„Az igehirdetésben az a kulcskérdés, hogy mit célzunk meg: az emberek szívét, vagy pedig a viselkedésüket” – beszélgetés Sipos Alpár Szabolccsal a fiúságról (3.rész)

Sípos Alpár Szabolcs a Liebenzelli Misszió Teológiai Szemináriumán folytatott teológiai tanulmányokat, majd a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán szerzett lelkészi diplomát. Öt évig a Budapest Nagyvárad téri református gyülekezetben lelkészi szolgálatot végzett, majd 2001-től 2014-ig a Biblia Szövetség Bibliaiskolájának igazgatója és tanára volt. 1999-2017-ig a Libenzelli Misszió magyarországi ágának, a Molnár Mária Külmissziói Alapítványnak előbb titkára majd elnöke. 2015-től a Fiúság Akadémia vezetője és tanára. Gyakran szolgál lelkészek és teológusok között. Szabolccsal elsősorban arról beszélgettünk, hogy miért kardinális jelentőségű a keresztyén életben az örökbefogadásunk, hogy miért fontos tisztában lennünk azzal, hogy Krisztusért hit által Isten családjába befogadtattunk és Isten fiaivá lettünk, és hogy ezen ismeret és az ebből fakadó tapasztalat híján milyen buktatói lehetnek a keresztyén életnek, különösképpen is a megszentelődésnek.

M.T.A.: Az igehirdetésben hogyan lehet a „törvényeskedésre” vezető félrecsúszást kiküszöbölni? Elmondod, hogy mi az identitásuk az embereknek, aztán azt, hogy milyen cselekedetek következnek ebből, de ez mégiscsak egy olyan mérce, amitől a hallgatóság sokszor távol van, és fennáll a veszély, hogy megint “izomból” kezd el erőlködni, hogy az identitásához méltó cselekedeteket produkáljon. 

S.A.SZ.: Az okozza a zavart, hogy a tünetekre, azaz a cselekedetekre koncentrálunk. Ezért az igehirdetésben az a kulcskérdés, hogy mit célzunk meg: az emberek szívét, vagy pedig a viselkedésüket, a cselekedeteiket. A második mindig könnyebb. Könnyebben mérhető, és könnyebben átmegy az embereknek. Egyszerűbb arra fókuszálnunk, és könnyebben megérti a hallgatóság is, hogy milyen gyümölcsöknek kellene megjelenniük az életükben. De így éppen a megszentelődésünkre való törekvésünkben csúszunk félre, mert azt gondoljuk, hogy attól leszünk szentek, minél több szent cselekedetünk van. Ez egyenes út a képmutatáshoz. 

A kérdés itt ugye az, hogy hogyan legyünk szentek. Ehhez meg kell értenünk, hogy a bűneinknek van egy felszíni része. A szeretetlenségem nem a bűn gyökere, csak a felszíne. Ugyanígy, amikor kiabálok valakivel, amikor indulatos vagyok… Ez mind csak a jéghegy csúcsa. Ez az, ami nyilvánvaló lesz elég hamar mások számára, például paráznaság, hazugság, indulatosság, vagy harag formájában. Azért használjuk a jéghegy képét, mert a jéghegynek csak a 10%-a van kint a vízből. Ami a vízfelszín alatt van, a nagyobb rész, az a szívünk. Ide tartoznak különféle hamis hitek és meggyőződések, például az, amiről korábban beszéltünk, hogy engem a másiknak szeretnie kell, a másiknak el kell fogadnia, mert csak akkor vagyok értékes. Ezek a beidegződések sokszor sokkal erősebbek bennünk, mint az evangélium hite. Tulajdonképpen az emberi szívben, a gyökérben ott van a hitetlenség és a bálványimádás, aminek az a lényege, hogy magamat elégítem meg. Ez ott válik érdekessé, amikor megértjük, hogy valójában a törvénykezés mögött is ez van. “Én megcsinálom” – gondolom -, és tulajdonképpen a bizalmam saját magamba vetem. Saját képességeimben bízom, ezért próbálom rávenni magam a cselekvésre. De nemcsak a törvénykezés mögött van ott ez az énközpontú gondolkozás, hanem a liberalizmus mögött is. Nagyon érdekes, hogy a liberalizmus és a törvénykezés a mechanizmusát tekintve – pedig két teljesen különböző megnyilvánulásnak tűnnek – azonos tőről fakad: az emberi szív romlottságából. Ez az, amit Pál testnek nevez, ami magát akarja megelégíteni, és ami védi magát számtalan módon – ami önző, ami bálványokat keres. Így jutunk el oda, hogy a liberális egy nyilvánvaló bűnben találja meg a maga kielégülését, a keresztyén pedig a szolgálatban, amire aztán ráépíti az identitását. Egyébként én magam is ezt éltem át. 

M.T.A.: Tim Keller írásaiban is előkerül ez az elem…

S.A.SZ.: Igen, Tim Keller teológiájának egyik alapvető eleme a fiúság, nyíltan vall is erről. Ha azt kérdezed, hol vannak ennek lenyomata, akkor nézd meg a Center Church (“Gyülekezet a középpontban”) első felét. Ha megnézed, a könyveinek nagy része is erről szól, pl. az “Önmagunkról való megfeledkezés szabadsága”, vagy a “A tékozló Isten.” Ha Isten megelégíti a szívedet, akkor szabad vagy, nem magaddal foglalkozol, és nem magadat akarod megelégíteni – sem szent cselekedet, sem a bűn által. Krisztus megelégített, és felszabadulsz arra, hogy szolgáljál másoknak. Éppen ezért a konferencia egyik részében is azt járjuk körül, hogy mit jelent ma a mi számunkra a kegyelem, utána pedig megnézzük, hogyan jelenik ez meg a missziónkban, a megbocsátásunkban, a mások irányában való szolgálatban. Nyilvánvaló, hogy első körben a saját szíveddel foglalkozol, de ennek a célja pontosan az, hogy azzá válj, amivé Isten teremtett. A cél az, hogy végül ne magunk körül forgolódjunk, hanem megtaláljuk, hogy Isten hova hív, kinek az életébe. 

M.T.A.: Ha valaki így prédikál, és direkt figyel arra, hogy az igehirdetés végére ne helyezzen el törvénykezésre vezető felszólításokat, akkor abszolút hiányik a “felszólítás” az igehirdetésekből, az exhortatív rész, a buzdítás? 

S.A.SZ.: Itt is megjelenhetnek felszólítások. Nagyon fontos, hogy a törvénynek – és ezt a reformátorok tökéletesen leírták – nem szűnik meg a szerepe. A törvény irányt mutat számunkra, tehát a szerepe nagyon fontos, de nem a törvény az erő, ami motivál bennünket, ami segít előre jutni. Erre szoktuk mondani, hogy a törvény olyan, mint egy térkép, ami mutatja merre kell menni. De hiába adok a kezedbe egy térképet, attól még nem fogsz eljutni a-ból b-be. Megnézheted, hogy merre kell menni, de a térkép nem fog elvinni téged a célhoz. A tévedésünk abban áll, hogy mi sokszor azt gondoljuk, hogy a törvény “visz el.” Megmondom az embereknek mit csináljanak, és megcsinálják. 

M.T.A.: Ez teljesen érthető, de ez nagyon finom dogmatikai különbség, amit nyilvánvalóan világosan érteni kell – a megtérés és a megszentelődés közötti különbséget, illetve azt, hogy a törvénynek a megszentelődésben iránymutató szerepe van, de nem a törvény a motorja az egésznek. Az átlag keresztyének nem ismerik sokszor ezeket a finom különbségeket, sem értelmi, sem tapasztalati szinten. Tehát hiába mondod nekik, hogy a törvény csak térkép, a legtöbbször nem tudnak attól elvonatkoztatni, hogy ne próbáljanak neki megfelelni. Sokan ezért – ezt látjuk ma sok közösség esetében – leegyszerűsítik úgy a kérdést, hogy kihajítják az ablakon a törvényt.

S.A.SZ.: Ebben van az igehirdető felelőssége, hogy helyretegye ezeket az igazságokat. Azt viszont látni kell, hogy a legtöbb igehirdetésben nem az a probléma, ami elhangzik, hanem az, ami nem hangzik el. A hangsúlyok tolódnak el. Tudjuk, hogy a teológiában a legtöbb félrecsúszás a hangsúly-eltolódásokból fakad. Persze beszélhetsz erről, hogy szentek legyenek, sőt, kell is erről beszélni. Ez elő is jön, amikor az emberek megértik a megigazulást magát. Itt kezdődik a folyamat érthető módon. 

Mondhatja valaki: “az Isten minden bűnömet megbocsátotta? Igaznak tart, úgy szeret mint Krisztust, elszakíthatatlanul? Akkor ez azt jelenti, hogy most már azt csinálok, amit akarok?” Erre azt a választ adhatjuk, hogy “igen, azt csinálsz, amit akarsz, csak ne felejtsd el, hogy Isten gyermeke vagy. És amint hiszed, hogy Isten gyermeke vagy, már nem azért nem csinálsz dolgokat, mert nem szabad, hanem azért, mert az Ő gyermeke vagy. Légy az, aki vagy!” Megjelenik az engedelmesség, de megváltozik a motiváció. Ez az egész a motivációt változtatja meg. Nem az a kérdés, hogy engedelmesek legyünk, vagy sem. Ez nem kérdés, hiszen Isten szent életre hív bennünket. A kérdés az, hogy mi visz el ide, mi motivál erre. Erre mondjuk azt, hogy nem a törvény ismerete. Természetesen hirdetnünk kell, ismernünk kell. Ennek megvan a maga helye ma is. Ha ugyanis nem hirdetjük a törvényt, akkor nem tudunk szembenézni az elveszettségünkkel. Az elveszettségünket a törvény mutatja meg. Törvény nélkül soha nem fogsz rájönni arra, hogy mennyire elveszett vagy. Amikor belenézel a Törvénybe, egyre inkább elveszettnek fogod látni magad. Megjelenik a feszültség, hogy Isten igaznak lát, noha egyre inkább látod, hogy mennyire elveszett vagy és mennyi gonoszság van benned. Tehát igenis kell a törvényt hirdetni, de tisztában kell lennünk azzal is, hogy a törvény képtelen megváltoztatni. Az evangélium formál át, az egészséges engedelmesség pedig ebből fakad. Ekkor már nem azért engedelmeskedem, hogy Isten gyermeke legyek, hanem azért, mivel már az vagyok. Ezt nagyon szisztematikusan kell tanítanunk újra és újra. 

M.T.A.: Ez a gyakorlatban mit jelent? Az igehirdetés 80%-nak az identitást kell hangúlyoznia?

S.A.SZ.: Meg kell szabadulnunk azoktól a sablonoktól, amik a fejünkben élnek, és egyszerűen csak követnünk kell az ige logikáját. Ha megnézzük a Szentírást, akkor rá fogunk jönni, hogy egy csomó sablonunk – amelyekről mi azt gondoljuk, biblikus sablonok – valójában nem áll meg az ige mérlegén. Azt viszont következetesen megtaláljuk az igében, amiről most beszélünk. Egyszerűen meg kell értenünk, hogy mit jelent számunkra az evangélium. Hiszem, hogy ha mi magunk egyre jobban megéljük és megértjük ezt az identitást, akkor képesek leszünk erről prédikálni. Ugyanakkor itt megint jelentkezik egy probléma. 

M.T.A.: Micsoda?

S.A.SZ.: Az, hogy többről akarunk prédikálni, mint amit mi magunk megélünk-megéltünk. Meg kell hogy értsük, hogy nem tudunk embereket messzebbre vinni, mint ahol mi magunk vagyunk. A konferencián keveset beszélünk arról, hogy hogyan prédikáljunk az evangélium fényében. Ide tartozik, hogy mit is kell nekünk prédikálnunk, hogyan kell textusokat megközelítenünk, magyaráznunk, alkalmaznunk. Az elsődleges az, hogy mieőtt prédikálnánk, mindig arról beszéljünk, hogy mit jelent nekünk ezt megérteni. Mert ez az, amire elsősorban szükségünk van a saját életünkben is. Az evangélium érthető egy tanulatlan ember számára is. Konkrétan ennek olyan vetületei vannak, hogy mit jelent Isten gyermekeként viselkedni a szenvedésben, férjként a feleségemmel szemben, apaként a gyerekemmel szemben. Mind-mind az evangelium más-más oldalát fogja érinteni. Az evangéliumnak nagyon gazdag üzenete van. Az evangélium az, amit Istentől kaptunk Krisztusban. Ezt kell kifejteni saját magunk és a hallgatóink számára, de úgy, hogy rögtön alkalmazzuk magunkra. A következő kérdéseket kell feltennünk: hogy függ össze az evangélium a te életeddel? Mit jelent élni az evangéliumot a mindennapokban, a konfliktusokban, a lelkészi szolgálatokban, a presbiteri gyűléseken, a látogatásokon? Ez egyrészt egyszerű, másrészt igen nehéz. 

M.T.A.: Miért? 

S.A.SZ.: Azért, mert egyrészt halljuk az evangéliumot, de az életünket egészen más dolgok mozgatják. Ez probléma. Az evangéliumban való hitünk ismeret szinten van, de az életgyakorlatunk egészen más sablonok szerint működik. Ezekbe a sablonokba növünk bele, sajnos még az egyházban is – abban a keresztyén közegben, ahol megszülettünk és ahol elkezdünk e sablonok szerint élni. A legrosszabb, hogy még azt is gondoljuk, hogy keresztyének vagyunk. Igazából itt az a kérdés, hogy az evangéliummal mit kezdünk: elhiszem azt, és tényleg az evangélium szerint élenk? Meggyőződésem, hogy ha valaki elhiszi, akkor annak az életén meg fog látszódni. Olyan nincs, hogy valaki tökéletesen hiszi az evangéliumot, de a cselekedeteinek, az életének semmi köze a hitéhez, meggyőződéséhez. Ha a cselekedetek nincsenek a helyén, akkor – azt mondom – a háttérben mindig hitbeli probléma van. Lehet természetesen ismeretbeli probléma is, de az esetek többségében ismereti problémáról. Nem tudunk hittel “ráállni”, mert még nem érte el a szívünket az evangélium. Minden igehirdetés kulcsa az, hogy elhangzik-e az evangélium, amin keresztül Isten Lelke megragadhat minket.

M.T.A.: Induljunk el ezen a vonalon. Tegyük fel, hogy odajön hozzám, lelkészhez egy gyülekezeti tag, és feltárja életének a problémáit. És felismerjük, hogy a háttérben hitbeli problémák vannak. Ha ezt meghallja, jobban akar majd hinni, és ilyen értelemben megint maga próbálkozik megfelelni valamilyen mércének. Csak most nem a helyes cselekedetek mércéjének, hanem az érett, valódi hit mércéjének. 

S.A.SZ.: Nagyon általánosan fogalmaztam, amikor azt mondtam, “hitbeli probléma”. Kicsit konkretizálnunk kell. De akárhogy is, a háttérben mindig hitbeli problémáról van szó. Ezért beszélünk a konferencián a bálványimádásról, vagy a megbocsátásról, amikben ez egészen alkalmazottan megjelenik. Ahogy a bűn és a hitetlenség is sokszínű az életünkben, úgy az evangéliumnak is minden egyes élethelyzetre van válasza, üzenete és megoldása. Nekünk ezért kell harcolnunk, hogy az életünkben az evangéliumból éljünk, hogy ez a legyen az identitásunk meghatározója a mindennapokban. 

Csakhogy a realitás az, hogy rossz célra összpontosítunk. A keresztyénségünk jelenleg nagyon cselekedeti fókuszú. Temérdek könyv van a piacon, amely leírja a keresztyén élet 5-6-20-30 lépését. Leírják, hogy mit kell csinálnod. A mechanizmussal foglalkoznak. Önmagában ez nem probléma, mert ezek lehetnek helyes gyakorlatok. Azonban gyökérrel nem foglalkoznak, és azt sugallják, hogy ha megtanulod ezeket a lépéseket, akkor majd meg is tudod csinálni. A keresztyén élet azonban nem így működik. Az Isten Lelkének a munkája az evangéliumba vetett hit által megy végbe. Lehet, hogy ezek a lépések segítenek, de ha nem foglalkozol a szívvel, akkor az vagy képmutatáshoz vezet, vagy elkezdünk stresszelni és depresszíósok leszünk, mert azt érezzük, hogy egész egyszerűen képtelenek vagyunk megcsinálni. Ettől függően aki őszintébb, lehet hogy feladja. Nagyon sok keresztyén így van ezzel. Azt gondolják magukban, hogy “lehet, hogy ez megy egy-két szent embernek, pl. Cseri Kárlmánnak, de nekem nem megy, nem tudok vele mit kezdeni.” A másik oldalon ott vannak azok, akik azt gondolják, “ha Cseri Kálmánnak is megy, ha ő meg tudja csinálni, akkor én is megtudom.” Ezeknek a hamis utaknak vannak különféle fokozatai. Sokan ilyen tévútként hangsúlyozzák az engedelmességet, az odaszánást, sőt, még a hitet is. A hitet azonban nem lehet “csinálni”, a hitet Isten Lelke munkálja ki bennünk.

M.T.A.: Éppen ezért mondtam, hogy az igehirdetünkben ezek sokszor nagyon érzékeny hangsúlyok, amelyekre nagyon kell ügyelnünk, hogy pontos arányokban adagoljuk őket. Olyan kiskapuk és zsákutcák vannak, olyan észrevehetetlen mocsarak és szakadékok, amelyekbe nagyon könnyű belefutni. 

S.A.SZ.: Igen, de ha eljössz a konferenciára, akkor meglátod, hogy valójában nem is olyan nagyon nehéz. Tény, hogy nehéz, ha az ember ezt “csinálni” akarja. Ezt nem “csinálni”, hanem élni kell. Mindenesetre nagy kihívás, amikor valaki azt kéri, hogy mondjuk el elméletben, teológiai nyelven, hogy ez mit jelent. Ennél sokkal célravezetőbb, ha elmondom, én magam hogyan jutottam el a kimerülésig abban, hogy újra és újra meg akartam felelni mindenkinek – hogy saját büszkeségem, megfelelni akarásom hogyan juttatott oda, hogy fizikailag totál padlóra kerültem. 

M.T.A.: Vegyünk egy átlagos hívő embert. Fogadjuk el, hogy valódi hívő, tehát nem csak vallásos. Ennek az embernek van egy rossz szokása. Ez lehet a türelmetlenség, vagy lehet, hogy parázna gondolatai vannak, lehet a harag. Valami, ami habár eltérő intenzitással, de újra és újra előkerül, és nem tud vele mit kezdeni. Ez az ember hallja az evangéliumot, hogy legyünk türelmesek, jóságosak, hall a Lélek gyümölcseiről, és közben olvassa Jakab levelét is, amiben egyértelműen benne van, hogy a cselekedeteink tanúskodnak a hitünkről. Ez az ember eljut oda, hogy érzi, valami nincs rendben, és elhatározza, megküzd ezekkel a rossz attitűdökkel, szokásokkal. Elhatározza, hogy egyszer és mindenkorra kiírtja az életéből ezeket. Attól függően, hogy ez az elhatározás milyen sikerrel jár, a sikerei és kudarca jelentik az indikátort arra vonatkozóan, hogy mekkora a hite – vagy hogy egyáltalán van-e hite. 

S.A.SZ.: Erre mondjuk mi azt, hogy ez csak a jéghegy csákányozása. Lecsákonyozod a jéghegy tetejét, ami a vízből kint van. Ez talán sikerül, és egy ideig jól érzed magad. De a jéghegynek az a sajátossága, hogy még nagyobb erővel fog kitörni. Lehet hogy nem ugyanott, hanem máshol, de ki fog emelkedni a vízből. Nagyon sok pszichológiai módszer egyébként arra épül, hogy kiveszi az életedből az egyik bálványt, és ad helyette egy másikat. És megint a bálványimádásnál vagyunk. Sokszor vannak ún. konform bálványaink, és vannak ún. nonkonform bálványaink. Van, amit a társadalom elfogad, és van, amit nem. Ha alkoholista vagy, nem fogadja el a társadalom, ha önmegvalósító, önimádó vagy, és jól menedzseled az életed, akkor a társadalom megbecsülésében lesz részed. 

A retorika a következő: “fogadd el magad, szeresd magad, bízz magadban”, és ezeknek megvannak a jogos részei – tehát nem akarom az egészet lesöpörni az asztalról -, de ezek sokszor arra épülnek, hogy az egyik bálvány helyett fogadj el egy másik bálványt. Mi a konferencián nem mondunk semmi mást, csak azt, amit Pascal: van bennünk egy Isten alakú űr, és ezt nem tudja más betölteni, csak az Istennel való szeretet-kapcsolat, tehát a fiúságunk megélése. Az, hogy Krisztusban vagyok és az övé vagyok. Csak ez teszi teljessé az életünket. Amikor ez a kapcsolat hiányzik, a bennünk lévő betöltetlen űr valamiféle vákuumként mindent magába szippant. Ha nem az Istentől van identitásom, akkor abban a pillanatban elkezdek keresni valamilyen identitáspótlékot – valamit, amiről úgy gondolom, hogy identitást jelent nekem, ami miatt értékessé válhatok, amiben ki tudok tűnni. Rengeteg módozata van ennek, hiszen sokszínűek vagyunk: háziasszony a főzésben, az igehirdető az igehirdetésben, vagy igaz ismeretben, vagy a fellépésében, az előadásában… Ha valamelyik működik, akkor rágyúrunk. Ebben a pillanatban észre sem vesszük – miközben a tanult teológiánk azt mondja, hogy kegyelemből nyertünk üdvösséget és most hálából élünk Isten dicsőségére -, hogy már nem kegyelemből élünk.

A mélyben lévő dolgokat általában a szenvedés fedi fel. Nálam is a szenvedés vette el a szolgálatot – azt, ami a legfontosabbnak tűnt -, és eljutottam oda, hogy már az öngyilkosság gondolata foglalkoztatott. De ez totál szemben van azzal, amit tanultam és tanulok és hirdetek. Teljesen idegen a hirdetett teológiámtól. Szembe kellett néznem azzal, hogy megszűnt az, amire ráépítettem az életemet, megszűnt az, ami miatt értékesnek gondoltam magam – az, hogy én szolgálok, hogy mindenhova elmegyek. Isten aztán egyszercsak elvesz mindent – el is vett -, és hirtelen nem tudok mozdulni. Ekkor felteszi az ember a kérdést: van értelme az életemnek egyáltalán? Szembe kellett néznem azzal, hogy az evangélium azt mondja, hogy ha itt fogok feküdni életem végéig – a halálomig – és bekerülök a zárt osztályra, akkor is van értelme, és akkor is értékes vagyok, mert Isten a Fiát adta értem, és ez az amire ráépíthetem az életemet. Sőt, ez az, amire rá kell építenem az életem! Rá kellett jönnöm, hogy ezért mentem mindenhova, ezért vállaltam el minden felkérést és  csináltam azt, amit – 60 nap 50 szolgálatot -, mert nem tudtam nemet mondani. Miért nem tudtam nemet mondani? Mert mindig úgy éreztem, hogy nekem bizonyítanom kell, nekem meg kell mutatnom, hogy vagyok valaki. Persze ha megkérdeztél volna ebben az időszakban, azt mondtam volna, hogy hálából élek az Úrért, az ő dicsőségére. De hogy ez mennyire igaz, és mennyire élem, igazán csak akkor derül ki, amikor Isten megpróbál minket. Erről beszél az 5Móz, amikor azt olvassuk: “megsanyargatott az Úr, hogy megtudja, mi van a te szívedben.” Igen, Isten nagyon sokszor a szenvedést használja fel arra, hogy az ember rájöjjön, hogy valami alapvető probléma van az életével. Az ember akkor válik igazán nyitottá, amikor szembesül azzal, hogy a tanult dolgai, az elképzelései és az élete nincsenek összhangban egymással.

Fontos megérteni azt is, hogy ez nem csak teológia – ez az élet nekünk. Ez a keresztyénségünk magja. És ez az, ami engem összeköt egy csomó más keresztyénnel a felekezetemen túl is, és természetesen ez az, ami elválaszt másoktól, akár a felekezetemen belül is. 

M.T.A.: Végül is ez egész lényege a teljes passzivitás, és az, hogy Isten Lelke munkálkodjon bennünk. Viszont ehhez kérnünk kell Istent, hogy töltsön be minket Szentlelkével, és végezze el ezt a munkát bennünk. De Pál apostol pl. nem kérte. Nála egészen látványosan történt meg, hogy Isten szuverén módon új identitást ajándékozott neki. 

S.A.SZ.: Igen, de Isten sokféle módon munkálkodik bennünk. Azt gondolom, hogy a kulcsmozzanata az egésznek a bűnbánat és a hit. Két lábon áll a keresztyén életünk: az egyik a bűneinkkel való szembesülés nap mint nap, a másik pedig az evangélium hirdetése napról napra. Látom, hogy ki vagyok én, és látom, hogy kicsoda Isten, a kettő között pedig óriási feszültség van. Így szembesülök a saját elveszettségemmel, de újra és újra megkapaszkodom abban, amit Isten tett értem, és ilyen értelemben hirdetem magamnak az evangéliumot – azt, hogy elveszettségem ellenére Isten szeret, Krisztusért megbocsátott, és én az ő gyermeke vagyok. És ha én a gyermeke vagyok, akkor bizony az identitásomat többé nem a bűn határozza meg. Ha elbuktam is, nem egy hazug vagyok, hanem Isten gyermeke. De mi történik általában? Elbukunk, paráznáságba esünk, és elkezdjük a bűnnel azonosítani magunkat: “én ez vagyok.” A legrosszabb út, ha azonosítjuk magunkat a bűnnel, ahelyett, hogy elidegeníteném magamtól, és azt mondanám, hogy akkor is, továbbra is Isten gyermeke vagyok. 

M.T.A.: Mi van, ha ez egy idő után automatizmus lesz, ha túl könnyen lendülünk át a bűnön, túl könnyen “idegenítjük el magunktól”, ahogy fogalmaztál? 

S.A.SZ.: Ennek ott van a veszélye. A megigazulás tanítását sokszor arra használják fel, hogy emberek felmentsék a bűneiket. “Megigazult bűnös vagyok” – mondják -, és ezzel el is van intézve a bűn-kérdés. Erre a válaszom az, hogy aki ezt felmentésként használja, az még mindig nem értette meg az evangéliumot. Merthogy itt nem csak megigazításról van szó, hanem fiúságról, tehát egy kapcsolatról. Pl. ha a közöttünk lévő kapcsolatot nézzük: ha nincs kapcsolat közöttünk, akkor elkövethetek egy csomó bűnt ellened és mindenfélét hazudozhatok rólad. Mindannyian érezzük ezt. Mennyire könnyű egy számunkra ismeretlen embernek szenvedést okozni, milyen könnyű egy idegen emberről becsmérlően beszélni. Ezzel kapcsolatban történtek pszichológiai kisérletek is.  Viszont ha ott van előtted, melletted egy személy, akit ismersz, akivel kapcsolatban vagy, az egészen más. Ugyanígy van a bűnnel is. Ha az én életemben ott van Isten, mint élő személy – az én mennyei édesapám -, akkor ez a kapcsolat egy teljesen más minőségű életet eredményez. Ha nem számolok vele, és nem hiszem el az Ő létét és azt, hogy Ő tényleg az apám, akkor sokmindent csinálok, ami úgymond a keresztyének között még belefér, meg amit nem vesznek észre. De ha számolok vele mint élő Istennel, aki az én szerető apám, akkor ebből automatikusan következik, hogy valamit nem fogok megtenni. Nem azért, mert nem tehetem meg, hanem azért, mert szeretem az Atyám. Egyszerűen nem teszem meg azzal, aki értem adta magát. Ahhoz viszont, hogy értékeljem Istent, és azt, amit értem tett, szükséges látnunk újra és újra az elveszettségünket. Viszont ha az ember igaznak tartja-gondolja magát, akkor nincs is szüksége a megváltóra. 

Folytatjuk!