Tim Keller: a pohár (az Atya haragja)

A görögök és a rómaiak sok-sok beszámolót hagytak ránk arról, hogy hőseik, nagy emberekeik mit mondtak és tettek haláluk óráján. Kivétel nélkül nagy nyugalommal, félelemérzet nélkül mentek a halálba. Gondoljunk például Szókratészre, akinek egy méreggel teli poharat kellett kiinnia: a követői jelen lehettek és hallhatták, hogyan osztja meg mesterük az utolsó pillanatig bölcs gondolatait.

A zsidók egészen más képet festettek a saját hőseik haláláról. Olyan írások, mint a Makkabeusok első és második könyve, egészen máshogy beszélnek a hőseikről. Nem nyugodtak, nem szenvtelenek, ahogy a görögök. Nem ismerik a félelmet, de szenvedélyesek: habár az elnyomóik eltiporják őket, fenyegetik őket, az életük veszélyben, mégis Istent dicsérik és magasztalják. De ahhoz, ahogy Márk evangéliuma ábrázolja Jézus utolsó óráit, még csak hasonlót sem találunk a görög, vagy a zsidó tradícióban, de az egész antik irodalomban sem. 

“Ekkor arra a helyre értek, amelynek neve Gecsemáné, és így szólt tanítványaihoz: Üljetek le itt, amíg imádkozom! Maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, azután rettegni és gyötrődni kezdett, majd így szólt hozzájuk: Szomorú az én lelkem mindhalálig: maradjatok itt, és virrasszatok! Egy kissé távolabb ment, a földre borult és imádkozott, hogy ha lehetséges, múljék el tőle ez az óra. És így szólt: Abbá, Atyám! Minden lehetséges neked: vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.” (Mk 14,32-36)

Ebben a szakaszban Jézus megnyitja a tanítványai számára a szívét, de a saját Atyja előtt – sőt, az evangélium olvasói előtt is -, és egészen nyilvánvalóvá teszi, hogy milyen belső harc dúl benne – elárulja a benső kínjait, legbensőbb, mély félelmét az elkövetkezendő halálával kapcsolatban. Istenhez fordul, és azt mondja: “tényleg nincs olyan lehetőség, hogy ezt a poharat ne kelljen kiinnom? Nem lehet valahogy elkerülni mindezt?” Ez azért érdekes, mert mindeddig – ha olvassuk az evangéliumokat, akkor ez teljesen nyilvánvaló mindenkinek – azt láttuk, hogy Jézus mindig a helyzet ura, mindent kézben tart, és nem lehet sohasem sarokba szorítani, nem lehet elbizonytalanítani vagy megingatni. Most azonban arról olvasunk, hogy “rettegni és gyötrődni kezdett.” A “rettegni”-vel fordított eredeti görög szó a következőt jelenti: “megdöbbent”, “meglepődött”. Mindeddig egy olyan Jézust láttunk magunk előtt, akit nem lehet elbizonytalantani, azonban most Isten Fia mégis átél, megtapasztal, megismer valamit, amely mélyen megdöbbenti, sokkolja. Retteg, szörnyű félelmet él át. Gyötrődik. A görög szó jelentése: “elborzadt félelmében.” 

Képzeljük el, hogy megyünk az úton, befordulunk a sarkon, és egyszercsak meglátünk egy autót, ami totálkárosra van törve, és az egyik közeli szerettünk eszméletlenül ül benne. Mit éreznénk? Megrökönyödnénk. Olyan érzés kerítene hatalmába, ami szinte fojtogató. Ez az, amit Jézus érzett a Gecsemáné kertben, amikor ezt mondta: “szomorú az én lelkem mindhalálig.”

Ez a benső harc nem csak hogy egyedülálló a kiemelkedő emberek haláláról szóló antik beszámolókban, hanem egyedülálló az egyháztörténetben is. Figyelemre méltó, nem igaz? Nagyon sok valódi és megindító történetet ismerünk keresztyén férfiakról és nőkről, akik szenvedést, üldöztetést állnak ki a hitükért – oroszlánok elé vetették, feldarabolták vagy máglyán elégették őket. Sok mártíriumot szenvedő keresztyén már-már elhagyatottabbnak tűnik halálában,mint Jézus maga. Vegyük Polykárpot, Szmirna püspökét, aki Kr.u. 166-ban szenvedett mártírhalált. Már aggastyán volt, amikor a prokonzul elé vezették, aki felszólította, hogy tagadja meg hitét: “Ez az utolsó lehetőséged: visszakozol, vagy megégettetlek.” A szemtanúk feljegyezték, hogy Polykárp mit válaszolt: “olyan tűzzel fenyegetsz engem, amely egy órán keresztül lobog, majd rövidesen kialszik. De csak azért, mert nem ismered az eljövendő ítélet és büntetést tüzét, amely a hitetlenekre vár. Ne tétovázz! Tégy úgy, ahogy akarsz!” 

Vagy vegyük Nicolas Ridley-t és Hugh Latimert, angol püspököket, akiket 1555-ben Oxfordban megégettek. Egymás mellé kötözték őket, és amikor a lábuknál meggyújtották a tüzet, Latimer ezt mondta: “Ne csüggedjen, Ridley mester, legyen férfi! Ezen a napon, Isten kegyelméből olyan gyertyát gyújtottunk Angliában, ami – úgy hiszem – sohasem alszik el.” 

Hogy lehet, hogy sok keresztyén mártír “jobban” halt meg – úgy tűnik bátrabban -, mint Jézus maga? Jézus nyilvánvalóan valami olyannal állt szemben, amivel Polykarp, Ridley vagy Latimer soha, és amelyet soha, egyetlen keresztyén mártírnak sem kellett kiállnia. 

Ott, a kertben Jézus olyat látott és valami olyat élt át, ami Isten mindenható Fiát velejéig megrendítette, megrázta. Mi volt az? Jézus valami olyannal állt szemben, ami sokkal rosszabb bármiféle szenvedésnél, és magánál a halálnál is – ezek, összhasonlítva mindazzal, ami Jézusra várt, nem többek egy szúnyogcsípésnél. Előre meglátta, megízlelte, hogy mi vár rá a kereszten, és ez tudatosult benne. 

Hogy hogy? Jézus nem tudta, hogy meg kell halnia? Dehogynem, beszélt is róla a tanítványainak, nem is egyszer. De itt többről, jóval többről van szó puszta “tudásnál.” Jézus megérezte, hogy min kell keresztülmennie, hogy mi vár rá a kereszten, és higgyük el, hogy ez sokkal több, mint testi kín, vagy akár a testi halál. Mi ez a szörnyűség, mi ez az elképzelhetetlen, rettentő valóság, ami rászakadt ebben a pillanatban? Rájövünk, ha megnézzük imádságát: “vedd el tőlem ezt a poharat.”

Ne felejtsük el, hogy az Ószövetségben a “pohár” Isten haragját jelképezi, amit az emberi bűn miatt érez. Az isteni igazságszolgáltatást szimbolizálja, amely utolér és kiegyenlít minden igazságtalanságot. Az Ez 23,32-34-ben például “szörnyű borzalom poharáról” olvasunk, amit valakinek “ki kell innia.” Az Ézs 51,22-ben azt mondja a prófétán keresztül Isten a népnek, hogy “többé nem kell innod a haragom öblös poharából.” 

Jézus egész életében örökkévaló, teljes harmóniában volt az Atyjával és Szentlelkével. Bármikor, amikor odafordult Atyjához, áthatotta az Ő Lelke, szeretete. Ami látható és hallható módon végbement a megkeresztelkedésénél és a megdicsőülésénél, valójában minden alkalommal megtörtént, nem látható és nem hallható módon, amikor imádkozott. 

De itt, a Gecsemáné kertben, odafordult az Atyjához, és amit maga előtt látott, az nem volt más, mint harag, szakadék, mélység, a nagy fekete semmi – az ítélet pohara. Isten a forrása minden szeretetnek, minden életnek, minden fénynek, minden rendnek. Ebből következik, hogy az Istentől való elszakítottság egyben a szeretet, a fény és az élet forrásától való elszakadás. A Gecsemáné kertben Jézus megízleli annak a végtelen szellemi, kozmikus felbomlásnak, felörlődésnek az előízét, amelyet a kereszten Atyjától elszakítva kell majd elszenvednie.

Forrás: Tim Keller, King’s Cross: The Story of the World in the Life of Jesus