Ulrich Parzany: mi történt az egyházzal? (helyzetkép a Német Evangélikus Egyházról)

Ulrich Parzany német evangélikus teológus, lelkész, evangelizátor, könyvszerző. 1941-ben született Essenben. 1967 óta házas. Feleségével három gyermekük és öt unokájuk van. 1955-ben jutott hitre fiatalok között végzett szolgálata közben, nagyrészt a neves prédikátor, Wilhelm Busch hatására. Ezek után kezdett teológiát tanulni. Teológiai tanulmányait Göttingenben, Wuppertalban, Tübingenben és Bonn-ban végezte. Tanulmányai után Jeruzsálemben és Beit Jalában volt segédlelkész, majd a Weigle Haus lelki vezetője volt mint ifjúsági lelkész. 1984-től 2005-ig a német KIE Nemzeti Szövetségének volt a főtitkára. 1991-től előbb a ProChrist evangelizációs projekt elnöke, majd vezetője. Megtérése óta szívügye az evangelizáció. Többször volt meghívott vendégként hazánkban is, és tartott előadást a keresztyén misszióról, evangelizációról és az egyház mai kihívásairól. 

Ulrich Parzany “Mi történt az egyházzal” (Was nun Kirche) című művének második fejezetében vizsgálja jelenkorunk egyházának égető kérdéseit „Milyen betegségben szenved az evangélikus egyház?” címmel, felsorolva e „betegség” szimptómáit.

Parzany konkrétan a Német Evangélikus Egyházat (EKD) vizsgálja, de valójában mindaz, amiről ír, az egész nyugat-európai keresztyénséget jellemzi, és a felsorolt tünetek már a hazai keresztyén közösségekben is megjelentek. A következőkben a legfontosabb állításait próbáljuk röviden összefoglalni.

Mi a helyzet az evangélikus egyházzal? 

Parzany felteszi a kérdést: a világ minden részén nővekszik az egyház, csak Nyugat-Európában nem. Mi ennek az oka? Európában állnak a legszebb és a legrégebbi templomépületek. Sehol máshol nem olyan gazdag (materiális értelemben) az egyház, mint Európában – különösképpen Németországban -, mégis a legkevesebben errefelé látogatják az istentiszteleteket.

Ami az istentiszteletek látogatottságát és az egyháztagságot illeti Parzany a német helyzetet elemezve egészen megdöbbentő adatokat sorol: 1990-ben Németországban a különféle tartományi egyházaknak (EKD – német evangélikus egyház) 29 422 000 tagja volt. Ez a német lakosság 36,9 százaléka. 2015-ben ez a szám 22 272 000-re csökkent. Ez a lakosság 27,1 százaléka. 2015-ben 1,5 millióval több volt a katolikusok száma, mint az evangélikusoké, tehát 23 762 000. Németországban jelenleg 28 millió a felekezetnélküliek száma. A 22 millió evangéikusnak viszont csak 4 százaléka látogatja vasárnaponként az istentiszteleteket. Vasárnaponként 880 ezer ember vesz részt 18 ezer evangélikus istentiszteleti alkalmon. Átlagosan ez 59 személy istentiszteletenként. A 16 és a 29 éves kor között lévő evangélikusoknak csak 1 százaléka jár rendszeresen istentiszteletekre.

Természetesen, mivel Jézus bárhol ott van, ahol ketten vagy hárman összegyülekeznek az Ő nevében, minden esetben okunk van arra, hogy örömünnep legyen az istentisztelet – mondja Parzany. Ugyanakkor tekintetbe véve az EKD statisztikáját, amelyben azt olvassuk, hogy “az istentiszteleteken való részvételi arány lényeges ismertetőjele a keresztyén kegyességnek”, mélyen magunkba kellene szállnunk. (lásd: https://www.ekd.de/ekd_de/ds_doc/zahlen_und_fakten_2016.pdf)

Parzany felteszi a kérdést: hol van a maradék 96 százalék? Ez 21 millió egyháztagot jelent. És mi van a 28 millió felekezetnélkülivel? Érdekelnie kellene minket, hiszen a Bibliában ezt olvassuk: “Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére. Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért, tanúbizonyságul a maga idejében.” (1Tim 2,3-6)

Több okot is felsorol Parzany, amelyek ide vezethettek: maga az államvallás, mint olyan, tehát hogy felülről kényszerítették rá az emberekre a hitet. Történelmi tény, hogy Németország legnagyobb részét “felülről” krisztianizálták. Az uralkodók, fejedelmek döntötték el, hogy a keresztyén hitet felveszik, az alattvalóknak pedig követniük kellett őket döntésükben. Jobb esetben a keresztyén hitre utólag oktatták őket. De a legtöbben a keresztségig semmit sem tudtak a keresztyén hitről. Nem lettek megkérdezve, hogy  egyetértenek -e vele, vagy sem. Miután a kényszer eltűnt, a valóság napvilágra került. A megtartó, külső tradíció nincs többé.

Parzany további okként említi a totális individualizmust, ami elképzelhetetlen lett volna a korábbi időkben. Gondoljuk a Filippi börtönőr megtérésére, amikor a családfő hitre jutása egy kisebb közösség vallásváltását eredményezhette. Hasonlóképpen, amikor különféle tekintélyek-hatalmak, vezetők megtértek (a legkülönfélébb szinteken), akkor a fennhatóságuk alá tartozó közösség, nép követte őket „testületileg” döntésükben.

Tény, hogy a “népegyház”, mint olyan, eltűnt, vagy eltűnőben van. A keresztyén egyház kisebbség egy többségi társadalomban – egy olyan társadalomban, amelyik elvesztette érdeklődését a keresztyén hittartalom iránt, vagy pedig tudatosan elutasítja azt. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy az emberek ne maradnának továbbra is az Evangélikus Egyház kötelékében.

Miért nem élünk a lehetőségeinkkel? 

Parzany szerint – a látszat ellenére – óriási esélyek rejlenek az előbb vázolt helyzetben. Ezek az emberek az egyház tagjai. A lelkészeknek lehetőségük van látogatni őket, és az evangéliumról, Jézusról beszélni nekik. Számtalan alkalom adódik beszélgetésre. A kazuális alkalmakkal (keresztség, konfirmáció, esküvő, temetés) kapcsolatos megbeszélések eleve adottak. Ezeken miért ne lehetne lényeges kérdésekről beszélni? A szülőkkel beszélni kell arról, hogy mi történik egy gyermekkeresztség során: mi a jelentősége a keresztségnek? Megegyezik például az újjászületéssel, amiről Jézus beszélt Nikodémussal (vö. Jn 3)? A szülők és keresztszülők megígérik, hogy bizonyságot tesznek a gyermekeiknek az evangéliumról, és Isten ismeretében és az Ő akaratában nevelik, és hogy a gyermekeikért imádkoznak. A lelkésznek beszélnie kell ezekről a kérdésekről a szülőkkel, hogy valóban látják-e felelősségüket és kötelezik-e magukat arra, amit elvileg szóban vállalnak.

És mi a helyzet a házasulandók Isten előtt tett esküjével? Ismerik Isten igéjét és az Ő erejét? Van bennük arra vágy, hogy azt jobban megismerjék? Hogyan akarják a házasságukat Isten előtt élni, ha nincsenek kapcsolatban egy gyülekezettel sem, és nem vesznek részt az istentiszteleteken? Egyáltalán mit jelent számukra az Isten előtt tett fogadalom?

Vagy: hogyan állnak az emberek a halálhoz? Azt gondolják, hogy Isten kegyelme rájuk is vonatkozik, és hogy a mennybe jutnak, még akkor is, ha az életükben nem mutattak érdeklődést az evangélium iránt? Valljuk be, sehol sem hazudnak annyit, mint a temetéseken.

Az egyháztagok száma folyamatosan zsugorodik, de ez összefügg a demográfiai változásokkal is: egyre több az idős, és egyre kevesebb a fiatal. És biztosan nem az a megoldás, amit Huber püspök mottóként jelentett be évekkel ezelőtt a Berlin-Brandenburgi evangélikus tartományi egyházban: “növekedjünk a trend ellenére”. Csaknem kilátástalan a helyzet, ha a növekedést a taglétszámban mérjük. Az egyháztagok 96 százaléka között ugyanis, akik normál esetben nem látogatják az istentiszteleteket, sokan vannak, akik már régóta másfele orientálódnak az életükben és alkalomadtán kilépnének az egyházból. És ha a maradék 4 százalékra gondolunk, akik látogatják az istentiszteletet – az ő számukat hogyan tudnánk növelni?

Parzany összegzi a kérdéseket: hol vannak az emberek? Hogyan lehetne ezen a helyzeten változtatni? Vannak istentiszteleti alkalmak, amelyek látogatottsága rohamosan növekszik?  Azoknak miért? Rá lehet kérdezni? Nem illik!

Parzany szerint nem csak a reformáció óta lényeges az egyház számára a következő tétel: “ecclesia semper reformanda”, azaz: az egyháznak muszáj mindig megújulnia. A reformáció egyházaiban ennek magától értetődő életszabálynak kellene lennie. De csak próbálja meg valaki kritikával illetni a lelkészt…. Habár az evangélikus és református egyházakban a reformáció során felfedezték teológiai-teoretikus értelemben a hívők egyetemes papságát, a gyakorlatban nem sikerült megvalósítani, és ezért a lelkész személye és meggyőződése (vagy annak hiánya) határoz meg mindent. Ezért tehát elsősorban nem management-módszerekről, és nem is az istentiszteleti formák modernizálásáról van szó. Persze, jó ha ezekkel is foglalkozunk. Az istentiszteleteknek nyilvánvalóan olyannak kellene lennie, amelyek a gyülekezeti tagok és a betévedők számára átérezhető, megélhető. De nincs olyan forma, amely a társadalmon belül lévő összes, egymástól eltérő szociális és kultúrális közeg számára kielégítő lenne. A probléma tehát Parzany szerint elsősorban nem a forma és a módszer, hanem a teológiai tartalom. A protestáns istentisztelet középpontjában az igehirdetés áll. Igen, Isten szavának, Igéjének a hirdetése, a Biblia magyarázata a reformáció óta ismét az istentisztelet középpontjában áll (ahogy kezdetben is az apostoli tanítás és az úrvacsora volt a közösség tengelye). Az egyházak krízise tehát az igehirdetés krízise. Az igehirdetés krízisének az oka pedig az, hogy a Biblia tekintélyébe vetett bizalom eltűnt. Erről viszont beszélni ma az egyházakban tabu.

Tabu az evangélikus egyházban

Parzany említést tesz egy tanulmányról, amelyet Klaus-Peter Jörns, a berlini Humboldt Egyetem egykori gyakorlati teológia professzora írt. A tanulmány címe a következő: “Isten új arcai – amit az emberek ma valóban hisznek.” Jörns tanulmányában azt vizsgálta, hogy a lelkészek miben hisznek és miben nem. Arra a következtetésre jutott, hogy a lelkészek jelentős többsége a keresztyén tanok nagy részében már nem hisz és nem is tartja fontosnak azokat.

A professzor a Focus Magazin egyik számának (1997/24) recenzióját idézi egy felmérés kapcsán. A címe ennek a következő volt: “Sokk az egyházak számára: nem csak a laikusok, hanem a lelkészek is búcsút mondtak a hivatalos hittartalmak nagyobb részének.” Jörns a teológiai oktatásról a következőket írja: a teológusok szabadnak érzik magukat arra – hiszen megengedik számukra -, hogy a tanításbeli, dogmatikai tradíciójukkal együtt, és közben ezektől elhatárolódva éljenek, anélkül, hogy ez lelkiismereti problémát jelente számukra. Ez nyilvánvalóan ellentmondás: aközött, amit képviselniük kellene, és aközött, amit valóban képviselnek. Az egészben az a legfurcsább, hogy ilyen szintű “szabadságot” a teológiailag kevésbé kiművelt “átlagos” hívők nem engednek meg maguknak.

Parzany felteszi a kérdést: miért nem tűnik fel ez a tendencia senkinek? Vagy ha feltűnik, miért nem teszi szóvá senki? Úgy tűnik, tabu ezt a tényt tematizálni. Parzany említ egy egyházi jelentést, amely teljes mértékben lefesti a helyzetet: lényegében arról szól, hogy a lelkészek istentiszteleti munkája (igehirdetés, liturgia) érinthetetlen. Kollegiális viszonyban sokkal könnyebben lehet a legintimebb magánéleti, szolgálatbeli kérdésekről beszélgetni, mint egymás prédikációiról. Ezáltal a szellemi dolgok területén létrejön egyfajta “elmagányosodás”.

Hol van a probléma gyökere? – kérdezi Parzany: ott, hogy még az előző problémakörre sem sikerült megfelelő választ adnunk, mert mindig a “hogyan” felől közelítünk. Úgy teszünk, mintha az evangélium tartalmával és annak hirdetésével kapcsolatban ugyanazt vallanánk, mintha egységes véleményt képviselnénk. De egyáltalán nem ez a helyzet. A lelkészek rettegnek attól, hogy egymás közt a prédikációik minőségét megvitassák. Azonban – mondja Parzany -, ha minőségről beszélünk, akkor elsősorban az igehirdetés tartalmáról kell beszélnünk. Természetesen a formáról is, de az első mindig a tartalom.

Parzany szerint lelkészek/teológusok között már a keresztyén hit alapvetéseiben sincs közös nevező: kicsoda Krisztus? Szűz Máriától született? Olyan igénnyel lépett fel, hogy ő valóban Isten Fia, a Messiás, és az Emberfia, aki megítéli majd a világot? Előre szólt szenvedéseiről, haláláról és feltámadásáról? Feltámadt a halálból? A sírja üres volt valóban? A feltámadott Úrral találkoztak a tanítványai? Ezek a kérdések a krisztológiához tartoznak. De ha továbbmegyünk, a következő kérdések merülnek fel: miben áll az üdvösség? Mit jelent a megváltás? Jézus kereszthalála és feltámadása valóban engesztelést jelent? Ezek a kérdések a szotériológiához tartoznak, az üdvösségről szóló tanításhoz. Jézus láthatóan vissza fog térni, fel fogja támasztani a halottakat, ítéletet fog tartani a világ felett, és új eget és földet fog alkotni? Van örök élet, és van örök kárhozat? Ezek a kérdések az eszkatológiához tartoznak, a jövővel kapcsolatos tanítások. A Biblia valóban Isten igéje? Isten kijelentésének a dokumentuma, és így életünk és hitünk egyedüli zsinórmértéke? Ezek a kérdések a hermenutika tárgykörébe tartoznak, a Biblia értelmezésével és magyarázatával kapcsolatos tanításhoz.

Ezeket a kérdéseket fel lehet tenni? Fel! Felteszik őket? Nem! De ha ezeket a kérdéseket nem tesszük fel, akkor – következtet Parzany – a formákkal, tehát a “hogyan”-nal kapcsolatos kérdések értelmetlenek. Értelmetlenek, mert nem a problémák gyökerét ragadják meg. Ha a diagnózis nem fedi fel a betegség okát, akkor a terápia csak a szimptómákra koncentrál, azokat próbálja csillapítani.

Valójában a helyzet az, hogy mindenki mindent és mindennek az ellenkezőjét is hirdetheti a szószékről. Ezek után a lényeg számunkra még mindig a retorikai megformáltság és a liturgiai keret? Miért van az, hogy a tartalomról nem hogy vitázni, de még beszélgetni sem merünk?

Nem csak nekem van olyan benyomásom – mondja Parzany -, hogy az egyházban tartalmi kérdésekről nem akarunk beszélni. Gyanítjuk,  hogy ez a posztmodernizmus hatása, amely tagadja, hogy az igazságról, az igazsággal kapcsolatos kérdésekről folytatott vitának lenne értelme. Mindenkienk megvan a maga igazsága. A fő szempont, hogy legyünk hitelesek, autentikusak.

Parzany azonban úgy gondolja, hogy valójában a hatalomról van szó. Habár az egyházi vezetők gyakran és szívesen beszélnek arról, hogy párbeszédben kell lennünk, de az utóbbi években megfigyelhető, hogy bizonyos elképzeléseket – mint például az azonos nemű párok egyházi megáldását vagy összeadását – a veszteségekre való tekintet nélkül keresztül verték. A szinódusok többsége ezt engedélyezi. Az egyházi vezetésből pedig a lehetséges ellenállókat szépen kiszortírozták.

Bővebben lásd: Ulrich Parzany, Was nun die Kirche – ein grosses Schiff in Gefahr, 35-48.

Folytatjuk!