Az evangelikalizmus történelmi és hitbeli megkülönböztető jegyei
Az Evangelikál Csoport Egyesület első kiadványában (“Evangelikál Alapvetések és Nyilatkozatok I.”), és itt, az evangelikalcsoport.hu-n is különféle interjúk és cikkek formájában többször és többféleképpen bemutattuk már az evangelikál mozgalom történetét és az evangelikalizmus hitelvi alapjait. Most egy rövid, de annál hasznosabb összefoglalást szeretnénk nyújtani egyrészt azokról a történelmi előzményekről, amelyek jelentős hatást gyakoroltak az evangelikalizmusra, másrészt az ezekből fakadó meggyőződésekről, amelyeket ma az „evangelikál” jelző lefed.
Alister McGrath “Evangelikalizmus és a keresztyénség jövője” (Evangelicalism and the Future of Christianity) című művében hat olyan központi meggyőződést sorol fel, amelyek az evangelikalizmus hitelvi alapjainak tekinthetők:
- a Szentírás mint legfőbb tekintély és forrás az Istenről való ismeret és a keresztyén életvezetés tekintetében
- Jézus Krisztusnak, mint testté lett Istennek és Úrnak, és mint a bűnös emberiség megváltójának fenséges személye
- a Szentlélek uralma
- a személyes megtérés szükségessége
- az evangelizáció elsődlegessége mind a keresztyén egyén, mind az egyház egésze számára
- a keresztyén közösség fontossága a lelki táplálkozás, az egység és a növekedés folyamatában (36.)
Ehhez hasonló, de még részletesebb meghatározást nyújt számunkra Garth Rosell műve (“Surprising Work of God”) is, amely kiválóan ábrázolja a 20. századi amerikai evangelikalizmus újjáéledésének részletes történetét.
Rosell szerint az evangelikál hit középpontjában mindig is Krisztus keresztje állt. A keresztből, illetve a kereszthez kapcsolódó történelmi tanításokból további négy olyan alapvető meggyőződés fakad, amely a leginkább jellemezte az evangelikalizmust végig annak története során:
- a közös tekintély (a Szentírás)
- a közös tapasztalat (a megtérés)
- a közös küldetés (a világméretű evangelizáció)
- a közös vízió (az egyház és a társadalom lelki megújulása)
Ez az öt megkülönböztető jel olyan teológiai és gyakorlati “ragasztóként” szolgált, amely az elmúlt közel három évszázad során, változó társadalmi, szociális és földrajzi határokon átívelően egyben tudta tartani azt az állandóan változó és nagyon is sokrétű mozgalmat, amit evangelikalizmusnak nevezünk.
De Rosell mélyebbre ás, és felsorolja azokat a kulcsfontosságú mozgalmakat is, amelyek befolyással voltak az amerikai evangelikalizmus önértelmezésére:
Habár Rosell szerint az amerikai evangelikalizmus, mint azonosítható történelmi mozgalom a Nagy Ébredés során született meg, alapvető értékei mégis megegyeznek a sokévszázados keresztyén történelem szellemi hagyatékával.
Az európai pietizmus – a Philip Jacob Spener és August Francke által vezetett, hatalmas 17-18. századi megújulási mozgalom – a következő pontokban hatott az evangelikalizmusra:
- szenvedélyes elkötelezettség a misszióban
- a szent élet újbóli hangsúlyozása
- a felebaráttal való aktív törődés
Zinzendorf gróftól és a cseh-morva tesvérektől megtanulták
- a keresztyén közösség köponti szerepét,
- a misszió fontosságát,
- a keresztyén egység iránti szenvedélyt.
A protestáns reformátoroktól, beleértve Luther Mártont, Ulrich Zwinglit, Kálvin Jánost és Menno Simonst, a következőket örökölték:
- a Biblia szeretetét
- a kegyelemből, hit által való megigazulás doktrinájának újra felfedezett igazságát
- az egyház megreformálásához és az igazság hirdetéséhez szükséges új bátorságot
- Isten fenségének és szuverén hatalmának újbóli megértését
A keresztyén egyház nagy mártír hagyományából átvették
- annak megértését, hogy milyen elképesztően drága a keresztyén tanítványság,
- azt a bizalmat, amely Isten kegyelméből lehetővé teszi elviselni a szenvedéseket.
A Brit szigeteken munkálkodó kortársaiktól, mint John és Charles Wesley, George Whitefield és Howel Harris, a 19. századi amerikai evangelikálok megörökölték…
- a szenvedélyes igazságkeresést,
- a társadalmi igazságosság szeretetét,
- a tanítványozás néhány gyakorlati alapelvét és
- a valódi lelki ébredés iránti vágyakozást.
Amerika afro-amerikai gyülekezeteitől – amit gyakran “láthatatlan egyháznak” neveztek – megtanulták…
- a Szentírás iránti szeretetet,
- az igehirdetésben jelentkező új erőt,
- az istentiszteletek friss spontaneitását,
- a közösség gyakorlati igényeivel való törődést, és
- a hajlandóságot, hogy szembeszálljanak az igazságtalansággal.
Mindezek a mozgalmak (és azok is, amelyeket még fel lehetne sorolni) segítséget jelentettek az amerikai (és nemzetközi) evangelikalizmus identitásának és önértelmezésének kialakulásában és elmélyülésében. Ugyanakkor összes elődje közül egyik sem volt nagyobb hatással rá, mint az angol és amerikai puritánok öröksége.
Forrás: Garth M. Rosell, The Surprising Work of God: Harold John Ockenga, Billy Graham, and the Rebirth of Evangelicalism (Grand Rapids: Baker Academic, 2008), 26-27, 28
Ez is érdekelhet
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
