„Átmentem halálból az életre” – beszélgetés Végh Tamás református lelkipásztorral ébredésről, teológiai konzervativizmusról, megtérésről és engesztelésről
Blogunk és Egyesületünk nem titkolt célja, hogy az evangelikalizmust propagáljuk, kifejtsük, történetét és hitét bemutassuk, illetve a hazai környezetben, különféle felekezetekhez tartozó protestáns keresztyének között elmélyítsük. E cél érdekében végzett munkánk szerves része evangéliumi/evangelikál magyar személyiségek bemutatása, gondolataik megosztása, legyenek azok a mostani, vagy a korábbi generációk képviselői. A korábbi generációk és a mostani generációk egyes képviselőinek megszólaltatásában kettős cél vezérel minket: egyrészt hangsúlyozni szeretnénk, hogy a keresztyénség – és annak evangéliumi ága – nem velünk kezdődött hazánkban sem. Szinte minden protestáns felekezetben (vagy felekezeteken átívelően) voltak az evangéliumi mozgalomhoz sorolható ébredések, csoportosulások, akkor is, ha az ezekben résztvevők, akkor és ott nem is evangelikálként azonosították magukat. Másrészt rá szeretnénk irányítani a reflektorokat azokra a jelenkori magyar teológusokra, lelkészekre, akiknek munkássága rendkívül fontos az evangéliumi mozgalom szempontjából. Ennek keretében kérdezzük most Végh Tamás református lelkipásztort, a sokak által ismert evangelizáló igehirdetőt. Végh Tamás 1995-ig Fóton szolgált, majd 1995-től 2014-ig a Fasori Református Gyülekezetben. Ma Isten elhívásának eleget téve továbbra is világszerte viszi és adja tovább az Örömhírt. Istentől megáldott szolgálatát megtérések, megváltozott életek követték.
Márkus Tamás András: Ha van kedvenc igéje Tamás bácsinak, amely mintegy mottóként meghatározta egész szolgálatát, melyik, és miért?
Végh Tamás: Életem meghatározó igéje a megtérési igém: „Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra; úgy viaskodom, mint aki nem levegőt vagdos.” (1 Kor 9 , 26) Ez a Károli fordítás, mivel 1960-ban még nem volt új fordítás.
13-14 évesen, 1960-ban, a római olimpia alatt tértem meg. Ez az ige hangzott – most már interneten is beazonosítottam az olimpia idejét – abban az évben szept. 4-én, vasárnap az érsekcsanádi református templomban. Az igehirdető édesapám volt. Akkorra már „beérett” a sok hallgatott ige, ill. Isten ébresztő szeretete, tisztában voltam azzal, hogy mit jelent megtérni, és szerettem volna is. Az az igehirdetés a sportbeli érdeklődésemen túl arra a szorongató kérdésemre is válasz volt, ami gyermekfejjel is problémát jelentett: Minden elmúlik, nincs semmi amire úgy ráállhatnék, hogy ne kelljen azt mondani, ez is elmúlt. Édesapám az aktuális sporteseménnyel indított, de hamar rátért az örökkévaló versenypályára, mégpedig olyan világosan, hogy az félreérthetetlen volt számomra. Az istentiszteletet követően is foglalkoztatott, délután pedig édesapám kérdésére, hogy „nem szeretnél erre a versenypályára átállni?” – egyértelmű „de igen, nagyon is” választ adtam. Együtt imádkoztunk, és én átéltem, hogy „átmentem a halálból az életre”. Máig is világos számomra, hogy ez volt a megtérésem eseménye.
M.T.A.: Milyen teológiai, kegyességi ágazatok léteztek akkor a magyar keresztyénségen, illetve a Református Egyházon belül, amikor Tamás bácsi teológus volt, illetve amikor elkezdte a lelkészi szolgálatot?
V.T.: 1965-70 között végeztem a Teológiát. Akkor Budapesten Joó Sándor, Gyökössy Endre és Farkas József voltak a legismertebb lelkipásztorok. Mindegyiküket hallgattam, és Ablonczy Dánielt, elsősorban bibliaórákon Kispest-Rózsa-téren. – Ma már könnyebb látnom, hogy Joó Sándor klasszikus hívő igehirdető volt, akit ha megláttunk a szószéken kreolos bőrével és görög metszésű arcával, már akkor tudtuk, hogy „Isten a helyén van, az ige mélyen hat, és nekünk csak követni kell Jézust”. 25-30 perces igehirdetéseinek minden mondata kidolgozott, nyugodt, határozott módon hangzottak. Gyökössy Bandi bácsi számomra lenyűgöző volt, és a példákkal teletűzdelt igehirdetési stílusa megragadott. Közvetlen stílusa olyan volt, mintha nem is kegyes beszéd hangzott volna, hanem beszélgetős, érdekes előadás. Farkas Jóska bácsi egykor rendkívül hatásos evangélizátor volt. Talán 1946-ban írt az evangélizációról egy 16 oldalas „kézikönyvet”, amelynél ma sem tudnék jobbat találni. De amikor én hallgattam, akkor ő már nagyon messze járt a biblikus teológiától. A modern teológia mindig soron következő felfedezését vitte a szószékre, egészen odáig, hogy pl. egy evangélizációján saját fülemmel hallottam: „Tulajdonképpen csak két szóról tudjuk bizonyosan, hogy Jézus mondta: az ’Abbá’-ról és az ’Ámen’-ről”. Tőle hallottam a „mindenek üdvözülnek”, apokatastasis ton panton tanítást is. Ifjúsági bibliaórán rákérdezett, amikor az ige alapján tiltakoztunk ez ellen: „Testvérkéim! Olyan rosszul esne nektek, ha mégis így lenne?” Azt feleltem: „Ez jó kérdés volt.” Még egy igehirdetésben hangzó megjegyzése: „Olyan Istent nem ismerek, aki parancsot adott népek kiírtására!” Ezt a Kánaánita népek, ill. az aranyborjú utáni jelenet kapcsán jelentette ki.
Azért beszélek erről ennyit, mert ma már ezer százalékosan látom, hogyha a Biblia üzenetétől eltérünk a legkisebb százalékban is, dől minden. Számomra tíz év ment el ennek nyomán a lelkipásztori szolgálatban úgy, hogy bár nem fogadtam el, de tudat alatt lefékezett a bibliakritika ilyen mértékű hatása. Azt is nagyon komolyan kellene venni minden református lelkipásztornak, hogy esküt tettünk, hogy a Biblia és hitvallásaink szerint hirdetjük az igét. Már pedig a II. Helvét Hitvallás ezzel a mondattal kezdődik: „Hisszük és valljuk, hogy a szent próféták és apostolok mindkét szövetségbeli kanonikus írásai Istennek tulajdon igaz igéje, és elégséges tekintélyük önmaguktól van, nem emberektől. Mert Isten maga szólt az atyákhoz a szent írások által.” Ablonczy Dani bácsi Krisztust és váltságát a bethánista alapállással egyértelműen a megtérés, újjászületés evangéliumával hirdette. Ifjúsági heteken, felnőtt heteken és a gyülekezeti alkalmak során sokan tértek meg és szolgáltak hívő élettel a gyülekezetben.
Mindez, mintha kikerülése lett volna az eredeti kérdésnek. Pedig inkább a teológuskori helyzetet jellemzem vele. Mikor a teológiára jártam már régen, 1951-ben, betiltották a Bethániát és minden ébredési mozgalmat. De még szép számmal és sokáig éltek az egykori bethánista lelkészek és egyesületi tagok. Zömében ők hirdették Krisztus evangéliumát igazán, és belőlük éltek a gyülekezetek sokáig. Mármint a volt bethánista magból.
Aztán 1957-ben megkezdte biatorbágyi szolgálatát Trausch Liza néni. Először kicsiben, majd 20-30 fős, vagy még nagyobb létszámú heteken. Én erről mit sem tudtam. Sipos Álmos, a későbbi Biblia Szövetség főtitkára be-bejött a teológiára, szolgáló fiatalokat is keresett, akkor ő már megújult a torbágyi kapcsolat révén. A fent leírt hatások nyomán úgy tekintettem Álmosra, mint aki nem tartozom ehhez a lelkes – de az egyházon belül „nem szalonképes” – mozgalomhoz…
Teológus-időmben „gyűrűzött be” az ún. karizmatikus ébredés Magyarországra. A Teológián talán hárman voltak a mozgalom tagjai. Engem is hívtak összejövetelre. Ezeket Bereczki Sándor – ma a Mindenki Temploma igehirdetője – tartotta magánháznál. Mivel a legodaadóbb, leghívőbb teológusok közül mentek – nem ismervén a mozgalom teológiáját -, én sem akartam kimaradni, ha valami jót készített az Isten. De a tapasztaltak alapján és egyértelmű igei vezetést kapva nem csatlakoztam a mozgalomhoz.
Ezen kívül más ébredési mozgásról nem tudtam.
M.T.A.: A Református Egyházon belül – ha jól tudom – a mai “konzervatív oldal” gyökerei nem annyira a Sebestyén Jenő fémjelezte történelmi kálvinizmushoz – ami teológiájában ortodox kálvinista -, mint inkább a századforduló környékén létrejött Betánia Egylethez köthetők (1990 után Betánia CE Szövetség): tehát egy erősen megtérés-központú, teológiailag nem skolasztikus, ha úgy tetszik “pietista”, evangelizációs súlypontú vonulathoz. Mit érdemes tudnunk az egykori Betánia Egyletről – amit már Tamás bácsi is említett -, és az abban benne lévő ébredési személyek teológiai látásmódjáról, kegyességéről?
V.T.: Egyértelműen áldott mozgalomnak tartom, jóllehet csak a „haszonélvezője” lehettem, amint leírtam. Világos megtérés-központú igehirdetéssel szolgáltak, és fegyelmezett hívő életformát követelve vezették Szikszai Béni bácsi és a vezetők. Nyílván mai megítélés szerint sok mindenben „törvényeskedőnek” mondható a mozgalom, de egyre inkább azt látom, ahogy idősebb leszek, hogy most pedig nagyon „laza” a hívők magatartása…Mindenképpen élő hitű emberek alkották, akik egész szívükkel Krisztust kívánták követni. Ha formáiban nem is, de tartalmában ugyanazt követem én is, és a pietista, valamint a puritán mozgalmak nyomvonalán határozom meg álláspontomat.
M.T.A.: A másik konzervatívabb vonulat a jóval későbbi, és a már említett Trausch Erzsébet, “Liza néni” személyéhez köthető biatorbágyi misszió, vagy “ébredés”. Ha jól tudom, Liza néni nem református, hanem evangélikus volt. Mi jellemezte ennek az ébredésnek, vagy missziónak a “teológiáját”, teológiai látásmódját, kegyességét?
V.T.: Valóban, evangélikus tanárnő volt Liza néni. A 80-as évek elején kerültünk kapcsolatba Torbággyal, és olyan megújulást hozott személyes életünkben feleségemmel, amelynek nyomán két gyülekezet – Fót és Fasor – ébredése bontakozhatott ki. Az akkori „langyos” református egyházi életben az evangélikus igehirdető képviselte egyértelműen a Heidelbergi Káté 2. kérdés-feleletének üzenetét: „Hány dolgot kell tudnod avégett, hogy ebben a vigasztalásban boldogul élhess és boldogul halhass meg? – Hármat: először, hogy mily nagy az én bűnöm és nyomorúságom; másodszor, hogy mily módon szabadít meg Isten minden bűnömből és nyomorúságomból; harmadszor, hogy milyen hálával tartozom Istennek e megszabadításért.” BŰN, KRISZTUS, KERESZT, és ÚJ ÉLET!!! Valójában „visszataláltam” a megtérésemkor kapott ösvényre, és innen kezdődően újra tanultam a „lelkipásztorkodást” azoktól a társaktól, akik szintén megújultak a torbágyi heteken. Életem legszebb hetei ezek a nyári lelkipásztori csendeshetek voltak.
M.T.A.: Korábban készítettem egy interjút Bagi Laci bácsival, református lelkésszel (aki a karizmatikus ébredésben részt vett), aki a reformátusságon belüli ébredések kapcsán említette, hogy az “első ébredés” a Betánia CE szervezethez köthető. Említette, hogy akkoriban, amikor indult a Betánia, az intézményes egyház elég elutasító volt vele szemben. Jóval később jött a karizmatikus ébredés, amellyel szemben viszont már az egykori betánisták, vagy a Betániához köthetők léptek fel elutasítólag, míg az intézményes egyház részéről nem tapasztaltak olyan ellenállást. Miért történhetett így? Hogy lehet, hogy két ébredési mozgalom képviselői ennyire egymásnak feszültek?
V.T.: A kezdeti időkben különösen is úgy mutatta magát az ún. karizmatikus ébredés, mintha ezzel megújulna minden. Évtizedek során kiderült, hogy „nem hozta meg” azt a nagy eredményt, mintha valami többet adott volna, mint a benne nem résztvevő, de odaadóan Krisztust követő szolgálattevők élete. Ráadásul az ellenállást fokozta, hogy akik nem voltak a mozgalomban, azok teológiailag is több ponton bibliátlannak tartottuk a gyakorlatukat: pl. az elején a belépő mindenkinek a „nyelvekenszólás” volt…azután a Szentlélek-keresztsége, mintegy második áldás, szintén ellenkezett felfogásunkkal, de sorolhatom a neuralgikus pontokat…Ők tántorítatlanul ragaszkodtak „élményeikhez”, „feltöltődtek” – ahogyan ma is mennek a mozgalom tagjai pszichésen is feltöltődni… Ma már sokat csendesedett ez a „vihar”, és látható, hogy az ún. karizmatikus közösségekben is megtérnek az emberek, hitben járnak. Én számos ilyen lelkipásztorral is jó kapcsolatban vagyok, de a gyülekezetünkbe nem kívántuk a „mozgalmat” beengedni, mert az volt a tapasztalatunk, hogy ifjúsági órán, bibliaórán egy idő után már nem Krisztus volt a beszélgetés közepén, hanem hogy kinek van igaza… és hogy mindenkinek ezt kellene követni, ha igazán mélyebb hitben szeretne járni.
M.T.A.: Tamás bácsi szerint melyik része az a keresztyén evangéliumnak, amelyet egy mai, nem egyházi kötődésű, szekuláris embernek a legnehezebb elmagyarázni? A keresztyén üzenet mely részével szemben mutatnak általában a legnagyobb ellenállást, mit képesek a legkevésbé elfogadni, még ha értelmileg fel is fogják, és meg is értik?
V.T.: A nem egyházi kötődésű, szekuláris emberekkel sokszor könnyebb megértetni a megváltás üzenetét, mint az évtizedek óta templomos gyülekezeti tagokkal. Természetesen áll a tétel: „A keresztről való beszéd bolondság” a világ számára… de aki bajban van, és segítséget keres, – különösen ha gyökeres változást észlel a környezetében élők életében – jön és utána néz, hogyan kaphat segítséget. Ha bűnlátásra jut, akkor egyértelműen megragadja a szabadítást. De ezt ki kell várnunk, mert olyan csoda az evangélium, hogy azt ha értelmileg fel is fogja valaki, csak Isten csodájaként, ajándékaként ragadhatjuk meg.
M.T.A.: Tamás bácsi szerint az evangélium mely részét élik meg a legkevésbé már újjászületett, keresztyén hívők? Melyik része az, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, vagy mely része az, amit hajlamosak vagyunk félreérteni?
V.T.: Az újjászületés, megtérés üzenete egyre világosabban hangzik. De a folytatás már nehezebb ügy. Ha megtér valaki, „beérkezik” az üdvösségbe. De csak megszületett „csecsemő” az új életére nézve. A megszentelődés útjáról kell sokkal többet mondanunk. Az utóbbi években a kegyelem túlhangsúlyozása – amit persze nem lehet eléggé hangsúlyozni!!! – és a bűn-kérdés olyan megközelítése, hogy ne foglalkozz vele, hiszen Isten kegyelmes, „laza” hívő élethez vezet. Ez világmozgalom. Így a Krisztusban kapott lehetőségeknek csak kis részét éljük meg, „leszázalékolt” hívő életet élünk. A hívők tanítása ugyanolyan fontos, mint a nem hívők hitre segítése.
M.T.A.: Tamás bácsi szerint a keresztyén üzenetnek melyik része az, amit az igehirdetők ma sajnos nem hangsúlyoznak, pedig kellene, vagy jobban kellene?
V.T.: Még mindig nem elég világos a szószékeken általában a megtérés, újjászületés hirdetése. Persze ehhez a lelkipásztoroknak is előbb újjá kell születniük. Istennek hála, egyre több olyan fiatal lelkipásztorral találkozom, aki új életben jár, és szeretné hirdetni is. – De ez az egyik fele az üzenetnek. Az előző kérdésre adott feleletemben benne van a másik fele is.
M.T.A.: A protestánsok közül az evangélikus, illetve református egyházakban az egyháztagokat rendszerint már csecsemőként megkeresztelnek. Ideális esetben a kisgyerekek már az anyatejjel magukba szívják az evangéliumot. Példamutató, a krisztusi irgalmasságot tükröző szülők gyermekei már nagyon korán megtapasztalhatják a megtérés csodáját. Tamás bácsinak milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban? Elvileg nálunk, reformátusoknál a konfirmáció hiterősítő funkcióval bír, illetve a konfirmáció során valljuk meg nyilvánosan a hitünket. Ez azonban tudatosságot kíván a konfirmandusok részéről. Hogyan lehet azt kikutatni, megtudni, hogy 12-13-14 éves fiatalokat valóban újjászült-e már Isten Szentlelke? Ez azért lényeges kérdés, mert a csoportunk református és baptista tagjai között szóba szokott jönni az ezzel kapcsolatos eltérő álláspont. Hogyan lehet a csecsemőkeresztség érvényességét teológiailag és tapasztalatilag igazolni? Van “előnyük” Tamás bácsi szerint a hívő ker. családban felnővő gyermekeknek? Illetve mi lenne Tamás bácsi érve azokkal szemben, akik azt állítják, hogy még ha hívő családban is nő fel valaki, akkor is várni a keresztséggel addig, amig tudatosan, saját akaratából nem köteleződik el Krisztus mellett.
V.T.: Amint mondtam, egyértelmű számomra, hogy 14 évesen már megtértem. Soha nem kérdőjeleződött meg bennem ez a kérdés. Megújulásra – olyan alapvetőre is, mint amit átéltem Torbágyon – újra és újra szükség van. A gyermekmegtéréseket Isten komolyan veszi. De az a tapasztalatom, hogy nagy a „csecsemőhalandóság” ezen a téren. Különösen, ha kisgyermekkorban tér meg valaki, ifjan, felnőtten meg kell a döntését újítani.
Mindenképpen nagy ajándék, ha valaki kisgyermekkorától hívő környezetben növekedhet. „A hit hallásból van.” (Rm 10 , 17) Ugyanakkor „immunissá” is válhat… sok hívő szülő gyermeke „tör ki” és hosszabb évek, évtizedek kellenek, hogy igazán megtérjenek – ha megtérnek. A Fasorban a felnőtt konfirmandusok csoportja volt a legélőbb terület a misszióban. Mivel nem kötöttük feltételhez, pl. csak akkor esketjük stb., így azok jöttek, akik szomjaztak. Élmény volt foglalkozni velük. Belőlük lett a legtöbb élő hitű gyülekezeti tag. Magamban csendben megjegyeztem: milyen jó, hogy 13-14 évesen nem konfirmáltak, mert akkor erre a tanfolyamra nem jönnének. De azt is figyeljük meg, hogy a hívő környezetben felnőtt gyermekekből jóval több a hitre jutott, mint a világból be-betérő „tékozló fiú”.
A keresztséggel kapcsolatban az a véleményem, hogy nem kell túlhangsúlyozni. Természetes, hogy hit és keresztség lenne a sorrend… de nem egyenlő hangsúly vetül a kettőre. Egyértelmű, hogy a HIT a döntő. Ezért, aki a keresztséggel túlontúl vitát támaszt, hangsúlyeltolódást követ el. Ha gyermekként megkereszteltek, kaptam egy kitöltött csekket, amelyet nekem kell „aláírnom”… Ha felnőttként hitre jutok, ezt a keresztséggel megpecsételem. A népegyházi helyzetben értsük meg, hogy nem steril környezetben végezzük a szolgálatot… vigyázzunk, hogy a lényegről el ne tereljük a hangsúlyt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a keresztség lényegtelen. De a gyermekkeresztség-
M.T.A.: Tamás bácsi szerint a megtérés mennyire pontszerű? Teológiailag egyértelmű, hogy az újjászületés egy pillanat alatt megy végbe. Ennek emberi oldalról való megtapasztalása mennyire elvárható? Gondolok itt olyanokra, akik keresztyén családban nőttek fel, és csak arra eszméltek, hogy már Krisztust követik. Azért kérdezem, mert nemrég készítettem interjút egy baptista lelkipásztorral, aki nehezményezte, hogy sok református nem tudja megmondani, hogy mikor tért meg.
Én is találkoztam emberekkel, akik nem tudták a megtérésük időpontját megmondani, de meg voltak térve. Mivel a megtérés emberi oldala egy akarati döntés, ezért általában ezt a tényt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. De még ebben az esetben is mindenki életében egy folyamatról van szó. (Pál apostol életében is!) Ha valaki tényleg követi Krisztust, és látjuk az új élet jeleit az életében, de nem tudja megmondani, mikor tért meg, az élő hitben van. De ebben az esetben azt mondom, hogy „flörtöl” Jézussal. Azaz nem kötött „házasságot”, „szövetséget” a Róma 10:10 szerint: „Mert szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk, és szájjal teszünk vallást, hogy üdvözüljünk.” Ezt a házasságkötéshez hasonlíthatom. Nem akkor szeretem meg a társamat, amikor feleségül veszem, vagy hozzá megyek. Mégis kinyilvánítom döntésemet ország-világ, sőt a mennyeiek és a démonvilág felé is, társam és magam felé is. Ha megkérdezik: „Nős vagy, házas vagy?” Nem kérdés. Tudom. Ha megkérdezzük: „Hitben vagy?” Az emberek el kezdenek magyarázkodni… Egy 86 éves asszonytestvér kérdezte tőlem: „Nem tudom, élő hitben vagyok-e. Megtértem, új életem, üdvösségem van-e? Néha úgy érzem, teljes a bizonyosságom, máskor meg bizonytalan vagyok.” Megkérdeztem: „Látja a bűneit?” „Nagyon is… évtizedek óta igét olvasok, aláhúzom stb.” „Elhiszi, hogy Jézus érte is meghalt?” „Hát hogyne hinném?!” „Akkor ‘flörtölni’ tetszik Jézussal.” „Hogy érti ezt?” -kérdezte. „Úgy, hogy Kati néni nem kötötte meg a „házasságát” az Úrral.” „Mit tegyek?” „Mondja utánam az imát, de csak azt, amivel egyetért.” „Megkötöttük” a szövetséget, szájjal is kimondta, hogy egész szívével Jézusé kíván lenni… Az lett a következménye, hogy egyértelmű békességet nyert az üdvössége felől. Ha nem beszélgettünk volna, neki akkor is üdvössége volt, hiszen hitt Jézusban, mint Megváltójában, de az életét belső bizonytalanságban élte volna le.
M.T.A.: Az utolsó téma: a magyar evangéliumi oldalon körülbelül egy éve egy komoly teológiai vita bontakozott ki. Egy független, felekezethez nem tartozó kisegyház vezetői azt kezdték hirdetni, hogy a “helyettes engesztelés” téves nézet, mert szerintük ez arról szól, hogy az Atya csak úgy bocsáthat meg nekünk, hogy – előtte – szüksége van a Fia szenvedéseire, ütlegelésére. Azt állítják, hogy milyen megbocsátás az, amikor valaki csak úgy engesztelődik ki, hogy előtte meg kell büntetni valaki mást, vagy “el kell verni valami máson a port.” Szerintük megdöbbentő az, hogy Jézusnak az Atya bűnök feletti haragját kellett elhordoznia. Mit gondol erről Tamás bácsi, hogyan lehetne erre reagálni?
V.T.: Remélem, hogy ez a vita nem komoly. Aki a Szentháromság Istenben hisz, az tudja, hogy Isten helyettünk fizette ki a váltságdíjat. Valakinek ezt a büntetést el kellett hordoznia. Vagy nekem, vagy Neki! – Mert az élet csak akkor marad fenn, ha a törvények a helyükön vannak. Gravitáció és millió más törvény… de a lelki törvények is. Márpedig az egyik legfontosabb lelki törvény, hogy „A bűn zsoldja a halál” (Róm 6,23). Ha Isten szemet huny efelett, vagy eltörli, az olyan, mintha a gravitációt kivenné, azaz az élet egyik faktorát… Ha meghagyja így, akkor mindnyájan elveszünk. Itt jön az evangélium: Isten a bűnöm és büntetésem közé odaállította Jézus keresztjét! A bűn zsoldja a halál, de nem rajtam csattan, hanem Ő állt be helyettem… A törvény is áll, és én is megszabadulok, ha ezt hittel elfogadom.
Ezek a „szőrszálhasogató” viták azért is vannak, mert Isten hatalmas dolgait töredékesen tudjuk megragadni… és sokszor okoskodunk ahelyett, hogy végeznénk a missziót.
M.T.A.: Némelyek azt mondják, hogy a megbocsátás nem kíván semmilyen árat – mármint Isten részéről sem.
V.T.: Hihetetlenül nagy árat kívánt: Jézust. Én tőlem nem kíván, hát még szép. Ingyen van.
M.T.A.: Igen, de – hangzik az érvelés – Jézusnak nem kellett semmilyen ún. igazságot kielégíteni, csak bement az ellenség táborába és végrehajtott egy túszmentő akciót.
V.T.: De akkor miért van az igében, hogy Isten haragja alatt vagyunk, illetve voltunk. Miért nem csak azt olvassuk, hogy Jézus a Sátán hatalmából kiszabadított? Világos, hogy átvitt Krisztus a saját országába, de ez csak a következmény. Tele van a Biblia azzal, hogy az Isten haragja marad azon, aki nem enged a Fiúnak, aki nem hisz. Ha az igét egy grammra is eltoljuk akármelyik irányba -, és nyilván mindenki eltolja egy picit, mert olyan ember nincs, aki tökéletes, de mégiscsak más, ha egy határon belül, és úgy, hogy engedem, hogy jobbra tanítsanak -, akkor annak hosszabb távon súlyos következményei lesznek. Minden borulni fog.
Itt drámát látunk magunk előtt. Amikor azt mondja Jézus a kereszten, hogy „én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”, akkor ezzel a drámával szembesülünk. Aki nem tudja ezt elfogadni, az vegye ki ezt az igét a Bibliájából. Vagy amikor Jézus vért verejtékezve könyörög, hogy „Atyám, ha van egy mód, múljon tőlem el ez a pohár.” Ez nem arról szól, hogy „én a hatalmas Herkules, bemegyek az ellenség táborába, és szedegetem ki, dobálom ki a foglyokat, és akkor nyertünk, hurrá.”
Egyébként ez az egész téma – amint már utaltam rá – összefügg a kegyelem újraértelmezésével, ami most az egész világon elterjedt. Ez az „újhullámos” kegyelem értelmezés, hogy „hagyd a bűneidet, nem kell ezzel foglalkozni…”. Mindezek a megszentelődés oldaláról teljesen padlóra teszik a teológiát és a hitet. Miközben persze, hogy nem kell átmennünk görcsös törvényeskedésbe, hanem hálából, az életem Istennek odaszánva az Uramat és Megváltómat szolgálom. Körbe kell nézni: ez a helytelen hangsúly vezet oda, hogy egy idő után ötgyerekes szolgáló házaspárok elválnak. De mindez csak következménye annak, hogy fellazult az egész igei erőtér. Korábban én is ráfáztam erre, tehát nem felülről beszélek.
M.T.A.: Köszönjük a beszélgetést!
Lásd korábbi beszélgetéseinket:
- beszélgetés Bagi László református lelkésszel
- beszélgetés Szeverényi János evangélikus lelkésszel