Dr. Martyn Lloyd-Jones gondolatai Karl Barthról
1968 december 2-án Dr. Martyn Lloyd-Jones az alábbi nekrológot gépeltette le, ami az „Evangelical Times” nevű evangéliumi folyóirat hasábjain jelent meg:
Karl Barth (1886-1968) 82. életévében bekövetkezett halála olyan esemény, amely mellett nem mehetünk el szó nélkül.
Mint emberről, csakis szuperlatívuszokban lehet beszélni. Kiválósága mindenben megmutatkozott. Nyilvánvalóan kimagasló intellektussal rendelkezett. Senki más nem tudott versenyre kelni a különféle teológiai álláspontokat illető éles kritikájával, valamint saját, masszív egyházi dogmatikájának magyarázataival. Mindenki, aki ismerte, nagy formátumú személyiségnek tartotta. De a nagysága elsősorban Hitlerrel és a nácizmussal szembeni hősies ellenállásában mutatkozott meg, ami különösen is a Barmeni Hitvallásban öltött testet és ami végül ahhoz vezetett, hogy el kellett hagynia Németországot. Nem kérdés, hogy e század teológiai óriásaként mindenkit túlszárnyalt. Senki mást nem idéztek annyit szabadon, mint őt – sem protestáns, sem katolikus berkekben.
Először a 20-as évek elején vált ismertté, nálunk pedig 1927-ben, amikor megjelent egyik könyvének – az Isten igéje és az ember beszédének – angol fordítása. Ezt követte néhány évvel később a Római levélhez írt kommentár második kiadásának angol fordítása. Ezt hamarosan további művek követték, pl. a Credo (az Apostoli Hitvalláshoz írt magyarázata/ford.), valamint nagyszerű műve, a sokkötetes dogmatikája.
A fő kérdés, hogy mit jelent mindez evangéliumi szempontból? A válasz nagyon egyszerű: gyakorlatilag semmit! Eleinte sok református meggyőződésű evangelikál úgy érezte, hogy Barth személyében nagyszerű szövetségesre talált. A liberalizmus és a modernizmus ellen intézett támadásai megsemmisítő erejűek voltak, és úgy tűnt, hogy újra megerősíti a régi kálvinizmus álláspontját. De ez csak a látszat volt.
Először is, elfogadta a radikális bibliakritikát, különösen az Ószövetséget érintően. A kinyilatkoztatással kapcsolatos nézete nyilvánvalóan különbözik a reformátorok felfogásától. Tagadta az állításokban megfogalmazott kijelentést. A keresztyén hit alapvető tényeinek történetiségével kapcsolatos véleménye a történelem furcsa felosztásán alapult – a történelmet üdvtörténetre és profán történelemre osztotta.
“Gyümölcseiről ismeritek meg őket” – ha ezt a mércét alkalmazzuk Barthra és műveire, egyértelművé válik, hogy az eredmény evangéliumi szempontból teljes mértékben negatív.
Habár Barth befolyása és műveinek hatása 50 éve meghatározó, nem hozott ébredést az egyházba. Ez nem meglepő, mivel – akárhogy is tagadja – szemlélete alapvetően filozófikus. Sítlusa nyakatekert és bonyolult, és habár egy ideig entellektüel igehirdetők zömét inditotta útjára, akik mindig az “Igéről” prédikáltak, hamar világossá vált, hogy nem az Igét magát hirdetik.
Radikálisabb gondolkodók munkásságának köszönhetően Barth befolyása a kontinensen jelentős mértékben csökkent.
Barthnak Angliában soha nem volt igazán nagy hatása, megközelítése teljesen idegen az angol gondolkodástól. Skóciában sokkal többen követték, és számos, evangelikál körökben prominens fiatal férfit sikerült barthiánussá tennie.
Úgy tűnik, jelenleg a legnépszerűbb tanítványai római katolikus teológusok, különösen is azok, akik a liberális iskolához tartoznak, és akik egyre inkább elfogadják a Biblia magaskritikai szemléletét, úgy, hogy közben megpróbálják a Tridenti Zsinat határozatait protestáns módon értelmezni. Lehetséges, hogy Barth legnagyobb eredménye az lesz, hogy hidat teremt a módosított (de valójában nem reformált) római katolicizmus és egy degenerált protestantizmus között, ami gyakran azt sem tudja miben hisz.
Nagyszerű volt az a negatív kritika, amivel a régi modernizmust illette, de mivel megpróbálta az Írást és annak üzenetét beleerőltetni a filozófiai rendszerébe, és mert nem sikerült neki páli értelemben “bolonddá lenni Krisztusért” és alávetni magát e “Krisztus iránt való egyenességnek”, pozitív hozzájárulása az evangélium ügyéhez gyakorlatilag a nullával egyenlő. Éppen ezért neve soha nem említhető egy lapon Lutherrel és Kálvinnal. Milyen hatalmas különbség van aközött, amikor valaki felkavarja az állóvizet, vagy felráz egy teológiai közeget, és aközött, amikor valaki Isten eszközeként reformációt és ébredést munkál!
Minden tisztelet egy nagy embernek… de!
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
Ezt csak most vettem észre. Köszönet érte!
Nemrég találtam rá Martin-Lloyd Jones írásaira. Kár, hogy csak most.
Bár az a sejtésem, hogy az IFES-en és a MEKDSz-en keresztül sok gondolata sok közvetítéssel és nem annyira világosan mint az írásaiban már eljutott hozzám.
A MEKDSZ inkább a Stott-féle visszafogottabb vonalat képviselte (mármint korábban).
Őszintén kiváncsi vagyok, minek kapcsán látsz visszafogottabb Stott-féle vonalat és kevésbé visszafogott Lloyd-Jones féle vonalat?
Amíg nem értem, miféle vonalakra gondolsz, addig nem tudok mit kezdeni a MEKDSz kapcsán tett megjegyzéseddel.
Megfogalmazás- és hangsúlybeli különbségek, picit máshogy értett szentíási szakaszok persze vitathatatlnaul voltak, ezt természetesen én sem vitatom. De vonalak kettejük között olyan különbségről, ahol eddig egyetlen egy témában találtam, az evangéliumi egység kívánatos megvalósítási módja kapcsán 1966 őszéről…
Ide tartozik: a Google segítségével rátaláltam Szabados Ádám elég kimerítő angol nyelvű elemzésére Lloyd-Jones és Stott enangélizációs és missziói megközelítésének összehasonításáról: http://szabadosadam.hu/divinity/wp-content/uploads/2010/09/ML-J-AND-JS-2.pdf
Azt hiszem Ádámnál részletesebben nem tudnám kifejteni, örülök, hogy megtaláltad. Röviden a számomra két legfontosabb dolog: Lloyd-Jones a kilépést-szakítást, Stott a bennmaradást hangsúlyozta (az Anglikán egyházban). Az előbbi azt mondta, hogy ki kell lépni, mert egy idő után minket is magával ragad az erózió, Stott pedig azt, hogy amíg lehet bent kell maradni, és meg kell próbálni hatni a közösségre, átalakítani stb. Az Anglikán egyházban valóban többféle frakció létezik, de a helyzet az, hogy látva a jelenlegi állapotukat, valószínűleg Lloyd-Jones-nak volt igaza. Véleményem szerint Stott is dobbantott volna (már akkor), ha látja, milyen irányba fordul az Anglikán Egyház (lásd meleg-kérdés). A másik fontos dolog: Lloyd-Jones elutasította a női ordinációt, Stott elfogadta. A kettejük érvelése is fent van egy cikkben az oldalon, kommentár nélkül.
A szövegkörnyezetből és eddigi kommentváltásainkból egész más kérdésekre gondoltam volna…
Menetközben megtalált egy Ádámnál közvetlenebb és talán még hitelesebb forrás — megkaptam ajándékba, és most olvasgatom a Martyn Lloyd-Jones: His Life and Relevance for the 21st Century c. könyvet Christopher Catherwoodtól, Martyn Lloyd-Jones unokájától.
A sok gondolat elég szerteágazó, az IFES hitvallás ( https://ifesworld.org/en/beliefs/ ) alapján készült MEKDSz hitvallástól ( http://www.mekdsz.hu/hitvallas ) kezdve — mármint, hogy ezek a lényeges kérdések — az 1940-es végi eredeti hitvalláshoz azóta csak egy nagyon apró változással nyúltak hozzá — egészen a keresztyének politizálásáig…
Amit Catherwood a 6. fejezetben ír, az alapján Lloyd-Jones sokkal inkább az evangéliumi egységet hiányolta, mintsem kilépést sürgetett. Röviden idézem: „Lloyd-Jones’s talk was never intended to an appeal for evangelicalst to *leave*. It was aimed at *all* evangelicals, certainly not just those in the Church of England, something his Free Church defenders and Anglican critics often overlook” (kiemelés Christopher Caterwoodtól, eredetileg dőlt szedéssel)
Meg vagyok győződve arról, hogy ezt a két kérdéskört alighanem Martyn Lloyd-Jones és John Stott is — még ha elég határozott véleményük is volt, és egyszer nyilvánosan vitába is kerültek — adiaphorának tarthatta.