„Az identitásunk alapja nem az ismeretünk, amit birtoklunk, hanem maga Krisztus” – beszélgetés Sipos Alpár Szabolccsal a fiúságról (1.rész)

Sípos Alpár Szabolcs a Liebenzelli Misszió Teológiai Szemináriumán folytatott teológiai tanulmányokat, majd a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán szerzett lelkészi diplomát. Öt évig a Budapest Nagyvárad téri református gyülekezetben lelkészi szolgálatot végzett, majd 2001-től 2014-ig a Biblia Szövetség Bibliaiskolájának igazgatója és tanára volt. 1999-2017-ig a Libenzelli Misszió magyarországi ágának, a Molnár Mária Külmissziói Alapítványnak előbb titkára majd elnöke. 2015-től a Fiúság Akadémia vezetője és tanára. Gyakran szolgál lelkészek és teológusok között. Szabolccsal elsősorban arról beszélgettünk, hogy miért kardinális jelentőségű a keresztyén életben az örökbefogadásunk, hogy miért fontos tisztában lennünk azzal, hogy Krisztusért hit által Isten családjába befogadtattunk és Isten fiaivá lettünk, és hogy ezen ismeret és az ebből fakadó tapasztalat híján milyen buktatói lehetnek a keresztyén életnek, különösképpen is a megszentelődésnek. 

Sipos Alpár Szabolcsot, református lelkészt Márkus Tamás András kérdezi.

Márkus Tamás András: Hogyan találkoztatok a “sonship teológiával”?

Sipos Alpár Szabolcs: Nem úgy, hogy kerestük, ráakadtunk, majd megállapítottuk, hogy ez az, amit akarok képviselni. Teljesen más irányból jutott el hozzánk. Azokban a lelki körökben, amelyekben mozgolódtam, meg a saját lelki utamban is – a 90-es évek és a 2000-es évek elején – magának a kegyelemnek a teológiája nagyon erősen a fókuszomba került. Mint ami a lelkiségünknek és a teológiánk meghatározó része. Tehát Isten szuverén kegyelmének a munkája, ami nem “válaszként” jön a mi döntésünkre és akaratunkra, hanem ami megelőz mindent, és felülír mindent, ugyanakkor mégis magában foglalja az emberi akaratot és döntést. Ez a fajta vonzódás a kegyelem nagyobb és jobb megértése után erőteljesen ott volt bennem. Akkor ajánlották a figyelmembe, hogy van egy konferencia, amit Magyarországon is megrendeznek, és érdemes lenne elmenni, mert nagyon közel áll ehhez a gondolkozáshoz. Először egy kicsit bizalmatlan voltam – főleg mert külföldi, amerikai előadókkal zajló konferencia, és szkeptikus voltam, mit képviselhetnek -, de valaki olyan ajánlotta, akiről tudtam, hogy teológiai gondolkozásában nagyon közel áll hozzám, hasonlóan látunk sok mindent. Amikor beültem az első ilyen konferenciára, akkor meg kell hogy mondjam, kimondatlanul is az a hozzáállás volt bennem, hogy vizsgáljuk meg, vajon amit itt tanítanak, megáll-e az ige mérlegén. Igaz-e az, amit itt mondanak, vegyük górcső alá, hogy mit képviselnek. Ezen a konferencián azzal rögtön szembetalálkoztam, hogy teológiailag abszolút mértékben a reformátori teológiát képviselik: a megigazulás, a megszentelődés, a keresztyén élet egy puritán megközelítése és felfogása, ráadásul reformátoroktól származó idézetekkel megspékelve, igei alapon. Ugyanakkor, ami igazából ezt a konferenciát fölé emelte sok más addigi információnak és teológiának, az az, hogy hihetetlen mértékben megérintett a személyes életem vonatkozásában. Azzal szembesültem, hogy én teológiát hallgatni jöttem el erre a konferenciára, és Isten a szívemmel kezdett el beszélni. Olyan személyes témák kerültek elém, amikről én keveset gondolkoztam eddig, vagy amiről egyáltalán nem is gondolkoztam. Tulajdonképpen a konferencia után, amikor eljöttem, azt éreztem, hogy Isten valami egészen mást adott, mint amit én vártam. Nemcsak a kegyelem megismerésében vitt Isten előre – és abban, hogy megértettem, a kegyelem sokkal nagyobb, mint ahogyan én azt gondoltam -, hanem az önismeretben, saját magam elveszettségének a megismerése is sokkoló élmény volt. Ugyanakkor miközben kérdésekkel és kategóriákkal küzdöttem, hogy hova soroljam be ezt az egészet, azt éreztem, hogy ez igaz. Sőt, nem egyszerűen igaz, hanem a „legigazabb”. Azt, amit hallottam, egyszerűen éreztem és tudtam, hogy Isten Lelke megpecsételi bennem. Ez az, amiről a keresztyénség valójában szól – ez a keresztyén életünk központja. Ez 10-12 éve történt, akkor már lelkészként szolgáltam. 

M.T.A.: Mikor volt ez a konferencia és kik rendezték meg? 

S.A.SZ.: 2006-ban volt Szépalmán. Keveset tudtam róla. A referenciám egyedül az az ismerősöm volt, aki elhívott a konferenciára. Nekem korábban is olyan fontos volt a kegyelem felismerése, és az abban való öröm, hogy az kavargott bennem: ehhez képest biztos nem tudnak sok újat mondani nekem, de hát nézzük meg, helyes-e, amit mondanak. Azt gondoltam: vagyok már olyan szinten, hogy meg tudom ítélni ezt a tanítást. De épp az ellenkezője történt. Kiderült: ez az üzenet sokkal mélyebb, mint amit én képviselek, és nem én ítélem meg őket, hanem őáltaluk – anélkül, hogy engem kipécéztek volna – Isten engem tett mérlegre sok tekintetben. Már évek óta lelkészként szolgáltam, több éve tanítottam bibliaiskolában, jártam az országot, és úgy tekintettek rám az emberek, mint „evangéliumi tanítóra”. Amikor hazamentem a konferenciáról, azt mondtam a feleségemnek: fogalmam sincs, hogy eddig miről beszéltem. Mintha csak most kezdeném megérteni, hogy igazából miről szól a keresztyénség, és milyen óriási kincs az evangélium. Egyszerűen nem is értem, hogyan élhettem eddig e szemlélet nélkül. Mintha csak akkor döbbentem volna rá az én elveszettségem mindent átható voltára, és ekkor kezdtem meglátni sokkal inkább, hogy mit jelent az Isten szeretete. Katartikus élményt jelentett számomra. Ezt akkor a feleségem nehezen tudta hova tenni magában, mert úgy érezte: én eddig is ezt tanítottam és képviseltem. Annak – persze – örült, hogy a konferenciát ilyen inspirálónak éltem meg, és ennyire örültem annak, amit hallottam. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy nagyon nehezen tudom átadni, amit megértettem azon a héten. Egyébként viszonylag hamar bekapcsolódtam ebbe a szolgálatba leginkább a szervezést illetően, mert annyira ébresztő hatásúnak és megújítónak tartottam a saját életem szempontjából, hogy azt reméltem, mások életében is az lesz. Így aztán a következő években is folyamatosan részt vettem ezen a konferencián, és az élmény évről évre megismétlődött. A feleségem furcsán nézett rám, amikor a következő években újra és újra úgy nyilatkoztam, hogy csak most értettem meg igazán az evangéliumot… – ez tényleg hihetetlen. Ezzel azt szerettem volna kifejezni számára, hogy amit most értek és látok abból, hogy Isten kicsoda, az még mélyebb és teljesebb mint, amit addig hittem róla. Elképesztően nagy és új erővel hatott rám az evangélium. Később a feleségem már csak mosolygott, hogy mindig ilyen lelkesen térek haza, de biztatott, hogy menjek. Látta, hogy amikor visszajövök a konferenciáról, újra és újra gyökeresen megváltozik és formálódik az életem. Ez a változás neki mint feleségnek és anyának szintén létfontosságú volt, ezért mindig támogatott, és vállalta azt az áldozatot, hogy elmehessek erre a hétre.

A lényeg: számomra a Fiúság Konferencia nem egy speciális teológiát vagy irányzatot képvisel, hanem magát az evangéliumot a maga egészében. Ez az, ami engem megragadott. 

M.T.A.: Mi ebben a különös, az érdekes egy keresztyén számára? Mi ragadott meg ennyire?

S.A.SZ.: Ebben látom a titkot, a lényeget. Ez azért érdekes, mert amikor az evangéliumról beszélünk – és magát az evangélium szót úton-útfélen használjuk -, vagy amikor evangéliumi/evangelikál teológiáról beszélünk, akkor többféle jelentéssel találkozunk. A konferencia nagyon komoly tartalmat ad ennek a kifejezésnek – annak, hogy mit jelent evangéliuminak lenni, mit jelent maga az evangélium. 

M.T.A.: Maga a konferencia egyébként egy franchise része? 

S.A.SZ.: Itt Magyarországon azok, akik ennek a konferenciának a szolgálói voltak, a Word Harvest Mission-nek voltak a misszionáriusai. Az egyikőjük Írországban szolgált akkor, a másik itt lakott Magyarországon. Innen járták be a kelet-európai régiót. Ők hozták ennek a tartalmi részét, a szervezésben pedig hazai munkatársak segítették őket. E misszió tevékenysége abban állt, hogy ezt a konferenciát megszervezték és azon elmondták az üzenetüket. A konferenciát a rákövetkező években egyre nagyobb mértékben én magam kezdtem el szervezni, már csak azért is, mert az egyik misszionárius vissza is ment a hazájába. A jelenléte mindenesetre Isten nagy ajándéka volt, mert a személyes életében közben nagyon nehéz időszakon ment keresztül. Isten sokunk életében használta őt eszközként. 

A másik érdekesség, ami számomra nagy újdonság volt, hogy minden felekezet lelkészei képviseltették magukat a konferencián – reformátusok, evangélikusok, baptisták, pünkösdiek, presbiteriánusok. Próbáltam először a református teológiai keretekbe begyömöszölni mindazt, amit látok, de rá kellett jönnöm, hogy ennek az egésznek a fókusza nem a református teológia, hanem a reformátori teológia. Ez a magról szól. Ezért vagyunk mi is egy felekezet-független szolgálat, maga a Fiúság Akadémia. Magáról az evangéliumról van szó, amit nem lehet felekezeti határok közé zárni. Az evangélium az, ami nem felekezetet jelöl, hanem ami magát a keresztyénséget definiálja. Azt gondolom, hogy ez egy olyan közös kincs, ami összeköt bennünket, ami az egyház egységének az alapja. Úgy gondolom, hogy ez egyetlen felekezet részéről sem támadható, eltekintve attól, hogy a római katolikus teológiával nehezen hozható összhangba, hiszen az általunk tanított anyagnak a magja a hit általi megigazulás és a hit általi megszentelődés. Erről a két fókuszról szól az egész. Fontos, hogy nem elsősorban a teológiai definíciók felöl közelít, hanem annak a mindennapokban való megélése, tehát a gyakorlat irányából. 

M.T.A.: Kérlek, beszélj egy kicsit a konferencián elhangzó előadások tartalmi részéről! Mit tesz hozzá az általatok preferált hangsúly az “evangelikál” hitörökséghez? 

S.A.SZ.: Ha egy kicsit mélyebben belemegyek, azt gondolom az evangéliumi jelző egy nagyon sokszor kiüresedett, illetve félreértett fogalom lett. Sokszor a magukat evangéliuminak, illetve evangelikálnak valló emberek is nagyon szegényes evangélium fogalommal vagy tartalommal élnek. 

M.T.A: Egyenlővé teszed az “evangelikált” az “evangéliumival”? 

S.A.SZ.: Igen, teljes mértékben. Tudom, hogy sokféle definíció van. Az egyik, amivel mi is találkoztunk, a következő: evangélium alatt alapvetően azt értjük, hogy Jézus Krisztus meghalt értünk, és elvette a bűneinket. De ez az evangéliumnak csak egyfajta szűkítése. 

M.T.A.: Nem ez a lényege tulajdonképpen az evangéliumnak? 

S.A.SZ.: Úgy mondanám, hogy ez valóban lényeges része az evangéliumnak, de az evangélium ennél sokkal többről szól. Ez bizonyos értelemben az evangélium örömhírének csak az egyik fele. Mi azt hangsúlyozzuk, hogy a megigazítás elválaszthatatlan a fiúvá fogadtatástól – attól, hogy Isten a gyermekévé fogad bennünket. Ez nem csak egy jogi aktus – erre helyezte a hangsúlyt a reformáció -, hogy Isten igaznak nyilvánít, hogy van egy új státuszunk. Ez, bár igaz, de mégiscsak leszűkítése az evangéliumnak. Akik csak ezt hangsúlyozzák, sokszor azzal a képpel élnek, hogy kaptunk egy útlevelet a mennybe, de hogy mit kezdünk ezzel, az már egy másik kérdés. Ez nagyon csonka és nagyon félrevezető megközelítése a dolognak. 

M.T.A.: Mit kell akkor ehhez még hozzátenni? Mi a fiúvá fogadtatás? 

S.A.SZ.: A fiúság lényege az, hogy Isten egy Atya-Fiú kapcsolatba von be bennünket. Úgy gondolom, hogy az egész keresztyén életünknek a dinamizmusát ez a kapcsolat adja, illetve ennek a kapcsolatnak a megélése. Amikor azt mondja az Ige, hogy Isten az Ő fiává fogadott bennünket, akkor egy hihetetlenül nagy privilégiumról van szó. Azt jelenti, hogy neki van egy Fia, és Ő – az Isten – Krisztusba olt engem, én eggyé leszek vele, és Isten úgy tekint rám, mint a saját fiára. Sőt, nem csak úgy tekint rám, hanem úgy is szeret. Sőt, nem csak Isten tekint így rám, hanem arra hív, hogy én magamra is így tekintsek. Na ez az igazán izgalmas dolog. Elhiszem-e azt, hogy én magam Isten gyermeke vagyok. Nem mint dogmatikai tételt, hanem mint identitást, hogy ez legyen a meghatározó identitásom. Azt gondolom, hogy az egész megszentelődés, az egész keresztyém élet kulcskérdése ez. Ez az a gyökér, amiből fakad minden. 

Az az alapkérdés, hogy hogyan gondolkozunk saját magunkról, mi határoz meg, illetve ki határoz meg, és hogy hogyan definiálom az identitásomat. Ami számomra nagyon érdekes felismerés volt ezeken a konferenciákon, az az, hogy rengeteg dolog határozhatja meg az identitásunkat: például mások véleménye – az, hogy mit mondanak vagy mit gondolnak mások rólunk -, vagy az, hogy mit gondolok én magamról, mit jelez vissza a társadalom felém, vagy mit jelez vissza az egyház. Ezernyi dolog van, amitől függhet az identitásunk. 

M.T.A.: Mire építi szerinted a mai ember az identitását a leginkább? 

S.A.SZ.: Legtöbbször a teljesítményére. Arra építjük, hogy mit tudunk mi magunk felmutatni. A társadalom maga is azt próbálja sugallni, hogy az vagy, amit elfogyasztasz, vagy az, amilyen anyagi javakkal rendelkezel stb. Ezek nyilvánvalóam meghatározzák az identitásunkat, és ez a felfogás megjelenik a kapcsolatiankban és az életfelfogásunkban. Ha az anyagiak definiálnak engem, akkor világos, hogy az lesz a célom, hogy minél inkább gyarapodjak anyagilag. Ha sok van, akkor jól érzem magam, ha kevés, akkor rosszul. Ha mások véleményétől függök, akkor azt fogom keresni, hogy hogyan tudok mások véleményének megfelelni. Ha megfelelek, jól érzem magam, ha nem, akkor magam alatt leszek. 

M.T.A.: Könnyű ezeket leleplezni? 

S.A.SZ.: Vannak “hangosan” felépített identitások, de vannak olyanok is, amelyeket nagyon nehéz leleplezni. Úgy fogalmaztam meg – és tudom, hogy ez sokak számára először furcsán hangzik -, hogy az egyik legalattomosabb félrecsúszás az, amikor azt gondoljuk, hogy “az én keresztyénségem az igaz tanítástól függ.” Ez a következőképpen néz ki: minél inkább az igaz tanítást képviselem, annál igazabb és jobb vagyok. Itt a megigazulásunk alapja az igaz tanítás lesz. Ezért kezdek harcolni és ez lesz a legfontosabb. Tulajdonképpen ezért mentem el magam is először a konferenciára: a legfontosabb, hogy tisztán tanítsanak. Mert – gondoltam én – ott lehet csak Szentlélek és élet, ahol az első és legfontosabb a tiszta tanítás. Természetesen a mai napig azt vallom, hogy a tiszta tanítás rendkívül fontos. Az igaz istenismeret végtelenül fontos alapkérdés. Ugyanakkor a becsapás abban van, hogy lehet, hogy birtoklom az igaz ismeretet, de közben ez válik a megigazulásom, tehát az identitásom alapjává. Az életem meghatározója nem az atyafiúi kapcsolat lesz, hanem az, hogy én vagyok az igaz tannak a birtokosa és őrzője. Ami az identitásunk meghatározója, általában annak mentén ítéljük meg az embereket is. Ha a pénz az identitásom alapja, akkor anyagi szempontok mentén fogom kategorizálni az embereket. Ha az igaz tan, akkor ennek alapján. 

M.T.A.: Talán ezen mindenki átmegy, aki teológiával foglalkozik, és fontos neki a tiszta tanítás.

S.A.SZ.: Igen, de különböző típusúak vagyunk. Van, akit ez talán soha nem vonz különösebben. Azért tekintem mégis egy nagyon sunyi félrecsúszásnak, mert rendkívül nehéz felismerni. Ilyenkor úgy gondolja az ember, hogy az igazságért harcol, ami természetesen fontos. De az identitásunk alapja nem az ismeretünk, amit birtoklunk, hanem maga Krisztus. Az identitásom alapja az kell, hogy legyen, hogy én Krisztusban vagyok. Krisztus az egyetlen igazságom, Benne kaptam meg mindent, Benne vagyok az Isten gyermeke. Ez a Krisztussal való egység nem csak Pál apostol, hanem Kálvin teológiájában is gerincgondolat, tehát a lényeg. Nem más ez, mint a Krisztusban való részesedésünk. A későbbi református teológia viszont inkább az üdvösség lépéseiről beszélt már, az ordo-salutisról. 

De újra hangsúlyozom: nem véletlen, hogy Pálnál és Kálvinnál is ez a lényeg. A Krisztussal való egység, a vele való “misztikus unió” az üdvösség maga tulajdonképpen, tehát az atyafiúi kapcsolat megélése a Krisztussal való egységben. 

Folytatjuk!