7
febr
2020

Carl F. Henry: A fundamentalizmus nyugtalan lelkiismerete (6.rész) – evangelikál paradigmaváltás a társadalmi aktivizmus területén

/A sorozat korábbi részei itt, itt, itt, itt, és itt olvashatók/

VI. FEJEZET – Harc egy új világért és az új közgondolkodásért

Ahhoz, hogy a történelmi keresztyénség ismét létfontosságú tényezővé váljon a világot meghatározó ideológiák versenyében, az evangelikalizmusnak megoldást kell találnia a világban tapasztalható legsürgetőbb problémákra. Fel kell kínálnia a jelenlegi világ számára egy olyan formátumot, ami egyrészt tartalmazza lelki-szellemi célkitűzéseit, másrészt ami a világ számára is érthető – amely magában foglalja az evangelikál meggyőződéseket a politika, a gazdaság, a szociológia és az oktatás területeit érintően, mind helyi, mind nemzetközi szinten. Ez fontos, hiszen a megváltásról szóló üzenet hatással van az élet teljes spektrumára. Ezzel szemben egy csonka üzenet csakis egy megrövidített életet eredményezhet. Pusztán missziós megközelítéssel az evangelikalizmusnak nem fog sikerülni, hogy a jövő kultúráját keresztyén civilizációvá változtassa. Ahhoz, hogy a világban megerősödjön, a fundamentalizmusnak nem kell az immanens utópiáról szóló álmát követnie. Ha valaki ismeri az emberi természetet és ismeri az újszövetségi igazságot, akkor úgyis kétkedve fogadja, hogy Krisztus adventje nélkül felállítható lenne valamikor is Isten országa. Viszont a fundamentalizmus nem osztja azt a nézetet, amely mostanában mind neo-szupernaturalista, mind magaskritikai körökben elterjedt, nevezetesen hogy az ember bűnössége eredeti természetéből fakadna – mintha a bűn az ember lényegi jellemzője lenne, egyfajta szükségszerűség, amely arra determinálja, hogy elbukjon. Az evangelikál és nem evangelikál nézőpontok közötti különbség az eltérő “ős-antropológiai” koncepciójukban keresendő. A fundamentalista szerint az ember Isten teremtése, aki erkölcsi-morális tekintetben igaz volt. Ebből következik, hogy a bűn nem eredeti természetének meghatározottságából következik – a bűnt pusztán önkéntes és akaratlagos döntésére lehet visszavezetni. Ebből következik, hogy egy jobb jövővel kapcsolatos reményének csakis a megváltó kegyelem lehet az alapja. E remény mindig arányos lesz azzal, ahogy ezt a kegyelmet az emberi társadalom integrálja.

A liberálisok szerint a jobb jövőbe vetett remény ebben a tekintetben közvetlenül mindig attól függ, hogy az ember “magasabb énje” mennyire tud győzedelmeskedni a természetes énje felett. Ez maga emberrel kapcsolatos szupernaturalista és liberális  nézőpont, ami érthető, hiszen integrálták a világnézetükbe az ember eredetével kapcsolatos evolucionista teóriát. Természetesen elutasítanak mindenféle bukásról, bűnesetről szóló koncepciót, ezzel együtt az eredendő bűn valóságát is. Az evangelikálok szerint  viszont az emberi természet megromlásának oka a bűneset. A liberálisok ezt elutasítják, és azt mondják, hogy az emberi természet kialakulásától fogva magában hordoz valamiféle negatív elemet.

A két világháború tükrében a liberalizmus elvetette az automatikus és folyamatos fejlődésbe vetett bizalmát, ami a mai napig jelen van a “szociális evangéliumban”. Paul Tillich ma már azt mondja – akit nehezen lehet az evangelikalizmushoz sorolni -, hogy az autentikus keresztyén üzenet soha nem lehet utópisztikus. Egyetérthetünk vele.

Az evangelikalizmus tehát nem osztja azt a nézetet, hogy az ember emberségénél fogva lenne a fejlődés akadálya. Ezért tud az evangelikalizmus a jövőre egyfajta józan optimizmussal tekinteni. Ez nem csak azon alapszik, hogy látja, végül az igazság győzedelmeskedni fog minden tekintetben, hanem abbéli meggyőződésén is, hogy az isteni megváltás minden világkorszakban jelentős tényező marad. Az, hogy az evangelikalizmus nem képes egy teljes mértékben keresztyén civilizációt felépíteni, nem mond ellent abbéli próbálkozásának, hogy az evangélium erejével olyan sok területet foglaljon el, amennyit csak tud. Valahol ennek látjuk majd az eredményét, a reformáció révbe ér és a pogányság összeomlik, valahol meg nem. De mindig újabb és újabb területeket hódítunk meg.

Az, hogy a keresztyénség Oroszországot nem képes megeleveníteni, nem érv arra, hogy az evangéliumot ne vigyük el Kínába. Spanyolországban nincs reformáció, de ettől még lehet Dél-Amerikában. Ha egy világméretű konferencián akár csak egyetlen ember is felszólal Jézus mellett, már az is meghatározó lehet. Sokan erre is felfigyelnek majd. Nyilvánvaló, hogy a nagy nemzeteket nagyhatalmú vezetők irányítják. Gondoljunk bele: ha csak egyetlen kormányzati ember is fellép azzal az üzenettel, amit Pál apostol képviselt, a világpolitikában milyen szinten lehet az evangelikál meggyőződéseket érvényesíteni…

Ide tartozik, hogy az evangelikalizmusnak küzdeni kell egy új oktatáspolitikáért. A népnevelés nyugati koncepciója az egyház küldetésére épült, nevezetesen: a tömegeket meg kell tanítani a keresztyén világnézet alapjaira. Tehát a nyugati oktatás alapja az egyházi indoktrináció. Az utóbbi három évszázadban az állam folyamatosan próbálja ebből a szerepből kiszorítani az egyházat. Végül odáig jutottunk, hogy manapság a szekuláris nevelés már nyíltan próbálja aláásni a történelmi keresztyén teizmust. Az evangelikalizmusnak mindig két nagy akadémiai jellegű változásért kell küzdenie: először is muszáj minden tanulmányi területen kompetens irodalmat összeállítania – az általános iskolától egészen az egyetemig -, ami adekvát módon ábrázolja az összes részterületet érintően, hogy mi következik a keresztyén-, és mi a nem keresztyén világnézetből.

Az elfogultság és előítélet, ami a modern szekularizmus mindenféle dogmatizmus elleni harcát jellemzi, és amihez hozzá lehet tenni a megjátszott pártatlanságát is, gyakorlatilag mindennel szemben megnyilvánul, ami nem ő maga. Az evangelikalizmusnak muszáj azért küzdeni, hogy a keresztyén vélemény is elhangozzon fair módon, és ugyanúgy megjelenjen az oktatásban, mint ahogy a szekuláris nézetrendszerek megjelennek. Gyakorlatilag minden filozófiai nézőpontot lehet tanítani – teljesen mindegy, hogy platonizmusról, vagy az arisztoteliánus filozófiáról, a kantianizmusról vagy a hegeliánus felfogásról van szó. Egyetlen kivétel van, amit az egyetemi intézmények megpróbálnak határozottan kiutasítani a falaik közül: a zsidó-keresztyén kinyilatkoztatás és világnézet kompetens bemutatása.

Másodszor az evangelikalizmusnak nem szabad engednie, hogy az állam legyen ennek az indoktrinációnak az eszköze. Nem az államnak kell a keresztyén világnézetet a tömegekre erőltetnie. Az evangelikalizmus nem engedheti meg, hogy a saját felelősségét másra ruházza át. Neki kell megismertetnie a tömegekkel a keresztyén világnézetet.

Önmagában az egyház, illetve a keresztyén kiadók nem alkalmasak arra, hogy ezt a feladatot végrehajtsák. Az evangelikál iskolák, tanintézmények jelenetőségét kell újra felfedezni. Az amerikai protestáns egyházak jelentős szerepet vállaltak a háború utáni építkezésekben – szellemi és materiális téren is. Sok-sok millió dollárt szórtak el erre. Nem mindegyik ortodox a meggyőződéseit tekintve, de nagy részük igen. Sokan kritizálták ezt a szerepvállalást, mondván, inkább távoli földeken kellene missziózni, és máshol kellene hatást elérni, nem ott, ahol a keresztyénség már aktívan jelen van. Anélkül, hogy távoli népek lelki szükségleteit kisebbítenénk, van ebben a kritikában valami valóságtól elrugaszkodott. A külmisszió és a belmisszió közötti különbség hangsúlyozása egy generáción belül ki fog menni a divatból. Keresztyének azzal szembesülnek, hogy a saját államukban egy teljesen egyoldalú és ellenséges kultúra veszi őket körül. Ebben a kultúrkörben ugyanolyan aktuális és sürgető az apostolok példáját követni, az evangélium üzenete által átalakítani a környezetünket. Ezt az újjáépítést, illetve ezek költségét az egyházak magukra vállalták. Ugyanakkor valamilyen realisztikusabb tervet kellene kidolgozni a megújulásra. Befektetési szempontból egy átlagos evangelikál templomépületnek sok hátránya van. Eljött az idő, hogy az evangelikalizmus újra gondolja ezt az egész újjáépítési programot. Hihetetlen mennyiségű pénzeket ölnek bele a templomépítésbe, holott a legtöbb keresztyén közösség csak vasárnap gyűlik össze maximum kétszer istentiszteletre, hétközben pedig csak egy imaalkalmat tartanak – ha tartanak. Egyetlen szekuláris intézményfenntartó sem lenne boldog, ha ilyen alacsony szintű kihasználtsággal szembesülne. Szóval az egyházaknak jobban, ügyesebben kellene gazdálkodniuk. A modern krízisében minél előbb meg kellene találnunk a módját annak, hogy ezt a problémát orvosoljuk. Például jobban is ki lehetne használni ezeket az épületeket, másrészt inkább evangelikál oktatási központokat kellene létrehozni, attraktív előadó-termekkel, amelyek akár istentiszteleti célokat is betölthetnek. Az ezekhez köthető programok akár egy egész hetet is átfoghatnának. Lehetne direkt világi pedagógusoknak szóló programokat meghirdetni.

Tény, hogy keresztyén tanárokból nincs túl sok. Ez is mutatja, hogy igenis szükség lenne egy ilyen, direkt a pedagógusokat megcélzó programra. Kétségtelen, hogy eljött az idő arra, hogy az evangelikál mozgalom átgondolja a közoktatással kapcsolatos nézeteit, az egyházaknak pedig illene átgondolni, hogy mibe és mennyit fektetnek be. Evangelikál alapfokú és felsőfokú iskolákat, kollégiumokat, egyetemeket kell létrehozni, amelyek a legmagasabb akadémiai mércét képviselik. Ezek alkalmasak lennének arra, hogy a fiatalság gondolkodását átalakítsák és a keresztyén világnézethez kössék.

A szekuláris kollégiumok és egyetemek rengeteg segítséget és pénzügyi felajánlást kaptak, és hamar az első helyre küzdötték fel magukat. Ez az evangelikálok számára egyelőre csak álom. De ezt az álmot meg kell valósítani. Ha áldozatokat kíván, akkor ezeket az áldozatokat meg kell hozni – és higgyük el, Jézus Krisztusnak kedvére lesz.

Egy ilyen oktatásnak természetesen radikálisan eltérőnek kell lennie, mint a világi oktatásnak.

Nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy az egyház legfontosabb feladata, hogy az embereket – férfiakat és nőket – belülről megváltoztassa. Ahogy a világ megérezte Hitler fenyegetését, amikor átlépte Csehszlovákia, Lengyelország és Anglia hátarait, vagy amikor Mussolini átlépte Görögország határát, ugyanúgy meg kell éreznie az egész civilizációnak, hogy mit jelent a Jézus nevében való szabadítás, ezek után pedig döntésre kell hívni az embereket. A keresztyén életet egyszerűen a többi ember elé kell élni.

Az újjászületett ember cselekedeteinek és tetteinek erről kell tanúskodniuk, mindaddig, amíg a még újjá nem született emberek el nem mozdulnak a keresztyén mérce irányába – mindaddig, amíg vonzóvá nem válik számukra a keresztyénség. Természetesen azok, akik még nem születtek újjá, pusztán emiatt nem fogják elnyerni a megváltás kegyelmét, de mégis könnyebb lesz őket elérni, és Krisztushoz vonni, mint azokat, akik tudatosnak tesznek a keresztyén mércére. Az előbbi csoportot könnyebb elérni, mert emlékeztetni lehet arra, hogy keresztyén metafizika nélkül nincsen keresztyén etika. A társadalom mindig olyan mértékben lesz csak nyitott a keresztyén örömhírre és életprogramra, amilyen mértékben már eleve jelen van benne, a tagjai között.

Ide tartozik az is, hogy az evangelikál meggyőződéseket nem szabad kivonni a politika területéről. Lehet hinni anélkül az egyház és az állam szétválasztásában – ahogy a baptisták teszik -, hogy feláldoznánk arra vonatkozó erőfeszítéseinket, hogy istenfélő, hívő kormányzati és állami vezetőink legyenek. A Római Katolikus Egyház direkt olyan jelentkezőket keres – majd pedig képez ki direkt e célra -, akik a világban különféle diplomáciai posztokat töltenek majd be. Mindebben az az egyszerű látás hatja őket, hogy ugyanolyan fontos manapság a világgal kapcsolatos ügyek intézése, mint egyéb szolgálatok. Az evangelikalizmus nem hallgathat akkor sem, ha a társadalom valamiféle totalitárius abszolutizmus mintájára, vagy valamiféle izolacionista atomizmust követve akarja magát ujjászervezni. A demokratikus életfelfogással sem elégedhet meg. Az evangelikalizmusnak mindig hirdetnie kell, hogy a közösség életének valódi magja csakis Isten lehet, és csakis az ő Jézus Krisztusban való szabadító munkájának az ismerete. És ha ezt nem vesszük tekintetbe, figyelmen kívül hagyva az univerzum valódi urát, akkor annak komoly következményei lesznek.

Eleve az emberi személy értékét csakis a megváltás kontextusában láthatjuk meg. Az a szabadság, amit az ember keres, nem jelentheti az Istentől való szekuláris elszakadást. Transzcendens, spirituális alap nélkül – ami a Megváltó ismeretét és az Őt követő életet jelenti – a kormányokat és az államokat széthullás fenyegeti.

Az evangelikalizmusnak nem muszáj elkövetnie a hibát, amit oly sokan elkövetnek manapság. Nem szabad a kommunizmusra vagy az államszocializmusra tekinteni megfelelő rendszerként, ami majd korrigálja a totalitarizmus hibáit, vagy a demokratikus rendszer elégtelenségeit. Egyetlen egy politikai vagy gazdasági szisztéma sem kecsegtethet utópikus ígéretekkel, ha éppen a legfontosabbat nélkülözi, a megváltást. Egy olyan totalitarianizmus, ami legalább ezt tartalmazza, még mindig preferálhatóbb, mint egy olyan demokrácia, amely már teljes mértékben kilúgozta magából. Egy olyan kommunizmus, ami ezt integrálja, még mindig élhetőbb, mint egy olyan kapitalizmus, ami ezt teljesen elutasítja. Természetesen ez fordítva is így van. Éppen ez az elem, amit az evangelikáloknak hirdetni kell – ez a mi feladatunk.

Egyetlen egy gazdasági megújulást sem azonosíthatunk Isten országával. Még ha ezek át is hidalják valamelyest az abszolutizmus és az individualizmus közötti különbségeket, csak az Isten országáról szóló üzenet egyenlítheti ki a kettőt. Lehet, hogy a kommunizmus nagyobb érdeklődést tanúsít az egyén jogai iránt, mint a fasizmus, de ugyanúgy nem lehet azonosítani a keresztyén kultúrával, mint a demokratikus életmódot. Egyedül a keresztyénség biztosítja azt az esszenciát, amely megelevenítheti a kultúrát és a társadalmat, akármilyen berendezkedésű is legyen.

Abból indultunk ki, hogy az evangelikalizmus szemére vetik gyakran, hogy nem érdekelt a világ nagy problémáiban. Meg kell értenünk, hogy csak akkor igazolható az evangelikalizmus programja, ha valóban ezt a “megváltói esszenciát” kínálja a világ számára – olyan rendszerekben is, amelyek nem ismerik és nélkülözik azt.

Az ENSZ különféle szekciói, szervezetei nem tudnak tartósan a világbékéért tenni – nincs semmiféle garancia arra, hogy amit tesznek, majd világbékéhez vezet. Ha a nemzetek megosztják egymással az atombomba titkát, akkor lehet hogy közelebb kerülünk a nemzetközi fenyegetések kiküszöböléséhez, de hát egyértelmű, hogy ez nem lehet sem a legjobb, sem egy igazán tartós megoldás. Ha áldozatkészen ruhákat és élelmiszereket osztogatunk a világban a rászorulók részére, életmentő lehet számtalan esetben, de ezzel nyilvánvalóan nem biztosítunk olyan minőségi életet, ami a létezésnek értelmet adhat. Hiába növeljük a munkabért… A munkavállaló lehet, hogy kibékül a munkaadójával, mert a kettejük közötti egyenlőtlenségeket csökkentettük, de az ember ökonómiai szükségleteit maghaladó valódi szükségletét nem tudjuk ezzel betölteni. A kérdés tehát az – és ez a legfontosabb kérdése ennek a dolgozatnak -, hogy evangelikálként hogyan viszonyuljunk a világban tapasztalható problémákhoz, ha ezek az előbb felsorolt kísérletek nem jelentenek kielégítő megoldást. Erre a kérdésre kell választ találnunk. Nyilvánvaló, hogy evangelikálként a megoldáson csakis a megváltás keretrendszerében gondolkozhatunk. De mi van azokkal, akik e kereteken kívül kisebb reformcélokért küzdenek? Velük állhatunk egy oldalon? Hogyan viszonyuljon hozzájuk az evangelikalizmus?

Ez is érdekelhet

Menekülés – zsákutcába / Az exvangelikalizmus és az exvangelikálok
Mi, magyar református evangelikálok – az Evangelikál Csoport Egyesület református tagjai és a Magyarországi Református Egyház
Tim Challies: Az evangelikalizmus határai (a miszticizmus és az evangelikalizmus)
Dr. Martyn Lloyd-Jones: Az evangelikál és a misztikus út – azonosságok és eltérések

Hozzászólás írása