Szerkesztőségi állásfoglalás a kegyelmi ajándékokat illetően (karizmatikus evangelikál szempont)
Egyesületünk, illetve Facebook-csoportunk leírásában a következő mondat szerepel: „A csoport irányultságába beleférnek mind a kontinúacionista (= a csodás kegyelmi ajándékok ma is adatnak az egyház, Krisztus testének építésére), mind szesszacionista (csodás kegyelmi ajándékok kora lejárt) meggyőződésű testvéreink is!”
E hozzáállásnak vannak történelmi okai is. Nem csak arról van szó, hogy a pünkösdi gyökerű/jellegű, illetve nem pünkösdi, de teológiai irányultságukat tekintve karizmatikus egyházakat, közösségeket is sokszor az evangelikalizmushoz sorolják (sőt, némelyek szerint e közösségek teológiai háttere, igeértelmezése is beilleszthető az evangelikalizmus tágabb kereteibe, habár ezzel a konzervatív evangelikalizmus képviselői biztosan nem értenének egyet). Jól ismert az evangelikalizmus oldalhajtásaként megjelenő „evangelikál karizmatikus mozgalom”. E mozgalomhoz rendszerint azokat az evangelikál közösségeket, egyházakat sorolták, akik – teológiájukban és gyakorlatukban – nagyobb hangsúlyt helyeztek a Lélek ajándékaira. A korántsem homogén mozgalom születése az 1960-as évekre tehető, és a karizmatikus megújulás ún. „második hullámához” köthető. A második hullám számos hagyományos protestáns felekezetre volt hatással (reformátusokra, evangélikusokra, baptistákra, episzkopálisokra), de sok-sok független evangelikál közösségre is. A mozgalomhoz tartozó közösségek – amelyeknek gyökerei a protestáns reformációhoz köthetők, – elhatárolták magukat a pünkösdiektől, ugyanis nem fogadták el azt a teológiai premisszát, miszerint a nyelveken szólás (glossolalia) lenne a Szentlélekkeresztség szükséges jele és bizonyítéka. Habár az említett „második hullám” az amerikai episzkopális egyház egyik gyülekezetében (Van Nuys, Kalifornia) vette kezdetét, az egyik első, születésétől fogva kifejezetten evangelikál-karizmatikus közösségnek az ugyancsak Kaliforniából induló Calvary Chapel (lásd: Golgota) tekinthető.
Mindezekből következik, hogy a kontinúacionista teológiai meggyőződést, és az abból fakadó moderáltabb karizmatikus kegyességet nem rekeszthetjük (konzervatív evangelikálként sem) az evangelikalizmus körén kívülre, tekintve, hogy a karizmatikus evangelikálok – vagy azok, akik magukat így azonosítják, – az evangelikalizmusnak a protestáns reformációra épülő doktrinális-hitvallásos alapját ugyanúgy magukénak vallják, mint szesszacionista testvéreik. Lényeges, hogy a kegyelmi ajándékoknak/karizmáknak a gyülekezet közösségében, illetve a hívők egyéni életében való jelentőségének hangsúlyozása – érvelésük szerint – éppen nem a Szentírás tekintélyének megvetéséből, hanem a Szentírás ihletettségének és tévedhetetlenségének elfogadásából és megvallásából fakad.
Ugyanakkor a világméretű és mára rendkívül polarizált, egyáltalán nem egységes karizmatikus mozgalomban újra és újra felütik a fejüket különböző szélsőségek, teológiai és kegyességi túlzások/túlkapások, vagy egyenesen Biblia-ellenes nézetek, amelyek semmiképp sem egyeztethetők össze az evangelikál teológiai örökséggel – akkor sem, ha nagyon toleránsak akarunk lenni.
Ezért talán hasznos számunkra, ha teszünk néhány olyan alapvető exegetikai, teológiai megállapítást, amelyre egyfajta „védőhálóként” tekinthetünk. Mindebben Martyn-LIoyd Jones, az evangelikalizmus 20. századi meghatározó képviselője lesz számunkra segítségül, aki tanítói igehirdetéseiben számos alapvetést fogalmazott meg a témában (a témával kapcsolatos igehirdetéseit „God, the Holy Spirit” címen adták ki). Személyénél nem is találhatnánk megfelelőbb útmutatást (a Szentíráson kívül) a karizmákkal kapcsolatos evangelikál álláspont kialakításában, hiszen munkásságának, annak hatásának sokat tárgyalt aspektusa a karizmatikus mogalommal való pozitív kapcsolata. LIoyd-Jones tisztelettel viszonyult a karizmatikus mozgalomhoz, és azt tanította – szemben sok konzervatív evangelikállal -, hogy a Szentlélekkeresztség meghatározott tapasztalat, amelyet a keresztényeknek keresniük kell. Elutasította a szélsőséges szesszacionizmust, bibliátlan nézetnek bélyegezve azt, ugyanakkor nem habozott őszintén elmondani a kritikai észrevételeit sem.
Bízunk benne, hogy a következő tisztázó jellegű és józan megfontoltságra ösztönző teológiai megállapítások segítik a karizmatikus és nem karizmatikus evangelikálok közötti egység munkálását.
(LIoyd-Jones érveit nem szó szerint idézzük, csak parafrazeálva, tömören összefoglalva azokat. A felsorolás számozása is tőlünk származik).
Alapvetések:
1.) A kegyelmi ajándékok témája rendkívül megosztó, nehéz téma, amit éppen ezért óvatosan és kellő körültekintéssel kell kezelnünk. Viszont nem szabad túlzott óvatosságból az egészet ignorálnunk. El kell ismernünk, hogy olyan témáról van szó, amely egyértelműen a Biblia tanításának szerves része.
2.) A kegyelmi ajándékok különböznek a természetes ajándékainktól, a tálentumainktól. A kegyelmi ajándék nem természetünkből fakadó képesség, nem emberi tehetség. Mindannyiunknak vannak természetes ajándékai, de a kegyelmi ajándék – amelyet minden keresztyén megkaphat, – ezektől teljesen különbözik, valami egészen más: olyan ajándék, amelyet közvetlenül a Szentlélektől kapunk. A kegyelmi ajándék nem is egy természetes ajándék “felerősítése”. Sajnos sokan így gondolják, de ez tévedés. Úgy vélekednek, hogy a Szentlélek megragadja természetes képességeink egyikét (valamit, amiben jók vagyunk) – még jobban felerősítve, elevenebbé téve azt -, és kegyelmi ajándékká változtatja. De az Írás nem erről beszél. A kegyelmi ajándék valami egészen új, valami egészen más.
3.) Egy jól ismert görög szótár meghatározását követve a kegyelmi ajándékokat a következőképpen jellemezhetjük: “olyan rendkívüli erők/erőmegnyilvánulások, amelyek bizonyos keresztyéneket jellemeznek, és amelyek felvértezik őket a Krisztus egyházában való szolgálatra: ezek elnyerése az isteni kegyelem erejére vezethető vissza, amely ezen személyek lelkében a Szentlélek által munkálkodik.” E definíció kidomborítja azt a tényt, hogy ezek az ajándékok újak és specifikusak, és közvetlenül a Szentlélek adományozó munkájára vezethetők vissza. Karizmatikus ajándékoknak is nevezzük őket.
4.) Az ajándékokat szuverén módon adományozza a Szentlélek. Ezt a tényt elég egyértelműen aláhúzza az 1Kor 12. Vegyük figyelembe az 1Kor 12,11-et: “De mindezt egy és ugyanaz a Lélek munkálja, aki úgy osztja szét kinek-kinek ajándékát, amint akarja” – ahogy akarja! A Szentlélek az, aki eldönti, hogy kinek mit ad, és nem mi. Ő dönti el, hogy egy adott személynek milyen meghatározott ajándékot akar adni.
5.) Ha a Szentlélek szuverenitását a kegyelmi ajándékok kiosztásában tekintetbe vesszük, akkor ez nem csak a “kire” és a „mire” fog vonatkozni, hanem a “mikorra” is. A Szentléleknek, mint a Szentháromság egyik személyének megvan az az előjoga, hogy szuverén hatalmában ne csak arról döntsön, kinek mit akar adni, hanem arról is, hogy mikor. A Szentlélek maga is Isten és Úr, ezt nem szabad elfelejtenünk.
6.) Minden keresztyén részesül az ajándékokban: “A Lélek megnyilvánulása pedig mindenkinek azért adatik, hogy használjon vele” (1Kor 12,7). Tehát mindenkinek adatik! Keresztyének között nem lehetnek kivételek, amikor arról beszélünk, hogy ki részesülhet a kegyelmi ajándékokban.
7.) Minden keresztyén kap legalább egy kegyelmi ajándékot, mégpedig egy meghatározott ajándékot: “…úgy osztja szét kinek-kinek ajándékát, amint akarja” (1Kor 12,11). Ez a mondat egyértelmű jelentéssel bír: minden egyes keresztyén részesül egy konkrét ajándékban. Az emberi test analógiája, amelyet az apostol az 1Kor 12-ben illusztrációként használ, egyértelműen és szükségszerűen utal arra, hogy a keresztyén gyülekezeten belül minden egyes “tag” meghatározott, konkrét feleadattal bír. Ezek mindegyike lényeges a gyülekezet/ gyülekezeti élet egészséges működéséhez, ahogy minden végtag – a látszólag fontosabbak és a kevésbé fontosak is egyaránt – nélkülözhetetlenek az emberi test harmónikus működéséhez. Ebben a tekintetben mindegy, hogy melyik tűnik fontosabbnak és nélkülözhetetlenebbnek, és melyik kevésbé fontosnak.
8.) A kegyelmi ajándékok (az 1Kor 12 alapján) nyilvánvalóan különböznek értékükben. Pál azt mondja: “Mert a test sem egy tagból áll, hanem sokból” (14. vers). Ugyanezt mondja még nyomatékosabban a 28. versben: “…Némelyeket először apostolokká tett az Isten az egyházban, másodszor prófétákká, harmadszor tanítókká. Azután adott csodatevő erőket, kegyelmi ajándékokat: gyógyításra, gyámolításra, vezetésre, nyelveken szólásra.” Pál a különféle ajándékokat a következőképpen hasonlítja össze egymással: “a test gyengébbnek látszó tagjai nagyon is szükségesek, és amelyeket a test kevésbé nemes tagjainak tartunk, azokat nagyobb tisztességgel vesszük körül, és amelyek ékesség nélküliek, azok nagyobb megbecsülésben részesülnek” (22.23.versek). Majd így folytatja: “Isten szerkesztette így a testet egybe: az alacsonyabb rendűnek nagyobb tisztességet adva” (24. vers). Ezek alapján is nyilvánvaló, hogy bizonyos ajándékok értékesebbek, mint más ajándékok. De ha ez még nem lenne elég, gondoljunk arra, hogy mit mond Pál az 1Kor 14-ben: az apostol itt arról beszél, hogy szeretné, ha minden gyülekezeti tag szólna nyelveken, “de még inkább, ha prófétálna”. Ennek az az oka, hogy az apostol szerint “nagyobb” az, aki prófétál, mint az, aki nyelveken szól, “kivéve, ha meg is magyarázza.” (15. vers).
9.) A kegyelmi ajándékok használatában az elsődleges elv a “szeretet”. A 13. fejezetnek ez a nagy üzenete: “Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom” (1Koe 13,1). Pál nagy gondot fordít arra, hogy megértesse: minden egyes ajándékot szeretetben kell gyakorolni. Ez egyszersmind arra enged következteni, hogy egy személy szellemi/lelki állapotát soha nem szabad kizárólag aszerint megítélni, hogy milyen kegyelmi ajándékai vannak. E két dolog – a szeretet és a kegyelmi ajándékok – a gyakorlatban sajnos nem mindig jelentkeznek együtt. Lehetnek valakinek csodálatos kegyelmi ajándékai, anélkül azonban, hogy a szeretet elve szerint élne velük. Erre az egyháztörténet kiváló példa: az egyház történetében megfigyelhető – és főként az ébredések idején -, hogy Isten olyan embereket választ ki és használ, akik csekély természetes ajándékkal rendelkeznek, mégis figyelemre méltó kegyelmi ajándékokkal vértezi fel őket.
10.) A Szentlélekkeresztség, a Szentlélekkel való betöltekezés megtapasztalásának feltétele nem egy, vagy több konkrét kegyelmi ajándék megléte. Némelyek ugyan ezt állítják, de ha csak felületesen futjuk át az első korinthusi levél vonatkozó szakaszait (1Kor 12-14), akkor is egyértelművé válik, hogy egy ilyen tan csak hamis lehet. Itt egyetlen egy kegyelmi ajándékkal kapcsolatban sem olvassuk, hogy kötelező lenne megkapni, vagy birtokolni. Éppen ellenkezőleg: arról van szó, hogy valaki ilyen, valaki olyan ajándékot kap, és soha nem lehet tudni, hogy éppen ki, milyen ajándékban fog részesülni. Nincsen semmiféle univerzális ajándék, amelyre valamiféle elengedhetetlen feltételként kellene tekintenünk. Ez a tan teljesen bibliátlan, tulajdonképpen mindannak tagadása, amit az apostol az 1Kor 12-ben fejteget az emberi test analógiájának kontextusában.
Időszakosak vagy állandóan jelen vannak?
Különösen aktuálisak a következő kérdések: vajon minden korra jellemző, hogy az összes kegyelmi ajándék adatik az egyház számára? Esetleg bizonyos ajándékok csak az első gyülekezetekben működtek, vagy jelenlétük ugyanúgy elvárható a mai gyülekezetekben is? Egyes ajándékok eleve arra voltak rendelve, hogy csak időszakosan legyenek jelen az egyházban? Ezek mindig lényeges kérdések maradnak. Ugyanakkor Loyd-Jones szerint ebben a világban soha nem fogunk rájuk végleges válaszokat kapni. A dogmatizmust itt is el kell kerülnünk, és muszáj a témához – amennyire csak tőlünk telik – elfogulatlanul közelítenünk.
A következő gondolatok tehát kevésbé megállapítások, mint inkább megfontolandó szempontok. Az ok, amiért érdemes felsorolni őket, az – és ez a kegyelmi ajándékokkal kapcsolatos szélsőséges, korábban említett nézetnek, nevezetesen a teljes elutasításnak az ellentétje -, hogy sokan hajlamosak bizonyos karizmákkal kapcsolatban túlzásokba esni: némelyek olyan nézetet képviselnek, amelynek szentírási alapjai hiányosak, és olyan gyakorlatot folytatnak, amely Biblia-ellenes.
1.) Az Ef 2,20 arról beszél, hogy a keresztyén egyház “ráépült az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus.” Ez a megfogalmazás (“az apostolok és a próféták alapjára”) döntő jelentőségű a téma szempontjából. Az “alap” valami, amit egyszer kell csak lefektetni. Egyszer alapoznak, majd pedig az alapra felhúzzák az építményt. Meghatározásánál fogva az alapot nem fektethetik le folyamatosan. Az apostolok és a próféták jelentik az alapot, ami arra enged következteni, hogy szerepük megismételhetetlen: az apostolok az egyház kezdeti szakaszának Istennek különleges módon elhívott emberei voltak. Ők voltak azok, akik még azelőtt tanították, vezették a keresztyén hívőket, mielőtt összeállt volna az újtestamentumi kánon, mielőtt az evangéliumok és a levelek megíródtak volna. Ezt gyakran hajlamosak vagyunk elfelejteni. Nem gondolunk arra, hogy a keresztyéneknek, a keresztyén gyülekezetek tagjainak legalább 20 évig nélkülözniük kellett az újszövetségi Szentírást. Szükségük volt az apostolok és a próféták ihletett és tévedésektől mentes, autoritatív szóbeli tanítására és iránymutatására. Nyilvánvaló, hogy miután az újszövetségi iratok megszülettek, többé nem volt szükség apostolokra (legalábbis a 12 apostol értelmében), és a megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel szóló prófétai szolgálatra. Nagyon érdekes, hogy a korai keresztyén egyházban (rögtön az apostolok kora után, az első század második felétől) senki sem állította magáról, hogy apostol vagy próféta volna (az utóbbi megkülönböztetendő az általános prófétai karizmától, aminek gyakorlására az apostol minden korinthusi hívőt buzdít). Mindenki az eredeti apostolokra utalt vissza, rájuk hivatkozott. Sőt, amikor az egyház felismerte a különféle iratok kanonikus voltát, és megállapította a kánont, akkor az iratok esetében a fő kritérium éppen azok apostoli szerzősége és eredete volt (vagy ha nem ez, akkor az, hogy felfedezhető az adott iraton valamely apostol közvetlen hatása és befolyása). Ugyanerre utal a Zsid 2,3-4 is: “…akkor hogyan menekülünk meg mi, ha nem törődünk ilyen nagy üdvösséggel, amelyet az Úr hirdetett először? Azok pedig, akik hallották, megerősítették ezt számunkra, Isten pedig velük együtt tett bizonyságot jelekkel és csodákkal, sokféle erővel és a Szentlélek ajándékaival, amelyeket akarata szerint osztott szét.” Ez arra utal, hogy bizonyos speciális ajándékok és megnyilvánulások az aposoloknak azért adattak, hogy azokkal apostoli tekintélyüket megerősítsék és bizonyítsák. Mivel az apostolok továbbadták tanításukat – ez az újszövetségi Szentírás -, többé nincs szükség sem apostolra, sem azok tekintélyét megerősítő jelekre és csodákra.
2.) Fel szokták hozni az 1Kor 13-at is, bizonyítandó, hogy az ajándékok egyszer megszűnnek. Bár – ahogy láttuk is -, bizonyos ajándékok, megnyilvánulások valószínűleg csak az apostolok szolgálatát kísérték és jellemezték, ezt az 1Kor 13-al bizonyítani helytelen, ugyanis ez a szakasz egyszerűen nem erről szól. Az 1Kor 13,8-ban a következőt olvassuk: “A szeretet soha el nem múlik. De legyen bár prófétálás: el fog töröltetni; legyen nyelveken szólás: meg fog szűnni; legyen ismeret: el fog töröltetni.” Több mint valószínű, hogy itt az ajándékok eltöröltetésével kapcsolatban a távoli jövőre kell gondolnunk: Krisztus dicsőséges visszatérésére, amikor szemtől szemben fogjuk őt megpillantani. Ekkor már valóban csak a szeretet marad, a hitet és a reményt pedig felváltja Isten közvetlen “szemlélése.”
3.) Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a közvetlenül az apostoli kort követő eseményeket, történéseket sem: tény, hogy bizonyos ajándékok már csak jóval kisebb mértékben, kisebb intenzitással nyilvánultak meg, vagy egyszerűen eltűntek. Ezt sokan ugyan cáfolni próbálják, de a tények megerősítik. Ha a forrásokat visszakövetjük, egyértelművé válik, hogy bizonyos ajándékok az apostoli korral letűntek. Magát a megfigyelést némelyek elismerik, de az egyház szellemi állapotának mélyrepülésével magyarázzák. Szerintük nem Isten szuverén akarata, hanem egyszerűen az egyház sivár szellemi állapota volt az oka (és ez az oka ma is) annak, hogy bizonyos kegyelmi ajándékok működésére nem látunk példát később. Erre a felvetésre azonban létezik egy nagyon világos válasz: az ajándékokat – ahogy korábban is hangsúlyoztuk – a Szentlélek szuverén módon osztja ki, tekintet nélkül az emberek tehetségére vagy képességeire.
4.) Ha valóban helytálló volna (az előző érvhez kapcsolódva) a megállapítás, hogy a magasabb szellemi/lelki állapotból minden esetben az ajándékok megléte, az alacsonyabb spirituális nívóból pedig mindig az ajándékok hiánya következik, akkor jogos a kérdés: hogyan részesülhettek éppen a korinthusi gyülekezeti tagok bármiféle lelki ajándékban, tekintetbe véve azt, hogy korinthusinál siralmasabb szellemi állapotban lévő újszövetségi gyülekezet nem létezett? A korinthusi gyülekezetet kicsapongások, visszaélések és erkölcstelenségek jellemezték, az ajándékok mégis erőteljesen működtek e közösségen belül.
5.) Létezik egy történelmi érv is: megállapítható, hogy az ébredések általában mindig az egyház szellemi mélyrepüléseit követték. Amikor bizonyos szentek végleg feladták már a reményt, leszállt a Szentlélek. Ezért tehát tévednek, akik azt hiszik, hogy egy ébredést elő lehet készíteni, vagy “be lehet indítani” emberi erőfeszítéssel – ez a nézet mind a Biblia tanításával, mind a történelemmel szembemegy.
6.) Amikor azt állítjuk, hogy bizonyos csodatevő ajándékok az apostoli tisztséghez voltak kötve, nem állítjuk egyszersmind azt is, hogy manapság ne történhetnének csodák (adott esetben meghökkentő csodák). Ez csak azt jelenti, hogy a csodatevő erők ajándéka(i), amely az apostoli kort jellemezte és amelynek elsődleges célja az volt, hogy az apostolok szolgálatát, igehirdetését legitimizálja, ma már nem nyilvánul meg. Az egyház történetében mindig is voltak csodák. A hívők vágyhatnak csodákra, és imádkozhatnak azért, hogy Isten csodát tegyen. El kell fogadnunk, hogy léteznek ma is imádság általi csodás gyógyulások. Isten istenségénél fogva bármikor képes csodát tenni, akkor és úgy, ahogy neki tetszik.
Szerintem jól tettétek, hogy leírtátok ezt.
Nagy hiányérzet számomra, hogy a magyar felekezetek weblapjain hiányoznak az ún. postion paper-ek, policy-k, amivel kapcsolatban akár az ilyen dolgokról, vagy más irányelvekről tájékoztatást kaphatnának a hívek. Természetesen egy ilyet alkotni nem egyszerű munka.
A MBE-nak 1994-ben volt egy állásfoglalása a karizmatikus megnyilvánulásokkal kapcsolatban, de az új weblapon már nem érhető el, csak itt: http://www.ujpest.baptist.hu/index.php?m=7821
laikus
Köszönjük! Nem is tudtuk, hogy született anno egy ilyen állásfoglalás. Nagyon hasznos!
Szereném kérdezni, honnan tudni azt hogy Egy ajándékot ad egy embernek a Szentlélek?
A Szentlélek hét ajándéka: a bölcsesség, értelem, tanács, erősség, tudomány, jámborság, istenfélelem.
Vagy mindig egyet ad? én hiszem többet ad nem csak egyet.
Kedves Marianna!
Miért gondolja, hogy Isten, a Szentlélek CSAK egy ajándékot ad egy embernek?
Ebben az állásfoglalásban nem az szerepel, hogy Isten egynél több ajándékot nem adhat egy embernek, hanem az, hogy LEGALÁBB EGY ajándékot minden keresztyén hívő fog kapni – nincs olyan lehetőség, hogy egyet sem (legfeljebb nem ismeri fel, vagy nem kéri).
Kaphat tehát többet is. De a másik oldala ennek a dolognak az, hogy nincs olyan lehetőség, hogy egy ember mindent ajándékot megkap, hiszen a Szentlélek ajándékai esetében éppen az „egymásra utaltság” kifejeződése a lényeg (gondoljunk Pál test hasonlatára). Ha valaki minden ajándékt megkapna, akkor Krisztus testében nem volna másokra – a többi testvérre – „rászorulva.”