Beszélgetés napjaink nagy divatjáról, a miszticizmusról (különös tekintettel a szemlélődő imádságra), és annak veszélyeiről

Napjainkban nagyon divatos a „spiritualizmus”, „miszticizmus” téma. A hazai protestantizmus berkein belül is sokakra van hatással. Többségük nem is sejti, hogy milyen veszélyes vizeken evez. Márkus Tamással próbáltunk a beszélgetésünkben a mélyére ásni a témának, és rávilágítani arra, hogy milyen veszélyes trendek jelennek meg újra és újra Krisztus testében, melyek mérgező hatással lehetnek hitéletünkre.

Muzslai-Bízik Bencze: – Tamás, az nem kérdés, hogy a gyülekezeti tagok, lelkipásztorok nagyobb részét a jószándék vezérli a spirituális gyakorlatok végzése közben, és közös motivációjuk, őszinte vágyuk az, hogy ezeken keresztül is jobban megismerjék Istent. Ráadásul az Isten megismerése az Úr kifejezett akarata is. Mi akkor itt a baj? 

Márkus Tamás: – Bizonyos felekezetek közötti szervezetek, ifjúsági szolgálatok és mozgalmak okkult módszereket és technikákat tartalmazó programokat kínálnak. A következők tartoznak ide: a Labirintus (imaséta), Renovaré (pontosabban a Renovaré non-profit szervezet által kínált, a lelki fejlődést elmélyítő vezérelvek), vezetett imagináció, központosított imádság, Loyolai Ignác lelki gyakorlatai, a Jézus ima és még sorolhatnánk. Természetesen nem jelenthetjük ki kategorikusan, hogy az ezekben résztvevők nem épülhetnek (vagy hogy ezen módszerek elvétve ne tartalmaznának építő elemeket), ugyanakkor muszáj egyértelműen leszögezni, hogy ezek az imamódok, technikák a protestáns kegyességtől idegen szellemiséget közvetítenek. 

MBB: – Ezek a mozgalmak, illetve az általuk népszerűsített spirituális gyakorlatok nagy és gyors növekedést képesek felmutatni. Szerinted mik lehetnek az okok? 

MT.: – Alapvetően két fő oka van:

1.) az egyik az, hogy ezeket leginkább az intézményes egyházak felett álló ernyőszervezetek népszerűsítik, így az általuk képviselt kegyesség kevésbé “lekövethető”. 

2.) A másik, hogy az evangelikálok egyre inkább megfeledkeznek a történelmi protestantizmus „kegyességi gyökereiről” (például a pietizmusról, a tanítványság megélésének hétköznapi aspektusairól, az imádság fontosságáról). Ennek az „amnéziának” egyenes következménye, hogy egyre népszerűbb a köreikben is a katolikus szerzők és műveik által képviselt kegyesség. 

MBB: – Ebből következik az, hogy az evangelikal/protestáns és misztikus spirituális két egymástól teljesen eltérő út. Mi a gyökeres különbség köztük? 

MT: – Igen, Bencze, két teljesen különböző útról beszélünk. 

A misztikus spiritualitás a katolicizmusban és a keleti-ortodoxiában gyökerezik, számos egyéb, keleti vallásból átvett misztikus elemet tartalmaz, és rendszere erősen neo-platonikus színezetű. 

Ezzel szemben az evangelikál spiritualitás a protestáns reformációban gyökerezik. 

Míg az előbbi a misztikus tapasztalatot/megtapasztalást hangsúlyozza, az utóbbi az írott kijelentés elsődlegességét, ennek rendszeres olvasását és az imádságot. 

Legfőképp úgy tudjuk a spiritualitás e két eltérő formáját összehasonlítani, ha megnézzük, hogyan gondolkodnak a megszentelődés folyamatáról, Isten személyéről és a hívők vele való kapcsolatáról. 

MBB: – Ez érdekes. Isten személyéről például hogy gondolkoznak?  

MT: – Ezzel kapcsolatban a következő kérdések merülhetnek fel: mi a célja Isten keresésének? Hogyan tudjuk eldönteni, hogy célhoz értünk -e a keresésünkben? S végül egy tisztázó jellegű kérdés: Vajon egy keresztyén misztikusnak – aki recsitatív dallamokat énekel és különféle meditatív technikákat végez -, más céljai vannak, mint egy református (vagy baptista, evangélikus, metodista stb…) hívőnek, aki órákon át olvassa a Szentírást? A válasz igen. E két személy bizony mást ért „Isten megtapasztalásán.” 

A misztikus spiritualitásban az Istent kereső személy és Isten egyesül, eggyé válik. Azonban az evangelikál/protestáns spiritualitásban mindig hangsúlyos marad Isten és a teremtményei közötti távolság – Isten és az Ő teremtményei közötti különbség. Amíg a misztikus Isten immanenciáját hangsúlyozza (Istennek a teremtésében való jelenléte), addig az evangelikál hívő Isten transzcendenciáját emeli ki (Isten a teremtése „felett” áll, elkülöníthető attól). 

MBB: – Tisztázzuk: te hogyan definiálod a misztika szót? 

MT: – Igen, ezt valóban érdemes tisztáznunk, ugyanis sokan félreértik az ezzel kapcsolatos kritikát. 

Először is, mi általánosságban a misztika? Ez a kifejezés a görög „mystikos” (=titkos) terminusból eredeztethető, ami nem jelent mást, mint egy misztérium vallásba való beavatást. A misztériumvallások az antik kort jellemző kultuszok voltak, amelyekben a részvétel csak a bevatatottak számára volt engedélyezve. Habár a misztériumvallások gyakorlása a klasszikus ókorra volt leginkább jellemző, valójában eredetüket tekintve sokkal régebbiek. Az egyik legnépszerűbb római misztériumvallás az ún. Mitrász kultusz volt – egy perzsa istenségről elnevezett misztikus vallási rendszer, amelynek eredete a régészeti leletek alapján egészen a Kr.e.1500-ig visszavezethető. A Mithra egyébként (az istenség neve) Indiában mai napig népszerű név, és ez talán nyújt némi betekintést abba, hogy földjrajzi értelemben milyen széles körben elterjedt mitrász kultusza. Ma a „miszticizmus” kifejezés leginkább az isteni, természetfeletti vagy végső valóság közvetlen megtapasztalására utal, bizonyos speciális gyakorlatokon keresztül. Ezeket a gyakorlatokat el lehet sajátítani, és ezek – a megfelelő módszert helyesen alkalmazva – garantáltan „természetfeletti tapasztalathoz” vezetnek. 

A miszticizmust élesen el lehet különíteni a „normális” vallásos hittől, hiszen a személyes megtapasztalásokra helyezi a hangsúlyt, melyet a misztikus mindig az istenséggel, természetfelettivel, személyes vagy személytelen végső valósággal való találkozás eredményeként értelmez. A miszticizmus általában monasztikus kontextusban manifesztálódik. 

Jól ismert, hogy a szerzetesek és az apácák általában magányos és csendes életet folytatnak, és amelynek elengedhetetlen része valamely „misztikus” gyakorlat. A miszticizmus centruma / magja bizonyos technikák folyamatos gyakorlása és tökéletesítése, amelyek megváltozott tudatállapotok elérésére irányulnak. 

MBB: – Református lelkészként biztosan tudod Kálvinnak mi volt a véleménye a misztikáról. Megosztod? 

MT: – A reformáció kálvini ágán belül is legitim „misztikáról” beszélni, de csak egy bizonyos módon, amely azonban teljesen eltér a misztika általános, mainstream értelmezésétől. Kálvin János szerint az üdvösség nem más, mint a hívők Krisztussal, Megváltójukkal való „uniója”. Kálvin szerint ugyanis szükséges, hogy Krisztus „bennünk” legyen. Más szavakkal muszáj „belé oltatnunk” és „magunkra öltözni őt.” Krisztus ugyanis így közli velünk mindazt, amit az Atyától engedelmessége és engesztelő halála által megszerzett számunkra. A kérdésre, hogy a Krisztus és a követői közötti „titokztatos kapcsolat” hogyan jön létre, Kálvin szertint a válasz egyértelmű: a „Lélek titkos befolyása” folytán. E kapcsolatban a Szentlélek maga a kötelék, aki a hit által titokzatos módon köti össze Krisztust a követőivel. Mindazt tehát, amit Krisztus elvégzett a kereszten, azt a Szentlélek teszi személyessé és közvetíti számunkra. Kálvin fogalmazása szerint Krisztus szent vérének kiontása nem hiábavaló, hiszek a Lélek „titkos megöntözés” által tisztítja meg lelkünket. Krisztus csak azoknak van hasznára – mondja Kálvin -, akiknek ő a „feje”: akik „szent kapcsolatban” vannak vele, akik „felöltözik őt”, és akik „eggyé válnak vele”. Nos e kapcsolat a Lélek által jön létre, Ő „olt” minket Krisztusba. De ennek az eggyéválásnak egészen más módját tárja elénk Kálvin, mint amit a misztikusok szókészlete tükröz. Kálvin szerint ugyanis a Lélek legfontosabb munkája a hit. A Lélek kizárólag hit által vezet el az evangélium fényéhez. A Jn 1,12 kapcsán Kálvin kifejti, hogy Keresztelő János természetfeletti ajándéknak tekinti, hogy Krisztust hittel fogadják be azok, akik másként saját hitetlenségükben maradnának. A keresztyén hit természetfeletti aspektusa tehát nem a „megtapasztalás”, hanem Krisztus hit által való megragadása (bővebben lásd: Institutio, III/1).

MBB: – Jól látható tehát, hogy a genfi reformátor egészen mást ért a Krisztussal való misztikus unió és egység alatt, mint amit a misztika szókészlete és gondolati rendszere tükröz. S mit gondolt erről a 20 század meghatározó református teológusa: Karl Barth? 

MT: Barth arról beszélt, hogy az Istennel – és benne azzal, akiben számunkra feltárul Isten valódi arca, Jézus Krisztussal – való találkozás és kapcsolat kulcsa nem lehet más, mint a hit. Teológiája alapvető motívuma, hogy mindig Isten a kezdeményező – Ő mutatja meg magát számunkra a kjelentésén keresztül. Nem az ember keresi az Istent, hanem az Örökkévaló tárulkozik fel neki. Barth szerint „Isten ismeretének kezdete nem az a kezdet, amelyet mi kezdünk vele, hanem az, amit Isten kezd velünk. Isten soha sem testi, sem ún. „lelki” – ezért Ő nem lehet a mi külső és belső észrevételeinkre vonatkozó képek tartalma. De nem lehet Istent szavakba sem foglalni: Ő láthatatlan és kibeszélhetetlen, mégpedig azért, mert az Általa teremtett világban csak a kijelentésben, a hit számára válik láthatóvá és csak a hit által lehet bizonyságot tenni róla (…) Isten az ember számára csak kegyelemből, hit által válik megismerhetővé. Barth mindezzel „Isten elrejtettségét” hangsúlyozza, és ezen keresztül azt, hogy Istent az ember nem tudja megismerni, csak Isten képes – kijelentésén keresztül – megismertetni magát az emberrel. Ebből a tételből – mondja Barth – „semmi esetre sem szabad azt a következtetést levonni, hogy nincs igazi istenismeret, és hogy le kell mondanunk arról a vállalkozásról, hogy Istent szemléljük és felfogjuk és róla beszéljünk. Ez a tétel parancs és engedelem, hogy magunkat az ajándékba kapott igazi istenismerethez tartsuk és ne a kegyes ember önmagyarázatának vélt istenismerethez meneküljünk. E tétel (…) elzárja előlünk a misztikus teológia útját, amely nem vesz tudomást arról, hogy Isten a kijelentésben megismerhetővé és megfoghatóvá lett.” (Dr. Geréb Pál: Barth Károly dogmatikája, 228-229.o.)

A misztika – és a misztikus út – éppen ezt hagyja figyelmen kívül: a hitet, mint a Krisztussal való kapcsolat csatornáját. 

MBB: – A református egyházból kitekintve, a többi reformátor, például Luther hogy vélekedett a misztikáról? 

MT: – Mielőtt még erre rátérünk, muszáj kicsit korábbról kezdenem. 

A reformáció korában a reformátorok nagy része határozottan elutasította a miszticizmust és a monaszticizmust (a monasztikus/szerzetesi életformát). Ennek a következő volt az oka: a misztikusok a tapasztalatra összpontosítottak, míg a reformátorok rmakacsul ragaszkodtak ahhoz, hogy a Szentírás, Isten írott kijelentése a legmagasabb instancia, azaz mindig az Írás a legfontosabb. Ez az általános, objektív kijelentés / kinyilatkoztatás minden esetben a misztikusok szubjektív, ellenőrízhetetlen tapasztalatai és vélt kinyilatkoztatásai felett áll. 

Jól ismert, hogy Luther Márton milyen kérlelhetetlenül elutasította Thomas Münzer (1489-1525) teológiáját (Thomas Münzert a német parasztháborúban való részvétele miatt később kivégezték), amelyre bizonyíthatóan erőteljes hatást gyakorolt a rajnai misztikus, Johannes Tauler (1300-1361). Münzer „teológiája” misztikus megtapasztalásokon alapult: a „benső fény” szupremáciáját hirdette, amelyet a Szentlélek kinyilatkoztatásaként értelmezett, és amelyet a Szentírás tekintélye fölé helyezett (és nem egyszer azzal szembeállított). Luther válasza az volt, hogy leszögezte: számára akkor is a Szentírás marad a legfőbb tekintély, „ha Müntzer magát a Szentlelket nyelte is le…”. 

Luther „Asztali beszélgetéseiben” olvashatjuk a következőket: „Münzer azt állította – mondta Martinus doktor -, hogy a szájjal kiejtett szó és prédikáció semmit nem ér. A Szentléleknek kellene megszólalnia, és az kellene, hogy meglegyen az emberben. Eszerint senki sem lehet keresztény, amíg Urunk Istenünk maga nem szólt hozzá, és hogy Ő sz.rik arra az Istenre, aki őt nem szólítja meg. Ezzel mutatja meg a Sátán, hogy az igének míly ádáz ellensége. Továbbá Münzer felállította a kereszténység különböző grádicsait vagy fokozatait (=egyfajta misztikus beavatási út, amely különböző szintekből áll). (…) Ez a tanítás a szentség hírében áll, és ezáltal csorbítja a szóbeli prédikáció tekintélyét és dicsőségét. Magasztalja a kinyilatkoztatást és a titkos sugalmazást.” 

MBB: – Luther hozta a formáját. Napjainkból azért hiányzik ez a keménység, pedig időnként nagyon jó lenne. Később George Fox (1624-1691) a Barátok Vallásos Társaságának (közismert nevén: kvékerek) alapítója gyakorlatilag egy protestáns misztikus szektát alapított. Róla, róluk mit tudhatunk? 

MT: – Fox úgy vélte, hogy minden ember rendelkezik az ún. „Benső fénnyel”, amely az ő értelmezésében nem más, mint a „bennünk lakozó Krisztus.” 

A többi misztikushoz hasonlóan (tisztelet a kivételnek) azt gondolta, hogy a Szentírás nem minden esetben tévedhetetlen, és ezért – a benső fény segítségével – olykor-olykor felülbírálható. 

A kvéker istentisztelet egésze tulajdonképpen csendes meditáció. Néha valaki megszólal, és hallható hangon közvetíti a „kapott” üzenetet, de az is megesik, hogy órákat szimpla csöndben töltenek. E közösségi csend célja nem más, mint várni, hogy Isten személyesen megszólítson valakit a jelenlévők közül, hogy közvetlenül beszéljen az egyénnel, vagyis a misztikus élményre való vágyakozás. 

Nem meglepő, hogy sok más misztikushoz hasonlóan a kvékerek is hajlamosak a panteizmusra (= a mindenséget az istenséggel azonosító filozófiai és vallási felfogás) és az univerzalizmusra (= a meggyőződés, hogy minden ember üdvözül). Sajnos a kvékereknek jelentős szerepük volt abban, hogy a miszticizmus az utóbbi évtizedekben jelentősen beszivárgott az evangelikál protestantizmusba is. Például Richard Foster és Dallas Willard egy kicsi, kaliforniai kvéker gyülekezethez tartoztak. Ők később jelentős írók lettek és a keresztyénség meghatározó teoretikusainak számítottak, akik a misztikus gyakolatot egészen nagy sikerrel népszerűsítették a szélesebb keresztyénség körein belül. Foster 1978-ban megjelent könyve, a “Celebration of Dicipline” (= A fegyelem/tanítványság ünneplése) hatalmas bestseller lett, olyannyira, hogy a mindmáig vezető amerikai evangelikál folyóirat, a Christianity Today a 20. század tíz legmeghatározóbb kötete közé válogatta. Ez különösen annak fényében meglepő, hogy Foster nem titkoltan támogatja és terjeszti az „asztrális pojekció” gyakolatát, amely egyfajta asztrális síkon történő utazásról szól. 

„Képzeletben hagyd, hogy lelki tested fényesen ragyogjon, hogy kiszabaduljon fizikai testedből. Nézz vissza, hogy lásd magad… és megnyugtasd testedet, hogy egy pillanat múlva vissza is térsz.. Menj mélyebbre és mélyebbe a külső világűrbe, mindaddig, amíg már nincs semmi, csak az örök teremtő meleg jelenléte. Pihenj meg a jelenlétében. Csak hallgass halkan … figyelj minden utasítására.” (27. oldal)

MBB: – Beszélgessünk kicsit a „szemlélődés” kifejezésről, hiszen ez az a fogalom, amely leginkább elterjedt hazai protestáns közösségek kegyességi gyakorlatában, lásd: szemlélődő imádság. 

MT: – Igen. A „Szemlélődni/szemlélődés” szavak általánosan valaminek az alapos tanulmányozását jelentik – azt, amikor tudatos gondolkozásunk tárgyául teszünk meg valamit. Azonban a különféle kontemplatív technikák ezzel ellentétes gyakorlatot takarnak. A „kontempláció” célja e mozgalmak kontextusában az, hogy az ember túllépjen a gondolkozás és megértés értelmi folyamatán, belépve a valódi megtapaszalás világába. Tanításuk szerint csak annak a vallásos tartalomnak van értelme, amely a tapasztalatra épül. Isten ismerete tehát csak akkor nevezhető valódi ismeretnek, ha „misztikus” megtapasztalásokkal párosul.  Ez a megközelítés a legjobb esetben is eltér attól, amit a Szentírás tanít a hívők és Uruk, Jézus Krisztus közötti kapcsolatról – mind a kapcsolat eredőjét / okát, mind a kapcsolat módját érintően. 

A legrosszabb esetben pedig idegen, keleti vallások kegyességének behozatala, mely kegyesség az „istenséggel” való literális, szó szerinti egyesülésen alapszik, amely nem személyek közötti, dialógusra épülő kapcsolatot jelent, hanem a személytelen istenben való misztikus „felszívódást.”

A „csend”, amit a misztikusok a mantra ismételgetésével kívánnak elérni, ténylegesen transz állapot  – az egyéni hipnózus egyik formája. Ha egy személy hipnotikus transzban van, rendkívül érzékennyé válik a szuggesztiókra, sugalmazásokra. A keresztyén kultúra misztikusai – akik ezt a technikát javasolják – ezért hangsúlyozzák, hogy hinni kell abban, hogy Isten megszólít, azaz a meditatív transz állapotában találkozunk vele. Ugyanakkor a tény, hogy a Szentírás nem ad semmiféle útmutatást, sem felhatalmazást ilyen praktikák gyakorlására, ráadásul ezeket a gyakorlatokat eredetileg keleti vallásokban alkalmazzák, arra enged következtni, hogy ezekben idegen szellemiséggel, szellemi erőkkel találkozhatunk. 

MBB: – Ez ijesztően hangzik. S mi még a különbség a „belső imádság” és/vagy „szemlélődő/kontemplatív imádság” (centering prayer – contemplative prayer) és a protestáns „imádság” fogalma között? 

MT: – A misztika követői – különösen a protestantizmusban – „spiritual formation” (= lelki-szellemi átalakulás, lelki fejlődés) címszó alatt általában az előbbit gyakorolják. Ugyanakkor látnunk kell, hogy ezek nem feleltethetőek meg a protestantizmus jól ismert „imádság” fogalmával. Az utóbbit Wayne Grudem, kortárs konzervatív kálvinista teológus a következőképpen határozza meg: 

“A történelmi protestáns hit szerint az imádság nem más, mint annak egyedüli, Isten által adott és biztosított módja, hogy vele személyesen tudjunk kommunikálni. Az imádság által jobban megismerhetjük az igaz Istent, elé vihetjük kéréseinket, megvallhatjuk neki bűneinket, magasztalhatjuk és dicsőíthetjük a nevét, és hálát adhatunk neki mindazért, amiben részesített bennüket.” (Lásd: Wayne Grudem: Christian Beliefs, 11.o.). 

Ezzel szemben az úgynevezett „belső imádság”, amire a misztikusok hivatkoznak „központosító imádságként” és „csend imaként” is, nem más, mint egy keleti meditációs gyakorlat, amely lényegében megfeleltethető a „kántáló meditációval” és a „transzcendentális meditációval.” A meditáció azon formájáról van szó, amely olyan mentális, belső ürességet próbál létrehozni, ahol a tudatos gondolkozás blokkolva van. Ahhoz, hogy az ember elérje ezt a mentális “ürességet” – amelyet egyszerűen „csendnek” neveznek –, muszáj egyetlen szót, vagy egy rövid kifejezést ismételgetnie. A hinduizmusban ezt a szót nevezik „mantrának.” A mantrát a mentális üresség elérése érdekében újra és újra ismételgetni kell – húszszor, harmincszor, akár százszor is. Ugyanakkor Jézus, amikor a követőit tanítja imádkozni, óv attól, hogy „szaporítsuk a szót, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak meg” (Mt 6,7), hiszen Isten – folytatja Jézus – már azelőtt tudja, „mire van szükségünk, még mielőtt kérnénk tőle.” A „szemlélődő imádság”, vagy „összpontosító imádság” tehát kevésbé imádság, inkább misztikus élményt nyújtó módszer. A nem titkolt célja – ahogy mondtuk – a mentális üresség és a csend elérése. 

MBB: – Hallottam már magát keresztyénnek tartó misztikust úgy érvelni, hogy az egyén központjában, a legmélyebb valónkban ott lakozik Isten, így a csend célja nem más, mint engedni, hogy Isten elkezdjen bennünk „beszélni.” Úgy fogalmazott az illető, hogy a „benső fény” maga Isten, aki minden emberben benne lakozik. 

MT: – Ismerős mondatok ezek. De Krisztus nem így tanított minket. Ő a következőképpen tanított imádkozni: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved…” (Mt 6,9). A bibliai szóhasználat szerint Isten lakóhelye a menny (1Kir 8,43, 2Krón 6,30, Zsolt 103, 19, Mt 5,45., 23,9), amely egy konkrét hely (ApCsel 1,11, Zsid 1,3, Zsid 8,1, Zsid 9,24, 1Pt 3,22, Jel 4,1-2). 

A misztikusok gyakran idézik még Lukácstól a következő verset „Mert az Isten országa közöttetek van!” (17,21), bizonyítandó, hogy Isten benne lakozik minden emberben. Csakhogy a “benne / belül” -nek fordított görög szó helyes fordítása ezen a helyen a “között”. A szövegkörnyezet alapján egyértelmű, hogy Jézus nem arról beszél, hogy Isten országa bennünk van. A farizeusok megkérdezték Jézust, hogy mikor jön el Isten országa, és Jézus e kérdésre azt a választ adja, hogy „Isten országa közöttetek van”, egészen világosan önmagára és az igehirdetésére/szolgálatára utalva. Ráadásul az idézett szakaszt követő versekben Jézus rámutat arra, hogy a második advent, azaz második eljövetele is szemmel látható, fizikai megjelenés lesz, akárcsak első eljövetele. 

MBB: – Hogy vélekednek a misztikus gondolkozók Krisztus váltságművéről? Fontosnak tartják, vagy hozzáállásukkal azt fejezik ki, hogy szükségtelen volt? 

MT: – Ez egy jó kérdés. Érdekes és egyben rémisztő, hogy éppen a keresztyén hit centruma, annak történetisége vész el gyakran a misztikus gondolkodásban: Krisztusnak kereszten elvégzett engesztelő áldozata. Hiszen mi szükség Krisztusnak a történelem egy adott pontján elvégzett munkájára (és mi szükség a felemeltetett és megdicsőített Úr jelenlegi munkájára a mennyei szentélyben), ha bárki – bármilyen vallási hagyományból – közvetlen istentapasztalattal rendelkezhet? Ha a hitgyakorlat „technika”, élmények produkálása csupán, akkor milyen jelentősége van a keresztyén hit történeti aspektusának – annak, hogy Isten a történelemben cselekedett, és kinyilatkoztatásának története konkrét népet, közösséget és személyeket érintő exkluzív történet, amelynek sarokpontjairól konkrét ismeretekkel kell rendelkeznünk, és amelyet nem lehet egyénileg „újratermelni”? 

A misztikus számára történelmi eseményeknek/tényeknek nincs jelentősége – legfeljebb csak ugródeszkaként egy mély, benső megtapasztaláshoz. A misztikusnak nincs szüksége (ezért is merül feledésbe) az engesztelés történetiségére, hiszen meditatív gyakorlatok segítésével távolítja el a bűnt, úgy, hogy az Istennel való egység állapotába kerül. Misztikus kontextusban a zsidó áldozati tipológiáknak (engesztelés ünnepe, páska, helyettesítés) egyszerűen nincs relevanciája.  

MBB: – Erről most eszembe jutott Eckhart mester (1260-1327). 

MT: – Igen, ő az egyik legjobb példa és minden misztikus paradigmája. 

A jól ismert középkori misztikus, domonkos szerzetes „teológiája”, misztikája mind elveit, mind fogalmait tekintve masszívan neo-platonikus befolyás alatt áll. Talán nem véletlen, hogy Eckhartot utolsó éveiben elítélte az inkvizíció – bár ez számunkra, protestánsok számára nyilvánvalóan nem lehet meggyőző érv. Tagadhatatlan, hogy Eckhart mester és a többi misztikus fogalmi készlete csak nyomokban tartalmazza az írott kijelentésre való hivatkozást. Eckhart rendszerében Isten az egyedüli igazi létező, olyannyira, hogy igaz léttel csak az Isten bír. Eddig még rendben is van, amit mond, de ahová eljut, az már nem a bibliai hitmeglélés. Szerinte Istent nem lehet meghatározni, csak arról lehet fogalmunk, hogy mi nem Isten. Mivel Isten maga a lét, mindent ő tart fent és nélküle a dolgok semmivé lennének, logikus, hogy az ember – az egyedüli valódi létező által fenntartott teremtményi létező – Istent csak lelke legmélyén találhatja meg. Eckhart tanításának kép pólusa van: az emberi lélek és Isten. A Szentírásra épülő kijelentett, történelmi hit-igazságok háttérbe szorulnak. Olykor-olykor hivatkozik ugyan a Bibliára, egyházatyákra (és antik filozófusokra), de írásaiban tartalmilag az újplatonizmus eszmerendszerét közvetíti. Eckhart szerint ameddig nem „tapasztal” valaki, addig a beszédet sem értheti. Itt jelenik meg nála az aszkézis, mint út: az önmagunkról való lemondás útja – önmagunk elvesztése. Mivel az ember személyisége nem engedi, hogy Isten személyisége éljen benne, ezért az embernek le kell mondania saját személyiségéről. Csak így válhat eggyé Istennel. Csak így válhat Isten részévé. Ahogy az Atya megszülte a Fiút – mondja Eckhart -, úgy Lélekben minket is megszült, hogy létrejöjjön a szubsztanciális egyesülés Istennel. 

Egyébként Eckhart írt számos megfontolandó dolgot, és valójában az ő misztikája nem is lelki, hanem egyfajta „intellektuális misztika”, ahol az aszkézis nem is annyira konkrét dolgokban (szegénység, lemondás, önsanyargatás) ölt testet, hanem az önmagunkról való lemondásban, ami inkább egy benső diszpozíció. Ezzel egyetértek. Sőt, máshol arról beszél, hogy a passzív kontemplációnak nincs is nagy jelentősége, inkább a másokért való cselekvésnek. Tehát nála az etika a misztika felett állt. Mindezekért becsülhetjük, de maga a szókészlet, amit használ, félrevezető. 

MBB: – Jó, jó, de ezzel szemben a legtöbben úgy érvelnek, hogy a misztika valójában semmi más, mint a vibráló imaéletre, a keresztyénség megelevenedésére, továbbá a hit személyes megélésére irányuló próbálkozás. 

MT: – Ez önmagában még jó lenne, azonban ne felejtsük el, hogy a miszticimus – amelynek szerves része mind fogalmait, mind gyakorlatait tekintve a keresztyén misztika – több ezer éves. Az írott kijelentés viszont más fogalomkészlettel él. Túl késő, hogy megpróbáljuk újrafogalmazni, újradefiniálni a hagyományos keresztyén spiritualitást, nem mintha kaptunk volna erre bármikor is felhatalmazást vagy utasítást. A miszticizmus nem más, mint egy rendkívül veszélyes, pre-keresztyén rendszer, amely természetfeletti tapasztalatra törekszik, amely lényegénél fogva szubjektív és éppen ezért ellenőrizhetetlen és amely óhatatlanul háttérbe szorítja az objektív kinyilatkoztatást: az inkarnációt, az engesztelést, a próféciákat és a hitünk eszkatológiai aspektusát. Egy olyan rendszer, amely aláássa a keresztyén hit történetiségét a megtapasztalás javára. Egy olyan rendszer, amely nem ismeri a keresztyén hit és reménység „már igen-még nem” aspektusát, és amely alapvetően megy szembe a hit bibliai definíciójával: „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” (Zsid 11,1)

MBB: – Loyolai Ignác neve már korábban elhangzott. Róla és lelki gyakorlatáról mi a véleményed? 

MT: – Veszélyesnek tartom. Nyilván Luther, mint minden ember, nem volt hibáktól mentes, de azért számunkra, protestánsok számára mai napig megkérdőjelezhetetlenek a felismerései, a bátorsága és kiállása. Ignác állítólag „anti-Luthernek” nevezte magát. Nem véletlenül nevezte így magát, hiszen  a reformáció egyik legfanatikusabb ellenzője és üldözője volt. Nem szeretném teljesen elvitatni Ignác lelki megtapasztalásának valódiságát és az általa kidolgozott „lelki gyakorlatok” esetenként való hasznosságát, de Ignác valódi célja a misztika alkalmazhatóvá tétele volt a gyakorlatban. Ez sikerült is neki, hiszen kétségtelenül a „módszer” zseniális szakértője. Gyakorlatainak a nagy része a misztikából való átvétel. Ami új nála, az a misztika begyakorlása és egy meghatározott cél szolgálatába állítása. Azt is látnunk kell, hogy Ignác lelki megtapasztalása kevésbé a Szentírás igazságainak a felismeréséhez, mint inkább az önuralom megteremtéséhez, az akarat acélozásához és az engedelmesség kimunkálásához köthető. Steven Ozment történész írja:  

„Ignác megtanulta a fizikai fájdalommal való küzdésén keresztül, hogyan kontrollálhatja a mentális fájdalmat. Az alapvető fizikai reakciók feletti uralma betekintést nyújtott számára jóval komplexebb pszichológiai jelenségekbe. A „Lelki gyakorlatok” leginkább az érzelem, a hit, és a viselkedés közötti kapcsolatokra, összefonódásra épít. Ahogy a hit általi megigazulás egyfajta kísérlet volt arra, hogy egy protestáns szent kínjait elvegye, úgy az Ignác-féle fegyelmezett gyakorlatok egy katolikus szent szenvedéseit hivatottak enyhíteni.” (Ozment: The Age of Reform, 1250-1550: An Intellectual and Religious History of Late Medieval and Reformation Europe 412.)

Ozment a következőképpen jellemzi Ignác személyét összehasonlítva azt Lutherrel:

„Az alapítók személyén keresztül is világosan kitűnik az eredeti protestáns reformáció és az ellenreformáció kegyességének ellentétes jellege. Amíg Luther kétségbe vonta a saját maga változására és üdvösségérére irányuló erőfeszítéseit, és arra a következtetésre jutott, hogy sem az önmagán való munka, sem az aszkézis – függetlenül attól, hogy milyen szorgalmasan gyakorolta magát ezekben – nem vezet el benső békéhez, Ignác gondosan felmérte magát és felfedezte az önuralmat: azt, ami az első embert is jellemezte, aki képes volt „mind vétkezni, mind nem vétkezni”. Megjelent személyében a vallásos önbizalom új típusa, amely nem csak a reformáció által hangsúlyozott gondolatokkal, hanem a hagyományos spiritualitással is szembement.” (Ozment, 412)

Ne felejtsük el, hogy legfelsőbb pápai tekintély iránti odaadás, fegyelem és szigorú engedelmesség volt mindig is a jezsuiták megkülönböztető jegye. Erre minden tag fogadalmat tett. A jezsuiták negyedik fogadalma a pápának való különleges engedelmességi fogalom. Ennek része a saját akarat teljes háttérbe szorítása, a mindenkori pápa iránti feltétlen lojalitás mindenféle panasz vagy ellenszegülés nélkül. Ez a fogadalom arról szól, hogy amit a pápa parancsol, azt minden ellenkezés nélkül – bármilyen kényelmetlen küldetésről is legyen szó – végre kell hajtani. Oda kell menni, ahová a pápa akarja: akár a hitetlenek, akár heretikusok és eretnekek közé. 

Nem szabad megfeledkeznünk Ignác „Lelki gyakorlatainak” hírhedt 13. szabályáról sem (amely annak a szabálykönyvnek a része, amely a „küzdő egyházban” való helyes érzületet próbálja meghatározni és biztosítani), amely – többek között – a következő kijelentést tartalmazza: „Hogy mindenben biztos úton járjunk, mindig azon az állásponton kell lennünk, hogy amit én fehérnek látok, feketének higgyem, ha a hierarchikus Egyház úgy dönt.” 

MBB: – Mit mondasz azoknak a keresztyéneknek, akik most kezdenek el érdeklődni a misztika iránt? 

MT: – Azt, hogy legyenek óvatosak, ugyanis az érdeklődők, a misztikus gyakorlatokban elmélyülők életében sajnos  – az esetek többségében – a következő tendencia érvényesül: idővel a misztikus jobban élvezi a misztikus élményeket, mind a hit egyéb aspektusait. E tapasztalatok – rendkívüli kellemes voltuk miatt – egy idő után addiktívak, függőséget okoznak. A misztikus tapasztalatra vágyó ember egy idő után végső soron nagyobb bizalommal fordul a személyes tapasztalataihoz, mint Isten írott igéjéhez. Természetesen a saját hitrendszerén belül ez a hangsúlyeltolódás logikus, hiszen, mivel azt gondolja, hogy Isten benne él, miért is részesítene egy több ezer éves szöveget nagyobb figyelemben, mint a benne élő Istent? 

Ennek a folyamatnak egyenes következménye, hogy a misztikus szinte észrevétlenül hamis tanok irányába sodródik. A következő hamis doktrínák egyike szinte biztosan felüti a fejét idővel: 

1.) monizmus, mely szerint minden az EGY része, nincs éles „demarkációs vonal” a Teremtő, a teremtés és a teremtmények között.

 2.) panteizmus, mely szerint minden, a teremtett mindenség maga Isten – a fák, a virágok, a madarak, az ember, az egész világ azonosítható Istennel. 

3.) panenteizmus, amely szerint a „világmindenség”, vagy „a minden” Istenben létezik. Isten része a világ, tehát a világot Isten nem teremtette, hanem magából – magában – formálta. 

4.) univerzalizmus: Isten mindenkit részesít az örök életben. 

E négy hamis doktrina oly gyakran bukkan fel a misztikus gondolkodásban – korokon, kultúrákon és vallásokon átívelően -, hogy napnál világosabbnak kell lennie annak, hogy a „misztikus tapasztalat” erőszakos előidézésére törekvő vágy import a keresztyénségben. Ezen túl ezek a gondolatok hamis ökumenizmushoz, és a hitrendszerek közötti világos határvonalak elmosásához vezetnek. A Szentírás nagyon világosan leszögezi, hogy Jézus Krisztus az egyetlen út az Atyához, és az örök üdvösségünk egyetlen reménye. Azok, akiknek nincs kapcsolata Jézus Krisztussal, azok, akik nem Jézus Krisztuson keresztül próbálnak közelíteni a Teremtőhöz, azok elvesztek (Jn 3,16.36., 14,6, 1Jn 5,12). A miszticizmus – figyeljük meg -, soha nem ilyen dualisztikus, nem fekete-fehér. Nem tesz élesen különbséget a helyes/helytelen gondolkodás és hit között. Éppen ellenkezőleg: az egységet és az univerzalizmust hangsúlyozza. 

MBB: – Összegezzük tehát: protestáns keresztyénként miért ódzkodjunk a miszticizmustól? 

MT: – Azért, mert a miszticizmus – eredetét tekintve – nem része a bibliai keresztyénségnek. Nincs általános bibliai útmutatás a misztikus út követésére – nincs felszólítás, sem példa misztikus gyakorlatok, praktikák űzésére (sem Jézus, sem az apostolok részéről): sem vizualizációra, sem transzcendentális meditációra, sem kántáló / mantrázó meditatív technikák gyakorlására. A miszticizmus, hasonlóan a monasztikus életmódhoz (amellyel egyébként a legtöbbször társul) – úgy tűnik – a buddhizmusból és más pogány, keleti vallásból és hitrendszerből szivárgott be a keresztyénségbe, és a mai napig komoly veszélyt jelent Krisztus egyházára. A római katolikus miszticizmus – kis túlzással – egyszerűen a keleti miszticizmus „krisztianizált” formája. Sajnos a miszticizmus bizonyította, hogy képes alkalmazkodni szinte minden vallási-kultúrális körülményhez. 

Összefoglalásképp a következőt tudom mondani: valójában a misztika nem más, mint menekülés – menekülés az Istennel való személyes kapcsolat elől. Ezt talán furcsán hangzik, mert a misztika – látszólag – éppen az Istennel való intim viszonyt akarja megteremteni és elmélyíteni, ugyanakkor bonyolultabbá és homályosabbá teszi azt az utat, amelyen keresztül kommunikálhatunk az Atyával. Jézus Krisztus áldozata révén szabad utunk van az Atyához. Igazként állhatunk előtte, hiszen megigazított minket ingyen kegyelméből. Ez azt jelenti, hogy bátran mindig elé állhatunk, beszélhetünk hozzá, és biztosak lehetünk benne, hogy meghallgat. A protestáns kegyességnek éppen ez a lényege: felszabadultság, őszinteség és közvetlenség: Isten gyermeke Krisztus érdeméért bárhol és bármikor sallangmentesen beszélgethet a mennyei Atyjával. A misztika ezt a közvetlen, jó értelemben vett egyszerű kommunikációt akarja instrumentalizálni, rendszerré alakítani, a titokzatosság ködfátylával beborítani.

Véleményem szerint erről az útról le kellene térnünk, és az imaéletünket a protestáns kegyesség ösvényére kellene visszaterelni. A protestantáns keresztyénség pietista ága – annak szerzői és művei – megfelelő lehet ebben az útkeresésben.

MBB: – mit érdemes tudnunk a pietizmusról, és mit adhat nekünk? 

MTA: – A pietizmus a 16-17.századi protestáns ortodoxia túlzó racionalizálására volt válasz. Azt hangsúlyozta, hogy a helyes és precíz tan mellett mindig meg kell jelennie a bensőséges és elmélyült kegyességnek, istenkapcsolatnak. A pietizmus képviselői nagyon nagy hangsúlyt helyeztek a hit hétköznapi, gyakorlati megélésére és az imaéletre. Az ő műveiket kellene újra elővennünk, és „élnünk” azt, amiről beszéltek.

Muzslai-Bízik Bencze