Thabiti M. Anyabwile: „Mi az éneklés?” – a gyülekezeti éneklés lényege, célja és természete (I.rész)
/Thabiti Anyabwile a washingtoni Anacostia River Church lelkésze, a The Gospel Coalition vezetőségi tagja./
Bevezetés
Michael Raiter egyik cikkében, melynek címe „A gyülekezeti éneklés lassú haldoklása”, a következőket írja:
„Legutóbb egy konferencián a terem hátsó részében foglaltam helyet. Elől a dicsőítőcsapat „vezette” a dicsőítést, mi meg énekeltünk (a „vezette” szót elővigyázatosan próbálom haszálni). Legalábbis az volt a terv, hogy mi majd énekelünk. Azt tettem, amit mostanában mindig szoktam: becsuktam a szemem és hallgattam az éneklést. A dicsőítésvezetőt az előtte lévő mikrofon miatt világosan és tisztán lehetett hallani. Az énekeseket kísérő hangszereket hallás útján meg tudtam különböztetni. Amikor a dicsőítőcsapat elhallgatott, csupán egy alig hallható morajlás volt érzékelhető a teremben. Kinyitottam a szememet és körbenéztem. A legtöbb ember csak állt ott csendben, és még csak úgy sem tettek, mintha énekelnének, vagy csak alig vettek részt az egészben. Odafordultam a barátomhoz, aki mellettem állt és megjegyeztem, hogy „senki sem énekel.” Nem igazán értette, mi bajom – ennyi erővel mondhattam volna azt is, hogy „senki sem repül.” Nos, egyértelmű, hogy senki sem énekelt. Évek óta nem éneklünk itt! Ami itt minden délelőtt lejátszódik, egyvalaminek biztos nem nevezhető: gyülekezeti éneklésnek. Nagyon sok gyülekezetben hasonló a helyzet: az őszinte, szívből jövő gyülekezeti éneklés haldoklik…. Ez a mi hibánk, és aggodalommal kell, hogy eltöltsön minket, hiszen mi hagytuk, hogy a gyülekezeti éneklésünkből ez legyen. Tisztában vagyok vele, hogy nem lehet minden gyülekezetet egy kalap alá venni, és lehetséges, hogy éppen a te gyülekezetedre nem illik mindaz, amit elmondtam. Ugyanakkor viszonylag sokat utazom – gyakorlatilag minden vasárnap meglátogatok egy együlekezetet -, és azt kell mondanom, majdnem mindegyik gyülekezet érintett, ahol megfordulok. Nem tudok felidézni egyetlen egy olyan esetet sem, amikor hazaérve a vasárnapi istentiszteletről, azt mondtam volna a feleségemnek: „Kedvesem, végre egy gyülekezet ami igazán tud énekelni!”
Mikor jöttél ki utoljára úgy egy istentiszteletről, hogy azt mondtad: „Na ez a gyülekezet valóban tud énekelni!” Nem a szólista, nem a kórus, nem a kórusvezető, nem a dicsőítőcsapat, hanem a gyülekezet, mégpedig az egész gyülekezet, a közösség, Krisztus teste, Isten gyermekei ezen a konkrét helyen.
Felmerül bennem a kérdés, hogy vajon egyetértesz-e az előbb idézett szerző diagnózisával, nevezetesen hogy a gyülekezeti éneklés lassú haldoklás után teljesen ki fog veszni. Belegondoltál valaha is abba, hogy miért fontos a gyülekezeti éneklés és egyáltalán mit takar ez a fogalom? Belegondoltál abba, hogy miért rossz, hogy amikor a keresztyének összegyülekeznek, maguk nem énekelnek, csak mások előadását hallgatják? Van ezzel egyáltalán valami gond? Most lehet hogy azt mondod: „Miért nem hagyjuk rá a profikra, akik valóban tehetségesek és van hangjuk? Hagyjuk, hadd énekeljenek, ahelyett hogy mi szerencsétlenkednénk.”
Mi a legfontosabb szempont számodra, amikor a keresztyén éneklésről és a nyilvános dicsőítésről beszélünk? Mi az, ami leginkább számít? Mitől válik értékessé a gyülekezeti éneklés? Mi játszódik le Istenben, amikor éneklünk?
Ebben a tanulmány-sorozatban (a könyv korábbi fejezetiben/ford.) a következőképpen határoztuk meg a gyülekezetben megvalósuló lelki közösséget: „Isten életének személyesen és közösségileg megtapasztalható valósága az emberi lélekben.” A szellemi-lelki közösségben együtt részesülünk Isten életéből. Ebben a fejezetben azt fogjuk megnézni, hogy az éneklés hogyan teszi ezt a közösséget lehetővé.
Ehhez meg kell néznünk két párhuzamos igehelyet – egyiket az Efézusi levélből, a másikat pedig a Kolossé levélből:
„Ne részegedjetek meg bortól, amelyben pusztulás van, hanem teljetek meg Lélekkel, mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket, énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak, és adjatok hálát Istennek, az Atyának mindenkor mindenért, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében. Engedelmeskedjetek egymásnak, Krisztus félelmében.” (Ef 5,18-21)
„Krisztus beszéde lakjék bennetek gazdagon úgy, hogy tanítsátok egymást teljes bölcsességgel, és intsétek egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel; hálaadással énekeljetek szívetekben Istennek.” (Kol 3,16)
Miközben megvizsgáljuk e két igeszakaszt, öt kérdést fogunk feltenni és megválszolni:
- Mi az éneklés?
- Mi indít arra egy keresztyént, hogy énekeljen?
- Ki énekeljen és kinek szól az ének?
- Milyen céllal énekeljünk?
- Hogyan énekeljünk?
Mi az ének/éneklés?
Első kérdésünk egyszerű: „Mi az ének?” Próbáltad már meghatározni, hogy mi az „éneklés”, vagy a „zene”? Egy ilyen definíció nehezebb, mint gondolnánk, különösen is a „zene” kapcsán. A precíz meghatározáshoz segítségül kell hívnom egy szótárat: a zene és az éneklés a dolgok azon kategóriájához tartozik, amelyekről akkor bizonyosodsz meg, ha hallod őket. Ízlésed szerint találhatod jónak vagy rossznak. Némi időbe telik ugyanakkor meghatározni, hogy micsoda.
Hadd szabadjon a szótárakban található meghatározást bemutatnom, mielőtt biblikus definíciót adnék. A zene „az a művészet, amelyben a különféle időtartamú hangok és zörejek idői egymásutánisága a ritmus, a melódia, a harmónia és a lendület által gondolatokat és érzéseket fejez ki.” „A zene dallamos vokalizáció”, vagy „elmesélni valamit költői, verses formában vagy dalban, vagy valakinek a magasztalása”, „érzelmes kifejezés”, „gondolatok és érzelmek intonációja.”
Ezek a szótárból vett definíciók igencsak közelítenek a bibliai meghatározáshoz. Az Ef 5,19 szerint az ének egy nyelvi kifejezésforma. Az éneklés beszéd zenei kísérettel. Egy olyan mód, amelyben a gondolatainkat és érzéseinket hangok és szólamok által tudjuk kifejezésre juttatni. Általában lehet, hogy nem így gondolunk rá, de erről van szó.
Talán az 1Kor 14,15-ben előkerülő éneklés ugyanabba a kategóriába tartozik, mint más beszéddel kapcsolatos ajándékok, mint például a nyelveken szólás, vagy a nyelveken szólás magyarázata, a prófétálás stb. Ezenkívül a Bibliában azt az utasítást találjuk, hogy értelemmel, értelmünket használva énekeljünk. De mi a célja ennek a parancsnak? Mivel az ének nyelv és beszéd, illetve kommunikáció, ezért értenünk kell.
Tudod, hogy mit jelent olyan éneket énekelni, amelyet senki sem ért? Van egy ének, amit a gyülekezetünkben szoktunk énekelni, ráadásul elég szépen énekeljük. Ugyanakkor be kell vallanom, hogy fogalmam sincs, miről szól. A következő szavakkal kezdődik: „Most Illés napjait éljük” (Illés napjai – These are days of Elijah). Őszintén megvallom, sejtelmem sincs róla, hogy ez a dal mit akar kifejezni és mit akar üzenni. A lelkészünket, aki a zenei dicsőítésért felelős, már megkérdeztem, és korrekt módon megpróbálta elmagyarázni, de még több olyan emberre lenne szükség, aki segíteni tud ebben! Ha ugyanis az énekelés egyfajta beszéd, akkor muszáj éber elmével énekelnünk – muszáj felfogni, befogadni, magunkévá tenni a szövegét, és ha megértettük, céljának megfelelően muszáj az üzenetét továbbadnunk. Ha nem értjük, mit akar kifejezni, nem is fog minket építeni.
Folytatjuk!
Forrás: The Life of God in the Soul of the Church, IX. fejezet
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
