Carl F. Henry: A fundamentalizmus nyugtalan lelkiismerete (7.rész) – evangelikál paradigmaváltás a társadalmi aktivizmus területén

/A sorozat korábbi részei itt, itt, itt, itt, itt, és itt olvashatók./

VII.FEJEZET – A tiltakozás evangelikál módja

Az eljövendő ország az evangelikál gondolkodásban – amint azt már hangsúlyoztuk korábban is – nem zárja ki azt, hogy egy interim/időközi programunk legyen a világ számára. Az evangelikalizmusnak ez a köztes időre vonatkozó programja több pilléren is nyugszik. 1.) egyrészt azon a mindent átfogó megváltói kontextuson, amelyben az evangelikál mozgalom felvállalja a világban megtapasztalható gonosz elleni harcot, 2.)  minden erkölcsi gonosszal szembeni totális ellenálláson, akár szociális, akár személyes gonoszról van szó, 3.) továbbá azon, hogy nem csak magasabb etikai mércét kínál a többi gondolkodási sémánál, hanem Krisztusban egyszersmind egy új dinamizmust is, azért, hogy az emberiség az erkölcsi teljesítmény legmagasabb fokát tudja elérni.

Csakhogy jelenleg a morális gonosszal szembeni küzdelem oroszlánrészét – ahogy ezt már láttuk korábban – nem az evangéliumi erők vállalják magukra. Ehelyett a nem evangéliumi, humanista mozgalmak küzdenek a legvehemensebben egy új és jobb világért. Ha megnézzük, manapság éppen a nem evangelikál mozgalmak dolgoznak ki építő szándékkal szociális programokat, viszont a szellemi hátországukban zavar uralkodik, mert az utópisztikus világba vetett bizalmuk összeomlott. A nem evangelikál meggyőződések állandó mozgásban vannak: a liberálisok a neo-szupernaturalizmus irányába tartanak, vagy éppen a másik irányba, a humanizmus felé. Vannak humanisták, akik a pesszimizmus felé közelednek, míg mások türelmetlenül egy helyben toporognak.

Ez a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy az evangelikalizmus, amely korábban lemondott szociális kötelezettségeiről (és ami rendkívül kínos volt számára), végre visszahódítsa vezető szerepét az új világrend kialakításában. Ha meg vagyunk arról győződve, hogy borítékolható a kudarcunk, az sem indokolhatja, hogy lemondjunk a misszióról. Még ha lehetetlen is mindenhol győzelmet aratnunk – és ezzel tisztában is vagyunk -, attól még nem értelmetlen az élet egyes területein befolyást szereznünk.

A probléma csak az, hogy az evangelikálok e küzdelmükben gyakran olyan csoportokkal kerülnek egy oldalra, akiknek a szociális-társadalmi gonosszal szembeni küzdelméből hiányzik a megváltás aspektusa, sőt, e gonosszal szembeni harcban egyenesen ellenségesek a természetfeletti nézőponttal szemben. De ha az evangelikálok meg vannak arról győződve, hogy az ilyen – a természetfeletti nézőpontot nélkülöző – próbálkozások eleve kudarcra vannak ítélve, akkor hogyan viszonyuljanak hozzájuk? Ez Henry dolgozatának legfontosabb kérdése és nagyon nehéz rá adekvát választ adni. Ezzel a kérdéssel már az apostoli egyház is szembesült, és ahogy a nyugati világ egyre inkább elfordul a transzcendenstől, annál aktuálisabbá válik. Az evangelikál teológiai szemináriumoknak, egyetemeknek kell meghatározni e szociális szükségletek helyes értelmezését. Csak olyan válaszok lehetnek relevánsak, amelyek számolnak a bűn és a halál realitásával az emberi cselekvés minden egyes területét érintően. Szükséges szociális reformok ellen nem ágálhatnak evangelikálok, ez is nem lehet kérdés. Sőt, e kezdeményezések élére kell állniuk. A harcot a megváltás kontextusában kell megvívniuk – csakis a Jézus Krisztusban való szabadításból kiindulva -, tudva azt, hogy az olyan megoldási kísérletek, amelyek nélkülözik ezt az alapot, soha nem vezethetnek valódi reformokhoz.

Habár az evangelikáloknak a nem evangelikál megoldási kísérleteteket nem szabad elfogadniuk, nem mondhatnak le a világban lévő gonosz elleni harcról. Mivel éppen az evangelikálok “ideológiája” az, ami változatlanul szembeszáll a gonosz e megnyilvánulásaival, ezért nekik nem csak “együtt kell haladni” a reform mozgalmakkal, hanem azok élére kell állniuk. Az evangelikál mozgalomnak minden szociális jellegű gonoszt meg kell ítélnie – kompromisszum nélkül és érthetően, abbéli meggyőződésében, hogy bármilyen megoldásról legyen szó, az csakis a megváltás alapján állhat. Energikusabbnak kell lenniük ebben a háborúban, mint a humanistáknak vagy a vallásos modernistáknak, legyen szó agresszív konfliktusokról, politikai naturalizmusról, rasszizmusról, alkohol árusításról, vagy jelentős bérkülönbségekről és munkaügyi visszaélésekről. Amilyen energikusan küzdünk ezek ellen, olyannyira kell hangsúlyoznunk, hogy az egyedüli megoldást ezekre csak Jézus Krisztusban fogjuk megtalálni. Ez megrajzolja számunkra az igazi evangelikál módszert: a formát meg kell töltenünk tartalommal, a harcot valódi célokkal.

Könnyű evangelikálként cselekedni olyan mozgalmakban és szervezetekben, amelyek kizárólag csak történelmi keresztyén teistákból állnak, akik nem csak abban egységesek, hogy tudják, az adott szociális programra szükség van, hanem a kontextust illetően is, amelyben ezt a bizonyos programot meg kell valósítani. És mégis, ezekben a körökben csak minimális erőfeszítést tettek azért, hogy a keresztyén üzenetet a társadalmi kihívásokra alkalmazzák. Jobbra-balra látunk magunk körül konzervatív felekezeti csoportokat – református mozgalmakat, a nagy Déli Baptista Szövetséget -, akik komoly szociális érdeklődést tanúsítanak és akik reflektálni kezdtek ezekre a kérdésekre. De ahhoz, hogy az egész egyházat megnyerjük evangéliumi alapon a szociális kérdéseknek, mélyrehatóbb változásokra van szükség.

Az olyan közösségek esetében már nehezebb dolgunk van – ezek sokszor külsőleg vallásos közösségek -, amelyeknek tagsága kevert: vannak bennük evangelikálok, liberálisok és humanisták, és együtt, közösen próbálnak fellépni bizonyos ügyek érdekében. E közösségekben is hallatni kell a hangunkat, amikor a gonosz megítéléséről van szó, de nem oldódhatunk fel egy nem evangelikál értelmezési keretben. A következő módon kell cselekednünk ilyen esetekben: legalább olyan intenzitással kell felszólalnunk a szociális-társadalmi gonosszal szemben, mint más csoportosulásoknak, a következőképpen: 1.) Amikor többségben vagyunk, a szociális programot, amiért küzdünk, össze kell kapcsolnunk a keresztyén üzenettel, amely az adott problémának végső soron az egyetlen valódi megoldását jelentheti számunkra, 2.) amikor pedig kisebbségben vagyunk, ugyanúgy kell “protestálnunk”a gonosz ellen, szívből egyetértve a szociális igazságtalanságok elleni fellépéssel, de ki kell állniuk amellett a “helyreállító” kontextus – tehát az evangélium – mellett, amelyben megtaláljuk e problémákra a végső megoldást. Az evangelikálok tehát minden esetben a Szabadító Jézus Krisztus nevében lépnek fel – saját közösségeiken belül és más közösségeken belül is. Ha ezt fogják tenni, akkor visszahódítják az evangéliumi etoszt. További vizsgálódást érdemel, hogy egy ilyen kisebbségi ellenállást hogyan lehet nem negatív, hanem pozitív hangsúllyal kivitelezni. A demokratikus parlamentarizmusból ismert eszközöket kell felhasználnunk, nehogy tévesen artikuláljuk az evangelikál álláspontot, vagy nehogy mások félreértsék azt. A fundamentalisták itt követik el a hibát, mert mindig azt hangsúlyozzák, hogy mit utasítanak el, és nem azt, amit pozitív módon képviselnek.

Vannak fundamentalisták, akik szerint egyetlen evangéliumi embernek sincs joga összeállni egy nem evangéliumi emberrel valamilyen reformcél érdekében. Henry ezt nem vizsgálja részletesen – nem akarja megítélni a Krisztus iránti hűséget a nagy, modern felekezetekben. Nem vitás, hogy az evangelikálok számára Krisztus a legfőbb tekintély, és hogy a lojalitás iránta nem vetekedhet semmivel. Az evangelikálok lelkiismerete csak akkor lehet tiszta, ha minden tőlük telhetőt megtettek e tekintély szolgálatában Ugyanakkor a Krisztus iránti lojalitást nem lehet úgy értelmezni, mintha az összeegyeztethető volna a világ problémái iránti közönyösséggel.

Eltekintve a felekezeti problémáktól igaz marad továbbra is, hogy az evangelikáloknak muszáj összefogni a szociális reformokért folytatott harcban a nem evangelikálokkal – nyilván ennek mértékét az határozza meg, hogy az őket körülvevő kultúra milyen szinten keresztény, pontosabban nem keresztény. Egyszerűen azért, mert általában az evangelikálok nincsenek többségben. Ha ezek után valaki azt mondja, hogy az evangelikalizmusnak nem szabad a meggyőződéseit egy nem evangelikál környezetben hirdetni,  az egyszerűen eltagadja az evangelikalizmus missziói látását.

Természetesen vannak gátló tényezők is: az evangelikáloknak lehetetlen együttműködni olyan csoportokkal, akik kategorikusan kizárják a szociális célokért folytatott küzdelmükből a keresztyén kontextusnak még csak a lehetőségét is. Nem arról van szó, hogy el kellene fogadniuk azt, amit az evangelikál keresztyének képviselnek, hanem arról, hogy miközben osztoznak velünk a harcban, tolerálniuk kellene, hogy másoknak ugyanaz az ügy más végcélok miatt fontos, mint nekik. Henry szerint el kell fogadni egy szövetségben a kisebb csoportok demokratikus jogát arra vonatkozóan, hogy a véleményüket képviseljék és kifejezzék. Ha ez nincs meg, akkor nincs együttműködés, csak önálló cselekvés. Ha van, akkor viszont az evangelikáloknak konzekvensen képviselniük kell Jézus üdvözítő hatalmát. Ebből soha nem adhatnak le, de ettől még másokkal együtt tiltakozhatnak a gonosz minden megnyilvánulása ellen. Ez az út sokkal tisztességesebb. Korrektebb, ha a meggyőződéseinket artikuláljuk, mintha hallgatnánk, és magára hagynánk másokat a küzdelmükben. Ha így tennénk, indirekt módon egyértelműen a gonoszt hoznánk helyzetbe. Jézus ezt meg fogja ítélni.

Valójában azok a mozgalmak, amelyek a “tiszta és hamisítatlan evangelikalizmusért” küzdenek, és amelyek valamelyik nagyobb felekezeti csoportból váltak ki, szokszor éppen a szociális látásukat áldozták be, a misszióra pedig úgy tekintettek, mintha az arról szólna, hogy az embereket az őket körülvevő ellenséges környezetükből kimentjük. Nem úgy történt mindez, hogy a felekezetiséggel való szakítás a szociális ügyekkel szembeni közömbösséghez vezetett. Ezek a mozgalmak eleve elutasítottak mindenféle evangelikál “ökumenizmust”, világnézetüket pedig valamiféle izolacionizmusra cserélték le. Úgy értelmezik helyzetüket, hogy az ellenséges környezetben egyedül kell helytállniuk, és az egyetlen eszköz az “áttörésre” csakis saját, atomisztikus missziós erőfeszítésük lehet.

Téves, ha azt gondoljuk, hogy az evangéikálok szociális közömbösségének oka pusztán az, hogy a felekezetek, amelyekben jelen vannak, liberálisok. Azok a fundamentalista közösségek, akiknek semmilyen kapcsolatuk nincs liberálisokkal, szociálisan ugyanolyan inaktívak, mint más közösségek. Viszont érdekes módon vannak olyan fundamentalista közösségek bizonyos liberális ernyőszervezetekben, amelyek jóval elkötelezettebbek az ökumenéban, mint sok egyházi közösség a tisztán evangelikál szervezetekben.

Ettől még igaz, hogy az evangelikál meggyőződéseinket egységben kellene artikulálnunk. Az üdvösségről szóló üzenet nem fog apostoli erővel megjelenni a modern világ színterén, ha az “American Council of the Churches” (fundamentalista ernyőszervezet, amit Carl McIntire alapított) és a National Association of Evangelicals képviselői nem találkoznak, mint anno Péter és Pál Antiokhiában, és nem tanúsítanak egymás irányában kölcsönös szeretetet és elfogadást. Ha az USA-ban a liberális protestánsoknak a “Federal Council of Churches” a közös szószólójuk, akkor a protestáns evangelikáloknak is szüksége lenne közös szócsőre. Ha létrejönne ez az egység, akkor a különféle evangelikál csoportok versenyszellemén felülkerekedhetne Isten dicsősége és az evangéliumról szóló tanúságtétel. Ha ez nem történik meg, akkor ezek a szervezetek óhatatlanul elsorvadnak.