Evangéliumi/evangelikál nyilatkozat a Genezis első fejezeteinek értelmezéséről
“…ahogyan a mai ember születik, olyan volt Ádám a bukás után; mivel minden, amivel a mai ember rendelkezik természet szerint, annak eredője Ádámban magában található.” (François Turrettini)
“Ne kössünk Isten igéjének kárára kompromisszumokat, csak azért, hogy megfeleljünk valamilyen tudományos elméletnek.” (Martyn Lloyd-Jones)
A Szentírás kijelentései, a történelmi reformátori hitvallások és közös, konzervatív evangéliumi meggyőződésünk szellemében fogalmazzuk meg a következő sorokat a Teremtés könyve első fejezetei kapcsán.
A Genezis első fejezeteinek hermeneutikája
Valljuk a reformátori elvek alapján, hogy a Szentírás önmagát magyarázza (Scriptura Sacra sui ipsius interpres), ezért – noha a régészeti, vallás- és kortörténeti kutatások eredményei segíthetnek egyes igeszakaszok hátterének és kontextusának értelmezésében – pusztán a Biblia ismerete elégséges és kellőképpen világos útmutatást ad a Genezis első és második fejezetének megértéséhez.
Rögzítjük, hogy a Genezis első fejezetének többféle értelmezése lehetséges az evangéliumi keretrendszeren belül. Alapvetően négy különböző felfogásról beszélünk, mindegyik nagyszámú támogatóval rendelkezik. Ezek a teremtés napjainak, a világegyetem és a Föld korának eltérő értelmezései mentén különülnek el egymástól. Bár nem jelentéktelenek a különbségek közöttük, de abban az esetben, ha Ádám és Éva megformálását közvetlen, isteni teremtői aktusra vezetik vissza, és őket az emberiség biológiai őseinek, azaz első szüleinknek tekintik, megmaradnak az evangéliumi hitrendszeren belül. A nézetek a következők:
- Szó szerinti értelmezés: Isten 6 × 24 órás, „rendes” nap lefolyása alatt teremtette a világot.
- Helyreállítás-elmélet, más néven réselmélet: a „napok” azt az időszakot jelentik, amely alatt Isten helyreállítja az ördög pusztítása által megrontott földet.
- Konkordista értelmezés: a teremtési napok geológiai szakaszoknak vagy korszakoknak tekinthetők.
- Irodalmi keretelmélet: a hétnapos keret logikai-irodalmi formulaként értelmezhető.
Bármelyik nézettel is azonosulunk, igaznak tartjuk, hogy Isten úgy teremtette a világot és benne minden más teremtménytől elkülönítve, saját képmására az embert, ahogyan az a Szentírásban meg van írva.
Elutasítjuk azt a nézetet, mely a Genezis első fejezeteinek magyarázatát az éppen aktuális vallástudományi vagy kultúrtörténeti elméletekhez igazítja, valamint a tudományosság nevében akár nyíltan, akár rejtett módon extrabiblikus, ókori pogány források egy bizonyos értelmezése alapján az ige egyértelmű kijelentéseivel szemben egyfajta történetkritikai jellegű megközelítést részesít előnyben – csorbítva a Szentírás elégségességét (sufficientia) és általános érthetőségét (perspicuitas). A Biblia e hitelrontó megközelítése nem képviselheti hitelesen a Szentírás tévedhetetlenségében való hitet.
A Genezis kozmológiája
Valljuk, hogy amikor a Szentírás kijelentései érintik az empirikus tudomány valamely területét, azok teljességgel igazak és tévedhetetlenek, még akkor is, ha nem a mai tudományos terminológia szerint vannak megfogalmazva, hanem az ókori ember szemszögéből, valamint profán szókincsével.
Valljuk, hogy a Teremtés könyvének első két fejezete önmagában világosan beszél arról, hogy Isten a világot a semmiből teremtette (creatio ex nihilo) a szava által, és az egész anyagi és szellemi világ az ő alkotó munkája által jött létre.
Elutasítjuk, hogy a Biblia kizárólag a hitre és az erkölcsre vonatkozó kérdések tekintetében fogalmazna meg tévedhetetlen állításokat. Továbbá elutasítjuk azt is, hogy a Szentírás kozmológiai kérdésekkel kapcsolatos kijelentései csupán az ókori kulturális nyelvhasználat mellékes, empirikus részleteket egyáltalán nem közlő elemeinek tarthatók, amelyek az inspiráció szempontjából nem számítanak fontosnak. Ezzel nemcsak az „egyedül a Szentírás” (sola Scriptura) reformátori alapelve sérül, hanem az Írás teljessége is (tota Scriptura), hiszen ily módon egy belső kánon létrejöttével bizonyos szakaszok irrelevánssá válnak a modern ember számára.
Elutasítjuk azt a gondolatot, miszerint korábban létezett volna Istenen kívül valamiféle ősanyag vagy bármi egyéb, amiből ő a világnak csupán formát, rendeltetést adott. Ez sérti Isten szuverén hatalmát és egyedüliként örökké létező voltát, mert ezzel az anyagot isteni tulajdonsággal ruháznánk föl, és kivonnánk Isten mindenható uralma alól.
Az ember teremtése a Genezisben
Valljuk, hogy Isten a föld porából teremtette meg az első embert, Ádámot (Évát, az asszonyt pedig Ádámból), az állatvilágtól elkülönítve úgy, hogy egészen közvetlenül az “élet leheletét” lehelte belé. Isten egyedül az embert formálta a saját képére, egyszerre testi és lelki lénnyé.
Valljuk, hogy Ádám és Éva történelmi személyek voltak, és mint első emberpár biológiai és szövetségi értelemben egyaránt ősszüleink, akiktől minden valaha élt és jelenleg élő ember származik.
Elutasítjuk azt a nézetet, amely tagadja Ádám és Éva különleges, külön isteni beavatkozással történt teremtését, pusztán valamiféle emberré válás végső stádiumaként kezelve őket.
Elutasítjuk továbbá azt is, hogy a Genezis első és második fejezete és az azt követő részek narratívája alapján megalapozottan állítható volna, hogy más emberek is léteztek Ádám és Éva előtt vagy rajtuk kívül az Édenben, vagy akár a kerten kívül. Oly módon ugyanis csorbul az evangélium egész emberiségre vonatkozó egyetemes érvényessége, továbbá Pál apostol egyértelmű és világos szavai, ahol az első emberpár közös ősszülői mivoltára utal vissza.
A bűn és a halál kérdése a Genezisben
Valljuk, hogy kezdetben Isten a világot szenvedés és halál nélkül teremtette, s az a bűneset előtt minden aspektusában jó volt.
Valljuk annak történeti tényét, hogy a bűneset – az első teremtett ember bukása –, azaz Ádám Istennel, illetve Isten parancsával szembeni engedetlensége és lázadása által jött a bűn, a bűn által pedig a halál az egész világba, amely egyrészt a lelki halált jelenti (a kárhozat tekintetében), másrészt ennek az Istentől való elszakadásnak a következményét: a betegségeket, az öregedést, valamint a fizikai halált. Hisszük, hogy ez az esemény – az első bűn és a bűn következményeként a halál – kihatással volt az egész teremtett világra.
Valljuk, hogy Ádám szövetségi fősége összefüggésben áll azzal, hogy Ádám minden ember biológiai felmenője, és a bűn jogi átszármazása, valamint beszámítása is elválaszthatatlan attól a ténytől, hogy minden ember Ádám biológiai leszármazottja. Ezért Ádám (és Éva) nem lehetett puszta emberi archetípus, sem utalás a történelem homályába burkolózó, beazonosíthatatlan ember különleges rangjára, címére.
Elutasítunk minden olyan nézetet és tanítást, amely biblikusnak mondja, hogy az emberi halál jelen volt a világban a bűneset előtt. Továbbá elutasítjuk azt is, ha az emberi halálra nem ellenségként tekintünk, hanem a természetes kiválasztódás velejárójaként – Isten teremtési eszközeként –, valamint a biológiai evolúció részeként.
Összegzés
Meggyőződésünk, hogy e pontok figyelmen kívül hagyása olyan feloldhatatlan teológiai problémákhoz vezet, amelyek veszélyeztetik az evangéliumi teológiai rendszer egységét, károsítják írásértelmezésünket, valamint elhomályosítják az evangélium üzenetét – Jézus halálának és feltámadásának értelmét.
Első aláírók:
Bagoly Gyula, presbiteriánus lelkész
Curcubet Gábor, presbiteriánus lelkész
Fazekas Bence Gyula, református teológus
Kiss Máté, evangélikus lelkész
Kozma István, presbiteriánus presbiter
Márkus Tamás András, református lelkész
Nagy Dávid, református lelkész
Szabó László, református lelkész
Szőke Imre, presbiteriánus lelkész
Szabó Péter András, presbiteriánus lelkész
Tamás Sándor, presbiteriánus lelkész
További aláírok:
Molnár Csaba Bertalan, református lelkész
Szabadi István, református lelkész
Sikó Mihály, presbiteriánus lelkész
Demeter Géza, presbiteriánus gyülekezeti tag
Karikó Zoltán, Miskolci Presbiteriánus Gyülekezet
Dr. Lajos Beáta, református gyülekezeti tag
Kese Zoltán, református gyülekezeti tag
Kese Orsolya, református gyülekezeti tag
Kese Márton, református gyülekezeti tag
dr. Reőthy Balázs, református gyülekezeti tag
Aranyoss Péter, református gyülekezeti tag
(Kérjük, a kommentmezőben jelezzék, ha aláírásukkal támogatják a nyilatkozatot; a listát frissítjük)
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), a Niagara Biblia Konferencia által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
Demeter Géza, presbiteriánus gyülekezeti tag
Kese Zoltán, református gyülekezeti tag
Dr. Lajos Beáta, református gyülekezeti tag
Karikó Zoltán, Miskolci Presbiteriánus Gyülekezet
Kese Orsolya, református gyülekezeti tag
Kese Márton, református gyülekezeti tag.
Támogatom a nyilatkozatot!
»sacra scriptura sui ipsius interpres« – ez az elv a római katolikus egyház tanítói tekintélyével szemben merült fel Luthernél, amit úgy fejt ki Luther, hogy a Szentírás nem szorul semmilyen külső egyházi dogmatikai segítségre a kijelentés értelmezéséhez és megértéséhez. De ez valójában egy polemikus kijelentés Luthernél, mintsem annak a leírása, hogy a valóságban mi is történik az exegézis során. Luthernél fel sem merül, hogy a tudomány nem járulhat hozzá a bibliai kijelentés mélyebb megértéséhez, hanem azt jelenti, hogy nem határozható meg egyetlen és kizárólagos tekintéllyel a kijelentés értelmezése – és ennél fogva pontos tartalma sem. Ebből eredően már a fundamentalista szó szerinti értelmezés kizárólagossá tétele is eiszegézisnek számít.
Mivel jelen nyilatkozat a kizárólagosság tekintélyét igyekszik – legalábbis az aláírók körében – megcélozni, ezért a reformátori szellemiség éppenséggel éppen ennek az igénynek mond ellent.
A fentiek alapján a jelen nyilatkozat tartalma ellentmond mind a Szentírás mélyebb kutatása lehetőségének és ezzel megszüntetni igyekszik a bibliatudomány jogosságát (ami végtelenül buta dolog lenne), mind pedig ellentmond a bibliaértelmezés eredeti reformátori elvének, ami persze szintén a Biblia mélyebb kutatását és értelmezését korlátozza.
Jelen nyilatkozat tehát éppen az a fajta dogmatikai esemény, ami ellenében a fent nevezett reformátori elv megjelent, tehát a nyilatkozat melletti érvelésben nem felhasználható.
Az előttem szólóhoz: Sola Scriptura ≠ Nuda Scriptura.
A nyilatkozatok, közös normatívák fenntartásával a biblikusnak vélt tanítások megerősítései cseppet sem mennek szembe az eredeti reformátori elvekkel, sőt, azok mellett állnak, szemben a nudista biblicizmussal.
Individualista korunkban gyakori, hogy evangéliumi hívők félreértik az „egyedül a Szentírás”, illetve a „Szentírás önmagát magyarázza” elvet, úgy, hogy azt gondolják a Biblia a keresztények egyedüli, és kizárólagos teológiai forrása. Hogy a Bibliát lehet, és mezteleníteni kell az egyház kontextusából. De ez tévedés.
Luther, Kálvin mind hitték, hogy a Szentírás az egyetlen tévedhetetlen vezérfonala a hitnek és végső autoritással bír a keresztyén tanítások és gyakorlatok megítélésében, de nem az egyetlen forrásuk volt a teológia műveléséhez. Ezért rendszeresen kutatták és utaltak korai keresztyén dokumentumokra és egyházi tanítókra, és maguk sem ódzkodtak autoratív hitvallások írásától.
Mi is a teológiai nyilatkozatot fogadhatjuk a látókörünk tágulására, illetve szolgálhatják a hitünk egységét, amennyiben gondosan az Ige fényében megvizsgálva igaznak találjuk.
Nem kell egyetérteni a fentiekkel nyilván, de ellentmondó, hogy a Biblián kívüli, közel-keleti teremtéstörténetek kontextusába kapaszkodó értelmezés védelmében épp ilyen irányú leszólás jöjjön. Értékelem a közvetlenséget, de sajnos ez nem felhasználható.
Hát azért meg kellene próbálni a felhasználást, lehet, hogy többre jutnál vele! Egyébként pedig üdvös lenne a válaszban tárgyilagosabbnak maradni és kerülni lenéző, leereszkedő, dehonesztáló jellegű kifejezéseket, mint pl. „kapaszkodó” és „leszólás”.
Dr. Kovács Kálmán Árpád (PhD) református egyháztag
Frank Sándor, baptista gyülekezeti tag
Kedves Sándor! Ez azt jelenti, hogy szimpatizál a nyilatkozattal, tehát ellátná aláírásával, ugye?
Aranyoss Péter, református gyülekezeti tag
Cserháti Mátyás, biológus és teológus, prezsbiter
Halász Zsolt véleményével értek egyet.
A probléma az, hogy az ortodox evangelikánsok sosem fognak elfogadni, akiknek a Sriptura Sacra sui ipsius interpes elv ad útmutatást az értelmezésre: szó szerint a Biblia ismerete elégséges és világos útmutatást ad a Genezis első, és második fejezetének a megértéséhez. Igazuk van?
Az ember teremtéséről a Genezisben pont a második fejezet ad nekik útmutatást, amiről világosan megmondták más tudósok, hogy a második fejezetben vannak olyan részek, amik teljesen ellentmondanak az első fejezetben megfogalmazottakkal. Azt állítják, hogy Isten a főld porából teremtette meg az első embert, Ádámot, Évát, az asszonyt pedig Ádámból, Ádám alsóbordájából teremtette. Ez nem így van, mert ez az elképzelés a második, harmadik és negyedik fejezetből származik, csak ezekből érthető.
Ha csak az első és az ötödik fejezetet nézzük, néhány dolgot másképp látunk. Először is Isten azt mondja nekik, hogy „szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet, és hajtsátok birodalmatok alá”. Ebben egyetlen utalás sincs arra, hogy házasodjanak is meg! Az a második fejezetben van, amikor is Ádám hirtelen férfi lesz. Mi az igazság? Hát az, hogy Ádám megteremtésével megteremtette egyszerre a férfi, másodszor a női, asszonyi állapotot, ahogyan mondja is: „ISTEN KÉPÉRE TEREMTETTE ŐT: FÉRÉFIÚVÁ ÉS ASSZONNYÁ TEREMTÉ ŐKET.” Nézzük, hogy is van ez az ötödik fejezettel. Mindent megtudtunk az ember teremtéséről, de az Ádám nemzettségének könyvéről nem sokat, úgyhogy így kezdődik az ötödik fejezet: „Amely napon teremté Isten az embert, Isten hasonlatosságára teremté azt. Férfiúvá és asszonnyá teremté őket, és megáldá őket és nevezé az ő nevüket Ádámnak…” (2.v). „Élt vala pedig Ádám százharminc esztendőt, és NEMZE FIAT AZ Ő KÉPÉRE ÉS HASONLATOSSÁGÁRA…” (3.v). Tehát nem Isten képére és hasonlatosságára, hanem az ő, vagyis Ádám képére és hasonlatoságára. Hogyan csinálta ezt, hogy a képére és hasonlatosságára? Hát úgy, hogy NEMZETTE őt. És mivel az első nemzett utód fiú lett, nem pedig lány, ezért az ő képére és hasonlatosságára lett nemzve. Hiszen fiú! Ezután nemzett Ádám fiút és lányt is, és a lányok is az ő képére és hasonlatosságára lettek nemzve. Hiszen lány!
Hát milyen Isten az, aki nemzi az ő élőlényeit! Nem nemzés által, hanem teremtés által, az Ő képére és hasonlatosságára teremté őt, vagyis Ádámot. És így van ez. Isten által, Isten képére és hasonlatosságára TEREMTETTE Isten Ádámot, és Ádám pedig az ő képére és hasonlatosságára NEMZETTE utódait. Itt jelenik meg a nemzettség. Ez a nemzettség.
„Ortodox evagelikánsok”? Ők kik? Evangéliumiak vagy evangelikálok a helyes jelölés.
Ortodox evangelikálok….
Bocs
Ha a helyesírást nézzük csupán, akkor lemaradunk a lényegről!
Ha csak ezzel volt a baj, akkor minden jó:-))
Igen, jól látja, nem tudom elfogadni a Sola Scriptura és az Ön által is említett „a Szentírás önmagát magyarázza” elv alapján a Szentírás különféle fejezeteinek a szembeállítását. Itt a fő érv az, hogy az egyik fejezetben nincs benne minden, amit az ember – férfi és nő – teremtéséről el lehet mondani, illetve az – ez a másik oldala –, hogy egy másik fejezetben plusz információk is szerepelnek. Ezt én nem csak itt, a Genezist tekintve, hanem az egész Szentírást illetően illegitim érvnek tartom, ami szembemegy nem csak az evangéliumi írásmagyarázattal, hanem a történelmi keresztyén és zsidó magyarázatokkal is. Azt a kérdést pedig, hogy Ádám (az első ember) a maga „hasonlatosságára” nemzette a fiait (és lányait), a nyilatkozat szempontjából irrelevánsnak tartom.
Értem. Rossz lehet magának. Na mindegy!
Egyszer már elmagyaráztam, hogy teljesen más alapon állunk. Ennek ellenére kitartóan irogat, Balázs. Nincs ezzel baj, de ilyen álnaív kérdésekre kapott válaszokra való álnaív rácsodálkozásoknak nincs sok értelme az eredményes diskurzus szempontjából.
Álnaív kérdésekre, álnaív rácsodálkozás!
Mitől lenne a kérdés álnaív? Hmm? A Genezis 1 szerint a növények a harmadik napon jöttek létre, csak később, a hatodik napon teremtették meg az embert, az 1 Mózes 2 azonban mást mond: „az Úr Isten a föld porából alkotta az embert”, mielőtt még növények vagy gyógynövények lettek a Földön.
Vagy a Genezis 1 szerint az ötödik napon hozta létre az állatokat, csakhogy akkor még nem volt ember. Az 1 Mózes:2 szerint az Úr Isten azért teremtette meg az állatokat, hogy az ember majd nevet találjon nekik.
Engem tényleg megdöbbentett ez a fajta gondolkodás, semmitől nem volt ez álnaív.
A két fejezetet összehozni nagyon nagyon nagy butaság. Mert valamelyik NEM IGAZ!
Ha a nyilatkoozat szempontjából irrelevánsnak tartja azt, hogy az első ember nemzette az Ő képére és hasonlatosságára az utódait, akkor azt is tegye hozzá, ha kérhetetem, hogy nem Isten képére és hasonlatosságára nemzette az utódait. Mert így igazat fog mondani!
Ez logikátlanság! Ha Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az első embert, majd ő maga képére nemzette az utódait, akkor az utódai is mind egyben Isten képe és hasonlatossága.
Nos ez a logikátlanság!
Ha Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az első embert, majd az első ember az ő maga képére nemzette az utódait, akkor az utódai is mind az első ember képe és hasonlatossága.
Mert ha fiút nemz, akkor a fiú az első ember képe és hasonlatossága, ha leányt nemz, akkor is az első ember képe és hasonlatossága.
Az első ember azonban nem nemzve lett, hanem teremtve. Az első embert pedig Isten Ádámnak nevezte. Nem a férfit nevezte Ádámnak, hanem az első embert nevezte Ádámnak.
Az első ember nem androgün volt – csak akkor lenne igaz, amit ír, ha ez explicite szerepelne a szövegben. A narratíva kifejezetten cáfolja ezt a feltételezést. De maga Pál is cáfolja ezt (remélem nem gondolja azt, Balázs, hogy helyesebben exegetálja a szöveget egy első századi egykori farizeusnál, apostolnál, aki maga Gamáliel lábainál tanult, plusz a Szentlélek ihletésére fogalmazza meg tévedhetetlen sorait, írott kinyilatkoztatásként), lásd 1Kor 11: „Mert nem a férfi van az asszonyból, hanem az asszony a férfiból. Mert nem is a férfi teremtetett az asszonyért, hanem az asszony a férfiért.” Korábban azt mondja Pál, hogy a férfi Isten képmása és dicsősége. Ha Önnek igaza lenne, és valamiféle nemtelen, vagy kétnemű első „emberről” lenne szó, aki sem nem férfi, sem nem nő (vagy egyszerre mindkettő), akkor Pál szavai értelmetlenek lennének. Persze mondhatja erre, hogy Pált nem fogadja el, vagy helytelenül értelmezi a Genezist – ezért mondtam, hogy azzal nehéz nekem keresztyén, protestáns lelkészként vitatkoznom, aki nem fogadja el hermeneutikai alapvetésként a Sola Scriptura (illetve az arra épülő „Szentírás önmagát magyarázza” elvet) reformátori elvet.
Tamás!
Higgye el, hogy egy ideig én is vallottam a Sola Scriptura, a „Szentírás önmagát magyarázza” elvet. Jó sokáig! De nemis ez a lényeg, hanem az, amit a genezis mond! Azt, azokat a részeket hasonlítsa össze, és abból vonja le a következtetéseit. Próbálja ki! Komolyan. Maga is fel fogja fedezni, hogy nem ugyanakkor írták.
És ne Pál apostolt hozza fel. Ugyanis ő a Septuaginta könyvet használta fel. Már az ő korában megvoltak ezek a dolgok, ezt neki is fel kellett volna fedezni.
Az a helyzet, hogy a narratíva, az Önök narratívája kifejezetten cáfolja ezt.
Mi az, hogy én „ne hozzam fel Pál apostolt”? Ezt hogy érti? Miért, kit hozzak fel? Tehát Ön jobban érti az Ószövetséget, mint Pál, vagyis Saul rabbi?
Pál apostol görög nyelvű Ószövetséget használt. Ezért kerülje ki. Én másképp értem, mint Pál rabbi.
Pál apostol ismerte a Septuagintát, de korántsem biztos, hogy csak azt használta. Ráadásul a Septuaginta mai viszonylatban a lehető legkorábbi ószövetségi iratok állapotát tükrözi – azok alapján készült –, ezért, bár fordítás, semmi esetre sem lehet kikerülni.
Tulajdonképpen kimondta, hogy jobban érti az ószövetségi írásokat, azok értelmét, mint az ókorban élt, zsidó Pál, az ihletett apostol, akit maga a feltámadt és megdicsőült Úr hívott el szolgálatra.
Az igazság az, hogy Pál apostol saját napjaiban nem ő volt a hatalmas, mindenütt jelenlévő apostoli tekintély. Pál hét darab hiteles levelei mindegyike azt mutatják, hogy mindenütt, ahol megfordult, ellenségei voltak. Nemcsak a keresztény mozgalmon kívülállók között, hanem belül – a jeruzsálemi apostolok, a korintusi szuper apostolok, a galatai zsidó- „keresztény” misszionáriusok vagy a filippi „kutyái” között is.
Azt is tudhatjuk, hogy Saul (Pál apostol) írástudó farizeus volt, ami viszont vitatott, hogy az is maradt. A bibliai beszámolók szerint beszélt héberül is, de Pál forrása minden bizonnyal a Septuaginta (görög nyelvű ószövetség) lehetett, hiszen görög anyanyelvű volt. Pál igazából mindent az írásokból magyarázott. A nevéhez köthető hit általi megigazulás tanát is az írásokból vezeti le, és mint alább látni fogjuk ez igencsak problémás Pál esetében.
Az élet úgy hozta, hogy közel tíz éves terápiás és diagnosztikus ismereteket szerezhettem különféle tanulási és fejlődési zavarok terén. Tapasztalataim és a hiteles páli levelek alapján arra jöttem rá, hogy a páli jellemrajhoz hozzátartozik az a sehol nem említett, feltételezhetően igaz tény, hogy Pál különös „idézési és szövegértelmezési” szokásai mögött valamiféle írott nyelvi és/vagy nyelvfejlődési zavar állhatott, amit az alábbiakban meg is tárgyalunk. Keresztény apologetáknak is feltűnt már ez, amire a „kor idézési szokásaira” hivatkozva próbálnak erőltetett magyarázatokat adni, pedig az ok sokkal profánabb.
Pál általában (szinte mindig) diktálta a leveleit, és csak a végén, a köszöntést írta le saját kezűleg. Kivételt képez a Filemonhoz írt levél, amit börtönből írt, és ami mindössze egy fejezetből áll, gyakorlatilag a legrövidebb hiteles páli levél. Ennek két oka lehet: 1. nem értette és ismerte azt a nyelvet, amin írták a diktálást, vagyis a görögöt; 2. nehezére esett az írás, lassan ment neki stb. Mivel tudjuk, hogy Pál görög anyanyelvű volt, Tarzuszból, Kisázsiából származott, valószínűbb, hogy nem az első lehetőség miatt diktált, hanem a második miatt.
„A köszöntést én Pál írom a saját kezemmel, ami ismertető jegye minden levelemnek. Így írok.” (Tessz3:17) Hogyan ír? Miért volt fontos ezt megjegyeznie? Azért, mert valószínűleg különös, jellegzetes írásmódja lehetett, amiről felismerhető volt az írása. Talán csúnyán és kesze- kuszán írhatott. Ez pedig írászavarra, az írás alaki kivitelezésének a zavarára utal.
Pálnak viszont nem csak az írással volt baja, hanem a beszéddel is: „Ha pedig avatatlan (ἰδιώτης- szó szerint idiotosz, vagyis fogyatékos) vagyok is a beszédben,” (2Kor 11:6) „Mert, úgy mondják, … maga jelenvolta erőtelen, és beszéde silány.” (2Kor 10:10). Pálnak vagy igen erős artikulációs zavara (dadogás, pöszeség stb), vagy valamilyen beszédfogyatékossága (pl. diszfázia) lehetett, ami miatt nehezen fejezte ki magát.
Mivel ezek a zavarok azonos idegrendszeri gyökerűek, általában különböző zavarokkal társulnak, ezért valószínűleg olvasási és szövegértési problémái is lehettek, ami megmagyarázza, az eredeti ószövetségi szövegek furcsa értelmezését és az eredeti jelentéstől eltérő beidézéseit. Így lehetséges az, hogy pl a Róm9:25-ben Pál veszi Hóseás könyvét, idéz belőle egy részt, majd valami egészen más értelemben használja fel a kiragadott szakaszt. Vagy amikor a Róma 3-ban a zsoltárokból idézve a szövegösszefüggéstől függetlenül mindenkit igaztalannak bélyegez, figyelmen kívül hagyva, hogy Dávid az ellenségeiről beszél, és nem általában az emberiségről.
Ilyen ember volt Pál!
Teljesen légből kapott magyarázatokat mellékel bibliai versekhez – olyan, mintha sokszor a lehető legképtelenebb verziót választaná ki, hogy így igazolja az előzetes elképzeléseit. Például itt van a 2Thessz 3,17. Az Ön magyarázata az, hogy azért nem ír Pál (illetve csak azért írja ő „köszöntést”), mert ronda a kézírása, aztán jön a bakugrás, nevezetesen hogy írászavara lehetett, majd jön a következő bakugrás, valamilyen beszédfogyatékossága is lehetett. Lényegében azt állítja, hogy egy normálisan írni-olvasni-beszélni képtelen emberről volt szó, aki önkényesen kötögeti össze az Ószövetséget az Újszövetséggel. Csak jelzem, hogy ez már nem exegézis, hanem önkényes pszichologizálás. Az említett igeszakasz standard és sokkal hihetőbb magyarázata (amit komoly Újszövetség kutatók képviselnek), hogy itt Pál világossá teszi, ami a levele eredeti-akkori olvasói számára világos lehetett: a levél egy részét az íródeáknak, „titkárnak” diktálta (ami akkoriban, de később is teljesen bevett dolog volt), és a végső üdvözletet Pál saját kézírásával látta el, ami egyszerűen a hitelesség jeleként szolgált (hasonlóan a modern levelek végén található aláírásokhoz). Az, hogy ezt kiemeli – mármint hogy maga írta alá –, azt a gyanút tükrözheti, hogy a nevében hamisítványokat készíthettek, vagy hogy illegitim módon a szájába adtak gondolatokat (például hogy az Úr napja már eljött). Ez a részlet különösen azért érdekes, mert bizonyítja, hogy már a korai és ókeresztyén korban is elítéték a más nevében való írást. Az Ön terápiás tapasztalatai nem adnak felhatalmazást egy ilyen önkényes profilozáshoz; ez inkább az Ön lemezeiről, becsípődéseiről tanúskodik, mintsem Pál személyéről.
Azt írja a 2Kor 10,10 kapcsán, hogy a dolog hátterében az áll, hogy Pálnak beszédhibája volt (artikulációs zavar; dadogás, pöszeség), vagy beszédfogyatékossága stb. Ez megint csak feltételezés, amiből nem indulhatunk ki. Sőt, a kontextust tekintetbe véve nem szükséges eljutni egy ilyen meredek következtetésre. A kontextus márpedig az (Carson szerint), hogy a korinthusi gyülekezetbe beszivárogtak bizonyos zsidók (vagy judaizálók vagy pneumatikusok vagy gnosztikusok), vagy akik Pálhoz hasonlóan ismerték a hellenista világot, és sok görög-római értékes retorikai eszközt átvettek. Ezek az önjelölt „nagy emberek” egy olyan gyülekezetben, mint a korinthusi (ahol a kegyelmi ajándékok terén is ki akartak tűnni) azonnal elismeréshez jutottak. Lehetséges persze (több mint valószínű), hogy Pál megjelenésében nem volt túl impozáns személyiség, és emiatt furcsa volt a levelei erélyessége és a külső megjelenése / emberi szelídsége közötti kontraszt. Ilyen ma is előfordul számtalan esetben. Sokkal plauzibilisebb ez a magyarázat, mintsem az, hogy egy hátrányokkal rendelkező ember az olvasási nehézségei miatt önkényesen félreexegetál ószövetségi igehelyeket, aki ráadásul magát apostolnak hazudja.
Nézze Tamás!
Én nem akarom túlszárnyalni Pál apostolt, én csak az igazságot akarom róla. Amit írtam, az IGAZ!
Csak kérem ne jöjjön azzal, hogy Isten ilyenné tette, hogy majd ilyen fogyatékosságal hírdesse az igét, mert ez nem igaz!
Vannak kutatók, akik az Ézsaiás/Izaiás mennybemenetele (Ascensio Isaiae), ószövetségi apokrif apokalipszisben vélik felfedezni Pál írott forrását. Bár kissé spekulatív, de nagyon is racionális elképzelés, hogy amikor Pál a szent iratokról, meg pergamenekről és hártyákról beszél, akkor a Septuaginta mellett, hasonló zsidó apokalipszisekre utalhat. Timóteusnál is erről lehet szó a híres mondásban: „Az egész írás Istentől ihletett….”
Olvasta már? Lehet kellene.
A filippi himnusz az a fontos levélrészlet, amit Pál a filippi levélben levezet, és azt mondják, hogy nem tudni mi az eredeti szöveg, ahonnan számazik.
Az AI második része Ézsaiás útját írja le a 7 mennyen keresztül, illetve azt, hogy közben Istentől megkapta a kinyilatkoztatást a Fiú születéséről, haláláról, és második eljöveteléről. Az apokalipszisben történtek adhatják a filippi himnusz alapját is. Mindkét írásban a „forma-μορφῇ-morfi” fő szerepet játszik. A himnuszban a preegzisztens lény, (a fiú) az Isten „formáját” (Fil. 2: 6) a szolga „formájára” (Fil. 2: 7) cseréli. Az Ézsaiás látomásban az alsó öt ég lakói formáját követi. (Ézs látomása 10:20: „… az ötödik mennyben alakította ki az angyalok formáját, és ők nem dicsérték őt, mert az ő alakja (μορφῇ-morfi) olyan volt, mint az övéik.”)
Tehát formaváltásról egyfajta metamorfózisról van szó. Egyik formából a másik formába. Isten formájából az emberek formájába kerül a mennyei alak, aki a formaváltásig a hasonlatosság állapotából kerül „emberi formába”, majd Isten által halálra adatva testesül meg. Igen, és ez egy nagyon fontos kérdés, mert így a megtestesülés is érthetővé válik: halálra adva testesül meg a Fiú, és lesz belőle Felkent, vagy Krisztus. Tehát egy halott. És ez a halott az, aki feltámad, mégpedig úgy, hogy visszeszerzi az Isteni alakját.
De persze ez hihetetlen, és én csak kitaláltam, meg miegymás!
Jól van Tamás! Minden jót Önnek!
Kedves Balázs! Korábban már ütköztünk. Megmondtam előre, hogy nem egy talapzaton állunk. Ha viszont ennek ellenére „beszélgetünk”, akkor el kell tűrni, hogy nekünk nem tetsző álláspontok is előkerülnek.
Tamás!
Ezeket a gondolatokat nem én írtam, hanem maga Pál. Az írásról is, és az olvasásról is. Ő mondta, hogy idiotosz az olvasásban. Ezt nem lehet letagadni. „Látjátok, mekkora betűkkel írok néktek a saját kezemmel!” Galata 6:11 Ezt is ő írta. Miért nem írt ugyanakkora betűkkel? Egy levél végén írt, nem a közepén. Mert nem tudott úgy írni! Tudja?
De ha maga szerint teljesen légből kapott magyarázatokat mellékelek bibliai versekhez, hogy így igazoljam az előzetes elképzeléseimet, akkor minek beszélgetni? Hm?
Felőlem beszélgethetünk tovább, de akkor fogadjon is el doolgokat.
A Gal 6,11 esetében sem érzem helytállónak a következtetést. Aranyszájú János úgy vélte e sor alapján, hogy Pál azt állítja, a Galata levél egészét saját kezűleg írta. Ez azonban szokatlan lenne. A legtöbb ókori levélíró a levél tényleges lejegyzését egy amanuensisre bízta. Pálnak ez a sora megint csak a hitelesség miatt volt fontos. Hogy miért ír nagy(-obb) betűkkel? Ezzel kapcsolatban több felvetés is létezik: 1.) Pál nem volt gyakorlott író, ezért sokkal nagyobb betűket írt, mint amire egy képzett amanuensis képes lett volna; (2.) Pál gyengülő látása miatt ír nagyobb betűkkel; 3.) a vastag betűtípus ókori megfelelőjének használatával akarta hangsúlyozni mondanivalóját – a legtöbb exegéta ezt a verziót tartja valószínűnek. Az ókori írásokat vizsgálva van bizonyíték arra, hogy a nagy betűket néha hangsúlyozásra használták, így ez a harmadik lehetőség mindenképpen életképes.
Azt mondja, hogy teljesen más talapzaton állunk. Oké! De ne gondolja már azt, hogy az Ön Pál védése minden esetben jó, és csak az a jó. Nem így van! Mert egyszerűen nem így van!
Tamás!
Megkérdezhetem Öntől, hogy mit jelent a messiás szó? Köszönöm!
Istenről van egy kifejezés, mégpedig az Öregarcú. Az Öregarcú istent eddig aki látta Őt, csak egy arcként ábrázolta, hiszen nem lehet más, csak egy arc, és azért csak egy fej, mivel annyira pontosan kifejezi a lényegét: az Isten teljes értelemben egy szellemi entitás. Nem fér bele más, például egy kéz, vagy lábak, mert akkor már nem csak fej lenne. A Krisztusnak van keze és lába, de a Krisztus mást jelent: Felkentet, egy halott Fiút, ahogyan Pál nevezi.
Csontváry is csak így ábrázolta. Az Öregarcú társaságában lenni nem egy felüdítő folyamat. Ő úgy teremt, hogy nem nemzéssel. Tehát nem lehet mindenki az Ő képe és hasonlatossága. Ezt biztosan tudom.
Kedves Tamás!
Mi a véleménye erről, amit írtam? Teljesen elutasítja? Vagy azért van benne rész, amit támogat. Szóval?
Hahó! Válaszolna Tamás! Hiszen kérdeztem valamit.
Nagyjából elolvastam a hozzászólásokat.
Abszurd gondolat, hogy Pálnak problémája lett volna az olvasással/írással/beszéddel. A Galata 6,11-ben ezt olvashatjuk: „Nézzétek, mekkora betűkkel írok nektek a saját kezemmel!”
Pálnak valószínűleg nem az írás-olvasással volt problémája, hanem a szemével. Nekem még elég jó a szeme, de ismerek olyanokat – biztos Ön is – aki szemüveg nélkül nem volna képes írni. Ebben az esetben valóban szerencsésebb, ha valakinek lediktálja, majd aláírja.
Egyébként a kommentjei arra utalnak, hogy nem igazán ismeri a zsidó szöveghagyományozás elveit. Tény, hogy Pál eléggé „szabadon” idézi az Ószövetséget, ez viszont két oknak tudható be: egyfelől, mivel ihletett volt, az értelmezése és írása is ihletett, tehát nem Pál „magyaráz bele dolgokat” az Ószövetségbe, hanem a Szentlélek által magyaráz. Másfelől pedig a zsidó szöveghagyományozásnak bár fontos része volt a szöveg szó szerinti ismerete, de azt (is) tartották hitelesnek, ha valaki akár más szavakkal is képes volt visszaadni ugyanazt a tartalmat. Többek között emiatt is láthatjuk két verzióját a Miatyánknak (Mt és Lk evangéliumában).
Szász Zoltán
református lelkipásztor
Köszi Zoli! 🙂
Aláírom:
Dr. Kovács Kálmán Árpád református gyülekezeti tag