Carl F. Henry: A fundamentalizmus nyugtalan lelkiismerete (3.rész) – evangelikál paradigmaváltás a társadalmi aktivizmus területén

/A sorozat korábbi részei itt és itt olvashatók/

III.FEJEZET – A legkínosabb evangéliumi szakadás

A történelem első olyan szakaszáról beszélhetünk, amikor azzal kell szembesülnünk, hogy az evangéliumi keresztyénség elszakadt a nagy, meghatározó szociális törekvésektől. 

Henry elismeri, hogy a keresztyénséget nem mindig jellemezte a maximális társadalmi szenvedély – sokszor nem is tett ezért. Mindezt annak ellenére kell kijelentenünk, hogy tudjuk, az újszövetségi keresztyén világkép megszabadította a pogány világot a barbarizmustól. Ettől függetlenül igaz, hogy az európai történelemben az egyháznak kevésbé voltak szociális jellegű kezdeményezései. A Római Katolikus Egyház a középkorban hajlott arra, hogy politikai nyomásgyakorlással regnáljon, és így érvényesítette az akaratát, anélkül, hogy a szellemi-lelki megújulásért küzdött volna. A feudális társadalmi rendszert támogatta, ami megszilárdította politikai jellegű hatalmát. Ez részben így van még ma is. Henry szerint (ismét ügyeljünk arra, hogy az 1940-es évekről van szó/szerk.) a római katolikus humanizmust kevésbé az elvek, inkább a célszerűség motiválja, például Spanyolországban, Latin-Amerikában vagy az USA-ban.

Amennyire a keresztyénség elveszíti a világ iránti szenvedélyt, úgy lesz egyre kevésbé apostoli és egyre kevésbé missziós lelkületű keresztyénség. Maga a reformáció a jó példa erre, hiszen olyan totális igénnyel lépett fel, amivel visszahódította a nyugati ember lelkét. Az a keresztyénség, amelyik valódi “zsenijét” – azaz a lényegét – megvalósítja, kifejezésre juttatja, ideális atmoszférát teremt arra, hogy bármelyik korról is legyen szó, megítélje a körülötte lévő világot. 

A probléma az, hogy a fundamentalizmus (ne feledjük, hogy a 30-as és 40-es évekről beszélünk/szerk.) tagadja, hogy a keresztyén etika bármilyen módon is azonosítható lenne a modern reformerek humanizmusával, vagy humanisták erkölcsiségével. A leghangosabban és legerőteljesebben a humanizmus támadja az adott szociális egyenlőtlenségeket. Ez oda vezet, hogy a protestáns evangelikalizmus világprogram nélkül egy szekunder, másodlagos, alávetett szerepbe kerül, és gyakorlatilag mindenféle kulturális befolyást elveszít. 

Mind az ó-, mind az újszövetségi gondolkodás szerint a hosszútávú civilizáció biztos alapja csakis a teremtő és megváltó Isten ismerete lehet. Életfontosságú az egyetlen és valódi Istennek az ismerete. Mind az ó-, mint az újszövetségi korban bűnnek számított hamis istenek imádata. Hasonlóképpen a gyilkosság, a házasságtörés, és nem azért, mert egyszer Mózes ezt mondta, hanem azért, mert a változhatatlan Isten áll e parancsolatok mögött. Ezek a cselekedetek bűnösek voltak már Ádám számára is, ahogy később Mózes számára is, mégpedig azért, mert ellenkeznek a szuverén Isten természetével és akaratával, aki az univerzum ura. Minden egyes teremtmény számára bűnös cselekedetek, bárhol éljenek is, bármelyik történelmi időben. Maga az univerzum is morális/erkölcsi elveken és alapokon nyugszik – ezek át- és átszövik a világegyetemet. Minden olyan próbálkozás, ami egy civilizációt más alapra próbál felépíteni – mindegy, hogy Jézus eljövetele előtti, vagy utáni időről beszélünk – bukásra van ítélve. Kizárólag a tízparancsolat jelentheti egy társadalom biztos alapját. Minden kultúra, amely ettől elszakad, először romlásnak indul, majd végérvényesen eltűnik. 

Ahogy az Ószövetségben, úgy az Újszövetségben sem lehet elszakítani a központi dogmákat az etikai következményektől. Az üdvösségről szóló tanítás, a metafizikai dogma az emberi faj teremtésénél kezdődik. Ádám bukása magában foglalja az egész emberi faj bukását. Az Ábrahámmal kötött szövetség egy egész népre érvényes – először is Ábrahám fizikai leszármazottaira -, akik áldást jelentenek majd az egész világ számára. Mózes írásai folyamatosan figyelmeztetnek arra, hogy az Isten iránti nemzeti és egyéni hűség isten áldását, a hűtlenség pedig Isten ítéletét eredményezi. A Pentateuchos végén a hegyről Mózes letekint Izrael földjére, és realizálja, hogy az Izrael nemzetével kapcsolatos történelmi eseményeknek örökkévaló következményei lesznek. (Lásd Deut 32,46). Ugyanezt látjuk Ézsaiásnál, Jeremiásnál, Ezékielnél és a kisprófétáknál is: kompromisszum nélkül elítélték a szociális igazságtalanságot. A megváltás, illetve az üdvösség kontextusába beleszőtték a szociális igazságért való elkötelezett fellépést. 

A zsidó világszemlélet nem tudta figyelmen kívül hagyni a szociális igazságtalanságot, az igazság kiforgatását és elferdítését. A szociális igazságtalanságnak mindig megvoltak a maga szörnyű következményei. Ez teljesen új volt a görög-római világban, de a keresztyének konzekvensen ezt képviselték, és fokozatosan át is alakították az akkori kultúrát és az akkori világot. Az Újszövetségben végig ezt látjuk. Keresztelő János Mózest, Észaiást és Ámoszt követi a szociális igazságosság melletti fanatikus kiállásában. János azt mondja, hogy Jézus a bárány, aki elveszi a világ bűneit (Jn 1,29). A Jn 5,33-ban azt olvassuk, hogy János bizonyságot tett az igazságról. Szociálisan János ugyanolyan érzékeny, mint a korábbi próféták Izrael történetében. Viperák fajzatának nevezi a kortársait, és megtérésre hívja őket (Mt 3,2). A Luk 3,10-15-ben, miután az igehirdetésére válaszul megkérdezik, hogy mit cselekedjünk, konkrét szociális programot hirdet: “Akinek két ruhája van, adjon annak, akinek nincs, és akinek van ennivalója, hasonlóan cselekedjék! Vámszedők is mentek hozzá, hogy keresztelje meg őket. Ezek szintén megkérdezték tőle: Mester, mit tegyünk? Nekik ezt mondta: Semmivel se hajtsatok be többet a megszabottnál! Megkérdezték tőle a katonák is: Mi pedig mit tegyünk? Nekik ezt felelte: Senkit ne bántalmazzatok, senkit meg ne zsaroljatok, hanem elégedjetek meg a zsoldotokkal!” (Az utóbbi mondat egyébként cáfolat bizonyos humanisták háború-ellenességére – arra, hogy semmilyen körülmények között nem lehet fegyvert fognia egy keresztyénnek). János azt mondja, hogy elégedjenek meg a katonák a zsoldjukkal, és ne bántalmazzanak ártatlan civileket. A Luk 3,18 szerint János sok más dologról is beszélt. Gondoljunk bele, hogy mi vezetett János bebörtönzéséhez, majd halálához: az, hogy felemelte a szavát a király, Heródes Antipás házasságtörő kapcsolata ellen, lásd Márk 6,18: “Mert János megmondta Heródesnek: Nem veheted el a testvéred feleségét!”

Jézus igehirdetésének szociális aspektusa nem áll ellentétben központi üzenetével. Amikor Jézus arra reagál, hogy az Őneki “utat készítő” prófétát, Keresztelő Jánost bebörtönözték, egyértelműen az ószövetségi, vele kapcsolatos váradalomra utal. Ugye Keresztelő János tanítványai János utasítására megkérdezik Jézust, hogy “te vagy az, akit várnunk kell-e.?” Jézus a válaszában az ószövetségi váradalomra utal: “Ezért így válaszolt nekik: Menjetek el, vigyétek hírül Jánosnak, amit láttatok és hallottatok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások tisztulnak meg, süketek hallanak, halottak támadnak fel, a szegényeknek hirdettetik az evangélium.” Nehéz ezt úgy értelmezni, mintha ez az egész csak spirituális szükségletek kielégítéséről szólna. Nyilvánvalóan nem erről van szó. Az evangélium szociális aspektusát nem tudjuk kimetszeni annak spirituális kontextusából, a kettő át- meg átszövi egymást. 

Az igaz, hogy az Újszövetség újra és újra szimbólumokat, képes beszédet használ, amivel egyébként szellemi tartalomra (vagy arra is, lásd süketek hallani fognak, vakok látni fognak, a halottak pedig feltámadnak) utal – jelen esetben a lelki újjászületésre -, de azért van egyéb aspektusa is, amit nem tudunk elspiritualizálni, pl. azt, hogy a bénák járni fognak, vagy hogy a leprások meg fognak tisztulni. Egyébként Lukács egyértelműen megerősíti Jézus Jánosnak adott válaszát azzal a kiegészítésével, hogy Jézus még “abban az órában sokakat meggyógyított betegségükből és bajukból, megszabadított gonosz lelkektől, és sok vaknak adta vissza a látását.” 

Természetesen Jézus nem arról beszélt, hogy minden követ meg kell mozgatnunk a világbékéért. Azt a bibliai meggyőződést hirdette, hogy önmagában sem a béke, sem a háború nem helyettesítheti a megváltást. Jézus egyszerűen konstatálja, hogy van béke és van háború. Teljesen távol állt tőle, hogy a világi javak kommunista módon értelmezett egyenlő szétosztásában gondolkodjon. Ugyanakkor elfogadja azt a bibliai meggyőződést, amit korábban a próféták is hirdettek, hogy a megváltás lényegét tekintve mindig hatással lesz a gazdasági és a világban tapasztalható egyéb problémákra.

Ezt ne olyan formában képzeljük el, hogy a nyugati demokráciáknak párbeszédet kellene folytatniuk a kommunista államokkal (ismét hangsúlyozzuk, hogy Henry a 40-es években fogalmazta meg e sorokat/szerk.), és valamiféle világinternacionálé létrejöttére lenne szükség. Arról beszél, hogy létezik egy sokkal valódibb szükséglet, amit be kell tölteni, amit azonban nem lehet betöltetni szekularizált nemzetek közötti párbeszéddel. 

Ez nem jelenti azt, hogy Jézust ne érdekelte volna az egész világ sorsa, benne pedig az egyes ember problémája. Jézus módszere azonban egészen más. Ez, ha úgy tetszik, “megváltás módszer,” ami teljes mértékben különbözik a modern világ előfeltevéseitől, teljesen idegen ezektől. Az egész világ számára csakis a Krisztusban való megváltás hozhatja el a megfelelő nyugalmat és békét – teljesen mindegy, hogy politikáról, gazdaságról, akadémiai vagy tudományos életről, vagy pedig a szabadidő eltöltéséről beszélünk. Jézus megoldása minden nem keresztyén megoldási kísérlet felett áll. 

Jézushoz hasonlóan Pál is egyfajta etikai univerzalizmust képviselt. Jóval több érdekli őt az individuum erkölcsiségénél. Ne felejtsük el, hogy Pál a pogányoknak prédikál a Názáreti Jézusról, és az evangéliumnak, amit hirdet, természetes módon van szociális aspektusa és személyes aspektusa is. Az evangélim, amit missziója során hirdet, jóval túlmutat az egyes személy “monasztikus privilégiumain.” Nem véletlen, hogy az általa képviselt és hirdetett evangélium teljesen felforgatta az akkori világot. Pál azt hirdette, hogy a Názáreti Jézus az egész emberiség ura. Ha Pál csak a személyes üdvösségről beszélt volna, akkor okafogyott lenne a rá jellemző missziós szenvedély. 

Az első keresztyének nem ijedtek meg attól, hogy a feje tetejére állítsák a világot, és hogy szembemenjenek világnézeti normákkal. Ez persze nem azt jelenti, hogy az akkori keresztyénség valamilyen szociális programra irányuló kurzust indított volna el. Pusztán arról van szó, hogy a keresztyénség alapelveinek, erkölcsi dinamikájának lényegéből fakadóan voltak szociális következményei. 

Tagadhatatlan, hogy a római kultúra integrálta a keresztyén hitet. Idővel létrejött a Római Katolikus imperializmus, ami a szellemi megújulást politikai megújulással helyettesítette. A középkori keresztyén kultúra külsőségeiben ritualizált formája a görög-római kultúrának, ennek ellenére nem lehet kijelenteni, hogy a keresztyén tanúságtétel, amit az apostolok hirdettek, teljesen eltűnt volna. Az egyháztörténelemnek e korszakában is megmaradtak azok a szigetek, ahol az evangélium továbbra is eleven maradt, gondoljunk a monasztikus mozgalomra. Ne felejtsük el, hogy a görög apologéták és a korai egyházatyák moralistái hevesen támadták koruk pogány etikai-erkölcsi mércéjét: a bálványimádást, az érzéki luxust, a szexuális kicsapongásokat, a színházakban jelenlévő obszcenitást, a gladiátorjátékokat, a gyermekgyilkosságokat/abortuszt, vagy a gazdasági bűncselekményeket. A keresztyén üzenet, ahol csak megjelent, fellépett a szociális erkölcstelenség ellen. 

Ne feledjük, hogy Szent Ágoston úgy beszél Isten városáról, mint ami egyrészt az időben létezik, másrészt úgy, mint ami egy örök ország, és ez a kettő szerinte párhuzamosan, egyszerre létezik a történelemben. Ezt azokkal szemben hangsúlyozta Ágoston, akik azt képviselték, hogy Isten országa csak a “történelem feletti történelemmel”, vagy egyfajta “történelmet meghaladó történelemmel” azonosítható. 

A reneszánsz szociális reformjait egyébként nagyobb részben a Római Katolikus Egyházon belüli korrupció váltotta ki, amelyek aztán elvezetett a reformációhoz. Luther Márton teljes erőbedobással lépett fel a cselekedetek általi megigazulás középkori koncepciója ellen, de az általa felfedezett evangéliumi üzenet etikai implikációt nem dolgozta ki teljesen. Luther szidalmazta kortársai morális elsatnyulását, de talán a megszentelődésre mégsem helyezett akkora hangsúlyt, mint azok, akik őt követték. Henry szerint ez sajnos meglátszott Luther életének bizonyosan szakaszain is, ha arra gondolunk például, hogyan nyilvánult meg a német parasztháború során. Mindez a protestáns egyháztörténet kevésbé pozitív fejezetei közé tartozik. A zwingliánus reformáció Svájcban már nagyobb hangsúlyt helyezett az újjászületés erkölcsi dimenziójára, úgymint a civil és a morális erkölcsiségre. Kálvin ennél jóval továbbment, és – Henry szerint – azt a nézetet képviselte, hogy a zsidó-keresztyén tradíció történelmileg nézve nem csak a dogmák terén fogalmazott meg artikulált állításokat, hanem az evangélium szociális következményeiről is határozott nézeteket vall. 

Henry a protestáns fundamentalizmus szemére veti, hogy bár az evangélium természetfeletti, biblikus és reformációhoz hű szellemiségét követi – továbbra is megtartva ezt az alapot -, mégis egy olyan szemléletnek sikerült eluralkodnia rajta, ami mellőzi ezt az erős szociális, társadalmi elköteleződést, ami viszont az elődeire igenis jellemző volt. Azt mondja, hogy nem lép fel a totalitarizmus igazságtalanságai, a modern oktatás szekuláris nézetei, a rasszizmus visszatetsző kijelentései, a kizsákmányoló kereskedelmi megállapodások ellen – tulajdonképpen felhagyott abbéli kötelezettségével, hogy megváltoztassa “cézárt és Rómát.” Összefoglalva az eddigieket: az apostoli evangélium elszakadt attól a szenvedélytől, ami át akarja formálni ezt a világot. A keresztyén szociális imperatívusz olyanok kezében van, akik azt nem keresztyéni módon értelmezik. 

Henry szerint az evangelikalizmust zavarja az ellentmondás, ami saját történelmét jellemzi. Doktrinális szinten ugyanazt vallja és hirdeti, amit a fundamentalizmus. A fundamentalizmus – legalábbis Carl F. Henry napjaiban – két meggyőződést képviselt és hangsúlyozott leginkább. Mindkettő szükséges ahhoz, hogy valakit fundamentalistának bélyegezzenek: az első, hogy a keresztyénség szemben áll minden gonosszal – személyes vagy szociális gonosszal -, és soha, semmilyen módon nem lehet toleráns ezekkel szemben. A második pedig, hogy a keresztyénség úgy áll szemben mindezzel a gonosszal, hogy az egyedüli megoldásnak csakis Jézus Krisztus szabadító, megváltó tettét és a Szentlélek újjászülő munkáját fogadja el. Az evangelikalizmusnak el kell utasítania azt a vádat, hogy a fundamentalista “ideológiából” doktrinálisan mindenképpen egyfajta közömbösség fakad a szociális gonosszal szemben, másrészt hangsúlyoznia kell, hogy számára egyértelmű, hogy más, nem evangéliumi ideológiák lényegüknél fogva képtelenek ezt a jelenlegi világrendet megváltoztatni. 

Mindaz, amit eddig elmondtunk, azzal kapcsolatos, hogy a fundamentalisták – illetve azok, akik magukat annak titulálják – kivonultak mindenféle ökumenikus kezdeményezésből – gondoljunk itt az Egyházak Szövetségi Tanácsára (Federal Council of Churches – ökumenikus szervezet az USA-ban). Mindezzel azonban elzárták magukat attól a lehetőségtől is, hogy befolyást gyakoroljanak erre a szervezetre, vagy akár egy másikra. Az evangelikálok viszont azzal, hogy párbeszédben maradtak ezekkel a formációkkal – nyilván akkor még nem érvényesültek olyan vészjósló folyamatok ezekben a szervezetekben, mint manapság -, fenntartották annak a lehetőségét, hogy hatással legyenek ezekre, és terjesszék ezekben az általuk igaznak tartott evangéliumot, szemben a modernizmussal.