A Chicagói Nyilatkozat a Második Helvét Hitvallás szellemiségében íródott / reflexió Kodácsy Tamás gondolataira

2019-ben jelent meg Kodácsy Tamás, református lelkész-teológus „Homiletikai aptum” című monográfiája a „Károli könyvek” sorozatban, amelyben a műfajhoz illeszkedve valóban minden szempontból és kimerítően járja körül az igehirdetés során végbemenő csodát, nevezetesen: mi történik akkor, amikor az isteni szó és az emberi szó találkozik. Az előszóban a következőket olvassuk: „Maga az igehirdetés akkor és csak akkor igehirdetés, ha az igehirdetésben Isten szavának és az ember szavának, a mennyeinek és a földinek a találkozása megtörténik. Ezt az illeszkedést egy új fogalommal homiletikai aptumnak nevezzük. A homiletikai aptum az igehirdetés inkarnációs pontja.” Írásában többek között a következő kérdésekre keresi a választ: mi a kapcsolat az inkarnáció, az igehirdetés és a beszéd között? Mit jelent az a reformátori tanítás, hogy Isten Igéjének hirdetése Isten Igéje? A kalcedóni dogma tükrében hogyan elválaszthatatlan, oszthatatlan, elkülöníthetetlen az igehirdetésben az isteni és emberi?

Most a témánk szempontjából e könyv egyik fejezetében („Isten Igéjének hirdetése Isten igéje”) található gondolatokhoz szeretnék hozzászólni, mert Tamás itt érinti az ún. „fundamentalista”, vagy evangéliumi írásértelmezés egyik alapvetését, nevezetesen a bibliai tévedhetetlenséget, pontosabban fogalmazva a tévedhetetlenség azon értelmezését, amelyet a jól ismert evangéliumi dokumentum, a Chicagói Nyilatkozat képvisel (lásd Chicagói Nyilatkozat a Biblia tévedhetetlenségéről).

A következőkben röviden idézem Tamás gondolatait, majd pedig kiegészítem azokat a saját észrevételeimmel.

Kodácsy ebben a fejezetben a következő kérdéssel akar foglalkozni: mikor nevezhetjük az igehirdetést Isten Igéjének? (60. old). Utána olyan kérdésre keresi a választ, mint: „Miben kell hasonlítani és miben különbözni” az igehirdetésnek és Isten Igéjének, amennyiben az előbbinek a bibliai szöveggel következetes, koherens, azaz hasonlónak és egyezőnek kell lennie.  Sőt az is kérdés számára, hogy mi a textusszerűség és a biblikusság? Barthtól idézi: „az igehirdetés emberi beszéd, amelyben és amelyen keresztül Isten maga beszél, mint egy király a követe által.” Ezt helyes kiindulásnak tartom.

Aztán vizsgálni akarja a hitvallási tétel „Isten Igéjének hirdetése Isten Igéje” két oldalát és azt megfelelően értelmezni. Így jut el a „Belső és a Külső Ige” alfejezethez. Itt viszont a külső igehirdetést és a belső Igét állítja kontrasztba. Szerintem a 62. old. felesleges a gondolatmenet kibontakoztatásához.

63. oldal elején helyes a megállapítás: „nem arról van szó, hogy a prédikáció mintegy önmagától Isten Igéje lenne, hanem a hitvallás azt akarja kifejezni, hogy az Isten az igehirdetésen keresztül szól hozzánk, és nem szükséges más földöntúli vagy titkos közvetítő eszközt keresnünk: „…nem szükséges Istennek más igéjét költeni vagy várni az égből”.”

A 63. oldal alján megfogalmazott megállapításról: „a hitvallás az igehirdetésről szóló tételt magyarázta és tagadásokban magyarázza, így teljesen jogos Karl Barthnak az a korábban már említett megjegyzése, hogy ha meg akarjuk magyarázni az Isten Igéjének hirdetése és az Isten Igéje közötti létigét, akkor Jézus Krisztus kettős természetére kell visszautalnunk. (…) „A prédikációban az Ige testetöltése történik meg, Isten kijelentése, […] ennek a hitvallásnak a modellezésben is meg kell jelennie.” (idézet Barthtól)

El kell mondanunk, hogy a Hitvallás tagadásokkal való magyarázatából egyáltalán nem következik Barth megállapítása. Barth felvetése csak egy lehetőség, azaz választ egy tetszőleges paradigmát a dolog elmagyarázásához. 

Például: ha azt mondom, hogy nincsenek a földön négylábú állatok, akkor ebből következik, hogy kutyák sincsenek.

De ha azt mondom, hogy nincsenek kutyák a földön, akkor abból nem következik, hogy nincsenek (más) négylábúak. Ez a logikai hiba rejlik a fenti idézetben. Attól mert a Hitvallás tagadásokkal fogalmaz, az még nem hitelesíti Barth paradigmáját, csak arra jogosítja fel, hogy keressen egy pozitív magyarázó paradigmát.

Locher felvetése (64. old) ugyanilyen tetszőleges (ld. „Gottfried von Locher ugyanilyen kézenfekvőnek tartja, hogy a bullingeri állítást összekapcsolva az „Ige testté lett” (Jn 1,14) értelmezésével a kettős természetről kell beszélnünk.”)

Következik a második alfejezet – „Tizenhat megközelítés”, amely abból a feltevésből indul ki, hogy „Ha az igehirdetés valóban az Ige testet öltése”, akkor … Csakhogy ez a feltétel (a barthi paradigma) nem volt bizonyítva, hanem csupán elméletileg feltételezve (assumed).

Mégis, ebben a részben Kodácsyt a következő zavarja és ezzel akar foglalkozni:

„sokszor esünk abba a hibába, hogy a Második Helvét Hitvallásra egyébként jellemző nyitottságot elhagyjuk és ezt a tételt az igehirdetés transzcendens legitimációjára alkalmazzuk. Észre sem vesszük, hogy az „Isten Igéjének hirdetése Isten Igéje” tételnek több jelentése lehet, és egyáltalán nem mindegy, hogy melyiket értjük alatta.”

A 65-69. oldalakon tárgyalja a 16 változatot.

A 69. oldalon konkrétabban a tárgyiasítás problémáját tárgyalja egy David Torrance idézet kapcsán: „„az evangélium nem Krisztusról szól, hanem az Krisztus maga” (The gospel is not about Christ, but Christ Himself). Ebben a tárgyiasításnak és ezzel együtt a tartalmazásnak a problémájára világít rá. Azzal a fenti tétellel száll szembe, amely azt mondja, hogy „a Jézus Krisztusról szóló igehirdetés Istenről beszél” [P(Vd)=Vd] és feladja annak a felelősségét és teljességét, hogy az egyház igehirdetése és a Szentírás értelmezése nem egy szelektív Istenről szóló beszéd, hanem Isten szava, amely a teljes Szentírással koherens”.” 

Aztán a további Torrance idézet és Kodácsy elemzése és következtetése kimondja a 70. old. elején, hogy „amikor mi beszélünk a Szentírásról, akkor van egy olyan meghatározható tartalom, amelyet Isten Igéjének tartunk, és van benne, ami nem az, ez pedig egy figyelmen kívül hagyható kontextuális körítés. Vagyis egy mitológiátlanításhoz hasonló kérügmaformálás csapdájába esünk. David Torrance teljes joggal kritizálja ezt az egyoldalúságot és óv a szelektív értelmezéstől.” 

Valójában – nagyon egyszerűen – Torrance azt akarja tisztázni, hogy a Biblia teljes terjedelmében Isten Igéje és nincs az az emberi tekintély, amely szűkíthetné Isten Igéjét a Biblián belül és megállapíthatná, hogy akkor a Bibliának melyik részei képezik Isten Igéjét. Vagyis tartalmi problémája van. Nem igeértelmezési, hermeneutikai problémája van. Nem úgy tűnik, hogy Torrance-nek a tárgyiasítással lenne problémája. Az a kijelentése, hogy „az evangélium nem Krisztusról szól, hanem az Krisztus maga” teljesen korrekt és nem a tárgyiasítás veszélyétől óv, hiszen amikor a keresztyén igehirdető az evangéliumot prédikálja, akkor Krisztust és váltságművét prédikálja. Mindkettőt. És ebben az értelemben Krisztust és Krisztusról prédikál egyszerre. Tehát csak metaforikus értelemben igaz – teológiai értelemben nem–, hogy „az evangélium nem Krisztusról szól, hanem az Krisztus maga.” Kodácsy tehát téved, mikor azt állítja, hogy Torrance problémája a tárgyiasítás is.

Aztán a következő bekezdés képezi a Kodácsy elemzés kritikus részét az Evangelikál Csoport szerint (és szerintem is). Ezt kell közelebbről megnéznünk. Hogyan érvel itt Kodácsy?

„A tárgyiasítás hibájába a liberalizmussal átellenes oldalról is beleeshetünk, amikor a fundamentalizmus helyezi a Szentírás fölé a közösség értelmezését. „A Szentírásról szóló igehirdetés Isten szava.” [P(Vd)=Vd] ebben a tételben a Szentírásnak, mint szövegnek a tárgyiasított prioritása jelenik meg. Bármennyire is meglepő, a kijelentéstan felől a liberalizmusnak és fundamentalizmusnak ugyanaz a gyökere: a tárgyasítás. A fundamentalizmus a Szentírásról mint Isten legigazabb kijelentéséről beszél, de a Szentírás kizárólagos értelmezésével és tévedhetetlenségének emberi védelmével lemond arról a tiszteletről, amely Isten igéjének tekintélyét bármilyen emberi értelmezés fölött valónak tekinti. A fundamentalizmus a liberalizmussal szemben teljesen ellentétes álláspontot képvisel, de ebben a harcban az istenismeret ugyanazon síkján foglal helyet. Erre legjobb példa a Szentírás tévedhetetlenségének védelmében kiadott Chicagói Nyilatkozat:” Stb.

Nos, Kodácsy szerint a liberalizmus tárgyiasítja Isten Igéjét. Szerinte a fundamentalizmus is. Ezt akarja bizonyítani. Hogyan?

Szerinte a probléma három rétű: (1) a fundamentalisták a Szentírás fölé helyezik a közösség értelmezését, (2) a Szentírást kizárólagosan értelmezi és (3) lemond Isten igéje tekintélyének azon tiszteletéről, ami abban áll, hogy bármilyen emberi értelmezés fölött valónak tekinti.

Az első problémára nem ad semmilyen példát. Én nem tudok arról, hogy a fundamentalisták a Szentírás fölé helyezik a közösség értelmezését. Ez egy alaptalan állítás. Vagy esetleg magát a Chicagói Nyilatkozatot tekinti annak? Erre visszatérünk a harmadik probléma eseténél.

A második probléma ugyanolyan megfoghatatlan. Mi az, hogy a Szentírást kizárólagosan értelmezi? Mit zárnak ki a fundamentalisták? Semmi konkrétum nem hangzik el.

A harmadik probléma inkább egy kegyeskedő állítás. Eszerint a Bibliát sosem kell a támadásokkal szemben megvédeni, hiszen az minden emberi értelmezés fölött áll, és ha tévtanítók félre magyarázzák és értelmezik – semmi pánik! – a Biblia megvédi saját tekintélyét, mert Isten Igéje. Vagyis, ha a liberálisok teljesen lefokozzák a Bibliát és mítoszok gyűjteményévé degradálják, ne mondjon senki semmit a védelmében, csak olvassa a Bibliát, majd rájön, hogy az mégis Isten Igéje. Ennyi erővel az apologetikának sincs semmi létjogosultsága, hiszen az Igazságot sem kell védeni, mert minden értelmezés fölött áll. Ha nem kegyes állítás, amit Kodácsy itt megfogalmaz, akkor naiv. A Chicagói Nyilatkozat általa idézet szövege, mint állítólagos bizonyíték a tárgyiasításra, nem állja meg a helyét. A Nyilatkozat nem a Szentírás objektív és abszolút tekintélyének a csorbítására utal, hanem a Szentírásnak, mint Isten Igéjének alkalmazásakor az emberek nem tulajdonítanak annak kellő tekintélyt, vagyis nem veszik kötelezőnek magukra nézve, ha a Biblia nem Isten tévedhetetlen Igéje, hanem emberi hibáktól, történelmi pontatlanságoktól, mítoszoktól hemzseg.

A Helvét Hitvallás pozitív ellenpéldaként való felhozása azért tévedés, mert az nem arról szól, amiről a Nyilatkozat idézete, ugyanis csak azt állítja, hogy a Szentírás lévén Isten Igéje, nem emberektől kapja az objektív tekintélyét, hanem isteni eredetéből. Még egyszer, a Nyilatkozat Isten Igéjének alkalmazásakor csorbuló tekintélyéről vagyis tekintélyvesztésről beszél, míg a Hitvallás annak objektív, abszolút isteni tekintélyéről (értékéről). Ne keverjük össze a kettőt. Sajnos, éppen elég példát látunk arra, hogy sokszor a keresztyének sem veszik eléggé komolyan Isten abszolút tekintéllyel rendelkező Igéjét és nem tartják többnek emberi szónál.

Ezért Kodácsy megállapítása (70. old) nem nyújt kellő támaszt a fundamentalizmussal megfogalmazott problémáihoz: „ami önmagától való tekintély, azt semmilyen emberi magyarázat vagy nézőpont nem korlátozhatja.” Sajnos a Bibliát sokan már rég félre tették, mint tekintélyt. Kodácsy sajnos nem tesz különbséget a tekintély objektív és szubjektív oldala között. És való igaz, hogy a történelmi csatákban igenis helye van a Bibliáról szóló igehirdetésnek. És ahol az igehirdetés azt mondja a Bibliáról, amit a Biblia mond önmagáról, akkor az az Isten Igéje, még Kodácsy és Bullinger logikája szerint is.

Vannak egyéb kifogásolható állításai is.

Ilyen például a barthiánus befolyásra valló, következő kijelentése (71. old): „minden más törekvés, amely úgy akar beszélni Istenről és úgy akarja az Isten és ember közötti távolságot áthidalni, hogy beszédének tárgya nem Isten igéje, és módja nem az az inkarnáció, amellyel Isten legyőzte a közte és az ember közötti távolságot, kudarcra van ítélve.” Csakhogy bibliai alapon nem állja meg a helyét az a megállapítás, hogy az Isten és ember közötti távolság áthidalásának módja csak az inkarnáció, hiszen elfelejti említeni Krisztus inkarnációjának célját, azaz az engesztelő áldozat bemutatását. Isten és ember közötti távolságnak oka a bűn. Ennek megoldása nem pusztán inkarnációt igényelt, hanem engesztelő áldozatot. Ez utóbbi nélkül az első értelmetlen lett volna.

A fejezet végén megfogalmazott némely kijelentés is hagy kifogásolni valót. Kodacsy szerint: „amikor a testté lett Ige, Jézus Krisztus megszólalt, és amit mondott, az lett Szentírásként Isten igéje.” (71. old). Igen, de Isten Igéje nemcsak abból áll, amit Jézus Krisztus mondott, hanem a teljes Ószövetség is az. Ezért hibás az a kijelentése is, hogy „a Szentírás a jézusi igehirdetés nyomán születik meg” (71. old).

Az utolsó bekezdés is érdemel némi megjegyzést. Így ír:

„Vegyük észre, hogy amikor az első pünkösdkor kitöltetett a Szentlélek, és megszületett az ősgyülekezet, akkor az újszülött keresztyén közösség egy prédikációban (apcsel 2,14kk) sír fel.90 Nyoma sincs még ekkor írott evangéliumnak, nincs még írott tanúságtétel a jézusi történetekről. Hogyan is tehetnénk fel itt azokat a mai, szigorú kérdéseket, hogy mennyire textusszerű a prédikáció és összhangban van-e a Szentírással? Az újszövetség egyházának születésekor az „Apgar-érték” inkább arra vonatkozik, hogy mennyire felel meg az írott evangélium annak a bizonyságtételnek, amely időről időre elhangzott az ősgyülekezetekben. A korai keresztyénség kanonizáció előtti állapota legyen figyelmeztetés arra nézve, amikor a Szentírás alapján túl egyszerűen akarjuk rövidre zárni azt a kérdést, hogy egy igehirdetés biblikus vagy bibliátlan-e, és a textusszerűségnek különböző kvantitatív mértékegységét vezetjük be (például hány bibliai ige
szerepelt benne összesen).”

Igaza van, hogy Pünkösdkor nem volt írott tanúságtétel a jézusi történtekről. Viszont ebből arra következtet, hogy akkor nem lehetett megállapítani, hogy textusszerű a prédikáció és összhangban áll a Szentírással. Dehogyisnem! Az apostolok tudatosan ügyeltek arra, hogy az Ószövetség Jézus személyéről és munkásságáról szóló jövendöléseivel összhangban prédikáljanak és ezért úgy a prédikálásban, mint az evangéliumok és az apostoli levelek megírásában sokat idéznek abból és hangsúlyozzák, hogy teljesen összhangban vannak a prófétai tanításokkal és nem hirdetnek attól idegen tanítást (vö. ApCsel 15,15; 26,22-23).

Nyilván abban igaza van Kodácsynak, hogy nem attól biblikus egy prédikáció, hogy kvantitatív értelemben hány bibliai ige szerepelt benne.

Összességében tehát elmondható, hogy bár sokat ír a fejezet elején felvetett kérdésről: mennyiben Isten Igéje az Isten Igéjének hirdetése, a fejezet során felhoz olyan érveket is, amelyek nem erősítik álláspontját vagy éppen nem tisztázzák kellőképpen, amit állít. Az viszont egyszerűen is megállapítható, hogy Isten Igéjének hirdetése annyiban Isten Igéje, amennyiben következetesen, hűségesen és a Szentírás szabályai szerinti értelmezésre épül és hangzik el. A Chicagói Nyilatkozat említett idézetét behozni az (ellen)érvek közé nem volt szerencsés. Nem is volt pontosan kezelve. Egy pontosabb elemzéssel rá lehet mutatni, hogy a Chicagói Nyilatkozat a Második Helvét Hitvallás szellemiségében íródott és kettejük között nincs teológiai álláspontbeli különbség; a liberalizmussal és a barthianizmussal pedig kétségtelenül különböznek.