John Piper: két paradoxon Jézus halálával kapcsolatban (az Atya haragja és szeretete)
Nem meglepő, hogy a történelem legjelentősebb eseménye nagyon sokoldalú.
1.) Ha Jézus isten és ember egyszerre, akkor halála egyszersmind Isten halálát is jelenti? A kérdés megválaszolásához figyelembe kell venni Krisztus kettős természetét – mind az isteni, mind az emberi természetet. A Kr.u. 451-ben tartott Kalcedóni Zsinaton fogalmazták meg a tantételt, hogy Krisztus egy személyben két természet, amelyet azóta is a Szentírás ortodox dogmájaként tartanak számon. A Kalcedóni Zsinat krisztológiai hitvallása azokban az egyházakban, amelyekben elismerték, meghatározta a krisztológia továbbfejlődésének keretét.
„…mindnyájan egybehangzólag kinyilvánítjuk, hogy egy és ugyanazon Fiút, a mi Urunk Jézus Krisztust valljuk, aki tökéletes az istenségben és aki tökéletes az emberi létben; aki valósággal Isten és valósággal ember (…). Ugyanezt az egy Krisztust, aki Fiú, Úr, Egyszülött, két természetből összeelegyítetlenül, elválhatatlanul, oszthatatlanul, elkülöníthetetlenül valónak ismerjük el. Az egyesülés által semmiképpen sem töröltetett el a természetek különbözősége, sőt, inkább mindegyik természet megtartotta a maga tulajdonságát, és egy személybe és egy lényegbe egyesült, nem két személyre oszlott, vagy vált szét, hanem egy és ugyanazon Fiú és Egyszülött, Isten Ige, Úr Jézus Krisztus.”
Az isteni természet örök (Róm 1,2, 1Tim 1,17), nem halhat meg. Ez az isteni természet sajátossága. Az isteni és emberi természet halálban való egységének misztériuma rejtve marad előttünk. Azt ugyanakkor tudjuk, hogy Krisztus, mint ember meghalt és ugyanazon a napon belépett a paradicsomba („bizony mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban” – Lk 23,43). Úgy tűnik, némi bizalom jelenik meg e szavakban, hogy az isteni és az emberi természet egységének nem kell felbomlani halálában, annak ellenére, hogy Krisztus emberi természete elszenvedte a halált.
2.) További bizonyíték Krisztus halálának komplexitására, ahogy az Atya Isten megtapasztalta Krisztus halálát. Az ezzel kapcsolatos jól ismert evangelikál tanítás szerint Krisztus halálában magára vette az Atya kárhoztató ítéletét, átkát. „Krisztus megváltott minket a törvény átkától, úgy, hogy átokká lett értünk – mert meg van írva: „Átkozott, aki fán függ”” (Gal 3,13). Kinek az átkától? Kijelenthetjük, hogy a „törvény átkától”. De a törvény nem személy, aki bárkit megátkozhatna. Az átok attól átok, hogy valaki kimondja azt. Aki átkot mond a törvény által nem más, mint aki írta a törvényt. Ezért Krisztus bűneinkért és törvényszegésünkért való halála az Atya átkának volt a megtapasztalása.
Emiatt mondja Jézus: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46) Krisztus halálával Isten az Ő népének bűneit (Ézs 53,6), amelyeket gyűlölt, ráhelyezte Fiára, és a bűnök felett érzett gyűlöletében elfordult a bűnökkel terhelt Fiától, kiszolgáltatván őt, hogy elszenvedje a halál és a kárhozat teljes erejét. Az Atya Isten helyettünk őrá öntötte ki haragját, így a minket érő haragja kiengesztelődött (Róm 3,25) és ezáltal el lett távolítva.
Azonban pontosan ebben rejlik az ellentmondás. Az Atya szívbéli egyetértéssel, örömmel fogadta mindazt, amit Fia tett áldozatának óráiban. Valójában az egészet Fiával együtt tervezte el. Az Atya szeretete az isten-ember Jézust iránt éppen annak az abszolút engedelmességnek köszönhető, amely Jézust a keresztre juttatta. A kereszt Jézus számára a szeretet és az engedelmesség megkoronázása volt. És az Atya ezt az engedelmességet és szeretetet mélységes örömmel és elégedettséggel fogadta. Ezért mondja Pál a következő csodálatos dolgot: „Krisztus is szeretett minket, és adta Önmagát miérettünk ajándékul és áldozatul az Istennek, kedves jó illatul” (Ef 5,2). Jézus halála jó illat volt Isten számára.
Tehát előttünk van e dicsőséges összetettség még egy aspektusa. Krisztus halála Isten átka és haragja volt. Ugyanakkor mégis kedves volt Istennek és jó illat volt számára. Habár elfordult a Fiától és halálra adta ráhelyezve a mi bűneinket, mégis, gyönyörködött Fia engedelmességében, szeretetében és tökéletességében.
Ezért hódolattal és reszkető örömmel szemléljük Isten Fiának, Jézus Krisztusnak halálát. Nincs nagyobb esemény ennél a történelemben. Nincs nagyobb dolog, amin elmélkedhetnénk, sem amit szívünkkel csodálhatnánk. Véssük az elménkbe, soha ne feledkezzünk meg róla. Minden lényeges és jó dolog együtt van itt, bölcsesség és boldogság rejlik benne.
Forrás: https://www.desiringgod.org/articles/the-greatest-event-in-history
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
