6
febr
2019

A halál utáni élet evangelikál nézete Martyn Lloyd-Jones értelmezésében / interjú

A halál minden ember számára nehéz kérdés. Egy olyan dolog, amivel előbb-utóbb szembesülnünk kell. Szeretteink, barátaink, közeli és távoli ismerőseink koporsója fölött óhatatlanul eszembe jut saját végünk is. De keresztyénként mihez kezdünk a halál félelemetes, bizonytalan tényével? Mi a halál utáni élet evangelikál értelmezése? Erről beszélgettem Márkus Tamás Andrással. A beszélgetésben az egykori neves walesi evangelikál/evangéliumi igehirdető és teológus, Martyn Lloyd-Jones igehirdetései és tanítása alapján keressük a válaszokat kérdéseinkre.

Muzslai-Bízik Bencze: – Talán az egyik legégetőbb kérdésem: Miután újjászülettünk miért kell meghalnunk?

Márkus Tamás András: – LIoyd-Jones szerint a válasz az, hogy a testi halál a bűneset következménye. Arra hívja fel a figyelmet, hogy sok keresztyén számára ez kényes kérdés. Nem értik, miért kell egy Krisztusban hívő embernek is elszenvednie a testi halált. Azt még elfogadják, hogy – ahogy az Írás fogalmaz – a bűn zsoldja a halál, beleértve a fizikai halált is, de azzal nehezen tudnak megbarátkozni, hogy miután bűnbocsánatot nyertek, megigazultak és megbékültek az Istennel, meg kell halniuk. A kérdés jogos, hiszen azt olvassuk a Római levélben, hogy „nincs többé kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztusban vannak” (Róma 8,1). 

MBB: – De akkor miért kell mégis meghalnia egy keresztyénnek? 

MTA: – Ez valóban fontos kérdés, és még tovább részletezhetjük. Vannak, akik hasonló módon érvelnek, amikor azt állítják, hogy egy keresztyénnek soha nem szabadna megbetegednie, hiszen – mondják – Jézus Krisztus a kereszten a bűn következményeitől is megszabadított minket, nyilván ebbe beleértendők a testi betegségek is. LIoyd-Jones bölcsen utal arra, hogy ez az érv jelenik meg számos gyógyító mozgalom és szekta „teológiájában”. Azt állítják, hogy a testi gyógyulás Krisztus helyettes engesztelésének, áldozatának szerves része. Érveik alátámasztására általában a Máté 8,17-et idézik. Itt Máté maga is idéz, mégpedig az Ézsaiás 53,4-et. Itt azt olvassuk, hogy Krisztus hordozta el a betegségeinket is. Erre a versre alapozva állítják: amikor Krisztus meghalt a kereszten, a bűn következményeit is megsemmisítette. 

LIoyd-Jones szerint az előbb említett két nézetet együtt kell tárgyalni, mert így még nyilvánvalóbbá válik, hogy Krisztus kereszthalála ilyen értelemben nem jelent gyógyírt a halálra. A hívő keresztyéneknek a testi halált ugyanúgy el kell szenvednie, mint a hitetlen embernek (lásd Róma 8,23). 

Valóban a keresztyén reménység része, hogy a hívő keresztyén teste megszabadul a haláltól, a bűntől és a betegségektől. Ezek LIoyd-Jones szerint mind ugyanabba a kategóriába tartoznak. Meg kell azonban értenünk, hogy Istennek úgy tetszett, hogy a betegség, a halál és a bűn bizonyos értelemben továbbra is megmaradjon – igen, még a keresztyének életében is. Isten, ha úgy akarta volna, rögtön tökéletessé tehetett volna minket. A fizikai halál és minden betegség egy szempillantás alatt megszűnhetett volna, de Isten nem így döntött. A Szentírás tanítása teljesen világos: Krisztus helyettes bűnhődésének félreértése mind a betegségeket, mind a halált illetően, ha valaki minden további nélkül kijelenti, hogy Jézus a kereszten a bűn minden következményét rögtön eltávolította. 

MBB: – Az vitán felüli tény, hogy a keresztyén élet lényeges eleme a megszentelődés; és a megszentelődéshez szervesen hozzátartozik a szenvedések, betegségek, és végül a fizikai halál elhordozása is. Viszont mégis ki kéne bontanunk, hogy ez miért van. 

MTA: – Igazad van Bencze. 

Sőt, LIoyd-Jones szerint ezek – adott esetben – Isten „fenyítésének” az eszközei is lehetnek, nézzük csak meg a Zsidó 12,3-13-at. Amit a zsoltáros ír a 119. zsoltárban, azt ma is kijelentheti egy keresztyén: „Minekelőtte megaláztattam, tévelyegtem vala: most pedig vigyázok a te szódra”, vagy „jó nekem, hogy megaláztál azért, hogy megtanuljam a te rendeléseidet.” (67. és 71. vers) Nem szabad megfeledkeznünk Pál apostolnak az úrvacsora ünnepléséhez kapcsolt figyelmeztetéseiről sem. Azt mondja, hogy azéret gyengültek meg és betegek sokan, mert nem vizsgálják meg magukat, a lelkiismeretüket. A betegség kétségtelenül Isten fenyítő eszköze. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden esetben, amikor megbetegszünk, szükségszerűen a bűn büntetéséről van szó. LIoyd-Jones szerint tehát egyértelmű – ha össze akarjuk foglalni az eddigieket –, hogy a betegség és a halál olyan eszközök Isten kezében, amelyek a megszentelődésünket munkálják. A keresztyének számára még a halálfélelem is áldás lehet, és az üdvösségüket munkálhatja. Vannak keresztyének, akik a világi sikerek hatására kezdenek elfordulni az Istentől, Krisztustól. Egyszer csak megbetegszenek, vagy látnak valakit meghalni és ez megrendíti őket. A halál látványa visszatéríti őket hűtlenségükből Istenhez. LIoyd-Jones azt írja, hogy Isten a testi betegséget és halált hasonlóképpen használja a megszentelődésünkben, mint ahogy azokat a népeket is felhasználta Izrael megszentelésében az egyiptomi kivonulás után, akik Kánaán földjén maradtak. 

MBB: – Értem. Tehát akkor mi a hívők helyes viszonyulása a halálhoz?

MTA: – LIoyd-Jones megállapít egy lényeges dolgot: bár a keresztyének is alá vannak vetve a testi halálnak, a halálra egészen más szemmel néznek, mint a hitetlenek. Miért? Azért, mert a hívő tisztában van azzal, hogy a halál után is él. Idézzük fel Pál apostol csodálatos gondolatait az 1Korinthus 15,55-57-ből: „Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?” Krisztusban tudjuk, hogy „a halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!” Ez nem jelenti azt – mondja LIoyd-Jones –, hogy a halálról könnyelműen, tiszteletlenül szabadna beszélnünk. Azt jelenti, hogy egyszerűen tisztában vagyunk azzal, hogy a halál fullánkját Jézus Krisztus helyettes bűnhődése, halála – és az, hogy betöltötte a törvény követelését –, eltávolította az útból. Ismerjük Pál apostol szavait, aki a „meghalást nyereségnek” tekintette. Azt mondta a Filippi levélben, hogy „vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél.” (Fil 1,23) A Jelenések 14,23-ban pedig ezt olvassuk: „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg.” 

MBB: – Az Ige alapján mi történik az emberrel a halál után?

MTA: Ennél a kérdésnél a halhatatlansággal szembesülünk. Nagyon sok vita folyik erről, és alapvetően a következő kérdések merülnek fel: halhatatlan az emberi lélek? Lényegénél fogva halhatatlan? Számos kötetet szenteltek a kérdésnek, de LIoyd-Jones szerint általában filozófiai nézőpontból tárgyalják a témát. 

Ő ellenben azzal kezdi, hogy leszögezi: a Biblia nem használja a „halhatatlanság” kifejezést az emberi lélekkel kapcsolatban. Tehát nem találunk a Szentírásban egyetlen olyan konkrét passzust sem, amely explicite kijelentené, hogy az emberi lélek halhatatlan. Ugyanakkor előítélet-mentesen olvasva a Szentírást, egyértelműen arra a következtetésre kell jutnia mindenkinek, hogy valamilyen értelemben mégiscsak halhatatlan a lélek. 

MBB: – Még milelőtt erre kitérnénk, elemezzük azokat, ekik ezt cáfolják. Ők milyen érveket szoktak felhozni a lélek halhatatlansága ellen? 

MTA: – Rendszerint a következő érveket szokták felhozni: utalnak az 1Timóteus 6,16-ra, amelyben azt olvassuk, hogy egyedül Istené a halhatatlanság. Felteszik a kérdést: lehet-e ennél egyértelműbben fogalmazni azzal kapcsolatban, hogy egyedül Istent illeti meg a halhatatlanság? Ez az állítás teljes mértékben megfelel a valóságnak, hiszen természet szerint kizárólag csak Isten lehet halhatatlan. De ez a tény LIoyd-Jones szerint nem zárja ki, hogy Isten ne tudna úgy döteni, hogy ezt az ajándékot – a halhatatlanságot – ne ajándékozza oda valamilyen formában az embernek is. Egyébként senki sem állítja, hogy az ember (az ember lelke) önmagától fogva, természet szerint birtokolná a halhatatlanságot. Nem. Akik a lélek halhatatlanságát hangsúlyozzák – tehát az emberi lélekkel kapcsolatos apostoli, reformátori és evangelikál nézetet képviselik –, azt állítják, hogy Isten végtelen bölcsességében úgy döntött, hogy az emberi lelket felruházza teremtésétől fogva az örök létezés „tulajdonságával”. Erre nem kényszerítette senki, mégis így tett. 

Ha össze akarjuk foglalni mindazt, amit eddig mondtunk, a következőképpen tehetjük: Isten az egyedüli létező, aki lényegénél fogva halhatatlan – tehát egyedül ő az, aki „jog szerint” halhatatlan –, de ezzel a tulajdonsággal mégis kitüntette az emberi lelket is. 

Léteznek egyéb ellenvélemények is. Vannak, akik azt mondják, hogy ha végigolvassuk az Ószövetséget, akkor nem fogunk találni egyetlen utalást, vagy összefüggő tanítást az emberi lélek halhatatlanságáról. Az egész téma az Ószövetségben „árnyékszerű”, bizonytalan. Utalnak a Prédikátor könyvére, amelynek szerzője a következőképpen fejezi ki bizonytalanságát: „Csak annak van reménysége, aki az élők közé tartozik. Többet ér egy élő kutya, mint egy döglött oroszlán” (Préd 9,4). Mintha ezzel azt akarná mondani, hogy a halálunk a vég, és vele együtt minden elmúlik, minden elveszik. Tehát – mondják – az Ószövetség tanítása szerint a halál az emberi élet (a fizikai testté csakúgy, mint az emberi léleké) vége minden szempontból. 

MBB: – Mi erre az általános apostoli, reformátori, evangelikál válasz? 

MTA: – A kijelentés progresszív, azaz a Szentírásban – ahogy haladunk előre az időben – egyre több minden tárul fel az ember halálával, halál utáni állapotával kapcsolatban is. Az Újszövetség e témát illetően is sokkal világosabb és egyértelműbb, mint az Ószövetség. A Szentírás célirányos tanulmányozásával meglátunk e témát illetően is egyfajta fejlődést, illetve annak egyre bővülő és részletesebb kifejtését. Ez nem azt jelenti, hogy korábban – az Ószövetség idejében – másban hittek volna. Először utalásokat találunk, majd pedig világosabb, érthetőbb megfogalmazásokat. 

A Szentírás tanúsága szerint egyedül Jézus Krisztus az, aki a feltámadása és „az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet” (2Timóteus 1,10). Ki kell hangsúlyoznunk, hogy ezek az igazságok utalások és jövendölések szintjén már jelen vannak az Ószövetségben is. Azonban Krisztus az, aki az örök életet és a lélek örökké létezését a maga teljességében a napvilágra hozta. 

Összefoglalva: nem állítjuk, hogy mindenhol, a Szentírás minden egyes részén ugyanolyan világosan jelenik meg e tan, de tény, hogy jelen van mindenhol. 

MBB: – Az Ószövetség például egyértelműen beszél egy helyről, a Seolról. 

MTA: – Valóban. Ez egy olyan hely, ahova a halottak kerülnek. Az Ószövetség tanítása szerint tehát a halál nem a vég – a halottak igenis tovább léteznek és minden ember – a jók és a rosszak egyaránt – a Seolba kerülnek, illetve a görög megfelelőjét használva, a Hádészba. 

De ez még nem minden. Bizonyos ószövetségi kijelentések egészen világosan beszélnek a lélek halhatatlanságáról. A 16. zsoltár 10. és 11. verseiben olvassuk: „mert nem hagysz engem a holtak hazájában, nem engeded, hogy híved leszálljon a sírba. Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon.” Ehhez hasonló erőteljes és világos ószövetségi referenciából több is van. 

Jób könyvében olvassuk: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, és ha ez bőröm szertefoszlik is, testem nélkül is meglátom az Istent” (Jób 19, 25-26). 

A 73. zsoltárban ugyancsak világos utalást találunk a lélek halhatatlanságára, amikor arról beszél a zsoltáros, hogy bizalmát az Úrba veti és senki más nem lehet istene: „Tanácsoddal vezetsz engem, és végül dicsőségedbe fogadsz” (24.vers). 

Léteznek olyan kötetek is, amelyek rendszerezik ezeket az igehelyeket. LIoyd-Jones szerint ezek közül az egyik legjobb a Salmond-féle (lásd: S.D.F. Salmond, The Christian doctrine of immortality, 1897).

MBB: – Még milyen más bizonyítékokat emleget Lloyd-Jones? 

MTA: – Az egyik legfontosabb: a halott-idézésre vonatkozó ószövetségi tiltás. A Törvény egyértelműen megtiltja, hogy az őseink, már elhalálozott emberek lelkeit megidézzük, és hogy kérdezősködjünk tőlük. Gondoljunk az „endori halottidéző”, vagy ahogy mások ismerik, az „endori boszorkány” történetére. Ez a nő – a bibliai narratíva szerint – képes volt a tragikus sorsú Saul király ráhatására megidézni Sámuel prófétát a halottak birodalmából. Az Ószövetségben nem véletlenül szerepelnek a spiritizmus, illetve a spiritualizmus elleni határozott tiltások. LIoyd-Jones szerint ezek a tiltások bizonyítják a lélek halhatatlanságát. Ha az emberi lélek a halál után megszűnne létezni, ezekre a tilalmakra nem volna szükség. 

MBB: – Térjünk át az Újszövetségre. Ott milyen tanítást találunk a témáról? 

MTA: – A Lukács 12-ben azt olvassuk, hogy igazából nem attól kell félni, aki képes a testet elpusztítani, hanem attól, aki a lelket kárhozatra tudja vetni. E figyelmeztetés alapján egyértelmű, hogy míg a fizikai test elpusztulhat, a lélek tovább létezik. De LIoyd-Jones szerint említhetnénk Jézus színeváltozását is (= megdicsőülését), ahol Mózest és Illést látjuk magunk előtt, ahogy az Úrral beszélnek. Ebből a jelenetből egyértelműen következik, hogy Mózes és Illés haláluk után is éltek (Máté 17,1-8). 

Ne felejtsük el, mint mond az Úr: “Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene? Isten pedig nem a holtak Istene, hanem élőké” (Máté 22,32). Habár Jézust is a feltámadásról kérdezik, a válasz alapján teljesen világos, hogy a régen elhunyt Ábrahám, Izsák és Jákob – valamilyen formában – még mindig élnek, hiszen Isten még mindig istenük. 

Beszédes a Lukács 16-ban szereplő történet is, a gazdagról és a szegény Lázárról szóló perikópa. Lázár „Ábrahám kebelére”, a gazdag ember pedig a pokolra kerül. Mindkettő tovább létezik: habár fizikai értelemben halottak, de teljes mértékben aktív mindkettő. Tudatos állapotban vannak, tehát – valamilyen módon – megmaradt az érzékelésük, látnak és hallanak. A gazdag aggódik maga miatt, Lázár pedig élvezi a mennyei örömöket. A halál tehát – következtet LIoyd-Jones – semmiképp sem a vég.

MBB: – Erre a történetre később még visszatérünk, de most egy gyors kérdés, ami idevág. Mi történik a halál és a feltámadás közötti időszakban azokkal, akik már elhunytak? 

MTA: – A köztes állapotról szóló tanítás (ld. status intermedius) éppen ezzel foglalkozik. A római katolikus tanítást nem tárgyalja LIoyd-Jones azon egyszerű oknál fogva, hogy semmiféle bibliai alapja nincs. A tisztítótűz azon tanok egyike, amelyeket a Római Katolikus egyház fűzött a bibliai kijelentéshez. 

De léteznek egyéb téves elképzelések is a köztes állapottal kapcsolatosan. Sokan úgy gondolják, hogy valamiféle ködös, homályos állapotban léteznek tovább a lelkek. Az ókori görög és római irodalmat olvasva valóban valami ilyesmit látunk – egyfajta nehezen meghatározható, körülírhatatlan, homályos állapotban való létezést. A bibliai kijelentéstől azonban ez is távol van. 

Mások azt gondolják, hogy a hívők és a hitetlenek lelkei a testi halál után közös helyen tartózkodnak, a Hádészban, illetve a Seolban, ahol két külön hely van fenntartva az igazak és a hitetlenek számára. Az egyik Ábrahám kebele, a másik pedig a szenvedések helye. Ezen tovább el lehetne időzni, de LIoyd-Jones szerint nem érdemes. A probléma abból fakad, hogy a Seol kifejezés több, egymástól eltérő dolgot is jelölhet. Sokszor egyszerűen csak a „sír” szinonimája, valamikor pedig egyszerűen a halál állapotát jelölik vele. Más esetekben viszont a büntetés helyére utal, ahová a hitetlenek lelkei kerülnek. 

MBB: – Mi a helyzet a lélekalvásról szóló tanítással? 

MTA: – Erről téves elképzelésként beszél LIoyd-Jones. A lélekalvás képviselői szerint a halál pillanatában az ember egy, leginkább az öntudatlan alváshoz hasonlítható állapotba kerül, és ebben is marad egészen a feltámadásig. 

Állítólag léteznek olyan bibliai passzusok, amelyek alátámasztják ezt az elképzelést. Szokták idézni az 1Korinthus 15,51-et: „Íme, titkot mondok nektek: nem fogunk ugyan mindnyájan meghalni, de mindnyájan el fogunk változni.” Ugye itt Pál apostol arról beszél, hogy akik Krisztus visszatérésekor még élnek, azok nem fognak előbb meghalni, és aztán feltámadni, hanem rögtön elváltozik a testük – a halandó testük halhatatlanná, dicsőséges testté változik. Ezekre mondja – akik Krisztus visszatérésekor még életben lesznek –, hogy ők már nem fognak elaludni, tehát nem fognak meghalni. E sorokból sokan arra következtetnek, hogy Pál szerint akik meghaltak, tehát „elaludtak”, azok most alszanak – valamiféle öntudatlan, alvó állapotban vegetálnak. A 115. zsoltárt is felhozzák bizonyítékként: „Nem a halottak dicsérik az Urat, nem azok, akik a csend honába tértek” (17. vers). Tény, hogy hasonló kifejezésekkel találkozhatunk az Ószövetségben.

De aki a lélekalvást képviseli e szakaszok alapján – mondja LIoyd-Jones –, az teljesen félreérti a Szentírást. A Biblia ugyanis egyértelműen a halál és a feltámadás közötti, tudatos létezést tanítja. Ez egy bibliaértelmezéssel kapcsolatos igazságra is felhívja a figyelmünket: nem szabad izolált kijelentésekre építeni a tanítást. A lélekalvás képviselői kiragadják a kontextustból az 1Kor 15,51-et, ugyanakkor teljesen egyértelmű a szakasz alapján, hogy a halálról beszél Pál, mintha azt mondaná: „nem fog mindenki meghalni, mert azok, akik még élnek Krisztus visszatérésekor, azoknak anélkül, hogy előbb meghalnának, halandó testük halhatatlanságot ölt magára.” Ez „elalvás” eufemizmus, szépítő kifejezés a halálra vonatkozóan. 

MBB: – Milyen bibliai történeteket tudnál felhozni annak alátámasztására, hogy a lélek teljesen tudatos létmódban fog tovább létezni?

MTA: – Erről egyértelmű passzusok beszélnek.

LIoyd-Jones először a megdicsőülés hegyén történteket állítja elénk. Erről a jelenetről beszéltünk már. Az Úr Jézus Mózessel és Illéssel beszélget. Ez nem metafora. Ez egy valódi esemény. Nyilvánvalóan tudatos állapotban volt Mózes és Illés is. Nem „aludtak”, várva öntudatlanul a feltámadásra. 

A már említett gazdag és Lázár története ugyanerre utal. Amint már mondtuk, mind a gazdag ember, mind Lázár haláluk után tudatosan léteznek tovább. Ha nem így lenne, nem lenne értelme a történetnek. Ha ez a történet nem valóságos, az „erkölcsi” mondanivaló, vagy „lelki” üzenet is elpárolog. Az egész történetnek akkor van értelme, ha valódi eshetőségről beszél: a gazdag ember nem csak hogy létezik, hanem tudatában is van annak, hogy testvérei, rokonai még életben vannak. Nyilvánvalóan Lázár is tudatosan létezik, egyébként nem akarná, hogy visszatérve az életbe figyelmeztesse rokonait a rájuk váró szenvedésekre. 

De LIoyd-Jones szerint az, amit Jézus mond a bűnbánó latornak, még meggyőzőbb érv a halál utáni tudatos létezésre: „még ma velem leszel a Paradicsomban” (Lk 23,43). Ez a téma szempontjából ismét kulcsfontosságú szakasz. Ne feledkezzünk meg Pál kijelentéséről sem: „De bizakodunk, és inkább szeretnénk elköltözni a testből, és hazaköltözni az Úrhoz” (2Korinthus 5,8). Ezek az igeversek ismét csak az Úr jelenlétében való tudatos létezésre utalnak. Még kifejezőbb talán, amit a Filippi levélben ír: „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség.” (Fil 1,21) A 23. versben így fogalmaz: „Szorongat ez a kettő: vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél.” 

Nem lehet úgy érvelni, hogy „sokkal jobb nem tudatos, alváshoz hasonlítható állapotban létezni.” Ezen igék alapján ez egyszerűen nem állja meg a helyét, hiszen mi lehet jobb annál, hogy a hívők tudatosan élvezik az Urukkal való közösséget? Valamiféle öntudatlan állapotban való továbblétezés nem lehet jobb alternatíva. A halál utáni tudatos létezés azt jelenti, hogy szemtől szemben szemléljük majd Urunk dicsőségét. 

További érv a Jelenések 6,9.10. Mit látunk itt? Egy mennyei jelenetet. A vértanúknak – tehát azoknak, akiket üldözés során öltek meg – a lelkei a mennyei trónus körül állnak: “És amikor feltörte az ötödik pecsétet, láttam az oltár alatt azoknak a lelkét, akiket az Isten igéjéért öltek meg, és azért a bizonyságtételért, amelyet megtartottak. És hatalmas hangon kiáltották: Urunk, aki szent és igaz vagy, meddig nem ítélsz, és meddig nem állsz bosszút a mi vérünkért azokon, akik a földön laknak?” Ennek a kijelentésnek semmiféle relevanciája nem volna, ha nem a színtiszta valóságot tükrözné. 

LIoyd-Jones úgy summázza az érvelését, hogy kijelenti: nagyon sok ilyen igehely van, ami bizonyítja, hogy a „lélekalvásról” szóló tan téves és bibliátlan. A lélek tehát nem alszik. Sőt: mind a hívők, mind a hitetlenek tudatos állapotban léteznek a halál után tovább. A hívőknek kimondhatatlan áldásokban és véget nem érő örömökben van részük, a hitetlenek pedig a kín állapotában sínylődnek. 

MBB: – Manapság egyre többen vallják a feltételes halhatatlanságot. Erről mit mond Lloyd-Jones? 

MTA: Egy olyan tanításról van szó, mely LIoyd-Jones szerint is sajnos egyre inkább kezd közkedveltté válni. Feltételes, vagy kondicionális halhatatlanságnak nevezik, de annihilacionizmusnak is. Azt gondolják e tan követői, hogy a hitetlenek lelke – és csak a hitetleneké – teljesen eloszlik, elpusztul, egzisztenciájuk teljesen elvész a fizikai haláluk után. Érvelésük körülbelül így néz ki: az ember természettől fogva nem halhatatlan, hanem halandó. Az örök élet ajándéka, amelynek része a halhatatlanság is, csak azok számára elérhető, akik hitüket Krisztusba vetik. A többiek lelke feloszlik, a létezésük megsemmisül. LIoyd-Jones megjegyzi, hogy e nézet képviselői sem egységesek. Egyesek például azt mondják, hogy a hitetlenek lelke már rögtön haláluk pillanatában megsemmisül. Mások azt, hogy a hitetlenek – illetve a lelkük – bizonyos ideig léteznek, és ebben a behatárolt időintervallumban hordozzák és szenvedik el büntetésüket. Aztán amikor lejár büntetésük és a szenvedésük véget ér, végleg megsemmisülnek – egyszerűen megszűnnek létezni.

LIoyd-Jones megemlíti az érveket is, amiket hagyományosan felhoznak tanításuk alátámasztására: például az 1Timóteus 6,16 szerint egyedül Istent jellemzi a halhatatlanság, csak Ő létezik örökké. Ez nyilván igaz, és ezt el is kell fogadnunk, ugyanakkor ez a tény – mondja LIoyd-Jones – nem zárja ki szükségszerűen, hogy Isten minden embernek odaajándékozza az örökké létezés ajándékát. A halhatatlanság a Biblia tanítása szerint Isten kegyelméből való ajándék. Pál a Róma 6,23-ban azt mondja: „Mert a bűn zsoldja a halál, Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” 

A feltételes halhatatlanság melletti érvelés olyan fogalmakra összpontosít, mint a „megsemmisítés”, a „halál” vagy az „elpusztulás”, amely szavak, legalábbis elvileg, eleve kizárják az örökké létezés lehetőségét, hiszen végességet jelölnek. A megsemmisülés csak teljes megsemmisülést jelenthet, egy személy létezésének végét. Amikor tehát a 2Thesszalonika 1,9-ben „örök pusztulásról” olvasunk („Ezek majd örök pusztulással bűnhődnek az Úrtól és az ő dicső hatalmától”), akkor ez az annihilációt támogatók szerint bizonyíték, hiszen képtelenség „örökké” elpusztulni. 

MBB: – Hogyan értékeljük ezt a tanítást evangelikál szempontból? 

MTA: – LIoyd-Jones a következőképpen összegzi a választ: az Írás általános tanítása teljesen szembemegy az annihiláció nézetével. Ha végigolvassuk a Bibliát Mózes első könyvétől kezdve, akkor a következő kép tárul elénk: a világ két részre van osztva – hívőkre és hitetlenekre. Vannak, akik Istenhez tartoznak, az Ő tulajdonát képezik, az Ő népének tagjai; és vannak, akik nem hisznek, és nem képezik Isten tulajdonát. Mindazok, akik Istenhez tartoznak, örök áldást és boldogságot örökölnek és örökké élnek; és mindenki, aki nem ismeri Istent, örök szenvedésre ítéltetik. LIoyd-Jones szerint mindig óvatosnak kell lennünk, amikor olyan véleményt fogalmazunk meg, amely a Szentírás általános „hangsúlyával” szembemegy. Az annihilacionizmus ilyen álláspont. 

Ezen túl – LIoyd-Jones bölcsen megjegyzi – szembemegy egy, az emberbe kódolt ösztönnel és belső érzéssel is. Az emberiség mindig is vallotta, hogy a lélek a halál után valamilyen formában tovább él. A halálfélelem nem véletlen. Rettegünk a haláltól, legfőképp azért, mert félünk a büntetéstől. A legfelsőbb istenségben való hit egy olyan ösztön, ami minden emberre jellemző. Mindenki, aki beleszületett ebbe a világba, rendelkezik ezzel az ösztönnel. Ehhez szorosan kapcsolódik a halálfélelem ösztön is. Miért? LIoyd-Jones szerint nem a megsemmisüléstől való félelem miatt – ez sokak számára inkább örömet jelentene, hiszen így akármit megengedhetnek maguknak, nem kell semmivel sem elszámolniuk, cselekedeteiknek nincs következménye. Erre rímel a következő szentírási szakasz: „Mivel pedig a gyermekek test és vér részesei, ő is hozzájuk hasonlóan részese lett ezeknek, hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt, és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak.” (Zsidó 2,14-15) 

Leginkább azért félünk a haláltól, mert ott van bennünk az a velünk született sejtés, érzés, hogy a testi halál után rögtön jön egyfajta ítélet, elszámolás, és ezt szenvedések és büntetések fogják követni, amelyek egy örökkévalóságig tartanak. 

MBB: – Tamás, javaslom, hogy kicsit időzzünk el az „örök”, „örökkétartó” szavakon, hiszen ezek gyakran említésre kerülnek a Szentírásban, a hallálal, a halál utáni élettel való kapcsolatban.

MTA: – Igen. „Örök pusztulásról” olvasunk. LIoyd-Jones szerint is igaz, hogy ezek a fogalmak néha egy meghatározott időszakra, időkeretre utalnak. A „feltételes halhatatlanság” hívei szerint az „örök pusztulás” esetében is erről van szó. Ugyanakkor a Szentháromság Isten személyeivel kapcsolatban is használja a Szentírás az „örök” jelzőt, az Atya, Fiú és a Szentlélek létezési módjára utalva. Mind az Atya, mind a Fiú, mind a Szentlélek örök. Öröktől fogva léteznek. A Fiú öröktől fogva születik. Látjuk, hogy ebben az esetben biztos nem csak egy hosszabb időszakról van szó, hanem vég nélküli, örökké tartó létezésről. 

Ugyanezek a kifejezések (örökké tartó, örök) fordulnak elő a Szentírásban ott is, ahol a hívők és a hitetlenek sorsával kapcsolatos ellentétek és párhuzamok vannak részletezve, szembeállítva az örök életet az örök pusztulással. A legjobb példa erre LIoyd-Jones szerint a Máté 25,46: “És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre.” Az igazak és a gonoszok közötti ellentét kitűnik örök sorsukból is: örök élet vagy örök büntetés. Ha az „örök/örökké tartó” fogalmak csak bizonyos időszakot jelölnének, akkor ez az igazak örök életére is vonatkozna. Érdekes módon amellett senki nem érvel, hogy az örök élet lényegénél fogva csak bizonyos ideig tartana. Ebből következően nem tehetünk kivételt. Ugyanazt a szót használja a Szentírás az igazak örökkévaló létezésére és a hitetlenek örökké tartó büntetésére. 

Egyébként a legjobb ógörög tudósok szerint nincs még egy olyan szó, amely jobban kifejezné a vég nélküliséget, mind az, amelyik a hívők örök életét és a hitetlenek vég nélküli szenvedését jelöli. Júdás levelében arról olvasunk, hogy „azokat az angyalokat is, akik nem becsülték meg a maguk fejedelemségét, hanem elhagyták saját lakóhelyüket, örökkévaló bilincsekben és sötétségben tartja fogva a nagy nap ítéletére” (Júdás 6). A Jelenések 21,8-ból megtudjuk, hogy a hitetlenek arra a helyre kerülnek, ahová a bukott angyalok is, a „tűzzel és kénnel égő tóba”. 

De talán a legmeggyőzőbb tény – mondja LIoyd-Jones –, hogy maga Jézus is beszélt „olthatatlan tűzről” (Márk 9,43-46). Van ennél erősebb kifejezés? Nyilván arra utal egészen érzékletesen, hogy a szenvedések vég nélküliek lesznek. De ha azok, akik nem jártak Istennel, végül teljesen megsemmisülnek, mi értelme egyáltalán „olthatatlan tűzről” beszélni? Ugyanebben a szakaszban beszél az Úr arról, hogy ezen a bizonyos helyen – a szenvedések helyén – a „férgük nem pusztul el, és a tűz nem alszik el.” Ezek a kifejezések nyilvánvalóan örök létezésről beszélnek – a büntetés állapotában való örök létezésről. 

LIoyd-Jones szerint érthető azoknak a motivációja, akik megpróbálják a Szentírásból levezetni az annihilációt, de hangsúlyozza, hogy téves tanításokat érzésekre alapozni. A következő mondatok ismerősek lehetnek: „Nem tudom elképzelni a szeretet Istenéről, hogy ilyet tegyen.” LIoyd-Jones a következő választ adja erre: lehet, hogy nem tudjuk elképzelni, de a hitbeli meggyőződéseinket nem szabad arra alapozni, hogy mit tudunk és mit nem tudunk elgondolni. Ne felejtsük el: nem csak véges lények vagyunk, hanem bűnösök is. Képtelenek vagyunk a szeretet Istenét minden szempontból helyesen megítélni – az értelmünk egyszerűen nem ér fel hozzá. Ha az elképzeléseinkre hagyatkozunk, akkor nem csak bibliátlan módon járunk el, hanem egyenesen a hitetlenek álláspontjára helyezkedünk. Ne felejtsük el: az üdvösségünk, a szabadításunk minden része meghaladja az értelmünket. Okfejtéssel, következtetéssel nem lehet eljutni kijelentett igazságokhoz, kezdve hitünk középpontjával, Jézus bűnhődésével. 

Mi a következtetés? Az, hogy az értelmünket mindig alá kell vetni a Szentírás tanításának. 

MBB: -Népszerű kérdés, ezért én is felteszem: Lehetséges a bűnbánat a halál után is? Van második lehetőség?

MTA: – A kérdés az, hogy az örök sorsunk már most eldől, ebben az életben, vagy esetleg lesz a halál után valamiféle második esély? Itt egy olyan tanról van szó, amely leginkább az elmúlt száz évben vált népszerűvé – mondja LIoyd-Jones. 

De nézzük meg, hogy mire építik az érveiket azok, akik azt gondolják, hogy lesz második lehetőség? Röviden: Isten szeretetére. Nem tudják elképzelni, hogy egy szerető Isten ne adjon a hitetlenek számára még egy esélyt. Vannak, akik Isten szeretetére hivatkozva eljutnak egészen odáig, hogy a végén, az utolsó ítélet alkalmával mindenki megmenekül, mindenki elnyeri az üdvösséget – a bukott angyalok, sőt még maga a Sátán is. 

Ezen elképzelés alapjául két igehelyet szoktak emlegetni, és LIoyd-Jones az ezekkel kapcsolatos evangelikál álláspontot részletesen tárgyalja. Az egyik az 1Péter 3,18-20, a másik pedig az 1Péter 4,6. 

Az 1Pét 3,18-20-ben ezt olvassuk: „Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az Igaz a nem igazakért, hogy Istenhez vezessen minket, miután halálra adatott test szerint, de megeleveníttetett Lélek szerint. Így ment el a börtönben levő lelkekhez is, és prédikált azoknak, akik egykor engedetlenek voltak, amikor Isten türelmesen várakozott Noé napjaiban a bárka készítésekor. Ebben kevés, szám szerint nyolc lélek menekült meg a vízen át.” Az 1Pét 4,6-ban pedig ezt: „Mert a holtaknak is azért hirdettetett az evangélium, hogy megítéltessenek ugyan, mint emberek testben, de éljenek Isten szerint lélekben.”

E két igehellyel kapcsolatosan LIoyd Jones felsorolja a különféle értelmezési lehetőségeket: az első némelyek szerint arról szól, hogy Jézus Krisztus halála és eltemettetése után – de még a feltámadása előtt – lement a holtak hazájába, a Hádészba, és kihirdette a nem megtért halottak lelkei felett az ítéletet. Azonban ha ez igaz lenne – érvel LIoyd-Jones –, miért emlegetné ez a szakasz konkrétan a Noé idejében élt embereket? Rosszabbak voltak, mint a történelem más korszakában élt bűnösök? Ez a magyarázat nyilvánvalóan gyenge lábakon áll. 

Mások úgy értelmezik ezeket a sorokat, hogy Jézus halála után, de még a feltámadása előtt lement az alvilágba, hogy a már elhalálozott szenteknek – tehát az egykori ószövetségi hívőknek – hirdesse az evangéliumot. Mintha Jézus azt mondta volna nekik: „hittetek Istenben, ezért most kihirdetem nektek az evangéliumot. Itt vagyok, hogy elmondjam nektek, mit tettem értetek. Mindezzel bevégeztem az üdvösségeteket.” Ugyanakkor ez valószínűtlen magyarázat, tekintetbe véve, hogy a szakaszban „börtönben lévő lelkekről” olvasunk – nekik hirdettetett az evangélium. A Szentírás viszont az ószövetségi igaz emberek halál utáni tartózkodási helyét sem nevezi „börtönnek.” Mózes és Illés korábban látott példája is rácáfol erre a magyarázatra. De még ha így is lenne, milyen célt szolgálna a konkrét utalás a Noé napjaiban élt emberekre? Hogy jönnek a képbe? A szakasz éppen azokról beszél, akik Noé napjaiban engedetlen módon éltek. 

Mások továbbmennek, és azt mondják, hogy ez a szakasz arról szól, hogy Krisztus felkínálta a kegyelmet mindazoknak, akik korábban éltek és már elhunytak – mind az igazaknak, mind a hamisaknak, mások szerint viszont csak Noé kortársainak, mondván olyan hirtelen érte őket az ítéletük, az özönvíz, hogy nem volt idejük bűnbánatot tartani. Esetleg az utolsó pillanatban mégiscsak megbánták cselekedeteiket, de már nem volt idejük ezt kifejezésre juttatni, ezért kaptak egy második esélyt.

LIoyd-Jones szerint ezek a magyarázatok figyelmen kívül hagyják azt a kortörténeti szövegkörnyezetet, amiben Péter megfogalmazta szavait. Egyébiránt a Szentírás teljes tanítása szembemegy a második esély lehetőségével. Az emberek örök sorsa ebben az életben dől el – itt és most. Újra idézzük fel a gazdag és a szegény Lázár történetét. Maga az Úr beszél arról, hogy áthidalhatatlan a szakadék kettejük között, és az egyik állapotból nem lehet átmenni a másikba. Az elkárhozott gazdag nem kap semmiféle második lehetőséget. Sőt, pont az ellenkezőjére emlékeztetik: volt bőven esélye arra, de ő eljátszotta örökre azokat. 

Péter levelének ez a szakasza tehát – ha tekintetbe vesszük a helyzetet, amiben Péter apostol ír – semmit nem mond arról, hogy mit tett Jézus a halála és a feltámadása közötti időben. Inkább arról van szó – mondja LIoyd-Jones –, hogy Jézus testben és lélekben is cselekszik. Amíg az Úr itt járt közöttünk a földön, testben cselekedett. Mielőtt testet öltött volna, szellemi/lelki állapotában volt, csakúgy, miután felemeltetett és az Atya jobbjára ült. Erről beszél Péter. Azt mondja, hogy az Urat ugyan testileg megölték, de megelevenedett lélekben, illetve Lélek szerint. 

MBB: – Rendben. Ez világos. De az még mindig nem derült ki, hogy az Ige miért említi épp a Noé napjaiban élt embereket. 

MTA: – Ehhez fontos látnunk a már említett szövegkörnyezetet – azt, hogy kiknek és miért ír Péter apostol. Azokat bátorítja, akiket hitük miatt üldöznek, esetleg megölnek. Ha ezt nem vesszük tekintetbe, akkor elvétjük a magyarázatot. Péter így bátorítja az üldözötteket. LIoyd-Jones elmésen megjegyzi, hogy az biztos nem jelentett volna vigaszt ezeknek az embereknek, hogy „lesz majd egy második esélyük a halál után”, főleg nem az, hogy „azon hitetlenek számára lesz majd egy második esély, akik őket üldözik.” De akkor milyen vigaszt tartalmaznak Péter sorai? Nem szabad elfelejteni, hogy a 4,7-ben Péter arról beszél, hogy közel az idők vége. A 17. versben azt mondja, hogy az ítélet már elkezdődött Isten házán: „Mert itt van az idő, amikor elkezdődik az ítélet Isten háza népén. Ha pedig először rajtunk kezdődik, akkor mi lesz a vége azoknak, akik nem engedelmeskednek Isten evangéliumának?” Látja Péter, hogy a keresztyéneknek üldözéseket kell majd kiállniuk, tehát válságban vannak. Péter tulajdonképpen a következőt mondja nekik: „nézzetek Jézus példájára. Ugyan megölték test szerint, de ez nem jelentette a véget számára, hiszen Isten megelevenítette Lélekben. A legrosszabb dolog, ami történhetett vele – és ez megtörténhet veletek is –, hogy elpusztítják a testét, de a lelkét nem lehetett, ahogy a tiéteket sem.” Péter ezen a vonalon halad tovább, és azt mondja: az Úr lélekben ugyanazt teszi, amit egykor testben is tett. Segíti az embereket ugyanúgy, mint amikor testben járt közöttük. Habár megölték, de a halálból feltámadva és megdicsőülve továbbra is végzi szolgálatát. Mit tett az Úr testben? Figyelmeztetett mindenkit az eljövendő ítéletre. Bűnbánatra szólította fel az embereket, és mindenkit figyelmeztetett a közelgő haragra. Óvott a szörnyű következményeitől annak, ha valaki ellenáll Istennek. De az Úr Jézus nem csak feltámadása és mennybemenete után végzi ezt a szolgálatát, hanem ezt tette már testté tétele előtt. A releváns kérdés a következő: mikor volt egészen hasonló helyzet ahhoz, amikor Péter írásba foglalta a levelét? Noé idejében, közvetlenül az özönvíz előtt. Ez volt a világtörténelem egyetlen olyan időszaka, amikor Isten az egész világot megítélte. Ezért utal tehát az apostol a bárka építésére. Péter tehát a következőt mondja: „tekintsetek vissza arra, azokra az időkre, amikor Noé felépítette a bárkát, Noé napjaira. Mi történt akkor? Krisztus akkor is prédikált, ugyanúgy, mint amikor testben a Földön járt, és ahogy azután is teszi.” De hogyan prédikált a preegzisztens Krisztus testté tétele előtt Noé idejében? A válasz: Noé igazságán keresztül – óvta az embereket a rájuk leselkedő végzettől, mindattól a pusztulástól, ami közelgetett. Akik hittek – Noé és családja –, bementek a bárkába, és megmenekültek, a többiek elpusztultak. “Éppen így van most is” – írja tehát Péter a kortársainak. „Titeket is megölhetnek test szerint, ahogy is Krisztust is megölték, de ha hisztek Isten beszédének, akkor a lelketek biztonságban van. Nem tudnak veletek semmit sem csinálni. A lényeg, hogy Krisztus is legyőzte a halált, ezért le tudjuk azt győzni.” 

MBB: – Mi a helyzet a másik említett igeszakasszal: az 1Péter 4,6-al? 

MTA: – Itt hasonlóan érvelhetünk. A következőket olvassuk: „Mert a holtaknak is azért hirdettetett az evangélium, hogy megítéltessenek ugyan, mint emberek testben, de éljenek Isten szerint lélekben.” 

LIoyd-Jones szerint e sorok értelmezésénél is ugyanaz a kulcs. Való igaz, hogy ha felületesen olvassuk e sorokat, arra a következtetésre juthatunk, hogy a halál után is hirdettetik az evangélium. A szövegkörnyezetet figyelembe véve azonban egyértelművé válik, hogy nem erről van szó. A szöveg azt állítja, hogy az evangélium bizonyos emberek számára hirdettetett, akik ugyan most – a levél írásának időpontjában – halottak, de amikor még életben voltak, hallották az evangélium üzenetét. Továbbra sem szabad megfeledkezni arról, hogy Péter kiknek írja levelét. Üldöztetéseket és mindenféle szenvedéseket kiálló keresztyének számára. Számukra milyen vigaszt jelentene, ha azok, akik őket üldözték, a halál után kapnak egy második esélyt? Nyilvánvalóan semmilyet. Ha ezt tekintetbe vesszük, Péter a következőt mondja: „azok az emberek – azok a keresztyének –, akiknek hirdettetett az evangélium, és hittek, elszenvedtek ugyan – test szerint – egyfajta ítéletet, de most nincs bajuk. Élnek Isten szerint lélekben. Tehát ne aggódjatok, az elhunyt szeretteitek jól vannak.” 

Nyilvánvalóan olyan témáról van szó, amely a keresztyének első nemzedékei számára különös időszerűséggel bírt. Aggasztotta őket és rendkívül nyugtalanító volt számukra, hogy mi van elhunyt rokonaikkal. Az apostol választ ad ezekre az aggodalmakra. A Thesszalonikaiakhoz írt levelében mondja: „Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt. Azt pedig az Úr igéjével mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk megelőzni az elhunytakat. Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel!” (1Thesszalonika 4,13-18)

Nem véletlenül írja ezt, a gyülekezeti tagok fejében a következő kérdés fogalmazódhatott meg: „velünk minden rendben van, de mi lesz azokkal a testvérekkel, akik már elhunytak? – különösképpen azokkal, akik mártírhalált szenvedtek.” Valami olyasmit érezhettek, hogy azoknak az üdvösségét, akik időközben meghaltak, vagy akiket időközben megöltek, valamiképpen meglopták. Péter ezekre az aggodalmakra is megadja a megfelelő választ: „nem kell bánkódnotok azok miatt, akik már elhunytak. Habár test szerint meghaltak, csakúgy, mint Krisztus, de ahogy maga Krisztus is él lélek szerint, úgy ők is. Az evangéliumot nekik is azért hirdették, amiért most másoknak is hirdetik: ha valaki hisz Krisztusban, akkor nem kell többé amiatt rettegnie, hogy mi lesz vele, ha megölik test szerint, vagy ha meghal.  Ők is ebben bíztak, bízzatok ti is ebben. Az üdvösségetek ugyanúgy biztosított, mint nekik.

MBB: -Ez különösen aktuális a mai időkben is, mikor világszerte sok-sok testvérünket ölik meg a Jézusban való hitük miatt. Bátorító tudni, hogy ők már szeretett Urunkkal vannak, őt dicsőítik – mint azok a szeretteink, barátaink, ismerőseink is, akik Krisztusban haltak meg. 

4 válasz

  1. Lázár Attila

    Kedves Márkus Tamás!
    Lázár Attila vagyok. (69 éves, 4 gyermekes, 10 unokás) keresztyén ember. 1975-ben, 25 éves koromban szólított meg az Úr Jézus Krisztus. 1980-tól kezdtem teológiai tanulmányokat. Először a Szabadegyházak Lelkészképző Intézetén végeztem, majd az Evangélikus Teológiai Akadémián szereztem MA fokozatú teológusi, lelkészi képesítést 1986-ban. Magam és családom anyagi fenntartását tudatosan Pál apostol példáját követve polgári foglalkozással biztosítottam. Teológusi minőségemben szeretném gondolataimat megosztani Önökkel.
    Egy ismerősöm hívta fel a figyelmemet az Önök munkájára. Honlapjukra kattintva örömmel fogadtam Önnek és csoportjának azt a szándékát, célkitűzését, amely a keresztyénség hitbeli megújítására irányul. Valóban egy „kiüresedési” folyamat érzékelhető, s azt látom, hogy korunk istenellenes spirituális és erkölcsi kihívásainak a nyugati protestáns egyházak egyre kevésbé képesek ellenállni és adekvát biblikus választ adni. Ennek egyik oka a felekezeti széttagoltságban, ill. az azt létrehozó évszázadok óta fennmaradt merev dogmatizmus lehet. Sajnos nem látok komoly szándékot ennek a „betonfalnak” visszabontására. Úgy tűnik, mintha ember feletti erő és képesség szükségeltetne ehhez a vállalkozáshoz. Abban azonban biztos vagyok, hogy Isten Szent Lelke nélkül nem születhet maradandó eredmény.
    Amihez konkrétabban hozzá szeretnék szólni az egy riportban kikristályosodó teológiai vélemény. A riport témája: „A halál utáni élet evangelikál nézete Martyn Lloyd-Jones értelmezésében”.
    Hogy miért kapcsolódok éppen ehhez? Egyrészt azért, mert való igaz az, ami a riport elején felvetődik, hogy ti. a halál az emberi egzisztencia legnagyobb kérdése, amely hívőt és hitetlent egyaránt megállásra, meggondolásra késztet. Másrészt azért, mert -az egyháztörténet tanúsága szerint- a halállal kapcsolatos keresztyén véleményeket is többnyire a dogmatizmus kényszerzubbonyában fogalmazták meg, ezért kihatottak arra a problémára, amely keresztyénségünk jelen állapotát előidézte.
    A riportra térve. Muzslai-Bízik Bencze 7. kérdése így hangzik: „Mi erre az általános apostoli, reformátori, evangelikál válasz?” A kérdés feltételezi, hogy a három forrás (apostoli, reformátori, evangelikál) töretlen tartalmi egységet képez abban a vonatkozásban, hogy a lélek lényegi halhatatlanságát tanítja. Ez az idea azonban könnyen beláthatóan szertefoszlik, ha Luther Mártont is a reformátorok közé soroljuk. Ő ugyanis más nézeten volt, mint például Kálvin, Martyn Lloyd-Jones és az evangelikál.
    Azután, hogy az 5. lateráni zsinat 1512-ben a lélek halhatatlansága tételét egyházi dogmává emelte, Luther ezt írja: „Nemrég Rómában valóban mesteri módon megalkották azt a hitcikkelyt, hogy az ember lelke halhatatlan. Mert a hitvallásban megfeledkeztünk arról, amit mindannyian vallunk: Hiszem az örök életet. Ugyanakkor Arisztotelésznek, a világi tudományok nagy mesterének segítségével határozatba ment az is, hogy a lélek a testnek a szubsztanciális formája. () A filozófusok közt legkiválóbbak úgy gondolták, hogy a halál eloldja a lelket a testből, miután pedig testének lakásából eltávozott, az istenek társaságához csatlakozik és szabad mindenféle nyomorúságtól. Ilyen halhatatlanságról a filozófusok álmodoztak, jóllehet azt kielégítően sem megalapozni, sem megvédeni nem tudták. A Szentírás ellenben egészen másként, ti. feltámadásról és örök életről tanít, és ennek reménységét oly módon tárja fel előttünk, hogy abban nem kételkedhetünk.” (idézi dr. Szathmáry Sándor: A reménység etikája, Református Sajtóosztály, Budapest, 1990, 124-125. o.)
    Érdemes felfigyelni arra, hogy Luther álláspontja mennyire megfelel a Niceai-Konstantinápolyi Hitvallás szellemének, amely így fogalmaz: „várom a holtak feltámadását és az eljövendő örök életet.” Ez a hitvallás, amely 381-ben született, forráskritikai vonatkozásban erős tanú a lélek halhatatlanságának nézetével szemben. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy hűen tükrözi az ősegyház hitét és az apostoli tanítást is. Ha ezt kétségbe vonja valaki, akkor azt is meg kell kérdőjeleznie, hogy az egyház helyesen döntött-e a kanonizációs tevékenysége során, azaz valóban azok az ihletett írások az Újszövetségben, amelyeket ma olvasunk, hiszen mind a kánon lezárását, mint az említett egyetemes hitvallást gyakorlatilag ugyanaz az óegyházi testület alkotta meg, hitünk szerint a Szentlélek vezetése alatt. Nem véletlen az, hogy a Biblia igazán komoly XX. századi kutatói olyan lelkesedéssel jutottak arra a meggyőződésre, amelyet a hitvallás már a IV. században megfogalmaz: „várom a holtak
    feltámadását és az eljövendő örök életet.” A lényeg számunkra most ez: A holtak támadnak fel, nem matériák, az örök élet létszerűségében nem volt, vagy van, hanem eljövendő, és a feltámadással kezdődik. Azon sem szabad átlépnünk, hogy a hitvallás szerint a holtak feltámadása nem csupán a hit tárgya, hanem a keresztyén váradalom, ill, a bibliai reménység eszenciája. Tisztelet tehát azoknak tudósoknak, akik felekezetektől függetlenül ki mertek lépni a középkortól áthúzódó dogmatizmus zsákutcájából és méltó magaslatra emelték Jézus Krisztus feltámadásának „erejét”, visszamentve ezzel az ősegyház húsvéti örömét. Kár, hogy a riportban említés sem történik a feltámadásról, s ez a hiátus igen beszédes.
    Kiket sorolok a komoly kutatók közé? A teljesség igénye nélkül (titulusuk elhagyásával): Barth Károly, Oscar Cullmann, Etelbert Stauffer, Jacob Kramer, Samuel Bacchiocchi. Néhány magyar név: Szathmáry Sándor; Nyíri Tamás; Török István, ifj. Bartha Tibor, Nagy Gyula.
    Kedves Tamás! A riportban elhangzó hivatkozásokra, érvelésekre, ellenérvekre, egzegetikai kérdésekre nem térek most ki. Szívesen megteszem ezt is a későbbiekben, ha van rá fogadókészség.
    Tisztelettel és testvéri szeretettel
    Lázár Attila

    1. Márkus Tamás András

      Kedves Attila! Köszönöm a reakciót. Késő van, bocsásson meg a tömör reakcióért. Értem az averzióit, viszont több dolog keveredik a válaszában – szerintem. Luther Márton először valóban hajlott arra, hogy az emberi lélek halhatatlanságát cáfolja, de később kiállt mellette. A lutheránus hitvallások is a lélek halál utáni tudotos létezését állítják. A Lutheran Church – Missouri Synod (egy igazán hitvallásos lutheránus felekezet) állásfoglalása is ezt tükrözi: https://www.lcms.org/document.fdoc?src=lcm&id=678. Egy másik hivatalos dokumentumuk utal Lutherre és a lutheránus hitvallásokra, amelyek „kristálytisztán” a lélek halál utáni tudatos létezését tanítják: https://www.lcms.org/Document.fdoc?src=lcm&id=428

      A másik megjegyzendő pont. Amint a következő, oldalunkon szereplő cikkben is kifejtem (https://www.evangelikalcsoport.hu/2018/03/26/evangelikal-lakmuszpapir-az-emberi-lelek-helyesen-ertelmezett-halhatatlansaga/) a „lélek halhatatlansága” félrevezető szókapcsolat is lehet, ugyanakkor ezzel a reformátorok arra utaltak pusztán (a lélek halhatatlanságának hangsúlyozásával), hogy az Isten által megteremtett, megalkotott emberi lélek a testi halál után tudatosan tovább létezik. Nem azért, mert lényegénél fogva halhatatlan, hanem Isten szuverén teremtői aktusa miatt. Tehát nincs szó pl. a lélek preegzisztens létezéséről, amiről Arisztotelész beszélt. R.C.Sproul, református teológus is hangsúlyozza, hogy a görög filozófia által tanított preegzisztens lélek elvetendő, de nem a halál után tudatosan tovább létező lélek. A linkelt cikkben is látható, hogy a reformátori hitvallások mind ezt tanították (II. HH, Belga Hitvallás, Westminsteri Hitvallás). Református lelkészként az egyházam hivatalos hitvallása ebben a kérdésben is köt engem (egyébként biblikusnak is tartom a nézetet).

      A neo-ortodox teológusok véleménye számomra nem normatív ebben a kérdésben: Ethelbert Stauffer munkája/munkái több szempontból is meghaladott. Barth Károly nézetét ismerem, de pl. Emil Brunner homlokegyenest más nézetet képviselt ebben a kérdésben – ő azt vallotta, amit a reformátori hitvallásaink, bibliai alapon ragaszkodva hozzá. Török István és Szathmáry Sándor alapvetően a barthiánus antropológiát vallják, mint majdnem mindenki a szocializmus alatt tevékenykedő teológusok közül (ezzel perszen nem akarom az érdemeiket elvitatni).

      Az állításom tehát igaz, hogy a reformátori-evangelikál álláspont ebben a kérdésben mindig is egységes volt. Arról vitatkozhatunk természetesen, hogy a releváns bibliai igéket melyik nézet szolgálatába állítjuk, de én exegetikai és bibliai teológiai szempontok alapján is meg vagyok arról győződve, hogy a lélek halál után való tudatos létezése a biblikus. Egyébként az interjúban elhangzó állítások Martyn Lloyd-Jones igehirdetéseiből származnak, nem tőlem, de természetesen egyetértek velük. Nem érzem dogmatizmusnak a reformátori-evangelikál nézetet, sőt, az ezzel ellentétes (a lélekalvást, ill. a halál és feltámadás közötti léleknélküliséget állító) jehovista, adventista álláspontot érzem szűklátókörű dogmatizmusnak. Nem értek egyet Önnel abban, hogy a Niceai-K. zsinat/hitvallás szóhasználata arra engedne következteni, hogy nem beszélt az ősegyház a lélek továbblétezéséről. Bizonyítható Római Kelementől kezdve az apostoli atyákon át az egyházatyákig bezárólag, hogy vallották. Erre az analógiára a hit általi megigazulás reformátori nézetét is mellőzhetnénk, csak azért, mert nem beszél róla az Apostoli Hitvallás. Ez az érvelés furcsa.

      Teljes félreértés a lélek halál utáni további létezését szembeállítani a feltámadásra, új égre és új földre koncentráló húsvéti hittel. A reformátorok, reformátori hitvallások, az evangelikál meggyőződés ezeket együtt vallja. Erőltetett ezeket szembeállítani, mintha vagy-vagyról volna szó. Pál apostol is egyszerre beszél a kettőről: beszél az általános testi feltámadásról, és közben arról, hogy kíván „elköltözni és Krisztussal lenni.”

      Természetesen tiszteletben tartom a meggyőződést, amire eljutott. Izgalmas téma mindenképp. Örülök az erről folyó diskurzusnak.

      Zárva soraimat, hadd utaljak arra, amit írt: „Ennek egyik oka a felekezeti széttagoltságban, ill. az azt létrehozó évszázadok óta fennmaradt merev dogmatizmus lehet.” Én, aki egy másik generációhoz tartozom, épp az ellenkezőjét látom. Semmiféle merev dogmatizmus nincs, ugyanis az egyháztagok nem ismerik a legalapvetőbb, Szentírásban gyökerező dogmákat sem. A hitnek nincsenek cölöpei, igazságai, hanem egy fluid, definiálhatatlan, az objektív igazságot mellőző érzelmi keresztyénség dívik. Mi a ker. megújhodását nem a felekezeti-dogmatikai határok lebontásában látjuk, sőt, ezek megerősödésében. Mert – úgy gondoljuk -, ha látjuk saját hitvallásainkat, ismerjük azokat, és másokét is, akkor fogjuk csak igazán tudni, hogy a hitünk miben közös. Mi ezért beszélünk (a kiadványainkban is szerepel) elsődleges, másodlagos és harmadlagos hitigazságokról. Az elsődlegesekhez együtt kell ragaszkodnunk, és akármelyik prot. felekezethez is tartozzunk, semmit nem engedhetünk el belőlük. Ahhoz pedig bölcsesség kell, hogy a másodlagos és harmadlagos kérdésekben ne menjünk ölre.

      Tisztelettel és testvéri szeretettel
      Márkus Tamás András

  2. Lázár Attila

    Kedves Tamás!
    Köszönöm válaszát, amelynek alapján körvonalazódni látszik a nézeteink közötti különbség. Levélváltásunk gondolataiból csak néhányra térnék vissza, mert igazából az egzegetikai kérdésekkel szeretnék foglalkozni, mivel írásából úgy érzékelem, hogy van erre fogadó készség.
    1) Mindenesetre szeretném egyértelműsíteni, hogy mit értek én a dogmatizmus „betonfalán”, „zsákutcáján”, mert úgy érzékelem, hogy ez nem tisztázott. Jézus az un. főpapi imájában tanítványainak olyan egységéért imádkozik, amelynek „mintája” az Atyával való egysége. Ezt az egységet ő teljesen „lefedettnek” mondja. Az Atya és a Fiú között semmiben nincs akarati vagy véleménykülönbség. Ennek a Krisztusi szándéknak ellentmond a mai keresztyén berendezkedés, amely akár évszázadok óta is jól el van úgy, hogy a sok felekezet mindegyike a maga hitvallását (dogmatikáját), mint valami végső koedifikációt tekinti, és képtelen arra, hogy időről időre felülvizsgálja a kinyilatkoztatás hátterén. Olyan nemes lelkülettel, amellyel a Béreaiak még rendelkeztek. Így olvassuk: naponként tanulmányozták az írásokat, hogy valóban úgy vannak-e azok, amelyre taníttattak (pld. Pál által is). Ön tapasztalt ilyen igényt a felekezetek felelős vezetői részéről. Netán úgy is, hogy közösen, imádságos szívvel keresnék az ige azt az igazságát, ami közelebbre hozza egymáshoz a felekezeteket? Ön halott már arról, hogy valakit is ilyen mélyen megragadott volna Jézus imádságba foglalt vágya? Ott van a válaszfal pld az úrvacsora kérdésében a protestáns történelmi egyházak között, ott van a válaszfal a keresztség kérdésében a protestáns történelmi egyházak és a neoprotestáns egyházak között. Leültek már egyszer is együtt a Lélek indíttatására Jézus ügyéért az egységre jutás vágyával, hogy elhiggye már végre a világ Jézus Atya Istentől küldött voltát? Én ilyenről nem hallottam csaknem 44 évnyi hívő keresztyén életem során. No hát ezt nevezem én a dogmatizmus zsákutcájának. Tamás kérem, belegondolt már abba, hogy mit érezhet Jézus Krisztus, amikor népének erre a siralmas állapotára néz?
    2) Tamás testvérem! Arra nem tért ki válaszában, hogy a Niceai-Konstantinápolyi Hitvallás záró mondatát, „várom a holtak feltámadását és az eljövendő örök életet”, hogy lehet az én véleményemtől eltérően értelmezni. Ez minden reformátori vélekedésnél tekintélyesebb irat. Vajon miért maradt ki belőle a korábbi hitvallásban (un. Apostoli hitvallás) még meglevő Krisztus poklokra alászállásának tétele, és miért cseréli le a feltámadással összefüggésben a „test” szót „holtakra”?
    3) Luther Márton idézett gondolatával kapcsolatban Ön a reformátor hitbeli látásának változékonyságáról beszél. Az igazán lényeges az, hogy nyilatkozata hiteles szellemtörténeti tanúskodás arról, hogy a lélek halhatatlanságának tana a görög filozófiai ösztönzésére vált egyházi dogmává. Lehet Lutherrel vitatkozni több területen, éppen úgy, mint Kálvinnal is, de azért ne tekintsük őt dezinformátornak!
    4) Arra a vélekedésére, hogy a vitatott kérdéshez, jelesen a lélek halhatatlanságának kérdéséhez a feltámadás témájának nincs relevanciája, a válaszom csak ennyi: nagyon elszomorít! No comment!
    5) Én úgy látom, hogy Isten az embert nem halhatatlanság állapotával teremtette. A bűneset következtében az embernek éppen a saját halandóságát kellett megtapasztalni. A bűneset előtti Ádám és Éva ettől a keserű tapasztalattól még mentes volt, mert az Isten biztosította az életük folyamatosságát („élet fája”). Beszédes az, hogy a bűneset következményeként Isten eltiltja őket az élet fájától, pontosan azért, hogy módja legyen az embernek megismerni
    önmaga valóját, a halandóságot, mulandóságot, hogy olyan, mint a pára, a fű virága, vagy az átfutó árnyék a bibliai költészet képeivel élve. Ne felejtsük el, hogy az örök élet, amiben a megváltottak részesülnek majd Jézus paruziája nyomán, az sem az ember saját adottsága lesz, hanem ajándék. Az új Édenben is ott áll a folyó partján az élet fája, mint az élet, a vitalitás forrása, amelynek „levelei gyógyításra valók”.
    6) A lélek lényegi halhatatlanságának tana feloldhatatlan szemantikai problémát is hordoz. A szavak jelentésével nem lehet önkényesen bánni. Isten Igéje következetes. A Szentírás szóhasználatában az „élet” és a „halál” egymással ellentétes fogalmak. (így van ez a mai köznyelvben is) A Biblia szerint Isten felkínálja az életet és a halált, s az élet választására bíztat. A Biblia az életben az ember teljes aktivását látja (a testi, lelki és szellemi funkciót bele értve), s ennek a teljes aktivitásnak a következménye és része a tudat és az öntudat. Ezzel szemben áll a halál, amely nem más, mint totális passzivitás, amelyben nincs sem tudat, sem öntudat. Ezt fejezi ki a ”seol”. Jellegzetesen zsidó fogalom ez, amellyel Izrael népe tudatosan elhatárolódott minden – a hitét veszélyeztető – környező pogány hitvilágtól, éppen azért, mert ezek mind a halottak tudatos tovább élését tanították, s a halált csupán metamorfózisnak képzelték el. Így volt ez Egyiptom vallásában, Babilon vallásában, a görög hellenizmusban stb. Érdemes megfigyelni Isten szavát a bűneset után: „halállal halsz” (magyarul: halálnak halálával halsz). Nem részlegesen, nem csak egy kicsit, nem csak látszatra, hanem teljesen, valóságosan, és nagyon. Ám a kígyó vélekedése más: „nem halsz meg”. Szerinte a halált nem kell komolyan venni, a halál csak részleges, a halál csak látszat. Hazudik az Isten! A szemantikai probléma: A lélek halhatatlanságának képviselői ezt mondják: „a halálban létel élet is”. Mintha ezt mondanánk: ”ami fekete az fehér is”. Ne képzeljük, hogy az Isten Lelke által ihletett szövegek ilyen zavarosak. A kinyilatkoztatás szövege tiszta, világos és emelkedett.
    7) A Biblia óv a halott-kultusztól és kifejezetten tiltja a spiritizmust. Nem azért, mert annak valóságos alapjai lennének, s a halottakkal lehetne kommunikálni, hanem azért, mert Isten igaz kinyilatkoztatásának ellentmondanak. A Sátán a médiumon keresztül képes elhitetni az embert, hogy a halottak tudatos állapotban vannak, majd megkötözöttségbe, rabságba kényszeríteni. Isten a paranccsal óvja a népét a pogány vallások okoztat tévelygéstől. Ezt a védelmet utasította vissza Saul, Izrael első királya az endori boszorkánynál, aminek másnap meg is lett a következménye.

    Kedves Tamás. Most ennyit gondoltam írni. Részemről akár áttérhetnénk az egzegetikai kérdésekre.
    Őszinte testvéri tisztelettel és szeretettel
    Attila

    (Nem tudom, hogy a kettős keresztnév közül melyiket használja, hogy miként szólíthatom, s hogy nem okoztam-e kellemetlenséget. Ha igen akkor bocsánatot kérek)

    1. Márkus Tamás András

      Kedves Attila!

      1.) az első pontjára maga az Egyesületünk a reakció. Kérem olvassa el a honlap oldalsávján az Egyesületünk küldetését. Az Egyesületünk a példa arra, hogy lehet konzervatív, hitvallásos és evangelikál protestánsként együttműködni, a következő elv mentén: „a lényeges dolgokban egység, egyebekben szabadság, de mindenben szeretet.” Ezt az idézetet több személyhez is kötik, legtöbbször Szent Ágostonhoz. A személy most mellékes, de az elv valóságos. Viszont ha ezen elv mentén működünk egymással együtt, akkor igenis tisztában kell lennünk azzal, hogy melyek a „legfőbb” dolgok, és melyek az „egyebek.” Mi olyan együttműködést valósítunk meg, ahol az elsődleges dogmákat illetően egyetértünk, a másodlagosakban (amelyek mentén különféle felekezetek alakulnak ki, pl. a keresztség kérdése, egyházkormányzati modellek stb.) pedig szabadságot hagyunk. Ez a mi együttműködésünk motorja, és NEM az apostoli (és reformátori) igazságok lebontása. Most Ön állíthatja, hogy ez nem működik. Ezzel szemben a minden szemeszterben megtartott konferenciáink látogatottsága, és a különféle protestáns felekezetekből való egyesületi tagok közötti eredményes munka viszont bizonyítja, hogy működik. Magyarul a Krisztus elhívása szerinti együttműködést nem úgy kell elkezdeni, hogy neki esünk a felekezeti válaszfalaknak csákánnyal és ütvefúróval, hanem úgy, hogy keressük azt, ami közös, és ragaszkodunk ahhoz. Tehát kell egy hitvallási minimum, és van is, ld. az oldalunkon szereplő evangelikál nyilatkozatokat. És ebben a folyamatban természetesen a legfontosabb az Ön által említett imádságos szív és szeretet.

      2.) A négy egyetemes hitvallást, kedves Attila, hiába emlegeti, de ezt már korábban próbáltam elmagyarázni. Erre hoztam fel példának az Apostoli Hitvallást. Csak azért, mert nem szerepel explicit az Apostoli Hitvallásban kimondva, hogy „hit által, és egyedül hit által, csakis kegyelemből, és csak Krisztus áldozata árán igazulunk meg”, attól még mi hitünk központjának tartjuk, nem? Tehát a Nicea-K. Hitvallás nem mindenről beszél, de amiről beszél, azt hisszük és valljuk. A Nicea-K. Hitvallás, vagy az Apostoli Hitvallás nem tagadja egy szóval sem, hogy az ember a testi halál után tovább egzisztálna. Nincs bennük negáció. Amire felhívják a figyelmet, az a testi feltámadás, ugyanis azt viszont a korabli görög kultúra konkrétan tagadta. Tehát Ön a „hallgatásból” konkrét „tagadást” gyárt, de ez téves eljárás. Hadd világítsam meg egy mai példával. A keresztyének közötti meleglobbi különféle történelmi egyházakban (tőlünk nyugatabbra) gyakran hivatkozik arra, hogy nem hitvallás-ellenes a házasság két azonos nemű személy között, hiszen ezt a kérdést nem tematizálják az egyetemes keresztyén hitvallások. Ugye nem kell magyaráznom, mennyire kilóg a lóláb egy ilyen érvelésnél. Említettem Önnek Emil Brunnert, hogy mikén vélekedett erről a kérdésről. Brunner határozottan kijelenti, hogy a lélek halál utáni tovább egzisztálása (tudatos formában) önmagában nem görög-pogány átvétel. A preegzisztens lélek lenne átvétel. Azt hiszem a dogmatikájának második kötetében megtalálja a téma kifejtését. Mindezek alapján nyomatékosan kérem Attila, hogy ne állítsa szembe a „vallom a holtak feltámadását” hitvallási artikulust az emberi lélek halál utáni létezésével. Pál apostol sem tette, az egyházatyák sem tették, a reformátorok sem, és modern teológusok garmadája sem teszi. Mindkettőről beszél a Szentírás, egyszerre, de majd gondolom ebbe részletesebben belemegyünk. Ugyanígy teljesen téves és megengedhetetlen az Apostoli Hitvallás tartalmát és a Nicea-K. Hitvallás tartalmát kijátszani egymással szemben. Visszatérve egy pillanatra Brunnerre, az idézett cikkben összefoglalom a gondolatait, a következőképpen: „Brunner szerint (lásd: Dogmatik, II. kötet, 2. rész: “az ember mint teremtmény”) a keresztyén tanhagyomány csaknem egésze úgy tekintett a lélek halhatatlanságára, mint az ember istenképűségének egyik renkívül lényeges ismertetőjegyére. Elismeri, hogy újabban (a 20. század első és második felében megjelenő teológiai áramlatokra utalva) bibliai referenciákra hivatkozva elkezdtek erősen kételkedni benne, és a halhatatlanság gondolatát – azt egyértelműen a platonista filozófiából eredeztetve – próbálták a keresztyén tanúságtételből száműzni. Habár ezzel az áramlattal nem ért egyet, Brunner szerint a kritika arra irányítja a figyelmünket, hogy az ember istenképűségére sohasem szubsztanciális értelemben (=magából az emberből fakadó sajátosság, lényeg), hanem relációként kell tekinteni. Ha így teszünk, feloldjuk azt a látszólagos ellentétet, amelynek egyik oldalán a keresztyén tanhagyomány, a másik oldalán pedig a bibliai tanúságtétel áll.
      Brunner szerint egyértelmű, hogy a halhatatlan lélekszubsztanciáról szóló tanítás platonikus, és nem bibliai eredetű. Abból a nézetből fakad, amely az emberi szellemet lényegileg isteni eredetűnek tekinti. De ha ehelyett abból indulunk ki, amit Isten az ő önkijelentésében feltárt számunkra, akkor e gondolat helyére a lélek halhatatlanságának olyan értelmezése lép, amely nem utal másra, mint az ember örök istenkapcsolatra való rendeltetésére. Itt már nem szubsztanciális halhatatlanságról van szó, hanem az ember létstruktúrájáról, amely az Istennel való kapcsolat nélkül értelmezhetetlenné válik. Az ember örökkévalóságra teremtettsége nem szakad meg soha, még akkor sem, amikor téves önértelmezése miatt, Istentől való elpártolásában eltéveszti valódi rendeltetését. Ahogy az ember a bűn miatt nem szűnik meg felelősséggel rendelkező lénynek lenni, úgy nem szűnik meg örökkévalóságra rendelt teremtménynek sem lenni.
      Brunner szerint ugyanakkor igaz, hogy az ember – csakúgy, ahogy a bűn miatt elveszítette valódi emberségét, felelősségét és az isteni szeretetet – elveszítette a bűn által az örök életet is, amire el volt rendelve. Bűnösként többé már nem Isten szeretetében, hanem Isten haragja alatt él. Ez az “isteni harag” azonban nem teszi érvénytelenné az öröklétre rendeltetését. Annak, aki az örök életet elveszíti – éppen emiatt -, osztályrésze lesz az örök kárhozatban. A megszólaló Isten személye és az Ige mutatja meg, hogy olyan teremtmények vagyunk, akikkel Isten örökké “beszélni” akar. Az ember jövője – mondja Brunner – az Alkotó kezében marad. Örökkévalóságának oka nem a lélekszubsztancia elpusztíthatatlansága, hanem Isten akarata. Ez az akarat, Jézus Krisztusban lett nyilvánvaló, mint “öröklétre rendeltség”, de ez az öröklét lehet pozitív és negatív előjelű is.”

      3.) Ezt írja: „Az igazán lényeges az, hogy nyilatkozata hiteles szellemtörténeti tanúskodás arról, hogy a lélek halhatatlanságának tana a görög filozófiai ösztönzésére vált egyházi dogmává.” Ez egyszerűen nem állja meg a helyét. Ön Luthertől idéz egy véleményt, amit ráadásul más írásaiban később Luther maga cáfol, a lutheránus hitvallásokkal egyetemben. NEM a Latheráni Zsinat miatt ragaszkodtak a reformátorok ehhez a tételhez. A reformátorokat nem kellett félteni: nem kényszerítette őket semmi, és ahol úgy látták biblikusnak, egyszerűen változtattak, vagy szembementek a katolikus tanhagyománnyal, sőt, még az egyházatyákkal is. Ugye nem gondolja komolyan, hogy a reformátorok a Lateráni Zsinat konstitúciói, vagy határozatai alapján „űztek” dogmatikát? Másrészt Ön nem tekint a többi reformátor nézetére és reformátori hitvallási irat tartalmára „hiteles szellemtörténeti tanúskodásként.” A tárgyalt kérdés olyannyira fontos volt a reformátoroknak (és NEM, nem katolikus hatásra), hogy Kálvin az első főművét erről a kérdésről írta. Hadd idézzel belőle. Psychopannychia című művében a Fil 1,23 kapcsán Pál apostol szavait kommentálva ezt mondja: “Mikor tehát az apostol azt kívánja, hogy elköltözhessen és a Krisztussal lehessen (Fil. 1,23), vajon úgy tűnik-e ez fel őelőttük, mintha aludni akarna és a Krisztus után való vágyódás többé már éppen nem tartaná Őt a hatalmában? Persze ez volt a vágyódása őneki, aki tudta, hogy, ha az ő földi házának a hajléka elbomlik, más épülése van az Istentől, még pedig nem kézzel csinált ház! S valóban szépen lenne a Krisztussal az, aki megszűnne élni! Hát aztán nem borzadnak meg Isten szavára, aki Önmagát Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének híván, egyúttal azt is kijelenti, hogy Ő nem holtaknak, hanem élőknek az Istene? (Mk. 12,27). Tehát sem ez nem az ő Istenük, sem ők nem ennek a népe. De – mondják ők – ezek csak akkor lesznek majd igazak, amikor a halottak feltámasztatnak az életre, mivel a Szentírás szavai is így hangzanak: A halottak feltámadásáról nem olvastátok, mi mondatott? Azonban még így sem tudnak kivergődni! Mivel ugyanis Krisztusnak a sadduceusokkal volt dolga, akik nemcsak a feltámadást tagadták, hanem a lelkek halhatatlanságát is: ezzel az egy mondással Krisztus két tévelygést cáfol meg.” (lásd: http://leporollak.hu/egyhtori/kalvin/rabold/KAL_PSYC.HTM, 37. rész)
      Másrészt – ahogy Martyn Lloyd-Jones is elmagyarázza – itt nem a görög filozófia gondolatáról van szó. Az egész emberiségbe bele van kódolva, hogy nem szűnik meg egzisztálni valamilyen formában. Az, hogy valamilyen elgondolás a föld többi népeinél halványan (és persze a bűn miatt torzult formában) megvolt, nem jelenti azt, hogy minden szempontból téves.

      4.) Van itt egy komoly probléma. Dogmatikailag egyszerűen – ahogy már korábban is írtam – két külön topicról beszélünk. Az egyik a „status intermedius” (az emberi lélek állapota a fizikai halál és a testi feltámadás között), a másik a holtak végső feltámadása, tehát a fizikai test feltámadása. Ez a kettő együtt volt része mindig is a keresztyén eszkatológiának, de Ön – ahogy már ezt is mondtam – szükségtelenül szembeállítja őket, alapvetően azért, mert neo-ortodox dogmatikum alapján tájékozódik. Ha belelapoz magasan jegyzett szerzők kortárs rendszeres teológiájába, egészen más fog látni (bibliai, exegetikai alapon). Egyébként amit mondok, nem csak valami protestáns-reformátori novum: ezt vallják egységesen bibliai alapon a protestánsok, a katolikusok (náluk sokminden szükségtelen rárakódott, azt tegyük hozzá) és a keleti ortodoxok. Kár hogy ezt nem kommentálja, mert ez a gyökere a kérdésnek.

      5-6. Önnél látok egy kisebb szemantikai félrecsúszást. Mondom miért: ugye az édenkerti történetben azt olvassuk, hogy Isten világosan megmondja Ádámnak, az embernek, hogy amelyik nap eszik a tiltott fáról, meghal. Ez nem valami meg nem valósult fenyegetés. Az ember elszenvedte a szellemi-lelki halál állapotát aznap, amikor evett a fáról. Ennek egyenes következménye a testi öregedés, és a testi halál is. A „halál” a Bibliában elsősorban – ezt az Újszövetségben is látjuk – szellemi halált jelöl, tehát az ember istenkapcsolata vonatkozásában, szellemi értelemben használjuk a halál kifejezést (a „második halál” sem testi megszűnés, hanem örök kárhozat). Ugyanígy az örök életet. Azt mondja Jézus, hogy aki hisz Őbenne, annak már most örök élete van – itt megint szellemi értelemben kell értenünk az örök életet, aminek implikációja az, hogy Jézus az „életre” támaszt majd fel testileg is. A halál az elvetettek, kárhozatra ítéltek esetén SEM a megszűnés – tehát nem azí egzisztenciájuk feloldódása -, hanem az örök halál állapotában való létezés. Egyébként a Jézus korabeli kegyes zsidók, a farizeusok között világos volt, hogy az ember lelke nem szűnik meg létezni a testi halállal, hanem „elővételezetten” várja a testi feltámadásnál deklaratíve kimondott ítélet utáni örök sorsot („várakoznak” Ábrahám kebelén, vagy a Seol hamisak számára „elkülönített” részén). A szaddúceusokról olvassuk, hogy tagadták mind a testi feltámadást, mind a „lelket” – Josephus Flavius elmondja, hogy a szaddúceusok szerint a lélek megszűnik. Ez már akkor is egy olyan alternatív „tévtanítás” volt, amitől mind Jézus, mind a farizeusok elhatárolódtak. Érdekes, hogy most ezt a szaddúceus tanítást akarják felmelegíteni (a modern teológia egyes ágai, az adventisták és a jehovisták).

      7.) Teljesen tévesnek gondolom az ebben a pontban megfogalmazott gondolatait is. A spiritizmus nem azért volt tiltva, mert a Sátán azon keresztül „el akarta hitetni, hogy az emberek a halál után tudatos állapotban léteznek tovább.” Azért volt tilos, mert az ember teljes Istenre való ráutaltságát akarta eliminálni azzal, hogy az emberek halottidézőkhöz, jósokhoz fordulva a saját kezükbe ragadják – az Istenbe vetett totális bizalomtól való elfordulásukkal – a sorsuk alakulását, és maguk akarják meghatározni, hogy mi történik velük.

      Egyáltalán nem mellékes kérdésről beszélünk.
      Köszönöm, hogy írt. Szerintem is rátérhetünk konkrét igehelyekre.
      Egyébként a Tamást használom inkább :).
      Testvéri szeretettel, tisztelettel
      Tamás

Hozzászólás írása neki: Lázár Attila Hozzászólás visszavonása