John Piper: Jézus Krisztus szenvedett és meghalt bűneink bocsánatáért
„Őbenne van – az ő vére által – a mi megváltásunk, bűneink bocsánata is.” (Ef 1,7)
„Ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.” (Mt 26,28)
Amikor elengedjük valakinek az adósságát, vagy megbocsátunk valamilyen sértést, vagy megbántást, nem követelünk fizetséget a dolog megoldására. Ez ellentétben állna a megbocsátással. Ha visszafizetést kapunk azért, amit veszítettünk, nincs szükség megbocsátásra, megkaptuk, ami nekünk járt.
A megbocsátás feltételezi a kegyelmet. Ha megsértesz, a jóindulat annyiban hagyja, én nem pereskedem veled, megbocsátok neked. A kegyelem olyasmit ad, amire valaki nem szolgált rá. Ezért van az, hogy ez a fogalom az adást foglalja magába, nem pedig valaminek a kiegyenlítését. Mintegy odaadja a jogát az ember, hogy elégtételt kapjon.
Ezt teszi velünk az Isten, amikor bizalmunkat Jézus Krisztusba vetjük: „Aki hisz őbenne, az ő neve által bűnbocsánatot nyer” (ApCsel 10,43). Ha hiszünk Krisztusban, Isten nem rója fel bűneinket nekünk. Így hangzik Isten bizonyságtétele a Bibliában: „Én, én vagyok az, aki eltörlöm álnokságodat önmagamért” (Ézs 43,25). „Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket” (Zsolt 103,12).
Ez azonban felvet egy problémát. Mindnyájan tudjuk, hogy a megbocsátás nem elég. Talán csak akkor látjuk világosan, ha a sérelem igen nagy, – mint például egy gyilkosság vagy megerőszakolás. Sem egy társadalom, sem a világmindenség nem tartható össze, ha a bíró (vagy Isten) egyszerűen azt mondja a gyilkosoknak vagy erőszakot elkövetőknek: „Sajnálod? Akkor rendben, az állam megbocsát neked, elmehetsz.” Ehhez hasonló esetekben azt látjuk, hogy míg egy áldozat lehet megbocsátó lelkű, az állam nem mondhat le az igazságszolgáltatásról.
Így van ez Isten igazságosságával is. Minden bűn komoly, mivel Isten ellen van. Ő az, akinek dicsősége sérelmet szenved, amikor mi figyelmen kívül hagyjuk, engedetlenkedünk vagy káromoljuk Őt. Igazságossága neki sem engedi meg inkább, hogy egyszerűen szabadon bocsásson, mint ahogy egy földi bíró sem törölheti el egy bűnözőnek mindazt az adósságát, amivel a társadalomnak tartozik. A sértést, amit Isten dicsősége ellen elkövettünk vétkünkkel, helyre kell hozni, hogy dicsősége még fényesebben ragyogjon az igazságban. És ha mi bűnösök megszabadulunk, és megbocsátást nyerünk, lennie kell valamilyen drámai bizonyítéknak, hogy Isten tisztelete fennmaradjon, még akkor is, ha a korábban istenkáromlók szabadon bocsátásra kerültek.
Ez az, amiért Jézus Krisztus szenvedett és meghalt. „Őbenne van – az ő vére által – a mi megváltásunk, bűneink bocsánata is” (Ef 1,7). A megbocsátás nem kerül nekünk semmibe. A mi drága engedelmességünk a gyümölcse, nem a gyökere a bocsánat elnyerésének. Ezért nevezzük kegyelemnek. De Jézusnak az életébe került. Ezért nevezzük igazságosnak. Ó, milyen drága hír az, hogy Isten nem rója fel bűneinket nekünk! És milyen gyönyörűséges az Úr Jézus Krisztus, akinek vére lehetővé tette Istennek, hogy ezt tegye.
Forrás: John Piper, Jézus Krisztus szenvedése, váltsághalála, 31-32. (Evangéliumi Kiadó)
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
