel? Nyilván ezek betöltésére fogunk törekedni.
M. T. A.: Isten megígérte, hogy betölti a szükségleteinket, de nem várhatjuk el tőle, hogy megelégítse az önző vágyainkat is – értve ez alatt a rendezetlen, túlzó szükségleteinket. Isten szerepe egyébként sem az, hogy mindig kész legyen arra, hogy megadja, amire éppen vágyakozunk. Isten nem a boldog és jó élet „kulcsa”, ahogy számtalan, leginkább neo-protestáns könyv állítja. Ezzel szemben Isten az, aki meghatározza, hogy mi az a jó élet – igazából Ő maga. Ezért Istenre önmagáért kell vágyakozni. Tehát Isten cél, és nem eszköz.

P. B.: Hogyan érhető tetten az, ha Istenre eszközként tekintünk az életünkben?
M. T. A.: Ha ez a mentalitás jellemez, akkor az Istennel való kapcsolatom alapja az “alku” lesz, amelynek lényege: „Istenem, úgy élek, ahogy szeretnéd, vagy elvárod, azért, hogy megjutalmazz.” Egy sokak számára aktuális példával szemléltessük ezt: sokan vágynak társra, amivel az égvilágon semmi probléma sincs. Kérhet az ember Istentől társat? Igen. Viszont, ha nem kapja meg – vagy nem akkor, amikor szeretné –, és keserű lesz Istennel szemben, akkor ez azt mutatja, hogy az illető valójában jobban vágyik társra, mint magára Istenre. Még egyszer: ez nem azt jelenti, hogy rossz társra vágyni, és nem is azt, hogy el kellene engednünk a társa vonatkozó vágyunkat. Ebből a szempontból érdekes, hogy amikor Isten fel akarja magára hívni a figyelmet, és arra, hogy rossz úton járunk, akkor éppen az alapszükségleteink betöltését nehezíti meg, lásd Ámosz 4,6: „Én meg azt tettem veletek, hogy nem volt harapnivaló városaitokban, kenyérhiány volt minden helységetekben, mégsem tértetek meg hozzám! – így szól az ÚR.” 7-8: „Én az esőt is megvontam tőletek három hónappal az aratás előtt: az egyik városra adtam esőt, a másik városra nem adtam esőt. Az egyik föld kapott esőt, a másik föld nem kapott esőt, és kiszáradt. Két-három városból támolyogtak egy városba, hogy vizet ihassanak, de nem jutott nekik elég, mégsem tértetek meg hozzám – így szól az ÚR.” 9.vers: „Megvertelek benneteket aszállyal és gabonarozsdával, kertjeiteknek és szőlőiteknek, fügefáitoknak és olajfáitoknak nagy részét leette a sáska, mégsem tértetek meg hozzám – így szól az ÚR.” Isten így ösztönöz bűnbánatra és megtérésre. Szörnyű dolgok vannak felsorolva, de a bálványimádás és annak következményei még szörnyűbbek. Ezek a durva dolgok mind azt a célt szolgálják, hogy visszavezessék a népet Istenhez, aki biztosítja a nép számára az esőt, a termést, az ételt stb.

P. B.: Azt mondja Chester, hogy a bűn forrása az, amikor valamire jobban vágyunk Istennél. Hogyan lehet elfordulni ezektől a bűnös kívánságoktól?
M. T. A.: A bűnök feletti győzedelmeskedésnek Chester szerint a következő a záloga: vissza kell állítani a helyes állapotot, azaz jobban kell vágyni Istenre, mint minden másra. Ezt hívja a Biblia bűnbánatnak, vagy megtérésnek. Elfordulunk a bűnös vágyaktól – ez a bűnbánat –, majd Istenbe vetjük bizalmunkat, hitünket – azaz odafordulunk Istenhez, ez szűkebb értelemben a megtérés.

P. B.: Tehát a bűnbánat elfordulás a bűnöktől, illetve bűnös vágyaktól. Technikailag hogyan megy ez végbe?
M. T. A.: A bűn alapjaiban egoizmus, vagy Luther szavaival: homo incurvatus in se. Ennek jelentése elég kifejező: „az önmagába forduló, vagy önmaga körül forgó ember”. Nem akarjuk megengedni Istennek, hogy Ő legyen az életünk ura, hiszen a saját életünket akarjuk élni a saját elképzeléseink szerint, nélküle. A bűnbánat tehát reorientáció. Átfordítjuk, vagy elfordítjuk magunkat Isten irányába, azaz Istent helyezzük a középpontba. Ezentúl nem az örömeink, a siker, a problémáink számítanak igazán, hanem Isten dicsősége. Pál is erről beszél a 2Kor 12,7-9-ben. Ehhez persze látni kell, hogy mi magunkra tekintünk a világ közepeként. Sajnos sokszor keresztyénként is. Az életünk történetében Isten csak egy a sok szereplő közül. Istenhez kell fordulni, ha szükségünk van rá, és igazából elvárjuk, hogy hálás legyen nekünk azért, amiért szolgáljuk őt. Aranyos történet, de a probléma az, hogy nem ez a „keresztyének története”. A keresztyének története ezzel szemben Isten története. Igaz, hogy Isten „ott van nekünk”, szeret minket, segítségül hívhatjuk, tehát bizonyos szempontból „értünk van”, de még nagyobb valóság, még nagyobb igazság, hogy „mi vagyunk érte.” Tehát érte élünk. Azért élünk, hogy dicsőséget adjunk neki. Azt mondja Chester, hogy sokkal jobb mellékszereplőnek lenni Isten történetében, mint ha saját magunk írnánk a forgatókönyvünket.

P. B.: Mindennek, amit most elmondtál, mi a gyakorlati relevanciája? Tudsz mondani konkrét példát?
M. T. A.: Vegyük az önsajnálatot – ez egy gyakran megjelenő, újra és újra visszatérő bűn. Vagy vegyük a pesszimizmust, a zsémbességet. Amikor hatalmába kerít, azt gondoljuk, hogy az egész világ úgy, ahogy van, rossz. Ez sokszor azért jelenik meg, mert magamat tartom a világ közepének, és úgy gondolom, hogy olyannak kellene lennie az egész világnak, amilyennek azt én elképzelem, és hát rossz azzal szembesülni, hogy nem olyan. Csakhogy engem Isten azért teremtett, hogy Őt dicsőítsem, és Őbenne gyönyörködjek örökkön-örökké. Azért leszek zsémbes, mert nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy én elterveztem. Elég azonban tudnom, hogy minden úgy alakul, minden úgy történik, ahogy Isten eltervezte. Ez az új, istenközpontú perspektíva egyrészt alázatossá tesz, másrészt hihetetlenül felszabadító. Azért tesz alázatossá, mert nem magamat helyezem a középpontba, tehát – ha úgy tetszik – tudom, hol a helyem. Nem vagyok a világ közepe. Másrészt felszabadító is ez a gondolat, hiszen nem kell kontrollálnom folyamatosan mindent. Egyszerűen ez nem az én feladatom. Hagyom, hogy Isten Isten legyen. Többé nem az határozza meg az identitásom, a jókedvem stb., hogy szeretnek, vagy nem szeretnek, úgy alakulnak a dolgok, ahogy elterveztem, vagy sem… Szabadon szolgálhatok mások irányában. Igazából ezt a perspektívát kellene folyamatosan fenntartanunk.

P. B.: A bűnbánat és hit a keresztyén élet kezdőpontja. Mi következik ezután?
M. T. A.: Igazából nem következik más. Hit és bűnbánat által váltunk keresztyénekké, és a keresztyén életben való előrehaladás ugyanúgy – a növekedés, azaz a megszentelődés – folyamatosan hit és bűnbánat által megy végbe. Nem lendülünk át az evangéliumon valamiféle gyakorlatiasabb módszerre, ami jobban kamatoztatható a hétköznapokban. Pont ez a probléma ma bizonyos „kegyességi hagyományokkal.” Folyamatosan hitben és bűnbánatban járni tudatosságot igényel. Sok-sok keresztyén elfárad egy idő után, és próbál más eszközökhöz nyúlni, és folyamatosan eltávolodik az evangéliumi hit pilléreitől, amelyekre a mindennapi kegyességének épülnie kellene.

Luther Márton mondta, hogy a növekedés folyamata abban áll, hogy mindig újrakezdjük. Azaz mindig visszamegyünk a kályhához, magához az evangéliumhoz. A bűnbánat ezért nem egyszeri alkalom, amire csak a megtérés során kerül sor. Kálvin János mondta, hogy Isten a bűnbánat pályáját jelölte ki a hívőknek, hogy azon egész életük során végighaladjanak (Inst. 3.3.9.). A bűnbánat tehát élethosszig tartó, folyamatos aktivitás: elfordulni az Istent detronizáló vágyaktól, és visszatérni Istenhez.

 

P. B.: Kicsit körül írnád, hogy mit tanít erről az Újszövetség?
M. T. A.: Az újszövetségi szó erre, ami különösen is a mi felelősségünket hangsúlyozza ebben a folyamatban, a „megöldöklés.” Az élethosszig tartó bűnbánatot nevezi az Újszövetség „megöldöklésnek”. Ez magában foglalja mindazt, amiről eddig beszéltünk: a bűnös vágyaktól és a bálványoktól, valamint azon vágyaktól való elfordulást, amelyek az egyes bűnök, a bűnös viselkedés okozói. A megöldöklés röviden azt jelenti, hogy a bűnt halálra adjuk, lásd Kol 3,5: „Öljétek meg tehát tagjaitokban azt, ami földi: a paráznaságot, a tisztátalanságot, a szenvedélyt, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami bálványimádás.” Azt jelenti, hogy folyamatosan, határozottan és ellentmondást nem tűrően nemet mondunk a bűnre, már a kísértés legkorábbi fázisában. A bűn megöldöklése természetesen Krisztusban, a Szentlélek által megy végbe. A megöldöklés alapja Jézus Krisztus keresztje, pontosabban Jézus Krisztus kereszten elvégzett munkája, lásd Róm 6,6 vagy Kol 2,20. Az utóbbi ige így kezdődik: „Ha tehát Krisztussal meghaltatok a világ elemei számára…”.

P. B.: Azt mondtad, van ebben a folyamatban egyéni felelősségünk, másrészt, hogy mindez Krisztusban és a Szentlélek által történik. Pontosan hogyan? Mi itt a Szentlélek szerepe?
M. T. A.: Igen, mindezt a Szentlélek erejével tesszük, lásd Róm 8,13: „Mert ha test szerint éltek, meg kell halnotok, de ha a Lélek által megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok.”

A Szentlélek ajándékoz nekünk új szívet – tehát ad nekünk új természetet –, és ezzel az új szívvel, új természettel együtt Istent magasztaló vágyakat is ad. A bűnbánat, vagy a mortifikáció, azaz a bűnös vágyaktól való elfordulás Krisztus értünk végzett és a Szentlélek bennünk végzett munkája. Természetesen – ahogy arról már beszéltünk és a kérdésben is utaltál rá – ebben a folyamatban aktív résztvevőként vagyunk jelen.

P. B.: És egészen pontosan mi a mi szerepünk, a keresztyén ember szerepe ebben?
M. T. A.: Chester szerint olyan a mortifikáció, mint a kertészkedés. Egy kerttel sok munka van, míg azt megtisztítjuk és rendbe rakjuk. Ehhez ki kell tépni a gyomokat, mégpedig gyökerestül. Csákányra is szükség lesz. Az egész kertet fel kell ásni. Ha a földben hagyunk akárcsak egy gyomot is, a gaz gyökerét, bármilyen maradványt, pár hét és visszanő. Hasonlóképp a szokássá, azaz habitusunk részévé vált bűnt gyökerestül kell kitépni, de ez roppant kemény és sok kínlódással járó munka. Jobb rögtön a mélyére menni, a gyökeréig. Ha csak a felszínnel foglalkozik az ember, csak a föld feletti, szabad szemmel látható gazt vágjuk le, akkor egyre nehezebb lesz később eltüntetni, mert a gyökere megerősödik, sőt, egyre mélyebbre ereszti az indáit. Ez a kép arra utal, hogy nem elég csak a viselkedésünket megváltoztatni; a bűnös vágyakat kell halálra adni. A bűn gyökerét kell „megöldökölni.” Ha látjuk a bűnös cselekedeteket, látjuk a bűn megnyilvánulásait, akkor egyre mélyebbre ásva eljuthatunk a bűn gyökeréig. Itt az első és legfontosabb dolog, hogy realizáljuk, hogy egyáltalán bűnről van szó. A probléma az, hogy ezt sokszor figyelmen kívül hagyjuk.

P. B.: Mire gondolsz?
M. T. A.: Például arra, hogy megjelenik valamilyen kísértés, ami mögött bűnös kívánság van, és azt gondolom, hogy még nem követtem el bűnt. Elkezdek vele játszani gondolatban, a kívánság pedig egyre növekszik. Táplálom, dédelgetem, és végül egészen megerősödik, megizmosodik. Igazából ugyanúgy bűnben élek mindeközben. Lehet, hogy cselekedeti szinten nem, de akarati és gondolati szinten igen, hiszen nem mondok rá nemet. Egyébként önmagában már az is felszabadító, ha tudatosítom magamban, hogy a bűnös kívánság bűn.

P. B.: Akkor folyamatosan figyelnünk, pásztáznunk kell a vágyainkat, kívánságainkat, gondolatainkat stb?
M. T. A.: Igen, az önvizsgálat folyamatos, de vigyázat! Ez nem arról szól, hogy paranoiás módon állandóan „vadászunk” a tetteink, gondolataink mögötti motivációkra. Ez Chester szerint egészségtelen introspekcióhoz vezetne. A fókusz nem magunkon van, tehát nem valamiféle önmagáért való lélekbúvárkodásról van szó, hanem Isten szabadító igazságáról. Jó sorvezető, ha akkor vizsgáljuk magunkat és akkor nézünk magunkba, ha rossz gyümölcsöket tapasztalunk; ha a bűnös viselkedés és a negatív érzések nyomait véljük felfedezni magunkban.

P. B.: Azt mondtad korábban, idézve az ezt jelölő ógörög kifejezést, hogy a túlzó kívánságokkal van gond, ezek válnak bűnössé. Honnan tudjuk, hogy egy bizonyos kívánság már bűnösnek tekinthető, vagy még nem? Hogyan döntjük el, hogy egy bizonyos vágy „sok”, vagy nem?
M. T. A.: Ez nagyon jó kérdés, amit Chester szerint gyakran feltesznek. A Luk 6,43-46-ban Jézus válaszol a kérdésre: „Nem jó fa az, amely rossz gyümölcsöt terem, és ugyanúgy nem rossz fa az, amely jó gyümölcsöt terem. Mert minden fát a maga gyümölcséről ismernek meg. Hiszen tüskebokorról nem szednek fügét, csipkebokorról sem szüretelnek szőlőt. A jó ember szíve jó kincséből hozza elő a jót, a gonosz ember pedig a gonoszból hozza elő a gonoszt. Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj. Miért mondjátok nekem: URAM, URAM – ha nem teszitek, amit mondok?” Onnan tudod tehát, hogy egy kívánság bűnös, ha az életedben rossz gyümölcsökhöz vezet, pl. haraghoz, keserűséghez. Ha látod a rossz gyümölcsöt, vezesd vissza egészen szíved bálványimádó kívánságáig.

P. B.: Úgy tűnik, hogy Chester is igazodik a trendhez. Az introspektív önanalizálás, pszichologizálás roppant elterjedt, tulajdonképpen kulturális jelenség. Miben tér el ettől a keresztyén önvizsgálat?
M. T. A.: Való igaz, ma szinte mindenki pszichologizál. Chester ugyanakkor azt mondja, hogy a reformátorok, a puritánok, és az őket követő evangéliumi elődeink önvizsgálata radikálisan különbözött ettől a trendtől. Ők a cselekedeteket és a szívet összekapcsolták, nem választották szét. Chester azt mondja, hogy mivel Freud után élünk, ezért amikor önvizsgáltra, vagy analízisre gondolunk, rögtön a tudatalatti jut eszünkbe. Freud szerint a cselekedeteink és az érzéseink valódi gyökere a tudatalatti. Ahhoz, hogy megértsük a motivációinkat, mélyre kell fúrni, egészen a tudatalattiig, és azt kell vizsgálni. Erről te jóval többet tudnál mondani. Na most, keresztyén kontextusban ezt a modellt gyakran a megszentelődésre is alkalmazzák. A keresztyén lelkigondozás ezért sok evangéliumi lelkigondozó szerint már nem az, ami egykor volt, inkább – tisztelet a kivételnek – önmagáért való pszichologizálás.

P. B.: Milyen akkor a valódi önvizsgálat?
M. T. A.: A keresztyén embernek elsősorban nem magába kell néznie, hanem Krisztusra kell tekintenie. Martyn Lloyd-Jones szerint az önvizsgálat és a szelf megfigyelése közötti határ elmosódik, ha nem csinálunk mást, csak magunkat elemezgetjük, ha állandóan a problémáinkról beszélünk. Ilyenkor úgy tűnik, nagyon érettek és „lelkiek” vagyunk, valójában azonban csak magunk körül forgunk. Ma szinte mindenhol ezt látjuk, ahová nézünk – sebeiket nyalogató, önmaguk lelki bugyrait unos-untalan feltárni szándékozó, erőtlen keresztyéneket, akiknek az önérzetük hatalmas, de hitük gyenge, a megszentelődésben nem haladnak előre, missziót pedig nem végeznek.

Robert Murray M’Cheyne

P. B.: Miért olyan nagy probléma az általad negatív színben feltüntetett önanalizálás?
M. T. A.: Azért, mert az a feltételezés áll mögötte, hogy a megszentelődés rajtunk múlik. De Isten az, aki minket képes megváltoztatni. Isten tárja fel a szívünket az Igéje és a Lelke által (lásd Zsolt 139,23-24; Zsid 4,12-13). Ha csak magunkkal vagyunk elfoglalva, akkor nem fogunk Istenre figyelni. Robert Murray M’Cheyne, 19. századi skót lelkész mondta, hogy – kissé magyartalanul fogalmazva – egy önmagunkra nézésre tíz Krisztusra nézés jusson. A kertészkedés példájához visszatérve: ahogy kitépjük a gyomokat, rögtön el kell ültetni valami mást. Ha a keresztyének gondolatai Isten dicsősége körül forognak, és az életünket az Istennek való szolgálat tölti ki, akkor ez kiszorítja a bűnt és a kísértést. Ezt lehet tudatosan csinálni. Ezzel kapcsolatban beszél Chester habitus, vagy szokások kialakításáról, egyfajta karakterépítésről.

P. B.: Hogyan történik ez?
M. T. A.: Kezdjük egy picit korábbról: általában azt gondoljuk, hogy ha kicsit engedünk a kísértéseknek, az még nem számít. Egy vággyal teli parázna tekintet, gyűlölködő, haragos gondolat, helytelen fantáziálgatás még nem nagy dolog. Végül is nem realizálódnak, nem váltjuk őket tettekre, tehát ártalmatlanok – gondoljuk mi. De a kísértések irányában való apró engedmények nem elégítik meg a kísértést, hanem csak szabad folyást engednek nekik. Ha engedünk egy adott kísértésnek, akkor legközelebb még gyorsabban és intenzívebben fog megjelenni. Sőt, idővel a bűn szokássá válik, beépül a viselkedésünkbe, a magatartásunk szerves része lesz. De – és itt térnék rá a kérdésedre, – a bűntől való elfordulásból is lehet szokás. Ha ellenállunk a kísértésnek és elfordulunk a bűntől, akkor ritkábban jelentkezik majd és kevésbé intenzíven. Lehet szokás abból, hogy nyomás alatt Istenre irányítjuk a gondolatainkat a bűn helyett.

P. B.: Ki lehet ezt így centizni, hogy mikor „helyzet van”, helyesen tudjunk dönteni, vagy választani?
M. T. A.: A legtöbb erkölcsi döntésünk önkéntelen reakció. A pillanat hevében cselekszünk. Mielőtt gondolkodnánk, már el is hagyják a szánkat a rosszindulatú szavak, és nem tudjuk őket visszatuszkolni. Úgy tűnik, hogy nincs időnk arra, hogy tekintetbe vegyük a bibliai reflexiót, vagy erkölcsi okfejtéseket futtassunk le magunkban a cselekedeteink előtt. Egyszerűen ilyen a viselkedésünk. De nem is ilyen „képességre” van szükség ezekben a szituációkban, hanem a szentségre, mint „szokásra.” A keresztyének természete, karaktere ilyen. Chester idézi Charles Reade-t, a viktoriánus kor novellistáját: „Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat! Ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg a tetteidet! Ügyelj a tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat! Ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet! Ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat!” Az, hogy a megfelelő pillanatban helyesen döntünk, igazából attól függ, hogy a kegyelem „szokássá” lett-e az életünkben, azaz a habitusunk részévé vált-e.

P. B.: Sokat beszéltünk a bűnbánatról. Hogyan történik ez, hogyan tartsunk bűnbánatot?
M. T. A.: A bűnbánat is hit által történik. Ahogy az elején mondtuk, hiszünk abban, hogy Isten nagyobb, mint a bűnös kívánságaink. Hit által, vagy hitben kell tehát megbánni bűneinket. Akkor fogjuk ismét Istent dicsőíteni, Őt imádni és tisztelni, ha jobban hiszünk benne, mint a bálványainkban. A múltban sokszor tekintettek úgy a bűnbánatra, mint egy plusz cselekedetre – mintha nem egyedül hit által nyernénk el a kegyelmet, hanem hit plusz bűnbánat által. De ez nem igaz. Hitben odafordulni Istenhez és a bűnbánat során elfordulni a bűnöktől egy és ugyanaz. Nem tudunk hittel Istenhez fordulni anélkül, hogy ne fordulnánk el a bűnbánat során a bűneinktől. Ha bízunk Istenben, akkor elismerjük, hogy Ő nagyobb és jobb bűnös vágyainknál. Már a bűnbánat maga is hitből fakad, a hit „cselekedete.”

P. B.: Nyilvánvalóan azért „buknak el” sokan a keresztyének között a megszentelődésben, mert a kísértés túl nagy. Ha eleve a kísértés túl nagy, hogyan álljunk ellen a konkrét bűnnek?
M. T. A.: Ez valóban így van, néha egyszerűen elkerülhetetlennek érezzük, hogy engedjünk a kísértésnek és belemenjünk a bűnbe. Chester szerint alapvetően két módon jelentkezhet: vagy lenyűgözőnek és vonzónak érezzük, vagy sorsszerűnek és elkerülhetetlennek. Valóban, mintha semmit sem tudnánk ellene tenni. Mintha csapdába estünk volna. Mi történik rendszerint? Jön a kísértés, ellenállok neki, nemet mondok. Azonban újra és újra visszatér, mindaddig, amíg el nem bukom. Az elbukás tulajdonképpen csak idő kérdése. De Chester szerint ez hazugság. A bűn nem szükségszerű és elkerülhetetlen Isten gyermeke számára. Mit olvasunk az írott kijelentésben, a Szentírásban? Azt, hogy megszabadultunk a bűn hatalma alól. El kell hinnem, hogy Isten igazsága nagyobb a bűnös vágyaimnál. Hinnem kell Isten hatalmában, amikor megbánom bűneimet.

Amikor – ahogy mondtad, – elbukunk, akkor a magunkat mentegető kifejezés ellenére (lásd elbukás) választásra kerül sor, és akarattal döntünk: azért követjük bűnös vágyainkat, mert úgy hisszük, hogy többet ígérnek számunkra, többet tartogatnak, mint Isten. A hit viszont annak realizálódása, hogy Isten többet ígér, mint bűnös vágyaink. Ha halljuk az evangéliumot, hitünk növekszik, és egyre jobban kimunkálódik az a karakter, az a habitus bennünk, amely elfordul a megtévesztő, üres vágyaktól, hiszen egyre markánsabban hiszünk abban, hogy egyedül Istennél lelünk rá a teljes megelégedésre. Röviden: meglátjuk, hogy Isten jobb és több, mint a bűnre vivő vágy. Az adott helyzetben felismerem, hogy választás előtt állok – egyre gyorsabban „bekapcsol” a lámpa. Már nem fogom követni reflexből a bűnös vágyakat, egyre gyorsabban tudok rájuk nemet mondani.

Hozzászólás írása