A római katolicizmus evangelikál megközelítései I.

/Dr. Leonardo De Chirico a Breccia di Roma nevű evangéliumi gyülekezet lelkipásztora, az Olasz Evangéliumi Aliansz alelnöke. Történelmet (Bolognai Egyetem), teológiát (ETCW, Wales) és bioetikát (Padovai Egyetem) tanult, doktori dolgozatát a II. Vatikáni Zsinat katolicizmusának evangéliumi teológiai vizsgálatáról írta (King’s College, London). A Rome Scholars Network vezetője, valamint a padovai Institutio de Formazione Evangelica e Documentazione történeti teológiai tanára. A pápaságról szóló könyve 2015-ben jelent meg A Christian Pocket Guide to Papacy (Christian Focus) címmel.

Az alábbi írás Leonardo Chirico 2017-es Evangéliumi Fórumon elhangzott előadásának rövid összefoglalója és kivonata./

Leonardo De Chirico előadásában a Római Katolikus Egyház helyzetét, teológiáját, múltját és jövőjét vette górcső alá, és ehhez kapcsolódóan többféle megközelítésről beszélt.

Tomista megközelítés

Véleménye szerint tomista megközelítésből mindig csak egy szelete látszik annak, mi is az a “római katolicizmus.” Ez a megközelítés – amely Aquinói Tamás teológiai rendszerére épült, és ami a korábbi katolicizmus teológiai alapját adta, – nem mutatja meg, hogyan és miért lett a római katolicizmus az, ami. Ez együtt vizsgálja a “római” és a “katolikus” elemeket.

Atomisztikus megközelítés

Az atomisztikus megközelítésben azt vizsgáljuk, hogy melyek a közös pontok az evangelikál keresztyénség és a római katolicizmus között, és melyek azok a pontok, amelyekben eltérnek. Itt arra fókuszálunk, hogy miben értünk egyet a katolikusokkal, illetve miben nem. E megközelítés mögött az az általános elgondolás áll, hogy “több minden köt össze bennünket, mint ami elválaszt.” Ezt a nézetet képviseli a jól ismert evangelikál történész, Mark Noll is, aki szerint a katolicizmus/katolikus teológia minimum kétharmada megegyezik az evangelikál teológiával.

Chirico előadásában egyértelműen kijelentette, hogy nem ért egyet ezzel az állásponttal sem, hiszen a katolicizmusban minden összeszövődik mindennel, tehát nincsenek “érintetlen pontok”, amelyeket sterilen, a többitől elkülönítve lehetne vizsgálni. Ugyanezt a megközelítést alkalmazza Norman Geisler és Ralph E. MacKenzie a témával kapcsolatos művükben is (Roman Catholics and Evangelicals: Agreements and Differences).

Rendszerszíntű megközelítés

Chricio véleménye szerint a katolikus doktrinákat nem lehet különálló “sílókként” vizsgálni, hiszen mindegyik tartalmaz ellentmondásokat. Egyik sem “érintetlen”. Minden területet meghatároz a “katolikus DNS”. Mindegyiket velejéig áthatja a katolicizmus.

Vannak területek, amelyek nagyon messze esnek a hitvallásos keresztyén tartalomtól, és vannak területek, melyek “tisztábbak” maradtak. Ezért a katolicizmus vizsgálatában a rendszerszintű megközelítést kell alkalmaznunk.

E megközelítés alátámasztására a következő példákat hozhatjuk fel.

A Szentháromság

Közösen valljuk a katolikusokkal az Apostoli és a Níceai Hitvallást. Ugyanakkor a Mária kultusz – amely egyértelműen eretnekségnek tekinthető, – nem hagyja érintetlenül a Szentháromság tannal kapcsolatos felfogást sem. A katolikus teológia úgy ítélte meg, hogy Krisztus embersége, a Názáreti Jézus személye túlságosan eltávolodott az emberektől, így kellett valaki, aki betölti ezt az “űrt”. Mária szerepe alkalmas volt arra, hogy megszüntesse ezt a vákumot. Alkalmas arra, hogy felvállalja Krisztus és az emberiség közti közvetítő szerepet. Mária személye lett az, aki egy “távoli istenfiúhoz” el tud vezetni minket.

Ez a “dogmafejlődés” azonban káros következményekkel járt, hiszen azt implikálta, mintha Isten Fia nem vált volna teljesen emberré. Amíg tehát a katolikusok látszólag elfogadják a níceai doktrinát, a gyakorlatban mégis szembemennek azzal. Természetesen ez kihat arra is, ahogyan a Szentlélekről gondolkoznak. Az egyetemes hitvallások alapján valljuk, hogy a feltámadott Úr Jézus Krisztushoz csakis a Szentlélek személyén keresztül tudunk kapcsolódni. Ugyanakkor Mária szerepének felértékelésével a Szentlélek szerepe feleslegessé vált, így jelentősége devalválódott. A katolicizmusban tulajdonképpen Mária vette át a Szentlélek szerepét. A felszínen ortodox maradt a Szentháromság-tan, de a gyakorlat mást mutat. Ez is oka annak, hogy a katolikus dogmákat nem lehet atomisztikusan vizsgálni, csak rendszer szinten. A rendszer egyes elemeit  nem lehet hermetikusan elkülöníteni egymástól.

A krisztológia

Az előbbi káros tendenciákat látjuk érvényesülni a krisztológia területén is. Chirico szerint kijelenthetjük, hogy hitünk “alapja” megegyezik a katolikusokéval, ugyanakkor Olaszországban a legtöbb ember hite inkább Máriához kapcsolódik, mintsem Jézushoz. A gyakorlatban, a hitéletben, és a spiritualitásban tehát hatalmasak a különbségek.

Az ekkleziológia

Mivel a krisztológia téves, az ekkleziológia sem maradhat érintetlen. A katolikus ekkleziológia – Chirico szavaival – „a hibás krisztológia abnormális továbbfejlődése”. A katolikus tanítás szerint ugyanis Jézus inkarnációja/testté létele az egyházban folytatódik. Jézus többé nem testben, hanem a szentségeken kereszült van jelen e földön. Mindkettő reális prezencia, Krisztus teljesen valós, testi jelenléte, csak eltérő formában. Így tehát akkor, amikor az egyház az eucharistiát ünnepli, akkor Krisztus ténylegesen “testben” van jelen – nem is lehetne másképp, hiszen Krisztus folyamatosan “inkarnálódik.” És mivel a Katolikus Egyház Krisztus inkarnációja, ezért az egyház szava – amelyet végső és legfelsőbb tekintélyként a pápa személye szimbolizál, – tévedhetetlen. Tévedhetetlen, és nem is lehet más, hiszen Krisztus is az volt. Az eucharistia sajátos doktrinája tehát alátámasztja a sajátos krisztológiát, hiszen Krisztus – ahogy láttuk, – felfogásuk szerint továbbra is testben van jelen az egyházban. Így jutunk el lépésről-lépésre a pápai tévedhetetlenséghez, amely egyértelműen a téves krisztológia eredménye.

Krisztus királyi tiszte – az egyház mint politikai intézmény

És ha mindez nem lenne elég: az előzőekből fakad Krisztus királyi mivoltának sajátos értelmezése is. Ezért voltak, vannak és lesznek legitim módon az egyháznak politikai törekvései. Egyrészt úgy, hogy az egyház középpontjában egy politikai egység, a Vatikán áll. Chirico szerint történelmünkben ez az egyetlen példa arra, amikor egy vallási hatalom politikai intézménnyé vált. Ez tény: a Katolikus Egyház nem csak vallási intézmény, hanem politikai egység is. Emiatt naív – állítja Chirico – nekünk, protestánsoknak a katolicizmushoz való hozzáállásunk. Úgy kezeljük, mintha egy felekezet lenne a sok közül, holott lényegi különbségek vannak közöttünk.

Mária, Isten anyja 

Az Efézusi Zsinat kimondta, hogy Mária “istenszülő”. Erre nyilvánvalóan azért volt szükség, hogy hangsúlyozzák: Krisztusban két természet – isteni és emberi (Krisztus tökéletes isten és tökéletes ember) – eggyé lett: egy Krisztust, egy Urat és egy Fiút vallunk. Ugyanakkor az efézusi dogma téves továbbgondolása oda vezetett, hogy Mária ismét az Isten és az ember közötti közvetítővé válhatott, szembemenve az ortodox krisztológiával.

Ha ennek okait keressük, egyértelműnek tűnik, hogy a pogány kultuszoknak a keresztyénségbe való beszivárgásáról beszélhetünk. Mária örök szüzességének hangsúlyozása is erre vezethető vissza, hiszen e pogány kultuszokban kimagasló erkölcsi értéke volt a szüzességnek. Az egyház pedig elősegítette ezt a szerencsétlen folyamatot azzal, hogy – eredetileg helyes céltól vezérelve – “Isten anyjának” nevezte Máriát. Jóllehet, Krisztus emberi oldalát akarták hangsúlyozni, ez mégis ugródeszkává vált ahhoz, hogy tovább erősítsék Mária személyének téves és hibás értelmezését. Ez vezetett a későbbi Mária dogmákhoz, például “Mária mennybevételének” tanához.

Mária mennybevétele

Ha Mária “Isten anyja”, aki mindenkor és elválaszhatatlanul a fiához, a Fiúhoz tartozik, akkor – következtettek tévesen, – mindkettőt imádni kell. Ha a Fiút imádjuk, imádnunk kell a Fiú anyját is. Ha a Fiú bűntelen, akkor Máriának is bűntelennek kell lennie, és ahogy a Fiú felemeltetett a mennybe, úgy Máriára is így kell tekinteni. Chirico szerint ez a téves analógia évszázadokon át terjedt. A Mária-kultusz teológiai gyökerei tehát – kijelenthetjük, – az Efézusi Zsinatig nyúlnak vissza, és nem tekinthetünk rájuk másként, mint a “krisztológia eretnek módon való elburjánzására.” E téves dogmafejlődés odáig ment, hogy a níceai dogma határait is átlépte.

Chirico szerint a katolikus teológia minden doktrinát érint, minden dogmát áthat. Minden egyes doktrinát az egyház sajátos értelmezése és felépítése, valamint sajátosan fejlődőtt nézetrendszere határoz meg.

A rendszerszintű megközelítés tehát abból indul ki, hogy a különbség mindenhol jelen van, csak különböző mértékben. Nem minden “sötét”, de semmi sem egészen “világos”.