Ádám és Éva elveszett világa? – John Walton művének recenziója

Szerző: Charles Lee Irons (PhD, Fuller Theological Seminary) a Garden Grove-i California Graduate School of Theology Újszövetség tanára. Forrás: https://www.thegospelcoalition.org/reviews/world-adam-eve/

John Walton a Wheaton College Ószövetség professzora. Kutatása elsősorban az Ószövetség értelmezésére fókuszál az ősi Közel-Kelet (ANE) kulturális kontextusának fényében. Mint ilyen, egyedülálló képesítéssel rendelkezik, hogy segítsen nekünk megérteni a Gen 1-3 teremtési narratíváját egy új perspektívában. 

Walton “The Lost World of Adam és Eve: Genesis 2-3 and the Human Origins Debate” (= Ádám és Éva elveszett világa: a Gen 2-3 és az ember eredetéről szóló vita) című műve az egyik korábbi kötetének a folytatása. Mindkét mű tézise az, hogy az 1Móz 1-3 “elveszett világ” számunkra, aminek az az oka, hogy elvesztettük a kapcsolatot azzal a “kognitív környezettel”, amelyben eredetileg megfogalmazták. Az ókori közel-keleti embereket nem érdekelték azok az anyagi eredettel kapcsolatos tudományos kérdések – egyszerűen idegen volt a gondolkozásmódjuktól –, amelyek minket, modern embereket igen. Őket inkább a dolgok funkcionális eredete foglalkoztatta. Az ókori Közel-Kelet különféle beszámolói (amelyek között a Gen 1-3 csak egy beszámoló) csak a kozmosz elrendezésével, valamint a funkciók és szerepek kiosztásával foglalkoznak. Walton úgy érvel, hogy ha félretesszük a modern tudományos kérdéseket és elmélyedünk a szövegben – úgy értelmezve azt, mint amelyet az ókori kognitív-környezetben, azaz az ókori ember szemszögéből fogalmaztak meg –, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy az 1Móz 1-3 nem tartalmaz olyan pozitív állításokat és tanításokat, amelyek megkövetelnék a Bibliában hívő keresztyénektől, hogy adják fel az öreg földdel kapcsolatos álláspontjukat (lásd a korábbi munkáját, “The Lost World of Genesis One„), vagy hogy megtagadják azzal kapcsolatos elképzelésüket, hogy az ember egy ember előtti őstől származik (ahogy ezt jelen művében állítja). 

Különféle tézisek 

A felvonultatott tézisek egy része Ádám és Éva személyére vonatkozik, ahogy az hagyományosan a Gen 2-3-ból és egyéb bibliai passzusokból levezethető. Walton szerint ezek az elképzelések túlmennek azon, amit maga a szöveg ténylegesen állít. A következőkről van szó:

• Ádám és Éva de novo (közvetlen teremtői aktussal, újonnan/szerk) lett teremtve – vagyis nem voltak őseik. 
• Ádám és Éva volt az első emberpár és az egyedüli emberek Káin előtt. 
• Ádám és Éva minden ember biológiai őse. 

Walton érvelése az első pont ellen, hogy az ember megformálásával kapcsolatos beszámolót nem kell szó szerint értelmezni, mivel archetipikus leírást olvasunk, így az minden emberre alkalmazható. A második ponttal kapcsolatban azt mondja, hogy az 1Móz 1,26-ban az “ember” teremtése általános teremtés és az egész emberi fajra vonatkozik, míg Ádám és Éva megformálása egy jóval későbbi eseményt jelöl (Ádám és Éva egy, az emberiségből kiemelt pár azzal a céllal, hogy papok legyenek Isten szent templomában). Ebből következik, hogy ismeretlen nemzedékek sora élt (és halt) már Ádám és Éva előtt is. A harmadik pont ellen pedig úgy érvel, hogy a Szentírás egyszerűen sehol sem állítja, hogy Ádám és Éva minden ember biológiai őse lenne. Noha korábban hagyományosan úgy értelmezték e verseket, hogy ezt tanítják, de nem kell hagyományos módon magyaráznunk ezeket (pl. ApCsel 17,26 – az “egy ember” Noéra utalhat). 

Ha kiderül, hogy ez a hagyományosan értelmezett három pont valójában nem is biblikus tanítás, akkor sem szükséges a Bibliát tekintélynek tartó, hívő keresztyéneknek elutasítani a közös ősről szóló elképzelést. A tudományos bizonyítékok vizsgálatával kell meghatározni, hogy voltak -e közös őseink. 

A Szentírás értékelése 

Waltont dicséret illeti egyrészt azért, mert az ókori közel-keleti szövegeket felelősségteljes módon kezeli, másrészt azért, mert valóban szeretné a Genezis “kognitív környezetét” megérteni, szemben azokkal, akik a Genezis beszámolóit egyszerűen egy történetiséget mellőző mítoszként kezelik a sok mítosz között. Az is igaz, hogy az ókori közel-keleti szövegek és a Genezis között számos izgalmas hasonlóság van: hasonló a nyelvezetük és hasonló képeket használnak. Olyan, mintha a bibliai szerzők egy széleskörű ókori beszélgetésbe csöppentek volna. Mégis, ahogy arra – egyébként helyesen – Walton is felhívja a figyelmet, a bibliai szerzők a legfontosabb teológiai kérdésekben sok esetben eltérnek a mezopotámiai szomszédaik politeista hitétől, sőt, azokat még kritizálják is (lásd az ún. “nagy szimbiózis”, tehát annak gondolata, hogy az emberek feladata az, hogy áldozatokat mutassanak be Istennek, azért hogy az istenek cserébe kielégítsék az emberek materiális szükségleteit). Walton az ókori közel-keleti szövegeket nem azért használja fel, hogy a Genezis beszámolóját lehúzza a közel-keleti mítoszok szintjére, hanem azért, hogy betekintést nyújtson az ókori szerzők által használt, eredettel kapcsolatos szimbolikus nyelv rejtelmeibe.

Hasznos az az állítása is, miszerint a Gen 1-3 elsősorban nem tudományos információkat közvetítő kinyilatkoztatás. Mivel e szöveg által az ókori közönséghez szólt Isten, nem tudott volna olyan tudományos kérdésekről beszélni, amelyeket csak évszázadokkal később lett volna módjuk megérteni. Walton szerint: “A szöveg nem jelentheti azt, amit soha nem is jelentett” (19). Ez egy fontos alapelv, amelyet mindenképpen tekintetbe kell vennünk végig az értelmezésünk során. 

Óvatosnak kell lennünk azonban, nehogy ezt az elvet úgy alkalmazzuk, hogy végül minden tudományos kérdésre vagy anyagi eredetre vonatkozó tanítást kilúgozzunk a Szentírásból. Például – szemben Waltonnal – továbbra is úgy gondolom, hogy a Gen 1,1 nagyszerűen megerősíti a kezdeti ex nihilo teremtés eseményét. Ha így van, valamit mégiscsak mondhatunk az univerzum anyagi eredetéről. 

Walton újra és újra hangsúlyozza, hogy a Szentírás tekintélye és tévedhetetlensége azzal kapcsolatos, amit a szöveg maga mond és állít. Ez azt jelenti, hogy Isten valószínűleg kulturálisan kötött kijelentéseket is belefoglalt a szövegbe az ókori hallgatósághoz való alkalmazkodása során, de ezek nem képezik részét a Szentírás pozitív állításainak és tanításának. Példaként említi, hogy a Szentírás az elme és az érzelmek székhelyét az emberi test belső szerveivel (szív, vesék, belek stb.) azonosítja. Isten itt az emberi pszichológia és anatómia ókori fogalmait használja a – nem biológiai, hanem – spirituális igazságok közlésére olyan sajátos kifejezésekkel és idiómákkal, amelyeket az ókori emberek megérthettek. 

Másrészt – még akkor is, ha az Isten részéről való alkalmazkodás érvényes – ezzel vissza is lehet élni. Nem gondolom, hogy Walton visszaél vele, de ha valaki kevésbé óvatos, bizony eljuthat idáig. Például Peter Enns úgy véli, hogy a személyes Ádám történetisége a mellékes dolgok sorába tartozik, Walton azonban helyesen kiáll Ádám történetisége mellett. Hogyan használhatjuk az alkalmazkodás elvét anélkül, hogy kiradíroznánk az isteni kinyilatkoztatás lényeges részét képező elemeket a Bibliánkból? Hasznos volna, ha Walton bemutatna számunkra néhány olyan alapvetést, amit tekintetbe véve elkerülhetnénk, hogy szembemenjünk a Szentírással, amikor azzal az igénnyel lép fel, hogy valódi, történelmi eseményeket akar elmesélni (még ha nem is veszünk mindent maximálisan szó szerint). 

Ádám értékelése

Walton felismeri, hogy lehetséges a történelmi Ádám megtartása és a közös eredet hangsúlyozása anélkül, hogy elfogadnánk Ádám és Éva de novo teremtését. De akkor miért fontos Ádám történelmi-teológiai szempontból mégis? Azért, mert – ezt Walton helyesen állapítja meg – a bibliai teológia szerves része és lényeges az emberi bűn eredetét tekintve. Ennél a pontnál azonban megbicsaklik az érvelése: nem csak amellett érvel, hogy a bűneset előtt létezett már állati halál, hanem amellett is, hogy már emberi bűn és halál is volt. Ezt egyrészt az 1Móz 2,7-ben szereplő “por” egyéni értelmezésére alapozza, másrészt arra, hogy szerinte a generációk Ádám és Éva előtt is váltották már egymást – az emberek ugyanúgy születtek és meghaltak. Ezzel kapcsolatban azt állítja Walton – előreutalva az 1Móz 3,19-re –, hogy a por halandóságot jelent. Ugyanakkor a halandóságra az egész mondat utal, lásd “vissza fogsz térni a porba!”. Tehát az egész mondat utalhat a halandóságra, de a “por” szó önmagában még nem jelent mortalitást. Attól tartok, hogy Walton a “teljes jelentésátvitel” csapdájába esett – egy szó lexikális jelentését indokolatlanul kibővítette, amit kiterjeszt a fogalom minden egyes előfordulására. Ez egy apró exegetikai hibának tűnik, de a következményeit tekintve végzetes, mert ahhoz az elképzeléshez vezethet, hogy Ádám és Éva nem az első emberpár, és nem is az egyetlen emberek voltak, az emberi bűn és halál pedig már érkezésük előtt megjelent. 

Ezenkívül Walton sajátosan értelmezi Ádám szövetségi főségét. Időnként hagyományosabb formulákat alkalmaz – például azt állítja, hogy a bűn Ádám engedetlensége által jött be a világba. De ahogy tovább olvassuk, világossá válik, hogy szerinte az emberi bűn már korábban is jelen volt. Walton számára Ádám vétkezése azt jelenti, hogy az emberek elszámoltathatóvá váltak a bűniekért. Továbbá, mivel Isten az egész emberiséget eltiltotta az élet fájától, Ádám az emberiséget kiszolgáltatta az elkerülhetetlen halandóságnak. Ezt megelőzően is halandók voltak az emberek, de a halál nem volt számukra elkerülhetetlen. Ez teljes mértékben eltér Ádám bűnének emberi fajra történő átszármazásának/beszámításának hagyományos koncepciójától, mely szerint a halál a bűn büntetése. Csodálkoznék, ha itt lehetséges volna a hagyományos fogalmakat nem hagyományos jelentéssel használni. 

N.T. Wright exkurzusa arról, ahogy Pál hivatkozik Ádámra (170-80) – amellyel kapcsolatban azt reméltem, hogy a Rom 5,12-21 és az 1Kor 15,20-22.45 világos és pontos exegézise lesz –, még több kérdést vet fel. Wright azt állítja, hogy Ádám megteremtésének Genezis-beli beszámolója valójában Ádám hivatásáról szól. Wright úgy gondolja, hogy Ádám szerepének hagyományos értelmezése a bibliai teológiában a megváltás “torz és összezsugorodott” tantételén alapszik (172). E torz nézet szerint Isten tökéletes engedelmességet követelt Ádámtól, Ádám azonban megszegte a parancsot. Jézus tehát második Ádámként azért jött el, hogy tökéletes engedelmességet tanúsítson. Ami Ádámnak nem sikerült, azt lehetővé tette: biztosította a megigazulást a bűneset utáni emberiség számára, azért hogy így elfogadást nyerjünk Isten előtt. Valószínűleg mi is azt gondoltuk, hogy Pál a Róm 1-5-ben valami olyasmit tanít, ami hajaz erre az elnagyolt vázlatra, de még csak meg sem közelíti azt, amit Wright szerint Pál mondott. Az olvasókra bízom, hogy kiderítsék – ha tudják –, hogy Wright szerint mit jelent Pál számára Ádám személye. 

Értékelhető, de nem meggyőző impulzus

Összegezve az eddigieket, azt kell hogy mondjuk, hogy bár “The Lost World of Adam and Eve” valószínűleg nem lesz teljesen meggyőző az exegetikai érveit illetően, ám számos friss írásértelmezési lehetőséget kínálhat, amely a jól ismert passzusokat új jelentéssel ruházhatja fel. Az ember eredetéről szóló kortárs és mindenképpen lényeges vita számára Walton tézisei értékes impulzust jelenthetnek, amelyre a konzervatív evangelikáloknak szüksége is van – ezzel sokan egyet is értenek. 

Mindazonáltal néhány fontos kérdést – például azt, hogy Pál hogyan beszél Ádámról –, nem sikerült feloldani. Ezeket alaposabban meg kell vizsgálni. Az az elképzelés, hogy a bűn és a halál már Ádám és Éva létezését megelőzően is jelen volt az emberi populációban, olyan teológiai problémákat vet fel, amelyek a teológia szélesebb körét is érintik, különös tekintettel az eredendő bűn tantételére és a megigazulásra vonatkozóan – arra, hogy Krisztusnak, mint második Ádámnak az igazsága hogyan lesz beszámítva nekünk. A Szentírás tanúságtételének fényében ezeket a teológiai problémákat nem szabad figyelmen kívül hagyni.