7
ápr
2020

Gondolatok az online/házi úrvacsoráról

A koronavírus terjedésének lassítása érdekében foganatosított kormányzati intézkedések az egyház életét és szolgálatát komoly kihívások elé állították. Ezek közül a kihívások közül az egyik – az online úrvacsora kérdése – kapcsán komoly nézetkülönbségek alakultak ki a felekezetek, a gyülekezetek, a lelkészek és a teológia iránt érdeklődő laikusok körében egyaránt. A spektrum végpontjain egy-egy jól körülhatárolható és egymással kibékíthetetlen ellentétben álló nézet áll. Az egyik szerint a templomban egy kisebb társaság – például a lelkész és a kántor – által gyakorolt úrvacsorai közösségbe – amennyiben azt a technika segítségével közvetítik – be lehet és lehetőség szerint be kell vonni az otthonaikban tartózkodó gyülekezeti tagokat is, akik szintén magukhoz veszik a Jézus Krisztus megtöretett testét és kiontatott vérét szimbolizáló kenyeret és bort. A másik nézet szerint az úrvacsorai közösségnek ez a módja nem összeegyeztethető az Úr által meghatározott tartalmi és formai követelményekkel, ezért határozottan el kell utasítani. Az alábbiakban néhány szempontot és az imént ismertetett nézetektől eltérő álláspontot szeretnénk bemutatni átgondolásra, az önálló vélemény kialakításának elősegítése céljából.

1. A protestáns teológiai hagyomány egyik közismert és a többség által sosem vitatott megállapítása úgy szól, hogy Isten a hirdetett ige által felébreszti és megerősíti, míg a látható ige, azaz a sákramentumok által „csak” megerősíti a már létező hitünket. Ez a különbségtétel nem azt jelenti, hogy az ige hallgatása kötelező, míg a sákramentumokkal való élés csupán opcionális; ez a gondolat zsákutcába vezet, amit el kell kerülnünk. A jelen helyzetre való tekintettel annyit mégis megállapíthatunk, hogy az ige hallgatása elegendő lelki táplálékot nyújt számunkra ahhoz, hogy átvészeljünk egy néhány hétig vagy hónapig tartó időszakot az úrvacsorai közösség gyakorlása nélkül is.

2. A sákramentumokkal kapcsolatos gondolkodás jellemzően három fókuszpont, a jel, a jelzett dolog és az ígéret köré csoportosul. Az úrvacsora esetén a jel a kenyér és a bor; a jelzett dolog Jézus Krisztus kereszten bemutatott áldozata; az ígéret pedig a bűnbocsánat és az örök élet, amit az Úr a benne hívőknek szerzett. Az online úrvacsora esetén ezen pontok egyike sem sérül, hiszen ugyanaz a jel látható az Úr asztalán és a képernyő másik oldalán álló asztalon; ugyanarra a jelzett dologra tekint a templomban szolgálatot teljesítő lelkész és az otthonában rekedt gyülekezeti tag; valamint ugyanaz az ígéret táplálja a reménységüket.

3. A keresztség és az úrvacsora sákramentumának párhuzamára építve született meg az érv, miszerint ha nem keresztelünk online, akkor úrvacsorát sem oszthatunk online. Ez az érvelés korántsem kielégítő, hiszen nem magyarázza meg, mi az összefüggés a két sákramentum kiszolgáltatása között, csak mintegy feltételezi ezt az összefüggést, a teljesség kedvéért mégis érdemes röviden kitérni a keresztség kérdésére. A keresztség sákramentuma bizonyos szempontból más, mint az úrvacsoráé. Ez utóbbi azoknak szól, akik már körön belül vannak, míg az előbbi a befogadás sákramentuma. Ilyen esetben szükséges a befogadott bemutatása és az egyházi befogadás kinyilvánítása a gyülekezet felelős képviselője, azaz a lelkész által. Ezt alapul véve még egy szűk körű keresztelő is érvényes a lelkész jelenlétével, akár közvetítik, akár nem. Online keresztelni azonban – tehát úgy, hogy a lelkész itt, a gyerek meg ott – valóban nem lehet, hiszen akkor nem érvényesül a bemutatás és a befogadás kinyilvánítása. Minthogy a bemutatás és a befogadás szempontjai az úrvacsora esetében nem állnak fenn, a két sákramentum párhuzamára építeni céltévesztett próbálkozás.

4. A tartalom és a forma egyaránt fontos, az előbbi mégis elsőbbséget élvez az utóbbival szemben. Egyháztörténeti példák bizonyítják, hogy nehéz időkben, amikor nem álltak rendelkezésre az úrvacsora gyakorlásához szükséges jelek, azaz a kenyér és a bor, a hívők mással helyettesítették azokat. Azért változtattak a formán, hogy megmaradjon és gazdagítsa őket a tartalom. Most, amikor más okból kifolyólag és más szempontból, de szintén nem lehet eleget tenni a formai követelményeknek, érthető és értékelendő, hogy Isten népe mindent megtesz a tartalom megőrzéséért még akkor is, ha ez formai szempontból áldozatokat követel.

5. Az egyházi szolga – általában a lelkész – jelenlétének kérdése is felvetődik. Legitim gyakorlat úrvacsorai közösséget tartani a lelkész fizikai vagy akár teljes jelenléte nélkül? Egyházi törvényeink előírják a lelkész közreműködését, az évszázados hagyomány pedig az esetleges kérdőjeleket is kiradírozta lelkünkből. De mit látunk, ha kicsit messzebbre tekintünk a múltban? És mit látunk a bibliai kijelentésben? A protestáns ortodoxia egyik kiemelkedő alakja, Franciscus Turretinus azt írja, hogy a kenyér és a bor kiosztása formailag sokat változott az idők során, ő maga személyesen azt tartja a legjobbnak, ha egy ember, a gyülekezet valamely vezetője végzi ezt a szolgálatot. Ez a szűkszavú megjegyzés jelzi, hogy az amúgy sok tekintetben már-már rigorózus ortodoxia ezt a kérdést még formai szempontból sem tekintette központi jelentőségűnek. A Második Helvét Hitvallás úrvacsorával kapcsolatos fejezetében az egyházi szolga szerepe két helyen kerül elő, de sehol nem úgy, mint ami feltétlenül szükséges, hanem éppen ellenkezőleg a szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy az úrvacsora végső forrása nem a szolga, hanem Jézus Krisztus, aki mintegy a szolgán keresztül nyújtja nekünk áldozatának jeleit. Az Újszövetség úrvacsorai gyakorlata szinte teljes egészében homályba vész. Tudjuk, hogy Jeruzsálemben házanként törték meg a kenyeret, de hogy kik végezték ezt a szolgálatot, azt nem tudjuk. Valószínűtlen, hogy az apostolok a dinamikusan növekvő gyülekezet minden egyes alkalmán jelen tudtak lenni, ahol éppen úrvacsorai közösséget tartottak. Pál leveleiben találkozunk problémákkal, és a problémák orvoslásáról is olvasunk, de a pontos menetrendet ezekből az írásokból sem ismerjük meg. Az Ószövetség és az Újszövetség szolgálóival kapcsolatban ugyanakkor rendelkezünk bizonyos ismeretekkel, amelyek azt valószínűsítik, hogy habár ez utóbbiak is ugyanúgy törekedtek arra, hogy „minden illendően és rendben történjék”, a maguk szerepét nem tekintették megkerülhetetlennek. A papok és a léviták közvetítőként álltak Isten és az ő népe között, ezért őket nem lehetett kihagyni a vallás gyakorlásának közösséget érintő részeiből, a Jézus Krisztus eljövetelét követő időszakban azonban ez a fajta szerep megszűnt, helyét az egyetemes papság vette át, amelynek lényege az Isten és az ember kapcsolatának közvetlenségében áll. Mindent összevetve elmondhatjuk, hogy az Újszövetség hallgat az egyházi szolgák szerepéről az úrvacsorai közösség gyakorlását illetően, kevésbé direkt kijelentések vizsgálata viszont kifejezetten arra mutat, hogy ez a szerep – ha nem is elhanyagolható – egyáltalán nem központi. A lelkész szerepe tehát – akármennyire helyénvaló – nem szükségszerű, különösen nem olyan viszonyok között, mint ez a mostani. A család a gyülekezet legkisebb egysége. Miért ne vezethetné például a családfő az úrvacsorai közösséget? Mi gátolja meg a gyülekezet vezetőségét abban, hogy erre átmenetileg felhatalmazást adjon, ha a felhatalmazás lehetőségét maga a kijelentés sehol nem tiltja?

6. A gyülekezet fizikai jelenlétének hiánya talán a legerősebb az online úrvacsorával szemben megfogalmazott érvek közül, mindazonáltal erre is lehet választ adni. Egyrészt az úrvacsora a Krisztussal való titokzatos egyesülés eszköze, ezért – habár ez különösen hangzik – az egyéni kegyesség terén is van létjogosultsága. Tehát ha valaki magányosan él a sákramentummal, a hite akkor is erősödik, és ez már önmagában nyereség. Másrészt amiként Krisztussal sem fizikailag egyesülünk az úrvacsorában, úgy a testvérekkel sem fizikailag, hanem lelkileg kerülünk közelebb egymáshoz. Ez a lélekben való együttlét viszont nemcsak a templomban jöhet létre. A személyes találkozás persze elősegítheti ezt az egyesülést, mindazonáltal a gyülekezet látványának hiánya is hozzájárulhat ahhoz, hogy miközben vágyakozom a többiek után, lélekben magamhoz ölelem őket.

7. Vannak, akiket a felelősség kérdése nyugtalanít. Ha a lelkész nem látja azokat, akik részt vesznek az úrvacsorán, hogyan tudja érvényesíteni az egyházfegyelem szempontjait? A felelősség tekintetében a Heidelbergi Káté elsősorban magát az úrvacsorázni kívánó egyént nevezi meg, akinek kötelessége igaz bűnbánattal és hittel menni az Úr elé. A felelősség csak másodsorban a gyülekezet vezetőié, akiknek abban az esetben kell fellépniük, ha valakiről köztudott, hogy szavai és tettei által nyíltan tagadja az evangéliumot. Online úrvacsora esetén evidens, hogy a felelősség kizárólag az egyéneket terheli. A lelkész egyet tehet: érthetően megmagyarázza az úrvacsora jelentését és jelentőségét.

Ezen meggondolások mentén a jelen körülmények között, tehát szükséghelyzetben gyakorolt online úrvacsorát a magam részéről a közömbös dolgok kategóriájába sorolom, amit nem lehet kötelezővé tenni, mindazonáltal tiltani sem szabad. Személyes véleményem, hogy az a lelkész és az a presbitérium jár el bölcsen, amelyik megvizsgálja a gyülekezeti tagok meggyőződését, és annak függvényében hoz döntést. Ahol a gyülekezet egységesen vágyik élni az online úrvacsora lehetőségével, ott be lehet vezetni azt. De ahol – bármilyen okból kifolyólag – ellenérzéseket szül a gondolat, ott már csak a botránkozások elkerülése végett is tartózkodni kell tőle.

1 válasz

  1. Horváth Ernő

    Őszintén sajnálom, hogy képzettségem nem treszi lehetővé, hogy tudományos hozzáértéssel szóljak hozzá a témához. Hogy mégis ezt teszem, annak az az oka, hogy én is hívő ember vagyok, sőt, bűnös ember, akinek szüksége van arra, hogy Jézus Krisztus kegyelmében részesüljek.
    Normál üzeben, (békeidőben) nincs is probléma, a gyülekezetben van lehetőség úrvacsorázni, így közelebbről megtapasztalni Krisztus bűnbocsátó kegyelmét.
    Jelenleg – mondhatni – háborús időket élünk. Ilyenkor a testvérek fizikai távolléte miatt sokkal inkább szükségünk van vígasztalásra, a kegyelem megtapasztalására.
    Nem egy példát tudunk arról, hogy hadifogságban, börtönben, egyéb lehetetlen helyzetben hogyan tudták az úrvacsora osztás – az utolsó vacsorára való emlékezést – megélni. Persze, családban is „meg lehet oldani” hogy a családfő vegye a bátorságot és a család lelkészeként éljen a lehetőséggel.
    Tudományos háttér helyett hadd használjam a Bibliát, mely szerint a keresztyénség kezdetén „házanként naponta megtörték a kenyeret”. -Ha otthon én töröm meg a kenyret és én töltöm kia bort, óhatatlan, hogy a gondosan felépített templomi szertartás valamelyik lényeges részéről megfeledkezem. Persze, még így is jobb, mintha „semmi nem volna”.
    Az a gondolat van bennem,hogy ha lelkészeink vállalják az on-line istentiszteletek szolgálatát, akkor szívesen venném, ha vállalnák az úrvacsorázni kívánó testvérek online vezetését a szertartásban.
    Ennek ellentmond az a tény, hogy nem minden gyülekezeti tagnak van lehetősége az on-line istentiszteleteken részt venni, így ők nemcsak az istentiszteletekből maradnának ki, hanem abból az úrvacsora lehetőségből is, amiben nekem részemlehet(ne). Ez kétségtelenülesély hátrányt jelentene számukra. Ha velük szolidáris akarok lenni, akkor talán jobb, ha én sem igénylem a lelkész testvéri „táv-vezetését”. Mindenesetre igaz, hogy „békeidőben” kiváltságos helyzetet élveztünk, amikor nemcsak „jeles napokon”, hanem havonta egyszer volt részünk az úrvacsorában.
    Most majd megtanuljuk értékelni az úrvacsora lehetőségét.
    Testvéri szeretettel:

Hozzászólás írása neki: Horváth Ernő Hozzászólás visszavonása