Tim Keller: John Owen a helyes tanról és a helyes megtapasztalásról
Owennél figyelemreméltó kiegyensúlyozottságot látunk. Fenntartások nélkül hangsúlyozza a konkrét lelki-szellemi megtapasztalást, amellyel kapcsolatban a „lelki módon való gondolkododás” kitételt használja. Ezt írja: „ne csapjuk be magunkat. „Lelki módon gondolkodni” nem azt jelenti, hogy jól ismerjük a szellemi dolgokat, de nem is azt, hogy a kötelezettségeink teljesítésében hűek és különösen szorgalmasak vagyunk: mindkettő együttjárhat külsőleg hideg szívvel.” Más szavakkal, lehet valaki 100%-ig igazhitű és biblikusan gondolkodó keresztyén, aki erkölcsi és vallási kötelezettségeit lelkiismeretesen teljesíti, úgy, hogy közben szíve Isten kegyelmétől nagyon távol van. De ki vagy mi akkor az igazi keresztyén? Nos, Owen így folytatja: „azt jelenti (= a lelki módon gondolkozás), hogy a szívünket és a gondolatainkat a mennyei dolgok felett érzett öröm határozza meg – az „odafelvaló”, elsősorban az Isten jobbján ülő Krisztussal kapcsolatos öröm.” Amit itt Owen képvisel, azt radikális biblikus misztikának lehetne nevezni, amely a Szentírás, a teológiai igazságok és az evangélium feletti elmélkedésen keresztül valódi, Istennel való találkozáshoz vezet.
Owennek kiemelt célja, hogy a konkrét szellemi megtapasztalást soha ne válassza le a Szentírásról. Ebből fakadóan szkeptikusan áll ahhoz a misztikus hagyományhoz, amelyet a középkori egyház fejlesztett ki. Abban az egy könyvében, amely az imádságról szól, egy teljes fejezetet szentel a katolikus kontemplatív hagyománynak. Azt hangsúlyozza az elején, hogy mennyire fontos az Istennel való találkozás:
„Az intenzív szellemi koncentráció és gondolataink összegyűjtése a Krisztusban megtestesülő Istenen való elmélkedés által, amíg a lelkünkön el nem uralkodik az Istent dicsőítő öröm, és azon ismeret által, amelyet a lélek csak csodálni és imádni tud, hiszen olyan végtelenül nagy és csodálatos… olyan dolgok, amelyekre az imádság során törekednünk kell és amelyeket Isten gazdag kegyelméből és leereszkedéséből fakadóan gyakran élvezhetünk.”
Ez a teológia nem fél az Istennel kapcsolatos tapasztalattól. Azt tanítja – ahogy mi is sokszor láttuk már -, hogy a rendszeres, Isten felett érzett öröm és szeretetének élvezhető megtapasztalása az egyedüli eszköz, amely által elkerülhetjük, hogy szívünk hamis istenek, különféle vágyak és szenvedélyek rabjává váljon. Ugyanakkor Owen kritikusan áll a katolikus hagyományhoz, mert ez nem hangsúlyozza eléggé, hogy a kontempláció és meditáció legfőbb forrása csakis a Szentírás lehet.
Egy helyen Owen megfogalmazza a tanbéli igazság és a személyes megtapasztalás közötti kapcsolatra vonatkozó alapelvet. Ezt írja: „Ahol a fény megelőzi az érzelmeket, ott végül eljutunk a formalizmushoz és az ateizmushoz. Ott viszont, ahol az érzelmek maguk mögött hagyják a fényt, belemerülnek a babonaság, illetve különféle képek, alakok és hasonlók imádatának a mocsarába.”
A „fénnyel” Owen az ismeretre és a helyes tanra utal. A biblikus ismeret és a tanbéli tudás soha „nem hagyhatják maguk mögött az érzelmeket.” Ha az eszemmel hiszem, hogy Isten szent, akkor muszáj ezt a szentséget jónak és szépnek éreznem, különben nem fogom magasztalni. Ha teljes komolysággal hiszem, hogy az univerzum teremtője szeret engem, akkor ennek emocionálisan stabillá kell tennie a személyemet érő kritikával, a szenvedésekkel és a halállal szemben. Röviden: muszáj a hitbéli meggyőződéseinket nem csak intellektuálisan, hanem egzisztenciálisan is magunkévá tenni. Ezeket a hétköznapjainkban át kell tudnunk ülteni gyakorlatba. A szívbéli tapasztalatot nélkülöző dogmatikai precizitás névleges keresztyénséghez, végül pedig hitetlenséghez vezet. Szomorú, de igaz: sokszor éppen a konzervatív, a helyes és tiszta tanért fáradozó keresztyének hanyagolják el az imádságot és éppen ők nem törekszenek arra, hogy Istent a szívükben megtapasztalják. Végül aztán néha a helyes tan bánja. Owen szerint az a keresztyénség, amely Istennel kapcsolatban nem ismeri a valódi tapasztalatot, előbb-utóbb hitetlenségbe torkollik.
Persze át lehet esni a ló tulsó oldalára is – akkor, ha „az érzelmek megelőzik a fényt.” Ez ugyan nem vezet hitetlenséghez, de ahhoz igen, hogy „belemerüljünk a babonaság, illetve különféle képek, alakok és hasonlók imádatának a mocsarába.” Owen itt a középkori misztikus hagyomány bizonyos elemeire gondolt. Bizonyos meditatív gyakorlatok és a benső imagináció olyan tudatmódosulást eredményezhet, amelynek nincs köze Isten lényéhez és annak megtapasztalásához. Például valódi élmény lehet, ha elképzelem, hogy Jézus belép a szobámba, éa az elfogadás és vígasz szavaival szól hozzám. Vagy, elképzelem, hogy Jézus a gyerekkoromnak bizonyos szituációjába belép, átölel, velem van és segít. Azonban e gyakorlatok során túl könnyű Jézus szájába adni olyan szavakat, amelyek egyszerűen ellentmondanak a Bibliában lejegyzett szavainak. Továbbá korábban láttuk már, hogy bizonyos szavak, vagy szócsoportok monoton ismételgetése által transzközeli állapotba kerülhetünk.
A katolicizmusban található kontemplatív imádságról szóló fejezetében Owen több kritikus pontot is felsorol. Azt írja, hogy a totális benső béke állapota, amelyet már nem zavarnak meg a harag és a vágy érzései, az újplatonikus filozófustól, Plotinosztól származik, és nem a Bibliából. Jézus „kiáltással és könnyek között” imádkozott (Zsid 5,7). Isten szeretete nem oltja ki a vágyakat és a szenvedélyt, hanem betölti azokat. Owen világossá teszi, hogy a szavak nélküli imádságot, még ha esetenként elő is kerül, a Bibliában, soha senki sem ajánlja és senki nem tekinti ideálisnak. Amikor a tanítványok azt kérik Jézustól, hogy „taníts minket imádkozni” (Luk 11,1-4), akkor Jézus a Miatyánk szavaira tanítja meg őket. Az 1Kor 14-ben Pál arra utasítja a korinthusi keresztyéneket, hogy „értelemmel” és szavakkal imádkozzanak.
A másik probléma Owen számára, hogy az aszketikus imatechnikák (a létra „alsóbb” fokairól, az alsóbb szintű imaformákról – mint a kérő és bűnbánati imádság -, a magasabb szintekre, magasabb szintü imaformákra való ugrás) eltorlaszolhatják az ahhoz vezető utat, hogy meglássuk és megtapasztaljuk Isten kegyelmét. Az ima puszta technikává korcsosulhat, amivel az ember képessé akarja tenni magát arra, hogy meglássa Isten arcát, továbbá egy, az „elit” számára elérhető módszerré, amelyet csak a szerzetesek és a hozzájuk hasonló „specialisták” tudnak gyakorolni, mivel annyira bonyolultak és mivel napi szinten több órát is igénybe vesznek. Végül azt hiányolja Owen, hogy sok misztikus imádságban nem Krisztus áll a középpontban, mint az egyedüli közvetítő Isten és miköztünk. A középkori misztikában sokszor van szó Isten legbensőbb lényegének közvetlen szemléléséről. Az evangélium és Jézus váltságműve itt egyszerűen kikerül a képből, feleslegessé válik, ami Owen szerint halálos veszély. Végső soron amit itt az imádkozó ember átél, nem más, mint tisztán pszichológiai jelenség: a saját lelkének foglyává válik, és nem a valódi Istennel kerül közösségbe, hiszen Isten egyedül Jézus Krisztusban jelentette ki legbensőbb lényegét.
Mindezen bölcs megfontolások ellenére Owen végül arra a következtetésre jut, hogy „jobb, ha érzelmeink nagyobbak a fénynél, és nem a fény nagyobb az érzéseinknél, hiszen megértésünk hiányos, de az akaratunk romlott.” Megdöbbentő mondat egy puritán teológus szájából. Ha már egyoldalúak vagyunk, akkor mindenképp jobb, ha tanbéli tekintetben vannak hiányaink, de élő imaéletünk és Istennel élő kapcsolatunk van, mintha igazhitűek lennénk az utolsó vesszőig, de a szívünkben hidegek és kemények maradnánk. Owen értekezésében, a Spiritual Mindedness-ben a téma kapcsán olyan dolgokat fogalmaz meg, amelyeket érdemes szó szerint idéznünk:
„Amikor Krisztus személyén elmélkedsz, ügyelj arra, hogy gondolataidat az Írás útmutatása alapján ötöld ki és irányítsd, úgy, hogy ne csapd be magad, és ne engedd, hogy elragadjon hiú fantáziád és az abból fakadó érzések. (Azonban) nem hanyagolhatjuk el a kötelességünket (= a Krisztuson való elmélkedést) azért, mert mások hibáznak benne, és nem hagyhatjuk el a vallás gyakorlati alapelveit csak azért, mert némelyek babonás módon visszaéltek vele… Sőt, azt kell mondanom, hogy inkább lennék egy azok közül, akik a Krisztus iránti szeretetük gyakorlása közben hibákat követnek el és túlzásokba esnek, … mint egy azok közül, akik magukat ugyan keresztyénnek nevezik, de visszautasítják, hogy Krisztus személyéről elgondolkodjanak, vagy hogy kifejezzék iránta érzett szeretetüket.”
Olyan modern katolikus szerzők, mint például Hans Urs von Balthasar felismerik a problémát, hogy a Biblia „külső igéje” és a Lélek „bennső”, vagy „bennünk lakozó” szava nem választható el egymástól. Von Balthasar beismeri, hogy a katolikus misztikus tradíció hajlamos a „benső hang” (vagy „benső szó”) túlhangsúlyozására és nagyon gyorsan néma szemlélődéssé változik, míg a protestánsoknak jobban megy a bibliatanulmányozás – ilyen értelemben jobban figyelnek Isten akaratára, és miután Isten szavát meghallják és szembesülnek azzal, válaszolnak is rá. Ugyanakkor ez visszaüt szerinte: a protestánsok kevésbé értik a bennük lakozó Szentlélek jelentőségét, amely által mély istentapasztalattal gazdagodhatnának, ehelyett megelégednek puszta ismeretekkel. Lényegében véve igaz – ahogy látjuk -, hogy sok protestánsnak gondjai vannak a lelki megtapasztalásokkal. De a legjobb protestáns teológusok a Szentlélekről és a Szentlélek munkájáról rendkívül érett módon gondolkodnak, ahogy Owen terjedelmes munkássága és a Lélekkel kapcsolatos alapos teológiája is mutatja.
(…)
Owennek a – véleménye szerint bibliátlan – misztikával kapcsolatos kritikája kéz a kézben jár azoknak a keresztyéneknek a pozitív értékelésével (mint pl. a középkori misztikusok), akik az Isten dicsőségével való egyesülésre vágyakoztak. Owen nem riad vissza attól, hogy az olvasóit a „Krisztusban megtestesülő Isten szemlélésére” bíztassa, addig „amíg a lelkünkön el nem uralkodik az Istent dicsőítő öröm”, ugyanakkor éles kritikát gyakorol azok felett, akik kontemplációjukat nem Isten igéjére és a kegyelem evangéliumára alapozzák.
Személyes véleményem, hogy Owen az általa pozitívan ábrázolt misztikus megtapasztalást gyakrabban megfeleltethetné azzal, amit sok misztikus átélt. Ennek ellenére alapvetően mégiscsak igaza van, és sikerül megtalálnia a két szélsőség közötti utat, ahol az Istentől való megragadottságnak elsőbbsége van a helyes tannal szemben. Ennek ellenére szerintem azok az evangelikál keresztyének, akik vonzódnak John Owen vagy Jonathan Edwards biblikus misztikájához, szimpátiával vehetnek kezükbe középkori misztikusokat, ugyanakkor elővigyázatosan szabad csak azokat olvasniuk. Carl Trueman egyháztörténész egyik írásában, melynek címe, „Miért kellene a gondolkodó evangelikáloknak keresztyén misztikusokat olvasni?” (Why Should Thoughtful Evangelicals Read The Christian Mystics), utalást tesz arra, hogy szerinte (és szerintem is) a középkori katolikus kegyesség magában hordoz egy komoly tévedést: az abban való hitről van szó, hogy Jézus Krisztus minden miseáldozat során újra és újra feláldoztatik, és ebből fakadóan Krisztus kereszthalála által nyert bűnbocsánatunk csak részleges, ilyen értelemben az eljövendő világban való megdicsőülésünk sem végérvényesen biztosított. Ez a tévedés vezetett aztán a középkori misztika számos furcsaságához, amelyekre Owen is utal: például ahhoz az elképzeléshez, hogy az ember a benső megtisztulás által képessé teheti magát az istentapasztalat magasabb szintjeinek elérésére – arra, hogy megtapasztalja Isten közvetítőt mellőző, egészen közvetlen szemlélését egy olyan imádság által, amelyben az evangélium már nem jut szóhoz.
Mindennek ellenére Trueman a következőképp nyilatkozik a középkori misztikusokról: „e művekben Isten szentségének és transzcendenciájának olyan felfogását láthatjuk, amely számos modern műből (…) Isten személyével kapcsolatban sajnos hiányzik. (…) Ami misztikussá tette e szerzőket, az az, hogy ráéreztek, hogy milyen kicsik és jelentéktelenek Isten nagysága előtt, amely önmagában megismerhetetlen, mégis, úgy tetszett neki, hogy az emberi szó és az emberi test töredezett alakjában jelentse magát ki nekünk. Mégha a teológiájuk sok kivetnivalót is hagy maga után, az ezzel kapcsolatos helyes válasz nem az, hogy a misztikusok törekvését teljes mértékben elvetjük, hanem az, hogy törekvésüket helyes teológiával párosítjuk.”
Forrás: Tim Keller, Prayer: Experiencing Awe and Intimacy with God, XI. fejezet
Érdekes, tanulságos.
„Mi hasznod abból, hogy a Szentháromságról mélyreható vitákba bocsátkozol;
ha nincs benned alázatosság, s azért nem telik benned kedve a Szentháromságnak? (…)
Inkább kívánom, hogy érezzem a töredelmet,
mint hogy tudjam annak meghatározását.”
(Kempis Tamás: Krisztus követése)
„Egyetlen jótettben több bölcsesség van, mint a legmélyebb filozófiában…”
Ravasz László (internetről)
„A szeretetnek egy csöppje többet ér,
mint az értelem óceánja.”
(Blaise Pascal)
II. Péter 1:5