„Az aktivizmus fontos összetevője az evangelikál gondolkodásnak, de Magyarországon mindeddig a mozgalommá válás nem történt meg” – beszélgetés Nagy Károly Zsolttal

Márkus Tamás András: Az Evangelikál Csoport Egyesület facebookcsoportjának tagja Károly Zsolt Nagy, református teológus, kulturális antropológus, teológiai tanár. Nagyon érdekes interjút (https://www.parokia.hu/hirek/unnep/v/az-elet-jele/) készített vele Jakus Ágnes, a Parókia portál szerkesztője még 2017-ben. Az interjú apropója egy, az egész Kárpát-medencére kiterjedő felmérés elindítása, ami a református identitást és életmódot vizsgálta. Ahogy Nagy Károly Zsolt fogalmaz: „Az identitás meghatározza döntéseinket, szavainkat, tetteinket, köz-és magánéleti szerepvállalásainkat. (…) Az identitásunk kötelez.” Voltak, akik nem értettek egyet a kezdeményezéssel, de mégiscsak egyedülálló és hiánypótló kísérletről volt szó. Egyébként is érdekes kérdés, hogy a keresztyéni identitás és a felekezeti identitás mennyire, milyen mértékben fedi egymást, mennyire lehet elválasztani, vagy megkülönböztetni a kettőt, de az interjúban elhangzik a reformátusságon belüli „kegyességekkel”, vagy kegyességi irányzatokkal kapcsolatban egy állítás, ami izgalmas lehet a csoportunkkal kapcsolatosan. „Érdemes lenne körvonalazni, milyen identitásképpel rendelkeznek a presbiterek, és azok, akik az egyházközségekben valamilyen funkciót töltenek be. Az egyháztagság identitása is vélhetően több szintre bontható, például a kegyességi irányzatok szerint. A kérdőív arra is jó, hogy egyszerre többféle dimenzióban is vizsgálja, és kiderítse, vajon ugyanarra a problémára milyen válaszokat adnak például azok, akiknek a vallásosságát a Biblia Szövetség vagy az evangelikál újkálvinista irányzat által képviselt fundamentális kegyesség, illetve a megengedőbb, liberális irányzat határozza meg. Kiderül, mekkora ezeknek a kegyességi irányzatoknak a hatása, és az is, vajon lehet-e őket életmódhoz vagy élőhelyhez kötni. Kérdés az is, hogy az ébredések mentalitásából, életmódra gyakorolt hatásából kitapintható-e még valami.” Elhangzik a református identitás kapcsán, hogy „többdimenziós” identitásról van szó. Egy evangelikál csoportban talán ez még komplexebb kérdés, mint a református közösségen belül. A jelen interjúban Nagy Károly Zsoltot kérdezzük arrók, hogy milyen eredményre jutott: beszélhetünk-e bizonyos tendenciákról? Mennyire meghatározóak még olyan konzervatív kegyességi irányzatot képviselő egyházon belüli csoportosulások, mint a Biblia Szövetség, illetve milyen arányú az általad említett „evangelikál-újkálvinista” vonal? A kettő között mekkora az átfedés? Egyáltalán milyen kérdésekkel lehet elkülöníteni a kétféle kegyességet (amelyek között azért – gondolom – jelentős átfedés található). E kettőn kívül milyen kegyességi irányzatok vannak még az MRE-ben? Remélem ezek nem indiszkrét kérdések.

Nagy Károly Zsolt: Megpróbálok valami válasz-félét kanyarítani. Az utolsó kérdésre a legkönnyebb ezt megtenni: természetesen nem indiszkrét a kérdés, sőt örülök neki, hiszen egy kutató azért kutat, hogy aztán elmondhassa azt, hogy mire jutott. A probléma viszont éppen itt van: egyrészt meglehetősen nagy hallgatás vesz körül, másrészt elég erős egyházkormányzati ellenszélben végzem a kutatást, így nem tudok még átfogó eredményekről beszámolni, mert az adatfelvételnek nem jutottam a végére. Ez az ellenszél tulajdonképpen várható volt, hiszen az egyházi jövőkép bizottság munkájának befejezetlensége, elvarratlansága, vagy az egyházunkban ide s tova minimum tíz éve húzódó, soha meg nem valósult egyházszociológiai felmérés sorsa szépen példázza, hogy azt a helyzetképet, amit az egyházunkról egy társadalomtudományi módszerekkel végzett kutatás rajzolhat, inkább nem akarja látni senki. A kutatásom részeredményeiről résztanulmányok persze születtek, ezek különböző helyeken meg is jelentek, úgyhogy akit bővebben érdekel, az az MTMT-ben vagy az academia.edu-n megtalálja amit írtam. Ez most nem lerázás akar lenni, csak itt sokkal rövidebben kell összeszedni a dolgokat, s ez természetesen nem kedvez az árnyalt megközelítésnek. 

Mielőtt válaszolnék a kérdésekre, a kutatás módszertanáról kell egy kicsit beszélnem, mert ennek alapján érthető, hogy mit láthat egy kutató és mit nem. 

M.T.A.: Mit érdemes tudnunk nekünk, kívülállóknak egy ilyen kutatás módszertanáról?

N. K. Zs.: A módszertan úgy működik egy kutatásban, mint az emberi észlelésben a szem. Amit én csinálok, az a szociológia és a kulturális antropológia határán egyensúlyoz. Kérdőívet használok – legalábbis a kutatásnak ebben a fázisában – viszont az eredményeknek alapvetően nem a számszerűsége érdekel, hanem azok a tendenciák és együttállások, melyeket kirajzolnak, vagyis nem kvantitatív, hanem kvalitatív szemléletű a kutatásom. Ettől persze a szociológusoknak is meg az antropológusoknak is égnek áll a haja.

M.T.A.: Lehet egyáltalán mérni a hitet, illetve a vallásosságot? 

N.K.Zs.: Ahogy azt bizonyára sokan tudjátok, a társadalomtudományokban a vallásosság mérése egy elég öszszetett és vitatott terület. Ahogy a transzcendens megragadhatatlan a tudomány eszközeivel, de azt meg tudjuk ragadni, ahogy az ember válaszol a transzcendens mutatkozására, ugyanígy a hitet sem lehet mérni társadalomtudományi eszközökkel, azt viszont lehet mérni, hogy az ember hite milyen formákban mutatkozik meg. A legtöbb vallás valamilyen módon szabályozza ezeket a formákat, a tudomány pedig vizsgálhatja ezt a szabályozást, vagy azt, hogy a magukat különböző módon hívőnek tartó emberek hogyan viszonyulnak ezekhez a szabályozásokhoz. Mindazáltal azt is látni kell, hogy a társadalomtudományoknak megvannak a maguk kérdései a vallásossággal kapcsolatban, a módszereiket ezekhez a kérdésekhez tervezik, ezek a kérdések azonban többnyire mások, mint az egyházak/vallások kérdései, így az utóbbiakra az előbbiekhez passzoló módszerekkel csak korlátozott válasz adható. Azok a kérdések, melyek engem izgattak – hasonlóan a módszertan „köztes” jellegéhez – valahol e két perspektíva között vannak, így ehhez kellett alakítani az amúgy is vegyes módszertant. Nem bonyolítom, a lényeg az, hogy olyan kutatási kérdéseket igyekeztem megfogalmazni, melyeknek társadalomtudományi és teológiai relevanciája is van. Ehhez remek alapot adott a vallásosságnak a szociológiából ismert ún. Glock-Stark-féle öt dimenziós modellje (erről itt: http://www.szociologia.hu/dynamic/9801foldvari.htm), ami a vallásosságot (ennek, s a hittel való kapcsolatának meghatározásától most tekintsünk el) öt különböző perspektívából méri, s ezek komplexeként értelmezi azt. Bár ez nem a legújabb elmélet, a céljaimnak tökéletesen megfelelt, tehát ebből indultam ki, ezt egészítettem ki más szempontokkal. A perspektívákat tovább is bontottam, teológia, kegyességi szempontok szerint részleteztem, majd átfordítottam „feltehető kérdésekre”. A vége egy meglehetősen komplex rendszer lett. 

M.T.A.: Mely kérdések mentén haladtál? 

N.K.Zs.: A kérdésem az volt, hogy: a) a válaszadók a saját vallásosságukat hogyan helyezik el abban a komplex térben, melyet ezek a dimenziók alakítanak ki; b) a magyar református vallásosságban jelenleg feltételezetten létező, illetve az egyháztörténeti tudásunk alapján meghatározónak gondolt kegyességi irányok mint sajátos normarendszerek hogyan jellemezhetők ezeknek a dimenzióknak a mentén; c) egyházunk tagjai hogyan viszonyulnak ezekhez a normarendszerekhez. Az elsődleges mérőeszköz a kérdőívnek egy 95 állítást tartalmazó része. Az állításokat az általam meghatározott kegyességi típusokhoz tartozó véleményformáló személyiségek vagy közösségek nyilvános kommunikációs csatornáin megjelent szövegekből szedtem össze. Sokszor, sok formában megjelent, redundáns narratívumokról van szó, s az ezekkel való egyetértés vagy egyet nem értés hipotézisem szerint egyértelmű indikátora a vallásosság egy-egy dimenziójának, perspektívájának, úgy, ahogyan az egy-egy kegyességi irány normarendszerében megjelenik. Jó bonyolult ügy.

M.T.A.: Hogy nézett ki mindez a gyakorlatban? 

N.K.Zs.: Úgy, hogy pl. a BSZ (=Biblia Szövetség) esetében letöltöttem a “Biblia és Gyülekezet” számait, olvastam Sipos Ete Álmos és a szövetség meghatározó figuráinak szövegeit, és a számomra fontos perspektívákhoz kapcsolódó redundáns narratívumokat kerestem. (Sajnos a tartalomelemző szoftverek itt nem segítettek, úgyhogy rengeteget okosodtam BSZ-téren.) 

Az így összeállított kérdőívet a Kárpát-medencében 6000 fős mintán szeretném lekérdezni, oly módon, hogy a minta a reformátusság területi elhelyezkedése szerint reprezentatív. Most nagyjából 2000 főnél tartok, és van még egy 1000 fős mintán végzett kutatásom, melyben a Kárpát-medence magyar református középiskoláiban vettem fel gyakorlatilag ugyanezt a kérdőívet. A reprezentativitás egy külön, hatalmas fejezet a kutatás problémahalmazában, ezzel nem akarok senkit untatni, jóllehet rengeteg fontos problémára vet fényt – pl. arra, hogy alig tudunk valamit a református népességről. 

M.T.A.: Milyen lényeges következtetésekre jutottál még? 

N.K.Zs.: Egy dolog van még, amiről feltétlenül mondanom kell néhány szót, s ez a kegyesség fogalma. A téma művelődés- és mentalitástörténeti irányultságú tudományos kutatása gyakorlatilag szinonimaként kezeli a kegyesség, lelkiség (és néha a spiritualitás) fogalmakat, és a vallás gyakorlatának mindennapi formáit – paraliturgikus gyakorlatok, imádság- és ájtatosságirodalom, kegyes társulatok, stb. – értik alatta. Felekezeti perspektívából viszont a kegyesség és a lelkiség nem egészen ugyanaz, hiszen míg katolikus atyánkfiai számára a lelkiség első sorban a liturgiában való részvétel személyes dimenzióját és a magánáhítat különböző formáit jelenti, addig a protestantizmus ezeken túl a vallásosság következmény dimenzióját (lásd Glock-Stark modell) is a kegyességhez tartozónak gondolja. A magam részéről a kutatásban ezt a protestáns kegyesség-koncepciót érvényesítem, ugyanakkor a helyzetet jelentősen megnehezíti az is, hogy a kegyességnek nincsen egy közhasználatú, konszenzusos meghatározása a református teológiai irodalomban sem, vagyis bármilyen meghatározást használok, valaki biztos támadni fogja. Kegyességen tehát a kutatás összefüggésében egy olyan attitűdöt és az ebből fakadó kulturális gyakorlatokat értem, mely arra irányul, hogy egy vallásos egyén az élete minden történését és dimenzióját vonatkozásba hozza Istennel. Az attitűd személyes, a kulturális gyakorlatokat azonban az egyén közössége közvetíti. A kegyesség ebben a formában – társadalomtudományi terminussal élve – kulturális rendszer, vagyis az a feladata, hogy „lefordítson” egy értékrendet a mindennapi életre, meghatározza és legitimálja az egyén valóságát és el is helyezze az egyént ebben a valóságban. Magyarán az identitás kialakításának egyik fontos tényezője. 

Ennyi bevezetés után remélem látható, hogy milyen kérdésekre adhat választ a kutatás ezen a szinten, és milyenre nem. 

M.T.A.: Jól látható, hogy a kegyességgel kapcsolatos kutatás rendkívül komplex dolog. Honnan érdemes az egészet megközelíteni? 

N.K.Zs.: A feltett kérdéseket véleményem szerint először az identitás fogalma felől. Az ember identitása, így vallási identitása is egy összetett rendszer, ami reflexív természetű, vagyis folyamatosan reagálunk a külső és belső történésekre, s ezek összefüggésében próbáljuk meg az identitását mint valamilyen kontinuitást fenntartani. Az identitásunk ugyanakkor egy sajátos mintázat – olyan, mint egy foltonfolt takaró – ami úgy alakul ki, hogy többé-kevésbé tudatosan és különböző mértékben azonosulunk a horizontunkon feltűnő hitekkel, ideológiákkal, gyakorlatokkal, stb., egyszóval kulturális modellekkel, s ezekhez hozzátéve a saját reflexióinkat, kialakítjuk a ránk jellemző identitásmintát. Ezeket a modelleket nagyon különböző és nagyon változatos legitimációval rendelkező ágensek prezentálják, s az is nagyon változatos, hogy mi, befogadók, hogyan viszonyulunk ezekhez a legitimációkhoz. Ezt a viszonyt több egyéb mellett jelentősen befolyásolják azok a szocializációs környezetek is, melyekhez az identitásunk alakítása során alkalmazkodunk (pl. család, iskola, munkahely, stb.). Könnyen belátható, hogy egy ilyen többtényezős társadalmi erőtérben elméletileg sem nagyon lehet „tiszta”, egyetlen ágens által prezentált, egyetlen identitásmodellt konzekvensen követő egyénekről/közösségekről beszélni. Ez azonban csak a kép egyik fele. A másik felét történeti dimenzióban érthetjük meg. Merthogy az előbb felvázolt helyzetben felfedezhetjük a posztmodern hatását is, de a gyökerek sokkal mélyebbre, a 19. század elejére vezetnek. Ekkortól a kiteljesedő modernitás egyre határozottabban számolta fel az ún. normálbiográfiákat, vagyis azokat az életmódbeli és erkölcsi normarendszereket, melyek egy-egy társadalmi osztály vagy csoport tagjainak életét döntően, gyakorlatilag kötelező érvénnyel meghatározták (gondoljunk a párbajok hátterében álló becsületsértésre, illetve a becsületre mint normára, vagy arra, hogy a „nemesség kötelez”), másrészt – ezzel nyilvánvalóan összefüggésben – az emberek fokozatosan elveszítették konfesszionális tudásukat (ez a laicizáció folyamata, melyet a racionalizmus és a liberális teológia csak erősített), ezekkel párhuzamosan pedig végül a vallás vagy végletesen racionalizálódott vagy az emberlét érzelmi dimenzióiba szorult vissza, míg gyakorlása a frissen megkonstruált magánszférába került. Így jött létre az a „népegyházi” báziskegyesség, ami a nagy átlagot jelentette a 19. század végén, s amelynek rutinjai azóta is többnyire változatlanul köszönnek vissza ránk. 

M.T.A.: Milyen kegyességek fedezhetők fel ezen az átlag-kegyességen kívül?

N.K.Zs.: Ebből az átlagból emelkednek ki egyfelől a puritán hagyományokat az Öreg Szikszaival és a paraszt ekkléziolák (a katolikus restauráció idején lelkész nélkül maradt és vallási „önellátásra” berendezkedett református közösségek) ötvöző közösségek. Másfelől ezen a helyzeten próbáltak változtatni a vallási megújulási mozgalmak, melyek egyrészt a hittartalmak terén tudatosabb, másrészt a következmény-dimenzió területén konzekvensebb magatartást vártak el a csatlakozóktól, s így hozták létre – többnyire történeti mintákat is felhasználva – azokat a meghatározó kegyességi modelleket (lásd pl. Bethánia CE, történelmi kálvinizmus, karizmatikus mozgalom) melyek – több-kevesebb intenzitással – ma a református egyházban is hatnak. Ezt a helyzetet tovább árnyalják az olyan, kegyességi csoportokhoz így-úgy kötődő, de mindenképp határozott, egyéni hangot képviselő és jelentős mintateremtő erővel bíró prédikátorok, mint pl. a kárpátaljai református parasztpróféták, Joó Sándor, Dobos Károly, Farkas József, Bereczky Albert, Ravasz László vagy utóbb Cseri Kálmán, Csiha Kálmán, Visky Ferenc, Trautsch Liza (kortársak említésétől most eltekintek), akik a szó legszorosabb értelmében vett közösséget építettek. Végül – hogy válaszoljak a „milyen kegyességi irányok vannak ma” kérdésre – van az egyházi közbeszédben csak „liberálisok” névvel illetett (stigmatizált), önmagában is nagyon heterogén, és kegyességi csoporttá jelenleg nem szerveződő, inkább individuális – többnyire nem lelkészi – képviselők köré szerveződő gondolkodási irány, aminek alapvető sajátossága egyrészt a hagyományokkal szembeni kritika, másrészt az, hogy folyamatosan keresi a párbeszéd lehetőségét a kortárs kultúrával. Így jön tehát létre a kép másik fele, vagyis azok a modellközösségek, melyek belső dinamikáját egy jól körülírható identitásmodell minél tisztább képviselete határozza meg. (Ez a dinamika szépen követhető azokban az önéletrajzokban, melyeket az 1950-es évek előtt a Bethániához tartozó személyek írtak, vagy kitapintható a bethánisták üldözésével kapcsolatos polémiában az 1950-es évek egyházi sajtójában, de ugyanígy abban is, ahogy a történelmi kálvinizmus irányzatához tartozó szerzők megpróbálták tematizálni a magyar református sajtót a két világháború közötti időszakban.) Az „átlag református” pedig valahol e modellközösségek és a báziskegyesség közt helyezkedik el, a modellközösségek közül akár több is hat rá, s e hatás élete során változó intenzitással jelentkezik. 

M.T.A.: Mekkora az átfedés egy-egy kegyességi irányhoz tartozók csoportjai között, mennyire lehet ezeket elkülöníteni? 

N.K.Zs: Az előbbiekből az következik, hogy a válasz: a) attól függ, hogy – a bázis és a modellközösségek közt vagy épp, mint látni fogjuk, földrajzi összefüggésben – hol mérünk, b) attól függ, hogy a vallásosság milyen dimenzióinak összefüggésben mérünk. Ugyanígy az evangelikál meghatározottságú kegyesség és a BSz közötti különbség első sorban a modellközösségek eredményeinek összehasonlításával lenne kimutatható. Ezzel az az alapvető probléma, hogy a BSz elutasította a kutatásban való szövetségi szintű részvételt, vagyis jelenleg még nincs olyan kontrollmintám, ami a modellközösséget mérhetővé tenné, s ugyanez a helyzet az evangelikál irányra nézve is (ezen esetleg tudnánk segíteni, ha ti is úgy akarjátok). Azt persze nem tudom, hogy a teológiai kérdések – mondjuk a lelki ajándékok – tekintetben azért némi heterogenitást is mutató evangelikál csoportok mennyire tekinthetők kegyességi szempontból egységes csoportnak, azaz mennyire hasonló a csoporttagok életvezetése, értékrendje, stb., vagy sokkal inkább tekinthető olyan csoportnak, mit a „liberálisok”, vagyis néhány alapelv – pl. a Chicagoi Nyilatkozat – elfogadása mentén szerveződő, de ezzel együtt nagyon különböző gondolkodású és életvezetésű emberek csoportja. Ezek számomra még nyitott kérdések, melyekre ráadásul nem is valószínű, hogy a kérdőív, sokkal inkább a kérdőíves kutatási szakasz lezárulta után következő interjús kutatás ad majd választ. 

M.T.A.: Hogyan lehet mérni, hogy egy módszer mennyire helytálló?

N.K.Zs.: Ez eddig egy elméleti és történeti vázlat, de a rendelkezésemre álló adatok abszolút visszatükrözik a helyességét – ugyanakkor árnyalják is azt. A rengeteg kevert identitásminta ugyanis földrajzi és szociokulturális szempontól sajátos struktúrát mutat. A református népesség területi elhelyezkedését tekintve sajátos, egymástól ha nem is minden tekintetben markánsan különböző de elváló identitásrégiók rajzolódnak ki. Ezekkel kapcsolatban voltak korábban is közhelyeink, pl. a dunamellékiség és tiszántúliság az egyházi közbeszédben is ismert kategóriák, de ezek tartalmát kevéssé tudtuk körvonalazni, és voltak szép számmal, akik ezeknek az identitásrégióknak a létét a városi legendák körébe sorolták. A kutatás már most egyértelműen azt mutatja, hogy vannak ilyen régiók, de azokat nem az egyházkerületek határai definiálják, hanem sokkal közelebb állnak a magyar népi kultúra táji tagolódásához, illetve kiterjedésüket olyan társadalmi, társadalomtörténeti folyamatok határozták meg, mint az ország területén a 19. század második felétől egyértelműen tapasztalható belső migráció (amire egyébként a dunamellékiséget körvonalazó Ravasz is felfigyelt). Ezek a régiók azonban nem a vallásosság hit dimenziójában (a doktrínákban) hanem első sorban a rituális, érzelmi és következmény dimenziókban mutatnak jellegzetes különbségeket. 

Ami ennél valószínűleg sokkal érdekesebb, az az, hogy a doktrinális és intellektuális dimenziók különbségei meghatározó módon a szociokulturális eltérésekhez kötődnek, s ugyanez tapasztalható a közösségi dimenzióban is. Itt első sorban az olyan etnikai és felekezeti kisebbségi vagy többségi szituációkra kell gondolni, melyeket a hivatkozott interjúban is említettem. Az a vallásszociológia közhelyei közé tartozik, hogy egy közösség vallásossága szignifikáns összefüggést mutat etnikai kisebbségi helyzetével. Ezt a magyarságra vonatkozóan Tomka Miklós és Gereben Ferenc az ezredforduló környékén végzett kutatásában úgy fogalmazta meg, hogy az etnikai kisebbségi helyzet erősebb felekezeti kötődést eredményez a magyarok között, s ez különösen ott érzékelhető, ahol az etnikai többség vallásilag is jelentősen elkülönül, így az ortodox többségű Ukrajnában és Romániában. Ők az etnikai kisebbségi és többségi szituációkat vizsgálták (ez a sztenderd a társadalomtudományokban), én viszont egyrészt külön vizsgálom az etnikai és felekezeti szituációt, másrészt a kisebbség-többség dichotómiát kiegészítettem egy harmadik szemponttal, az „egyenlők” kategóriájával, vagyis külön csoportként kezelem azokat, akik más etnikumokkal és/vagy felekezetekkel nagyjából azonos arányban élnek egy adott településen vagy régióban. Mindezt ráadásul ezeknek a szituációknak az objektív és szubjektív olvasatát figyelembe véve vizsgálom, vagyis nem csak én állapítom meg, hogy a népszámlálási adatok alapján az adott válaszadó melyik szituációban él, hanem azt is megkérdezem tőle, hogy ő melyik szituációban élőként gondol magára. Ez nagyon érdekes eredményekhez vezet, hiszen pl. Magyarországon néhány települést nem számítva a magyar etnikum hivatalosan mindenhol többségben él, mégis meglepően sokan válaszolták azt a magyarországiak közül is, hogy etnikailag egyenlő vagy kisebbségi szituációban élnek. Ez arra mutat rá, hogy a kisebbségi lét nem csak objektív adottság, hanem szubjektív érzés, attitűd is, és ezt messzemenően alátámasztják az eddigi eredmények.

M.T.A.: Ez miért lényeges az eltérő kegyességek vizsgálatában? 

N.K.Zs.: Azért, mert a különböző vallási identitásminták egymáshoz sokkal közelebb állnak az etnikai és felekezeti szituációk összefüggésében, mint bármilyen más eddig vizsgált összefüggésben, kivált – mint írtam is – a doktrinális és közösségi dimenziókban. Ez azt jelenti, hogy Kárpátalja és Dunamellék reformátusai meglehetősen sok különbséget mutatnak mondjuk a rituális hagyományokhoz (lelkészközpontú liturgia vagy az énekek) való viszony területén, de ha azokat vizsgáljuk, akik ezekben a közösségekben kisebbségben élnek (pláne kettős kisebbségben) azok meglepően hasonlóan vélekednek hitbeli kérdésekben (pl. a predestináció elfogadása tekintetében) vagy az egyház közösségi szerepének megítélésében (pl. nemzetmegtartó erő-e a reformátusság). Ami pedig végképp meglepő, az az, hogy a Tomka-Gereben tézistől nagyon eltérő eredményekre jutunk, ha az egyes identitásrégiókat nem egészében, hanem etnikai és felekezeti szituációk szerinti bontásban vizsgáljuk, s ez a bontás sem tükrözi a két „klasszikus” kutató tézisét. 

Amennyiben ui. a magyarországi eredményeket összesítve vetjük össze a nem magyarországiakkal, azt tapasztaljuk, hogy utóbbiak „vallásosabbak”, vagyis erősebb a kötődésük a felekezeti közösséghez, mélyebbek a konfesszionális ismereteik, jobban ragaszkodnak a liturgiai hagyományokhoz, érzelmileg elkötelezettebbek. Ez kivált Kárpátaljára érvényes, mely a legreformátusabb identitásrégiónk. Amennyiben azonban ezeket a régiókat bontva vizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy erősebb vallásosságot többnyire azok közt mérhetünk, akik etnikai és felekezeti tekintetben többségben élőként gondolnak magukra, míg a kisebbségben élők ennél gyengébb vallásosságot mutatnak. A legbizonytalanabbak azonban azok, akik más etnikumokkal vagy felekezetekkel egyenlő arányban élőként gondolnak magukra. Az eredmény tulajdonképpen logikus, hiszen ők azok, akik úgy vannak kitéve az idegen kulturális minták hatásának, hogy nem hat rájuk a kisebbségi lét veszélyérzete. A kisebbség-többség esetében azonban pontosan fordított eredményt várnánk. 

M.T.A.: Mit jelent itt az “erősebb vallásosság”? Hogyan definiálható? 

N.K.Zs.: Az erősebb vallásosság nem a konfesszionális tudatosság szintjén, hanem a tradíciókhoz való erősebb ragaszkodásban jelenik meg, amihez egy meglehetősen racionális, az érzelmi dimenziót háttérbe szorító vallásgyakorlat és egy büntető istenkép társul. A konfesszionális ismeretek gyakorlatilag mindenhol nagyon alacsony szintet mutatnak, ahogyan a klasszikus református személyiségjegyek (takarékosság, egyszerűség, stb.) sem igazán népszerűek. A reformáció évét követően talán érdemes azt is megjegyezni, hogy az olyan református identitásjegyek, mint a napi bibliaolvasás és imádság kiveszőben vannak. Összességében a válaszadóim 20%-a sem nagyon olvas naponta rendszeresen Bibliát, ezek az arányok azonban az egyes identitásrégiókban eltérőek, így pl. Kárpátalján vagy Erdély bizonyos területein magasabb az arány. Sajátos ugyanakkor – s ezt előttem senki nem mérte vagy legalábbis nem tudok róla – hogy a bibliaolvasás motivációi az egyes etnikai/felekezeti szituációkban jellegzetesen változnak. A bibliaolvasás a vallásszociológiában a vallásosság mérésének klasszikus eszköze, de általában csak a gyakoriságot mérik (napi, heti többször, havonta többször, stb.). Ezzel szemben én a motivációkat is vizsgáltam, sőt – ettől megint égnek szokott állni a szociológusok haja – többszörös válaszra is lehetőséget adtam. Az eredmény nagyon komplex. Míg ui. a többségi csoportokban a rendszeresség a fő motiváció, addig a kisebbségi csoportokban inkább az érzelmi (pl. a válaszok közül azt választják, hogy akkor olvasok Bibliát, „amikor szomjazom az Igére”), az egyenlők csoportjaiban pedig mintha a közösségi motivációk (amikor társakat találok a bibliaolvasáshoz) lennének meghatározók. Magyarán nem biztos, hogy kevesebbet olvassák a Bibliát, inkább máshogy teszik azt. 

M.T.A.: Beszélhetünk ezen csoportok esetébe jellemző tendenciákról? 

K.N.Zs.: Először is fontos, hogy társadalomtudományi értelemben tendenciákról csak akkor tudnék beszélni, ha a kutatást mondjuk 10 évente megismételném. Erre minimális az esély, hiszen iszonyú pénzt és humánerőforrást igényelne, én pedig egyikkel sem rendelkezem. Így inkább abban az értelemben tudok rámutatni tendenciákra, hogy a mérések milyen eltéréseket mutatnak az egyházi közbeszédben kialakult, vagy az egyház vezetése, esetleg a teológiai képzést meghatározó intézmények körében hangoztatott közhelyekhez képest. Az egyik ilyen fontos tendencia az, hogy a válaszadók jelentős többsége számára az egyház kevéssé normatív tényező. Viszonylag kevesen kérik pl. a lelkészek tanácsát életvezetési kérdésekben, és sokaknak erős kétségeik vannak azt illetően, hogy az egyház bármilyen tekintetben nemzetmegtartó erő, tényező lenne. Ezzel párhuzamosan pedig jelentős azok aránya, akik nem látnak problémát az egyházuk elhagyásában. A – bármilyen kérdésben – bizonytalanok aránya szinte mindig a más etnikumokkal/felekezetekkel egyenlő arányban élők közt a legnagyobb, tehát az egyház felelőssége is ezek közt a legnagyobb és ezeken – bármilyen nehéz is kimondani: nem pedig a kisebbségben élőkön – múlik az egyház mint intézmény megmaradása. Nyilván társadalomtudományi, nem pedig teológiai összefüggésben. Ahogy Magyarországon a református egyház társadalmi bázisa átrendeződik, az ilyen emberek döntően városokban fognak élni, tehát nagyon fontos lenne a városi gyülekezetek megerősítése, igény szerinti szaporítása, a városi misszió kivált a migránsok közt (értve ezeken a vidékről városra, fővárosba, vagy az ország keleti régióiból a középső vagy nyugati régiókba vándorlókat). Ezen a téren hatalmas feladat és lehetőség áll az evangelikál csoportok előtt, de ahhoz, hogy hatékonyak tudjanak lenni, társadalomtudományi szempontból nézve a kutatás eddigi tapasztalatai alapján szerintem legalább két fontos kritériumnak teljesülni kell. 

M.T.A.: Melyik ez a két kritérium?

N.K.Zs.: Az egyik a mozgalommá válás. Az aktivizmus fontos összetevője az evangelikál gondolkodásnak, de Magyarországon mindeddig a mozgalommá válás nem történt meg. Azt, hogy ez miként működik, elég jó példákon lehet tanulmányozni. A másik fontos kritérium a vitatkozó – teoretikus/teologizáló – zárt attitűdöktől a beszélgető – gyakorlati – nyitott attitűdök felé történő elmozdulás lenne. Ez nem a határozott teológiai álláspontoknak és azok határozott képviseletének feladását jelenti, hanem a társadalmi-közösségi jelenlét módjának átgondolását. Teljesen egyértelmű az eddigi eredményekből, hogy az embereket egyáltalán nem érdeklik a teológiai elvek. Ez persze nem új felfedezés, a vallási néprajz egyik alaptézise is az, hogy a népi vallásosságnak nincsen dogmatikája, csak etikája van. (Nyilván ez egy modellközösségben vagy onnan nézve máshogy látszik, de bocs, ez van.) Nagyon csekély azoknak a válaszadóknak a száma, akik képesek árnyaltabb doktrinális különbségtételekre, az viszont nagyon is érdekli őket – kivált az előbb fókuszba állított csoportot – hogy miképpen lehet életben maradni. Ha erre a kérdésre gyakorlati, közösségi és hiteles életpéldákkal felmutatott választ tudunk adni, akkor nyílik meg az út a doktrinális, konfesszionális dimenziók erősítése felé. Fordítva ez láthatóan nem megy. 

Nos, ez egy nagyon rövid és zanzás válasz volt a kérdésekre, de ahogy halad előre a kutatás, lesz több adatom és lesznek árnyaltabb válaszaim is. Minden segítséget nagyon megköszönök, kivált, ha lelkészek, gyülekezeti csoportok jelentkeznek, hogy szívesen kitöltik a kérdőívet. (A kérdőív elektronikus változata itt érhető el: http://www.nkzs.hu/survey/index.php/341368/lang-hu aki ebből a csoportból vállalkozik a kitöltésre, azt kérem, hogy a végén egy megjegyzésben jelezze, hogy ebből a csoportból jött). 

M.T.A.: Köszönjük szépen az interjút! 

N.K.Zs.: Én köszönöm a kérdéseket és az érdeklődést!