„Az Evangéliumot ne csak beszédben, hanem erőben és annak megnyilvánulásaiban képviseljük” – Interjú Orbán Gáspárral, I. rész

/Orbán Gáspárral egy budapesti kávézóban ültünk le, hogy beszélgessünk a teológiai meggyőződéséről, meglátásairól, azokról a művekről, szerzőkről, akik hatottak rá, illetve a Felház mozgalom teológiai értékeléséről. Sok kérdést tettünk fel, és mindegyikre kimerítő és izgalmas választ kaptunk. A kétrészes interjú első részét olvashatjuk/

Márkus Tamás András: Ha össze kellene foglalnod a saját szavaiddal pár mondatban az evangéliumot, hogyan hangozna? 

Orbán Gáspár: Ha van egy kevés időm, legtöbbször valahogy így fejtem ki az Örömhírt az embereknek:

Isten annyira szeret bennünket, hogy saját Fiát adta értünk, hogy visszaszerezzen minket és létrehozza azt a személyes kapcsolatot amibe eredetileg is teremtette az embert. Mert Isten terve kezdettől az volt, hogy Vele együtt, az Ő jelenlétében és szeretetében éljünk, közösségben Vele. Csakhogy az ember elfordult Istentől, elárulta és meggyalázta Őt. A történelem során Isten folyamatosan próbálta visszavezetni az embereket magához, de az ember hűtlen maradt és képtelen volt Istenhez térni. Ezért Isten az Ő végtelen szeretét azzal mutatta meg, hogy saját magát adta értünk, hogy meglássuk: semmi nem állítja meg az értünk folytatott harcban és mindenre képes, hogy megmentsen bennünket. Mert az ember önmagában menthetetlen helyzetbe sodorta magát a gonoszsággal és az elkövetett bűnökkel. Jézus kegyelmet akar adni nekünk, amiért súlyos árat kellett fizetnie: minden bűnünket és annak következményét magára vette, helyettünk szenvedte el a büntetést, hogy ebben a szeretetben mi ingyen kegyelemből megtisztuljunk és a jogos büntetés helyett újból Istenhez kerülhessünk. Tehát nem kapjuk meg, amit megérdemelnénk: jogos büntetést és távolságot Istentől és azt kapjuk, amit nem érdemelnénk meg: örök életet és személyes kapcsolatot Istennel.

Ez természetesen csak dióhéjban hangzik így és általában utcai evangélizációban vagy más mindennapi helyzetben foglalom így össze.

Emellett azonban van az Evangéliumnak egy másik, legalább ennyire fontos oldala, ami minden újjászületett hívő életének fundamentumát kellene jelentenie. Ez Istennek a vele való személyes közösséghez hasonlóan a kezdetektől meglévő terve az emberrel, mégpedig, hogy az sokasodjon, töltse be a földet, hajtsa uralma alá és uralkodjon rajta. Az ember küldetése tehát teremtésétől fogva a föld uralma Isten tervei alapján. A bűnbeeséssel azonban a személyes kapcsolattal együtt ez is elveszett és ami addig az ember hatalmában állt, a kígyó hívásának való engedelmességgel átkerült Sátán kezébe. Az ember elszakadt Istentől és ahol addig egészség, szabadság és élet volt, azzal szemben a bűn következményeként egyszerre betegség, rabság és halál támadt. Erre Sátánnak magától nem volt hatalma, hiszen Isten nem adott neki, hanem az ember adta át a mandátumot, amit Istentől a föld fölötti uralmára kapott – így lett Sátán e világ fejedelme, ahol Isten emberekkel végrehajtott uralkodása helyett az ő uralma érvényesül. Ahhoz, hogy Isten betöltse eredeti tervét, megszabadítsa a foglyokat, egészséget és életet hozzon a betegség, a nyomor, a halál helyébe és az Ő tökéletes uralma alá vonja az embert és a földet, elküldte Jézust, hogy mutassa be és érvényesítse ezt a tökéletes uralmat. Ezt hívjuk Isten országának vagy királyságának, ami a földi realitásokkal szemben a mennyei igazságot képviseli és elfoglalja azt, ami most még a sötétség hatalmában áll.

Ez az Örömhír szó szerinti jelentése, ami nem más, mint a rég várt új király uralkodása kezdetének híre, aki a világban uralkodó sötétséget legyőzi és végrehajtja Isten uralmát a földön, méghozzá az eredeti tervek szerint: az emberrel való együttműködésben. Erre tanítja Jézus minden tanítványát, hogy az Ő nevében ezt a küldetést teljesítse az élet minden területén. Ezért tanít minket így imádkozni: „Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben úgy a földön is.” Egy jottányit sem tért el Isten a kígyó eltaposásáról szóló tervétől, de hogy azt végrehajtsa, a kígyó előbb megmarta Jézust, Ő azonban a halálból feltámadva minden hatalmat visszaszerzett, amit az ember korábban elvesztett.

Pontosan ezzel a hatalommal küld el bennünket, hogy tanítvánnyá tegyünk minden népeket és meghívjuk őket Jézus követésébe. Ezért létfontosságú, hogy az Evangéliumot ne csak beszédben, hanem erőben és annak megnyilvánulásaiban képviseljük: hogy meggyógyuljanak a betegek, megszabaduljanak a megkötözöttek és megmeneküljenek, akik elvesztek. Erre minden egyes tanítványnak megbízatása van és meg kell értenie, hogy milyen hatalom adatott a kezébe és milyen dicsőséges munkára hívja Jézus, hogy valóban betölthessük, amire elhívott bennünket, ami pedig nem kevesebb, mint a világ megváltoztatása.

M.T.A.: Úgy nyilatkoztál többször is, hogy “Isten mondta, hogy szervezzétek meg a Felházat”. A kérdésem az, hogy hogyan mondta? Ez a kifejezés egyenlővé tehető azzal, amikor valaki úgy fogalmaz, hogy “Isten ezt és ezt helyezte szívemre”, vagy egy direktebb kommunikációra kell gondolnunk? 

O.G.: Konkrét Felház alkalomról emlékeim szerint egyszer nyilatkoztunk így, a Körcsarnokbeli alkalom meghívó videójában, ami után meg is intettek, hogy ne hivatkozzunk így Isten szavára, hiszen nagyobbra nem hivatkozhatunk és Isten beszédének senki nem mondhat ellent, így kizárjuk a tévedés lehetőségét. Ez így igaz, ezért azóta óvatosabban is fogalmazunk hasonló esetekben. Egy-egy kockázatos döntésről csak azután mondjuk ki, hogy Isten mondta, ha beigazolódik, amit hitben megtettünk, remélve, hogy jól hallottuk Istent. Az alkalmainkon egyébként ezt korábban is érvényesítettük például az ismeret beszédek vagy a próféciák kapcsán, de a Körcsarnok előtt olyan erős volt a meggyőződésünk Isten vezetéséről, hogy nem vettük észre ezt a kérdést. Örülök, hogy utóbb valóban Szent Szellemtől valónak bizonyult a látás.

Konkrétan a Felház létrehozásának küldetését hisszük, hogy Isten adta nekünk és a gyümölcsök alapján úgy is látjuk, hogy tőle van a missziónk. A szívünkben valóban megfogalmazódott a vágy és az akarat a Felházzal kapcsolatban és ez is Jézustól van, de a Felház látását direktebben kaptuk meg. A fenti helyett így fogalmaznám meg: Isten a szellemünkben mutatta meg, hogy mi a feladatunk és mit kell tennünk. Ezt hívjuk látásnak vagy víziónak, ami alapján tudjuk, hogy honnan hova tartunk és mi a célunk.

M.T.A.: Arra kapacitáljátok az embereket, hogy éljenek a kegyelmi ajándékokkal. Hogyan lehet szerinted felfedezni egyéni szinten, hogy milyen kegyelmi ajándékot osztott nekem, neked, vagy bárkinek a Szentlélek? 

O.G.: Jézus követésében a legfontosabb a személyes kapcsolat, amiben felfedi előttünk az Atyával való közösséget. Ebben a szeretetben ismerjük fel, hogy Isten gyermekei vagyunk, Isten gyermekei pedig az Ő Szellemében járnak, ami az Istennel való legszorosabb egységet jelenti, konkrétan azt, hogy Krisztus Szelleme bennünk lakik. Micsoda tökéletes ajándék!

Ebben a közösségben fedi fel Szent Szellem az ajándékokat, amiket ad az egyes hívőknek. Ezek az ajándékok tulajdonképpen azt jelölik, amit Szent Szellem tesz, tehát egy benső indíttatás alapján az ember tudja, hogy élnie kell az ajándékkal. Ez praktikus kérdés, tehát gyakorolni kell az adott ajándékot, hogy úgy mondjam ki kell próbálni, hogy Jézus Szelleme elvégezhesse ezen keresztül, amit tenni akar. Ha működik, biblikus gyümölcsöket terem és a Felkent Jézusra mutat, akkor kimondhatjuk, hogy kegyelmi ajándékról van szó. Nem szabad erőlködni, egyszerűen tiszta szívvel, jó akarattal és – ahogyan Pál írja – buzgón kell kívánni az egyes ajándékokat és Szent Szellem fel fogja bontani, ami adatott ebben a csodálatos kalandban, amit a vele való járás jelent. Az ajándékok egyébként arra vannak, hogy odaadjuk őket másoknak, úgyhogy bátran vállalkozni kell arra, hogy másokkal jót tegyünk és bemutassuk Jézus természetfeletti erejét.  Ismeret beszéde esetén például egyszerű visszacsatolási lehetőség, hogy az illető megmondja, hogy az ismeret rá vonatkozott-e vagy gyógyítás esetén, hogy gyógyulás történt-e.

Egy másik esete a felfedezésnek, ha az illető valakin vagy valakiken keresztül kap kegyelmi ajándékot kézrátétellel, prófétálás által vagy más módon, de ekkor is gyakorlati úton lép működésbe Szent Szellem ajándéka.

M.T.A.: Mely egykori, vagy kortárs szellemi tekintélyek, teológusok, igehirdetők, vagy azok munkái, írásai hatottak rád leginkább? 

O.G.: Nem büszkélkedhetem széles körű olvasottsággal, de az Úr sokféle tanításával, kapcsolatával és szolgálatával áldott meg. A református felekezet múlt századi prófétájának, Szabó Imrének öröksége meghatározó nem csak számomra, hanem úgy gondolom a református felekezetre és az egész eklézsiára. Ezt az örökséget őrzi több gyülekezet is, köztük a Hatvani Református Gyülekezet, amit Tatai István lelkipásztor vezet és akitől, mint szellemi tekintélyemtől személyesen sokat tanulok bátorításon, intésen és tanításon keresztül.

A sokak által óvatosan kezelt református Csia Lajos-féle Újszövetség-fordítást nagyon szívesen olvasom Károli Bibliája mellett.

A prófétálásról először Mike Pilavachi anglikán igehirdetőtől hallottam a Soul Survivor fesztiválon, aki csodálatosan mutatja be Isten kegyelmét és az abban megnyilvánuló erőt, melegen ajánlom minden evangélikál hívőnek a tanításait.

John Wimber életműve, ahogyan Isten rajta keresztül megnyitotta az evangéliumi hívők számára királyságának rejtett mélységeit és elfogadottá tette Szent Szellem munkáját Amerikában, az anglikán felekezetben és Európa más pontjain is, egyszerűen lenyűgöző és számomra példaértékű a hazai történelmi egyházi keretek között.

Bill Johnson tanításait nagyon szeretem hallgatni, akinek ugyan nem minden teológiai magyarázatát értem, de a revelációk mélységei, amiket az Atyánál nyer, engem is újabb felismerésekre vezetnek.

Ehhez valamelyest hasonló a Jesus Culture mozgalom tanításának és kiváltképp dicsőítőcsapatának hatása, ami a dicséret és az imádat mennyei magasságaiba vezeti be az embereket.

Kedvenc evangélistám Todd White, akinek radikális Jézus-követése folyamatosan elköteleződésre, odaszántságra és bátorságra inspirál.

M.T.A.: Ha a Felház mozgalmat el kellene helyezni a 20. század karizmatikus ébredéseinek a skáláján, mivel társítanád? A pünkösdi ébredéssel, az “első hullámmal”, a másodikkal, tehát a karizmatikussal, vagy a John Wimber nevéhez és tevékenységéhez köthető “harmadik hullámmal”, ahogy C.Peter Wagner nevezte a karizmatikus megújulás következő fázisát, esetleg a Torben Sondergaard nevéhez köthető „last reformation” mozgalommal? Nyilván ezek kronológiailag egymást követték, de teológiailag melyik áll igazán közel hozzátok?

O.G.: Úgy gondolom, hogy ez a három hullám – bár nagyon különbözőek –  egységesen egy folyamatba illeszkednek, ami az ősegyháztól kezdve napjainkig az Eklézsia életét mindig is döntően meghatározta. Hiszem, hogy ahogyan Jézus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz, Szent Szellem is ugyanaz maradt és azokra a munkákra vagyunk elhívva, amelyeket Jézus tett a földön. Ez pedig megnyilvánul abban, hogy az egész világon a hívők egyre nagyobb része kiált Istenhez Szellemének kiáradásáért, mélyebb intimitásért és tanításért, hogy egyre nagyobb erővel és hatalommal képviselhessük Jézus megállíthatatlan szeretetét a világért. Hiszem, hogy nem is olyan soká az Egyház döntő többsége hinni fog Szent Szellem közelségében és olyan erejű munkájában, mint amilyen az apostolok idejében volt tapasztalható, ez pedig meg fogja változtatni a világ képét. Már most világméretű és visszafordíthatatlan ébredés történik, ami átível gyülekezeteken, felekezeteken, mozgalmakon és mindenen, ami széthúzást hozna Krisztus testében. Te vagy az ébredéstörténeti szakértő, nevezhetjük ezt negyedik hullámnak?

Az egészben egyébként az a legnagyszerűbb, hogy az Atya szemében nem a Szellemével kapcsolatos teológiai tökéletesség dönti el, hogy kire önti ki a szeretét. Istennek dicsőséges terve van az Egyházzal az üdvtörténetben és ezt Szent Szellem munkálja ki a Mennyasszony felkészítésében, függetlenül attól, hogy kik, mikor és mit gondoltak az Ő működéséről, a karizmákról vagy éppen a végítéletről.

Mindezt azért mondom, mert még ha az egyes hullámok vagy akár az egyháztörténet korábbi, más hullámainak bizonyos tanításaival nem is értek egyet, azt keresem, amire Szent Szellem akar tanítani rajtuk keresztül.

M.T.A.: Részben az előző kérdéshez kapcsolódik ez a kérdés is: a már említett John Wimber volt az, és erről ír is a “Teljhatalmú evangelizáció” (Power Evangelism) című művében is, aki az evangelikál táboron belül pozitívabbá tette a karizmatizmus megítélését, többek között úgy, hogy felfedte: az evangelikálok és a karizmatikusok közötti ellentét sokszor az eltérő teológiai terminológiára vezethető vissza. Ilyen például a “Szentlélek-keresztség” kérdése. Wimber szerint az evangelikálok inkább a páli terminológiát részesítik előnyben, és a hívő élet kezdetét nevezik Szentlélek-keresztségnek, addig a karizmatikusok a lukácsi terminológiával élnek, és a Szentléleknek azt a “második” munkáját nevezik így, amely a hívő élet kezdőpontját, a megtérést /újjászületést követi rendszerint, és a szolgálathoz szükséges erővel való felruházást jelenti. Wimber feloldotta ezt az éles – mint látjuk, alapvetően nyelvi – ellentétet, és azt mondta, hogy ki kell egyezni: mindkét szóhasználat jogos. Nyilván egy konzervatív evangelikál hívő Szentlélekkel kapcsolatos első tapasztalatát fogja Lélekkeresztségnek nevezni (tehát azt, amikor az 1Kor 12,13 szerint mindannyian egy Lélekkel kereszteltettünk meg), az ezt követő megtapasztalásokat pedig “betöltekezésnek.” Wimber ezen túl arról is ír, hogy ezek az élmények – megtérés, betöltekezés – nem is választhatók el egymástól minden esetben, hiszen valakinél a megtérés és a Lélekkel való betöltekezés tényleges élménye egybeeshet. Te mit személyesen mit gondolsz erről? Elválaszthat egymástól hívőket ez a terminológiai különbség? A felházban melyiket részesítitek előnyben,a „betöltekezést”, vagy a „Lélekkeresztséget”? 

O.G.: Egy dolog biztos: hívőket terminológiai különbségek nem választhatnak el egymástól, mert az a „szétdobáló” Sátán munkája, nem Jézusé, aki úgy imádkozott, hogy a hívők olyan egységben legyenek, mint Ő az Atyával. Teológiai megértésekben természetesen ez hozhat egyet nem értést, de szeretetlen elválasztást semmiképp.

Én személyesen nagyon szeretném ezt a kérdést részletesen kikutatni, mert nem vagyok szakértő a témában és szeretném megtalálni az összhangot mind a megtapasztalásaimban, mind az igehelyekben.

A Felház részéről a laza mozgalmi keretek miatt nem tudok egységes megfogalmazásról nyilatkozni, de én általában úgy fogalmazok, hogy aki először töltekezik be, az bemerül Szent Szellembe. Tehát először megkeresztel Szent Szellem, ezt követően pedig újból és újból betöltekezünk. Ha nem tévedek, általánosnak mondható nálunk az a felfogás, hogy a megtérés döntése nem jelenti egyben a „Lélekkeresztséget”, hanem az azután következik vagy közvetlenül utána, esetleg egyszerre.

Például az egyik vezetőtársam a megtérést mint folyamatnak a végbemenetelét a Lélekkeresztséghez köti. Ebben biztosan van igazság, mert a megtérés, mint a régi gondolkodásmódunk teljes elhagyása és az Isten szerinti gondolkodásmód megkezdése egy folyamat eredménye. Ez ráadásul az újjászületés után is folytatódik a megszentelődésben nap, mint nap. Mindenesetre a megtéréshez döntést kell hozni, Isten Szelleme pedig ebben a folyamatban egy ponton újjászül bennünket. Hogy ez szükségszerűen egyet jelent-e a Szent Szellembe való bemerüléssel, nem tudom biztosan, nálam radikálisan és valószínűleg egyszerre ment végbe. Saul esetében is, mintha egy eseményről lenne szó, de miután mindkét álláspont megalapozott kihangsúlyozásával találkoztam már, ennél tovább pontosabb tudás hiányában nem mennék.

Azt azonban még hozzátenném, hogy Szent Szellemnek ez a megtapasztalása – legyen az az újjászületést követően vagy azzal együtt – nem csak a szolgálathoz szükséges erővel való felruházást szolgálja, hanem a relevációban az Istennel való szorosabb közösséget. Én csodálatosabb ajándékot ennél még nem láttam.

Az mindenesetre biztos, hogy a tanítványok, amíg Szent Szellem ki nem áradt rájuk pünkösdkor, az újjászületés biztos jegyeit nem nagyon mutatták, ellenben elhagyták, elárulták Jézust, szenvedésében nem vállaltak közösséget és halála után bujdokoltak. Ezzel szemben, miután Szent Szellem megkeresztelte őket, a rájuk leselkedő halált megvető bátorsággal álltak ki Isten túlcsorduló szeretetével és egyetlen prédikációt, illetve a jeleket követően háromezren tértek Istenhez! Vajon a tanítványok pünkösd előtt megtért, újjászületett emberek voltak vagy a Szent Szellemmel való betöltekezéssel ment végbe a folyamat? Egy dolog biztos: Jézus akarata és vágya, hogy bemerítse az embereket a szeretetébe, tehát csak ez lehet a cél, akár először, akár sokadjára történik.

Folytatjuk!