Meg tudsz változni V. (Küzdelmeink közepette) – beszélgetés Tim Chester “You can change” című műve kapcsán a megszentelődésről

Az interjú korábbi részei: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész

Parti Benedek: Eddig inkább általánosságokról beszéltünk, most térjünk rá arra, amivel Chester egy külön fejezetben foglalkozik: milyen jelentősége van megszentelődésünk tekintetében a küzdelmeinknek, mindennapos harcainknak, nehéz időszakainknak? Hogyan tudjuk ezeket a harcokat a javunkra fordítani, vagy hogyan tudunk profitálni belőlük – már ha tudunk?
Márkus Tamás András: Azt kell megnéznünk, hogy mikor követünk el bűnt. Milyen szituációkban cselekszünk rosszul, milyen helyzetekben kerítenek hatalmukba a negatív érzések? Mitől válunk depresszióssá, haragossá, megkeseredetté; mi az, ami irritál, vagy frusztrál? Mikor, milyen helyzetekben érzem magam kísértésben…? Meg kell tehát néznünk ezeket a helyzeteket, és meg kell vizsgálnunk magunkat is: mit éreztünk, mi játszódott le bennünk ezekben a helyzetekben?

P. B.: Milyen élethelyzetekről, vagy szituációkról beszélünk konkrétan?
M. T. A.: Tulajdonképpen minden egyes élethelyzet kihívás lehet. Valakinek a megterhelt családi kapcsolatai, másvalakinek anyagi gondjai, valakinek pedig valamilyen betegsége van. Van, aki elveszítette a munkáját, valaki magányos, másvalaki boldogtalan házasságban él. Ezek a helyzetek vagy a bűn felé terelnek, vagy pedig a pozitív változás lehetőségeivé válnak.

P. B.: Éppen az ilyen helyzetek miatt távolodunk el sokszor a hittől, mert úgy érezzük, Isten elhagyott bennünket.
M. T. A.: Isten nem messziről nézi a küzdelmeinket. Chester úgy fogalmaz, hogy Isten feltűri az ingujját, lejön hozzánk, részt vesz a küzdelmeinkben, és első kézből tapasztalja meg azokat, lásd 2Móz 3,7-8. Hívőként tudnunk kellene, hogy Isten minden harcunkat látja. Ezzel szemben gyakran azt gondoljuk, hogy egyrészt senki sem ismeri a problémáinkat, másrészt különösképpen senkit sem érdekelnek. A Szentírásban mindig azt látjuk, hogy Isten meghallja, ha hozzá kiáltanak. Isten ismeri a problémánkat, Istent érdekli, hogy mi történik velünk, és Isten gondot visel ránk.

P. B.: Sokan úgy vannak vele, hogy inkább elkerülnék a problémákat, a harcokat. Nyugodt és kényelmes életre vágynak a hívők is. A problémák, a konfliktusok, a harcok mindig negatív színben tűnnek fel előttünk.
M. T. A.: Pedig a harc önmagában nem rossz. Teljesen „legitim” keresztyénként is csalódni, elkeseredni, gyászolni, sőt, szenvedni is. A zsoltárok nagy része is ilyen élethelyzetekben született, ezeket a helyzeteket tematizálják. Egyébként Isten együttérzéséről tanúskodik az is – sőt, ebben mutatkozik meg leginkább –, hogy testté lett. Isten Fia emberré lett. Jézus tisztában van azzal, hiszen megtapasztalta, hogy mit jelent az éhség, a kísértés, az elutasítás; az, hogy mit jelent fáradtnak lenni, mit jelent, ha gyűlölnek, ha magadra hagynak. Jézusnál senki sem tudja jobban, hiszen a saját bőrén tapasztalta, hogy mit jelent az igazságtalanság, vagy hogy mit jelent az, ha elárulnak. Jézus tehát osztozott velünk a küzdelmeinkben. Jézus ilyen értelemben nem volt „különleges” – ő is ember volt, és mint ember, nem volt közömbös a nehézségekkel szemben. Ugyanúgy voltak érzései, mint nekünk. Neki is kellemetlen volt, neki is fájt, ami nekünk kellemetlen és fáj. El kell rugaszkodnunk azoktól az irreális Jézus-ábrázolásoktól, amelyek úgy festik le a Mestert, mint aki állandóan csak gyerekekkel van és mindig jókedvű. Valódi ember volt, és egy olyan világban élt, amely tele van bűnnel, szenvedéssel és frusztráltsággal.

A Zsidókhoz írt levél így szól erről: „Mivel pedig a gyermekek test és vér részesei, ő is hozzájuk hasonlóan részese lett ezeknek, hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt, és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak. Mert nyilván nem angyalokat karol fel, hanem Ábrahám utódait karolja fel. Ezért mindenben hasonlóvá kellett lennie a testvéreihez, hogy irgalmas és hű főpap legyen az Isten előtti szolgálatban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért. Mivel maga is kísértést szenvedett, segíteni tud azokon, akik kísértésbe esnek”, valamint: „Mivel tehát nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, ragaszkodjunk hitvallásunkhoz. Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, de nem vétkezett. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.” (Zsid 2,14-18; 4,14-16)

P. B.: Tehát el kell hinnünk, hogy Jézusban Isten emberré lett, és így – amíg emberként a földön járt, – megtapasztalta a negatív oldalát annak, hogy mit jelent embernek lenni.
M. T. A.: Igen, de nem csak arról van szó, hogy Isten Jézus által egyszer megtapasztalta a nehézségeinket, hanem folyamatosan átérzi azokat, hiszen ezt olvassuk: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg téged.” (Ézs 43,1-2) Jézus a halála előtti éjszakán ezt mondja a tanítványainak: „én pedig kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké: az igazság Lelkét, akit a világ nem fogadhat be, mert nem látja őt, nem is ismeri; ti azonban ismeritek őt, mert nálatok lakik, sőt bennetek lesz.” (Jn 14,16-17).

P. B.: Jézus a Szentlelke által van velünk, de úgy tűnik, hogy ezzel vagy nem vagyunk tisztában, vagy nem elég, mert keresztyéneknek ugyanolyan problémáik vannak és nagyjából ugyanolyan arányban járnak pszichológushoz, mint a nem keresztyének. Ugyanúgy szükségük van tanácsadásra, külső segítségre, mint másoknak.
M. T. A.: Sokan mondjuk, hogy tanácsokra és tanácsadókra van szükségünk – valakire, aki mellettünk áll és segít eligazodni a nehéz helyzetekben. De keresztyénként tudnunk kell, hogy már van tanácsadónk, illetve Pártfogónk, a Szentlélek, az igazság Lelke. Jézus azt mondja, hogy rajta keresztül velünk lesz mindig: „A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek. Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen!” Jézus békességet ad nekünk, mert nekünk adja a Szentlelket, aki Isten kegyelmes ígéreteire emlékeztet minket. Jézus nem naiv, nem ígéri, hogy könnyű lesz. Később ezt mondja: „Ezeket azért mondom nektek, hogy békességetek legyen énbennem. A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.” (Jn 16,33) Mi – utalva a kérdésedre, – azért keresünk pártfogókat, tanácsadókat, mert ki akarjuk kerülni a nehéz, megterhelő helyzeteket, és nem feltétlenül azért, hogy ezeken Istennek tetsző módon menjünk végig. Mi inkább ügyesebbek és okosabbak szeretnénk lenni – ehhez kérünk segítséget –, hogy lehetőleg minél jobban kikerüljük a nehéz helyzeteket. De ezeket nem tudjuk kikerülni – a legbölcsebb ember sem –, nem tudunk mindig változtatni a körülményeken, de a szívünknek nem kell megkeserednie, hiszen az isteni pártfogó emlékeztet az igazságra.

P. B.: Mit kezd Isten a küzdelmeinkkel, harcainkkal?
M. T. A.: Istennek célja van velük. Felhasználja őket: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket örök elhatározása szerint elhívott. Mert akiket eleve kiválasztott, azokat eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő sok testvér között legyen elsőszülött.” (Róm 8,28-29) Azt viszonylag könnyű elhinni, hogy a jó dolgok, amikben részünk van, értünk vannak és értünk történnek. Nyilván nehéz elhinni ezt a rossz dolgokról, vagy az igazán tragikus eseményekről. Ugyanakkor a Szentírás világosan kijelenti, hogy a keresztyének életében a szenvedésnek és a különféle nehézségeknek céljuk van: Isten a szenvedéseken, próbákon, problémákon keresztül változtat minket Jézus-szerűvé. Itt nem arról van szó, hogy a rosszat addig és úgy magyarázzuk, hogy ne tűnjön rossznak. A gonosz az gonosz. A rossz mögött ott áll a Sátán. De Isten még őt is képes – és vele együtt minden rosszat – a céljai megvalósulásához felhasználni (lásd ApCsel 4,27-28).

Nézzük meg a következő igehelyeket:

„Sőt, dicsekszünk a megpróbáltatásokkal is, mert tudjuk, hogy a megpróbáltatás szüli az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által.” (Róm 5,3-5)

„Teljes örömnek tartsátok, testvéreim, amikor különféle kísértésekbe estek, tudva, hogy hitetek próbája állhatatosságot eredményez. Az állhatatosság pedig tegye tökéletessé a cselekedetet, hogy tökéletesek és hibátlanok legyetek, minden fogyatkozás nélkül.” (Jak 1,2-4)

„Ezen örvendeztek, noha most, mivel így kellett lennie, egy kissé megszomorodtatok különféle kísértések között, hogy a ti megpróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltónak bizonyuljon a dicséretre, a dicsőségre és a tisztességre.” (1Pét 1,6-7)

P. B.: Mit szűrhetünk le – milyen általános elvet, vagy központi tanítást – ezekből az igékből?
M. T. A.: Ami igazán megdöbbentő, hogy mindegyik az örvendezéssel kezdődik; azzal, hogy az apostolok a körülmények dacára örvendezésre szólítják fel az olvasóikat.

 

P. B.: Mi ennek az oka, és milyen tanulság szűrhető le belőle?
M. T. A.: Az, hogy látjuk és értjük a szenvedés, és a spirituális értelemben vett növekedés közötti kölcsönhatást. Isten mindent a javunkra fordít, azaz: még a rossz is hozzájárul ahhoz, hogy Jézushoz hasonlókká váljunk. Másrészt Isten megígéri, hogy egyszer vége lesz a harcoknak. Magára vette tulajdonképpen a küzdelmeinket is. A kereszten Jézus elhordozta Isten bűnök feletti haragját, a helyünkre állt, és megszabadított minket a törvény átkától. Egy új világ ígéretét adta nekünk – egy olyan világét, ahol nem lesz többé szenvedés. Azért ezt szem előtt tartva egészen más megvilágításba kerülnek az időszakos nehézségek és problémák. Jézus feltámadása ennek az új teremtésnek a kezdete, a nyitánya, amit majd a történelem végén fog teljessé tenni: „letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jel 21,3-4)

P. B.: A megszentelődés szempontjából milyen „spirituális haszna” lehet a problémáinknak, nehézségeinknek?
M. T. A.: A problémáink, amiken keresztülmegyünk, felfedik, hogy mi van a szívünk mélyén. Hogy miért cselekszünk úgy, ahogy. A következő kérdéseket tegyük fel magunknak: miért leszünk bosszúsak, frusztráltak, miért vagyunk levertek? Miért hazudunk, lopunk? Miért pletykálkodunk? Miért álmodozunk, fantáziálunk, miért irigykedünk másokra? Miért dolgozzuk magunkat halálra, miért esszük folyamatosan túl magunkat? Miért neveljük félre a gyermekeinket? Házas emberek miért keresnek a házasságukon kívül szexuális örömöket? Miért nem tudunk olyan szülők, férjek, feleségek vagy beosztottak lenni, amilyeneknek lennünk kellene? Miért szólalunk meg akkor, amikor csöndben kellene maradnunk? Miért vannak gonosz gondolataink? Mi ezeknek az eredete? Ezeket kell megnéznünk és megértenünk, hogy hasznunkra tudjuk őket fordítani.

P. B.: Honnan erednek ezek a dolgok?
M. T. A.: Jézus válasza egyértelmű: „Mert belülről, az ember szívéből jönnek elő a gonosz gondolatok, paráznaság, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, gonoszság, csalás, kicsapongás, irigység, rágalmazás, gőg, esztelenség. Ezek a gonoszságok mind belülről jönnek, és teszik tisztátalanná az embert.” (Márk 7,21-23) A viselkedésem, szenvedélyeim a szívemből fakadnak. Ez a bűn forrása.

P. B.: Egy mai ember ezt nem igazán érti, főleg nem ebben az átpiszichologizált kultúrában… Mi a „szív”?
M. T. A.: A Szentírásban a „szív” a viselkedésünk és érzelmeink nyughelye. A Péld 27,19 ezt írja: „Ahogyan a víz tükrözi az arcot, úgy tükröződik a szívben az ember.” A szív az érzelmek és a gondolkodás központja a Bibliában. Ebből következik, hogy a szívet kell megváltoztatni, ha az érzelmeinket és gondolatainkat meg akarjuk változtatni. Erről szól a Lk 6,43-45: „Nem jó fa az, amely rossz gyümölcsöt terem, és ugyanúgy nem rossz fa az, amely jó gyümölcsöt terem. Mert minden fát a maga gyümölcséről ismernek meg. Hiszen tüskebokorról nem szednek fügét, csipkebokorról sem szüretelnek szőlőt. A jó ember szíve jó kincséből hozza elő a jót, a gonosz ember pedig a gonoszból hozza elő a gonoszt. Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” Korábban beszéltünk arról, hogy a keresztyének spirituális DNS-e más. A tüskebokor DNS-e miatt nem terem fügét. A bűnös cselekedet és érzelem tehát a szív állapotáról tanúskodik. A szív megóvása, tisztán tartása, megőrzése spirituális szempontból roppant lényeges dolog. Ezért olvassuk a Pél 4,23-ban: „minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet!”

P. B.: Azt mondtad, a nehézségeink, problémáink, amiken átmegyünk, amelyekkel megküzdünk, fedik fel, hogy mi van a szívünkben. Hogyan?
M. T. A: Igen, a körülményeink felfedik a szívünket. De itt egy fontos megállapítást kell tennünk: a harcaink és kísértéseink csak felfedik a bűnt, de nem okozzák. Maga a gyökér mindig a szív és annak bűnös kívánságai. Mi választunk, hogy hogyan reagálunk a körülményeinkre, de ami determinálja a választásunkat, az a gondolkozásunk, illetve a szívünk vágyai. Ezt nehéz belátni. Gondoljunk arra pl., amikor legutóbb haragudtunk, vagy dühbe gurultunk – itt a destruktív, pusztító haragra kell gondolni, nem jogos haragra (bár a jogos harag is válhat azzá). Általában külső okokat szoktunk megnevezni a harag, a düh okaként: „ezért vagy azért haragszom, pl. azért, mert valaki nem adta meg a nekem kijáró tiszteletet.” Érdemes a Jak 4,1-2-őt megnéznünk: „Honnan vannak viszályok és harcok közöttetek? Nem a tagjaitokban dúló önző kívánságok okozzák ezeket? Kívántok valamit, és nem kapjátok meg, öltök és irigykedtek, de nem tudtok célt érni, harcoltok és viszálykodtok, de nem kapjátok meg, mert nem kéritek.” Akkor vagyunk idegesek, amikor a vágyainkat veszélyezteti valami. A szívünkben lévő vágyak, mint valami lakmuszpapír, megmutatják, mi van a szívünkben. A Jak 1,13-15-ben olvassuk a következőket: „Senki se mondja, amikor kísértésbe jut: „Isten kísért engem”, mert Isten a gonosztól nem kísérthető, és ő maga sem kísért senkit a gonosszal. Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.” A bűn esetében nem hivatkozunk tehát sem Istenre, sem az egyéni élettörténetünkre, hátterünkre, biológiánkra – az öröklött dolgainkra –, vagy a körülményeinkre. Jakab a saját vágyainkról beszél.

P. B.: Hogy jutunk el a vágytól a bűnig?
M. T. A.: Az önző vágy bűnre visz, a bűn pedig halálba vezet. Jerry Bridges, akire korábban már utaltam, és akit Chester idéz, azt mondja, hogy a bűnnel kapcsolatban el kellene hagynunk az “elbuktam”, vagy “vereség” szavakat, mert ez a szóhasználat azt sugallja, hogy külső faktrorok gyűrnek le minket, mintha mi magunk áldozatok lennénk csupán. Így hárítjuk a felelősséget.

P. B.: Hogyan kellene akkor fogalmaznunk, amikor bűnbe esünk, vagy bűnt követünk el?
M. T. A.: Az engedetlenség kifejezés sokkal jobb. Tehát nem „véletlenül” történnek ezek, nem „önhibánkon kívül”, hanem tevékeny részesei vagyunk ezeknek, és végső soron a szívünk állapotáról tanúskodnak.

P. B.: Hogyan lehet ezt tetten érni – mármint azt, hogy engedetlenek vagyunk, és hogy a szívünkkel nem stimmel valami?
M. T. A.: Nézzük meg először a reakciókat: bűnre visszavezethető reakcióink többfélék lehetnek. Pl. dühkitörés-üvöltözés, visszavonulás, vagy csöndes, magunkba forduló bosszankodás: mindkettő a szívünkből, a haragból fakad. Nézzük meg magunkat nyugodt körülményeink között, és nézzük meg magunkat akkor, amikor bizonyos „határhelyzetekbe” kerülünk; érdekes, hogy ugyanarra a dologra mennyire eltérően reagálunk.

A lényeg az, hogy mi azt gondoljuk, hogy ha bűnre provokál valami (egy szituáció, egy személy), akkor a provokáció, mint olyan a felelős az egészért. Valójában a valódi énünk tárulkozik fel ezekben a szituációkban: a bűnös szív. A bűnös szív pont akkor tárulkozik fel a leginkább, amikor fáradtak vagy feszültek vagyunk annyira, hogy már nincs erőnk leplezni magunkat.

P. B.: És mire vezethető vissza a bűnös szív, tehát az, hogy legbensőbb lényegünknél fogva bűnösek vagyunk?
M. T. A.: Azért követünk el bűnt – mondja Chester –, mert nem bízunk Istenben, és nem adjuk meg neki a tiszteletet. A küzdelmeink és a minket érő kísértések gyakran előidézik, kiváltják a bűnt, de soha sem okozói annak. A probléma gyökere, a bűn okozója, ahogy már mondtuk, mindig a szív és a szív bűnös vágyai. A bűn mindig akkor üti fel a fejét, amikor elhiszünk valami hazugságot Istenről, ahelyett, hogy Isten szavának, igéjének hinnénk, és amikor bálványokat tisztelünk, ahelyett, hogy Istent tisztelnénk. Minden egyes szituáció, amiben észrevesszük, hogy bűnbe visz, vagy bűnbe estünk, egyben kiváló lehetőség arra, hogy meglássuk, mi játszódik le a szívünkben. Ez nem azt jelenti persze, hogy direkt keresnünk kell ezeket a helyzeteket, hanem csak azt, hogy ezek által is tanulhatunk valamit önmagunkról.

P. B.: Tehát a bűn esetében nem pusztán etikai kérdésről beszélhetünk, hanem végső soron bizalmi kérdésről van szó – arról, hogy kiben bízom, vagy kinek hiszek?
M. T. A.: Igen. A Szentírás két dologról beszél, ami mindig lejátszódik a szívünkben: egyrészt gondolkodunk, értelmezünk, hiszünk valamiben/valakinek – mondhatjuk úgy is, hogy a bizalmunkat valamibe/valakibe vetjük –, másrészt vágyakozunk, szeretünk és dicsőítünk valamit, vagy valakit. Leegyszerűsítve: az emberek mindig értelmeznek valamit és hódolnak valaminek, vagy valaki előtt. Ennek mintájára a szívünkkel kapcsolatos probléma is kettős: akkor követünk el bűnt, amikor nem bízunk Istenben mindennél jobban, mármint minden mást megelőzve – ha tehát helytelen irányú az értelmezésünk –, és akkor, ha nem vágyunk Istenre mindennél jobban – ha nem Istent, hanem valami mást részesítünk tiszteletünkben és valami vagy valaki más az imádatunk tárgya. A bűn akkor jön be a képbe, amikor egyrészt elhiszünk valami hazugságot Istenről, ahelyett, hogy arra hagyatkoznánk, amit Isten állít magáról írott igéjében, másrészt akkor, ha bálványokat követünk, tisztelünk és imádunk, ahelyett, hogy Istent imádnánk és dicsőítenénk.

P. B.: Valóban ki lehet jelenteni, hogy minden bűn mögött ez a két aspektus jelenik meg? Az, hogy elhiszünk valami hazugságot, illetve, hogy valami mást imádunk Isten helyett?
M. T. A.: Igen, abszolút! A bűnös vágyak, destruktív érzések és viselkedésminták oka – legyen szó hazugságról, manipulációról, erőszakról, paráznaságról, lopásról, függőségekről, étkezési zavarokról, negatív, bűnös érzésekről, irigységről, keserűségről, szorongásról, büszkeségről – mindig az, hogy nem Istenben bízunk és nem Őt imádjuk.

P. B.: Akkor a bűn esetében végső soron „hitkérdésről” van szó?
M. T. A.: Igen! Arról, hogy kiben hiszünk, és kit tisztelünk vagy imádunk – itt dől el minden. De ezt nem csak általánosságban lehet megfogalmazni a bűnnel kapcsolatban, hanem meg lehet nézni, hogy milyen összefüggés van a specifikus bűneink és szívünk bálványai és azon hazugságok között, amiket elhiszünk. Úgy tudunk eredményesen küzdeni a bűn ellen, ha ezeket – konkrét bűnöket, és a gyökerüknek tekinthető bálványokat és Istennel kapcsolatos hazugságokat – összekötjük egymással. A megoldás ezért nem valamilyen „technika”, hanem egyszerűen hit – az, hogy Istenben bízunk, ahelyett, hogy a hazugságoknak hinnénk –, és bűnbánat: Istennek adjuk meg a neki kijáró tiszteletet, ahelyett, hogy bálványokat imádnánk.