David Powlison: az imaidőnk tényleg „csendesség”?

David Powlison (1949-2019), széles körben ismert evangéliumi keresztyén lelkigondozó és könyvszerző a Christian Counseling & Educational Foundation ügyvezető igazgatója volt sokáig, valamint a The Journal of Biblical Counseling lelkigondozói tematikájú folyóirat vezető szerkesztője.

Évekkel ezelőtt sokat foglalkoztam a zsoltárokkal, hangzást kifejező igék után kutatva. Számításaim szerint a zsoltárok több mint 95%-át Istenhez intézett hallható szavak teszik ki. „Halljuk”, ami le van írva, hiszen a legtöbb közülük hangos: kiáltás, a saját hangunk, énekek, segélykiáltások, a nyelv és az ajkak mozgása, esdeklés, hogy hallgasson meg Isten, sóhajtozások, megszólítás, kérdezősködés és így tovább. Azokban a zsoltárokban – és ezekből nincsen sok –, amelyekben nem találkozunk vertikális verbalizációval, azaz felfelé irányuló beszéddel, a zsoltáros vagy arról beszél, hogy az emberek milyen kapcsolatban vannak Istennel, vagy emberekről (lásd Zsolt 19) vagy Istenről beszél (lásd Zsolt 110), vagy pedig emberekhez szól (lásd Zsolt 49). A hallható reakció tehát a legtermészetesebb dolog a világon.

A zsoltárok szövegében – az örvendezésben, a segítségül hívásban és a hálaadásban (lásd 1Thessz 5,16-18) – valakivel beszélünk, ebben az esetben magával Istennel. Kijelenthetjük, hogy a „csendesség” kifejezés (az imádsággal kapcsolatban) téves. Sokkal jobb lenne, ha „hangosságot” tartanánk. Amikor hangosan beszélünk, akkor megéljük annak valóságát, hogy nem csak magunkban beszélünk, hanem valaki mással – egy másik személlyel – beszélgetünk. A „csendes ima” természetesen nem rossz ­– lásd 1 Sám 1,13; Nehémiás 2,4; valószínűleg az 1Móz 24,45 is –, de inkább kivételt képez. Egyébként még az ilyen csendes imák esetében is megmarad az imádság verbális jellege, habár a beszéd „szubvokális” (=benső beszéd). Viszont a szavakat hangosan ki lehet mondani, ha a helyzet indokolja, vagy ha lelkiállapotunk engedi.

Jézus tanítása és példája szerint az imádkozó személy privát szférára törekszik, azért, hogy hangosan tudjon beszélni Istennel: „menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz” (Mt 6,6). Így, mivel mások nem fognak hallani, őszintén és nyíltan beszélhetsz, és nem érzel majd kísértést arra, hogy megjátszd magad. Jézus „egyedül felment a hegyre imádkozni” (Mt 14,23). Máshol azt olvassuk, hogy „visszavonult a pusztába, és imádkozott” (Luk 5,16). Miért? Azért, mert hangosan beszélt. Amikor azon a bizonyos csütörtök estén Jézus elvonult a Gecsemáné kertbe imádkozni, akkor a tanítványok hallhatták buzgó és esdeklő szavait.

Mi is megtehetjük ugyanezt. Csukjuk be az ajtót, menjünk el sétálni, vagy üljünk autóba és kezdjünk el beszélni. Természetesen a hívők csoportos kontextusban végig az egész Bibliában, például a nyilvános összejöveteleken hangosan imádkoznak és énekelnek, ahogy a Biblia igéit is hangosan felolvasva hallgatják. Természetesen ugyanezt tesszük a közösségi istentiszteleten is, legyen szó liturgiáról, vezetett imádságról, vagy kiscsoportos imádkozásról. Még a néma bűnvalló vagy közbenjáró imádságok is, bár ezek nem hallhatók – szubvokálisak (azaz benső beszédként realizálódnak/szerk.) –, lényegében ugyanúgy szóbeli közlések jellegüket és tartalmukat tekintve.

David Powlison

A nyilvános és magánima általános gyakorlata az, hogy úgy beszélünk, hogy az hallható legyen a beszélgetőpartnerünk számára. Az ima verbális jellegű, mert egy kapcsolatot feltételez. Önmagában az ima nem a szavakon túlmutató kontemplatív, belső csendbe való belemerülés pszichológiai élménye, hanem verbális kapcsolat valakivel, akit ismerünk, akire szükségünk van és akit szeretünk.

Sok olyan embert ismertem, akiknek az Istennel való kapcsolatuk jelentősen átalakult, amikor elkezdtek beszélgetni mennyei Atyjukkal. Számukra az ima korábban kimerült abban, hogy önmagukkal társalogtak, próbálták a zavaró tényezőket kizárni, vagy elmormolták a gondjaikat és a bosszúságaikat. Amit korábban imának hittek, valójában nem volt más, mint vallásos érzelmek és látszólag spirituálisnak tűnő gondolatok, vagy pedig valamilyen magasabb hatalomtól való függésnek, félelemnek vagy vígasznak a homályos érzete. Állandóan elkalandoztak, az imádságaikat gyakorlatilag nem lehetett megkülönböztetni egyéb gondolataiktól; időnként nem tudták megkülönböztetni őket a szorongásaiktól és rögeszméiktől. Néha az imádságot összetévesztették azzal, hogy megálltak egy picit elgondolkodni a dolgokon, rendszerezvén a gondolataikat. De amint valaki elkezd hangosan beszélni a jelen lévő Istenhez, aki nem hallgat, de aki meghallgat minket és aki cselekszik, akkor máris két személy közötti interakcióról van szó. A hangos beszéd nem valami trükk és nem is technika (természetesen a bölcs, intelligens, céltudatos és buzgó imának egyéb elemei is vannak). A hangos ima azonban az egyre őszintébb és jelentőségteljesebbé váló kapcsolat élő bizonyítéka lesz. Ahogy elkezded használni a hangodat, a hited is növekedni fog.

De mit gondoljunk a „központosító imádságról” (centering prayer), a „csend imáról”, a „szemlélődő imáról”, vagy a „hallgató imáról” és az ezekhez kapcsolódó tanításokról, vagy arról az elképzelésről, hogy Isten leginkább a benső csend megtapasztalásaiban ismerhető meg? Mi a helyzet a mantrák ismételgetésével, még ha a Biblia szavait használjuk is mantraként, megpróbálva megkerülni a tudatot, egyfajta transzállapotot előidézve vagy misztikus tapasztalatot generálva? A Biblia nem tanít és nem is állít elénk példaként olyan imákat, amelyek benső csendhez, vagy mantrákhoz köthetők. Látszólag az ilyen tanítások a buddhista és hindu elképzelésekhez és gyakorlatokhoz kapcsolódnak. Olyan pszichológiai technikák, amelyek az „óceáni érzést” hivatottak megidézni (= a fogalmat eredetileg Romaind Rolland vezette be egy Sigmund Freudnak írt levelében, és az örökkévalóság megsejtésére, a világegyetemmel való egységre – ennek megérzésére –, mint alapvető vallásos tapasztalatra utalt vele/szerk.). Ezek nem konkrét felek közötti beszélgetések, akiknek van valami mondandójuk a másik számára. A csend és a mantrák isteneinek nincs neve, személyisége, hatalma, megfogalmazott akarata, nem tesznek ígéreteket és nem cselekednek a történélem színpadán. Az ilyen jellegű „csendes” spiritualitás képes belső extázist és belső békét produkálni (ezt első kézből a hitre jutásom előtti években megtapasztaltam magam is). De ez a típusú spiritualitás nem teremt interperszonális, személyek közötti kapcsolatokat – sem Istennel sem másokkal –, amelyek szeretetre, hűségre, a másikra való ráutaltságra, őszinteségre, irgalmasságra, könnyekre, jogos haragra, megbocsátásra, célra és bizalomra épülnek. Ez egyfajta szavakon túli szuper-kegyesség.

Jézusnál, illetve a Szentírásban teljesen mást látunk: más beszédmódot, más cselekedeteket. Az Ige mind személyes mind írott formájában úgy mutatja be az embert – az emberi természet lényegét –, mint aki a földön jár és hangosan beszél. Jézus gazdagabb örömöt és békét kínál, mint a benső csend, a benső extázis és a benső nyugalom névtelen istenei. A keresztyén hagyomány egyik legrégibb és legbölcsebb imája az ún. Jézus ima: „Uram, Jézus Krisztus, élő Isten Fia, irgalmazz nekem, bűnösnek!” Ez egy bölcs imádság. Szavai megragadják az alapvető emberi igényeket és Isten legnagyobb ajándékát. Azonban vannak olyanok, akik az értelmes szavakat értelmetlen ismételgetéssé alakítják – mantrává, melynek a célja a pszichológiai nyugalom előidézése.

Való igaz, hogy Isten azt mondja, legyünk csendben. Maradjunk veszteg, lassítsunk, álljunk meg, elmélkedjünk, gondolkodjunk el egy picit a dolgokon, és szánjunk időt minderre.  A cél azonban nem az, hogy elsajátítsunk egy technikát, amivel utat találunk a benső csend birodalmába, ahol aztán meghaladjuk az éntudatunkat és megtapasztaljuk a szavakon túl lévő istent. Az igazi Isten azért int minket hallgatásra, hogy észre vegyük őt, és hogy észre vegyük azt, hogy mi történik körülöttünk és mi történik bennünk. Így egyre őszintébbek leszünk.  A valódi Istent alapvetően és lényegénél fogva szóbeliség jellemzi, nem csendes: „Isten azt mondta…. és így lett…. Kezdetben volt az Ige…. és az Ige testté lett és közöttünk lakozott.” Ezért hallgatunk rá. Időt szánunk arra, hogy meghalljuk, hogy mit mond a kegyelemről és az igazságról. Jézusra tekintünk, és figyelünk arra, hogy mi történik az életünkben, valódi fénytörésben látva a világot és benne magunkat.

Így bölcsebben és őszintébben imádkozhatunk. Tisztábban tudunk majd gondolkodni, őszintébbek lesznek az érzéseink, és hozhatunk jó döntéseket. Nagy előnyt jelent, ha kikapcsoljuk a zajos masinákat, ha abbahagyjuk a fecsegést, ha lekapcsoljuk a zenét, ha a környezet zaját kizárjuk, ha megállunk, és nem fontoskodunk, nem csapongunk és nem beszélünk állandóan – mindegy, hogy ez a fejedben játszódik le, vagy körülötted, vagy itt is, ott is. Ha a központosító ima segítségével valaki ezt el tudja érni, akkor a keresztyén úton jár, és nem a szótlan benső csend ösvényén. De önmagában a zavaró tényezők kikapcsolása még nem az élő Istent megszólító imádság. Nem ez jelenti Jézus mélyebb megismerését, és nem ez az útja annak, hogy megtanuljuk, hogyan viszonyuljunk az Atyához, vagy hogy hogyan „tapasztaljuk” meg a Lelket. Csendesedjünk el, de a megfelelő okokból – így képesek leszünk odafigyelni, hallgatni, és megtanulhatunk úgy gondolkozni, érezni és beszélni, ahogy a zsoltárok szerzői gondolkoznak, éreznek és beszélnek. Istennek az egyik legfontosabb jellemzője, hogy szavak által kommunikál, de közben figyelmesen hallgat. A saját képére teremtett minket, ezért a verbalitás az egyik legfontosabb jellemzőnk nekünk is, de az is, hogy mi is figyelmesen meg tudunk hallgatni másokat. Úgy alkotott meg minket, hogy tőle függjünk. Megtanulunk odafigyelni a hallható Írásra, és megtanulunk hangosan imádkozni.

Isten azért tart igényt a hallásunkra, hogy szóra bírjon minket. Ha legközelebb „csendességet” tartunk, vagy ha a szabadban sétálunk, vagy ha csak éppen úton vagyunk, kívánom, hogy emeljük fel a hangunkat örömteli hálaadásra vagy segélykiáltásra, és Isten azt hallgassa meg.

Forrás: https://www.ccef.org/should-we-really-call-it-quiet-time/