John Piper: Jézus szenvedett és meghalt, hogy váltságul legyen sokak számára
„Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mk 10,45).
Nincs olyan gondolat a Bibliában, hogy a Sátánt le kéne fizetni, hogy engedje a bűnösök megmentését. Ami történt a Sátánnal, amikor Jézus Krisztus meghalt, az nem kifizetés volt, hanem legyőzés. Isten Fia emberré lett, úgy, „hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt” (Zsid 2,14). Nem volt alkudozás.
Amikor Jézus azt mondta, hogy azért jött, „hogy odaadja életét váltságul”, a hangsúly nem azon van, aki a fizetséget kapja. A hangsúly az ő életén van, mint ami fizetség, és szabadságán, mint aki azért jött, hogy szolgáljon, inkább, mint hogy neki szolgáljanak, és azokon a „sokakon”, akiknek javára fog szolgálni a fizetség, amit ő teljesített.
Ha megkérdezzük, ki kapta a váltságdíjat, a bibliai válasz, hogy Isten maga. A Biblia azt mondja, hogy Krisztus, „áldozati ajándékul adta magát értünk… az Istennek” (Ef 5,2). Jézus Krisztus „önmagát áldozta fel ártatlanul az Istennek” (Zsid 9,14). Azért kell egy helyettesnek meghalnia miattunk, mert vétkeztünk Isten ellen, és híjával voltunk Isten dicsőségének (Róm 3,23). És bűneink miatt az egész világ felelősséggel tartozik Istennek (Róm 3,19). Tehát amikor Jézus Krisztus váltságul adja magát értünk, a Biblia azt mondja, hogy megszabadultunk Isten ítéletétől. „Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak” (Róm 8,1). A végső rabság, amelytől felmentésre van szükségünk, az Isten (utolsó) ítélete (Róm 2,2, Jel 14,7).
Ennek az Isten ítélete alóli felmentésnek a váltsága Jézus Krisztus élete. Nemcsak az az élet, amelyet élt, hanem az az élet, amit feladott a halálban. Jézus többször is elmondta tanítványainak, „Az Emberfia emberek kezébe adatik, megölik” (Mk 9,31).
Tulajdonképpen egyik oka annak, hogy Jézus szerette magát az „Emberfiának” nevezni (több mint 65 alkalommal fordul elő a Szentírásban), hogy benne volt a halandóság gondolata. Az ember meghalhat, ezért kellett neki egynek lenni közülük. A váltságdíjat csak az Emberfia fizethette meg, mert a váltság egy halálra adott élet volt.
Az árat nem kényszerítették ki belőle. Ez a lényeg, amikor azt mondja: „Az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon.” Ő nem igényelte a mi szolgálatunkat. Ő volt az, aki adott, nem aki kapott valamit. „Senki sem veheti el tőlem (az életemet), én magamtól adom oda” (Jn 10,18). Az árat önszántából fizette meg, nem volt benne kényszerűség. Ez megint csak az ő szeretetéhez visz bennünket. Ő önként választotta, hogy megment minket, élete árán.
Mennyi embert váltott ki Krisztus ténylegesen a bűnből? Ő azt mondta, azért jött, hogy „életet adja váltságul sokakért.” Mégsem menekül meg mindenki Isten haragjától, de az ajánlat mindenkinek szól. „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és az emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért” (1Tim 2,5-6). Senki nincs kizárva ebből a megváltásból, aki hittel magához öleli a váltságot szerző Jézus Krisztus kincsét.
Forrás: John Piper, Jézus Krisztus szenvedése, váltsághalála, 29-30. (Evangéliumi Kiadó)
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
