Tim Keller: Hogyan egyeztethető össze a kereszténység a kétpárti politikai rendszerrel? Sehogy!
A történelmi kereszténység nagy társadalmi kérdésekre adott válaszai nem írhatóak le a kortárs politikai irányzatok fogalmaival.
Timothy Keller 2018. szeptember 29.
Egyre többen teszik fel azt a kérdést, hogy milyen szerepet kellene a keresztényeknek vállalni a politikában.. A hívők már nem tehetnek úgy, mintha képesek lennének felülemelkedni a politikán és csak az „evangéliumot hirdetni.” Azok, akik kerülnek minden politikai diskurzust és elköteleződést, lényegében a fennálló társadalmi berendezkedésre szavaznak. A 19. század elején az amerikai egyházak nem szólaltak fel a rabszolgaság ellen, mert ezzel – ahogyan ma mondanánk – politizáltak volna, ám a passzivitásukkal végső soron a rabszolgaság fennállását támogatták. Nem politizálni annyit jelent, mint politizálni.
A Bibliában azt látjuk, hogy hívők fontos pozíciókat töltöttek be pogány kormányzatokban – gondoljunk csak az Ószövetségben Józsefre vagy Dánielre. A keresztények politikában való részvétele a felebaráti szeretet egy formája kellene hogy legyen, függetlenül attól, hogy a felebarátok hívők-e vagy sem. Jobb közoktatásért vagy igazságosabb, kevésbé szegényellenes rendszerért dolgozni, küzdeni a szegregáció ellen politikai elköteleződést igényel. A keresztények mindig is foglalkoztak ezekkel, és továbbra is ezt kellene, hogy tegyék.
Akárhogyan is, miközben hívők beléphetnek pártokba és aktívak lehetnek a politikában is, nem szabad, hogy a keresztény hitet és az egyházat egyetlen kereszténynek kikiáltott párttal azonosítsák. Ez több okból is kulcsfontosságú. Az egyik ok, hogy ez a keresztény hit felé közeledőknek azt sugallhatja, hogy a megtéréshez nem elég Jézusban hinni, de az adott pártba is be kell lépni. Ez csak megerősíti azt, amit a szkeptikusok sugalmaznak a vallással kapcsolatban, miszerint az egy hataloméhes politikai csoport.
Egy másik érv a keresztény hit egyetlen párttal történő azonosítása ellen, hogy a legtöbb politikai állásfoglalás nem bibliai rendelkezésből, hanem célszerű megfontolásból fakad. Ez nem jelenti azt, hogy az egyház ne szólaljon fel társadalmi, gazdasági vagy politikai kérdésekben, hiszen a Biblia is gyakran teszi ezt. A rasszizmus bűn, ellene megy Jézus két nagy parancsolata közül a másodiknak, a „szeresd felebarátodat” igének. Az elnyomottak védelmét és a szegényekkel való törődést előíró bibliai parancsok minden hívőnek szólnak. Egy kereszténynek tehát nem lehetősége, hanem kötelessége, hogy ezek ellen a súlyos erkölcsi vétségek ellen felszólaljon.
A lynchburgi Liberty University diáksága keresztyén himnuszokat énekel Donald Trump látogatása előtt 2016-ban
Számos lehetséges mód van arra, hogy segítsünk a szegényeken. Kisebb kormányzat kellene, és hagyni, hogy a magántulajdon és a piac ossza el a forrásokat, vagy adjunk több hatalmat a kormányzatnak a javak újraelosztásában? Vagy a kettő között van a jó megoldás? A Biblia nem ad egy minden helyre, korszakra és kultúrára érvényes választ.
Mississippiben él egy konzervatív republikánus és hagyományokhoz ragaszkodó presbiteriánus ismerősöm. Egy alkalommal ellátogatott a Skót Felföldre, ahol egy olyan gyülekezetre talált, amelyik annyira szigorú és hagyománytisztelő volt, amennyire ezt csak elvárhatta egy gyülekezettől. Vasárnap nem kapcsolták be a tévét, mindenki kívülről tudta a hitvallásokat és a Szentírást. Aztán egy nap rájött, hogy ezek a skót keresztény barátai nagyra becsülik a szocialistákat. A kormányzat gazdaságpolitikájáról és az állami szerepvállalásról alkotott nézeteiket erőteljesen baloldalinak vélte, miközben mindezt a keresztény meggyőződéseikre alapozták. Ez a férfi az Egyesült Államokba nem (politikai) liberálisként, de – és ezek az ő szavai – „megalázottan és megfeddve” tért vissza. Felismerte azt, hogy gondolkodó keresztények, miközben arra törekszenek, hogy Isten elhívásának engedelmeskedjenek, a politikai paletta egészen eltérő helyein köthetnek ki, különböző politikai irányzatok és stratégiák híveivé válva.
Van még egy oka annak, hogy keresztények nem azonosulhatnak teljesen egy párttal, mégpedig az, amit az angol etikus James Mumford „mindent vagy semmit etikának” hív. A politikai pártok egyre inkább ragaszkodnak ahhoz, hogy melléjük állva a teljes általuk vallott világképet, az összes általuk elfogadott állásfoglalást, nézőpontot elfogadjuk, ahelyett, hogy csak egy-egy ügy mentén működnénk együtt velük.
Ez a „csomagban történő megállapodás” a politikában aktív keresztényekre nyomást gyakorol. Például a korai keresztény egyházat és a Bibliát követve a keresztényeknek támogatnia kell a rasszok közötti egyenlőség ügyét és kiállni a szegények mellett, de ragaszkodnod kell ahhoz is, hogy a szexuális élet az a házasságon belül, a család kiteljesedésére szolgál. Ezek közül az első kettő látszólag liberális elv, míg a második elnyomóan konzervatívnak tűnhet. Tehát a hagyományos keresztény értékek a társadalmi kérdésekben nem passzolnak a kortárs politikai kategóriákba.
Így a keresztényekre két különböző irányú nyomás nehezedik. Az egyik, hogy vonuljanak vissza és ne foglalkozzanak politikával. A másik, hogy asszimilálódjanak és tegyék magukévá valamelyik párt teljes programcsomagját és értékrendjét, hogy legyen helyük a közéletben. Ezek közül egyik sem vállalható.
Lukács evangéliumában Az irgalmas szamaritánus példázatát elmesélve Jézus egy olyan embert hozott elénk, aki az életét kockáztatva is segített egy másik népcsoporthoz és másik valláshoz tartozó embernek. Jézus megtiltja, hogy kivonjuk magunkat a felebaráti segítségnyújtás alól, ez pedig megköveteli, hogy részt vegyünk a közéletben. Ha pedig emiatt kirekesztésben vagy akár üldöztetésben is lesz részünk, bizonyosak lehetünk abban, hogy Isten velünk van (Máté 5:10-11), és lesznek olyanok, akik „látják a mi jócselekedeteinket és dicsőíteni fogják Istent” (1. Péter 2:11-12). Ha csak támadó vagy csak vonzó módon jelenünk meg a világban, nem pedig mindkettőként egyszerre, akkor nem úgy élünk, ahogy élnünk kellene.
Az evangélium ellát minket erőforrásokkal ahhoz, hogy szeressük az embereket még ha elutasítják a hitünket és a személyünket is. A keresztényeknek arra kellene gondolnia, hogyan mentette meg őket Isten: nem a hatalmat megragadva, hanem úgy, hogy eljött a Földre, elveszítve a dicsőségét és az erejét, szolgált, és meghalt a kereszten. Hogyan mentett meg Jézus? Nem karddal, hanem szögekkel a kezében.
(Az esszé részlet Timothy Keller „Prodigal Prophet: Jonah and the Mystery of God’s Mercy” című kötetéből.)
Forrás: https://www.nytimes.com/2018/09/29/opinion/sunday/christians-politics-belief.html
A cikket fordította: Mihalik Angelika
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
