Az újkálvinista mozgalom eredete, teológiája és prominens alakjai – interjú

(Márkus Tamással, református lelkésszel beszélget Parti Benedek baptista ifi vezető, az Angyalföldi Baptista Gyülekezet tagja)

Parti Benedek: Az első egyetemi szemeszteremben a Károlin volt egy órám, amelyen Tim Kellerrel foglalkoztunk, és ott hallottam először az újkálvinizmusról. Össze tudnád foglalni, hogy mi az az „újkálvinizmus”?

Márkus Tamás: Az újkálvinizmus egy felekezeteken átívelő teológiai mozgalom a konzervatív evangelikalizmuson belül, amely Kálvin teológiai örökségét próbálja hamisítatlan módon képviselni a jelenlegi, kortárs kultúra keretei között. Újkálvinisták vannak reformátusok/presbiteriánusok között is, de valóban felekezeteken átívelő jelenség, hiszen az episzkopálisok, independensek és baptisták között, vagy akár szabadegyházakban és felekezetileg független gyülekezetekben is vannak hívei. Tény, hogy az újkálvinizmus az utóbbi időben jelentőst hatást gyakorolt az észak amerikai evangelikalizmusra, amelynek következtében számos nem református / presbiteriánus egyházban és gyülekezetben is meghatározóvá vált a kálvinizmus, sőt, talán a baptisták között terjed a legjobban. Olyannyira így van ez, hogy a Time magazin 2009-ben azon tíz eszme közé választotta, amelyek jelenleg leginkább befolyásolják a világ alakulását. Ha jól emlékszem a kálvinizmus benne volt az első háromban.

Parti Benedek: Mikor indult mozgalom, illetve mikortól beszélhetünk egyáltalán újkálvinizmusról?
Márkus Tamás: Az újkálvinizmus ismertségének szempontjából Collin Hansen keresztyén publicista írása mindenképpen cezúrát jelent. Ez 2006 szeptemberében jelent meg a Christianity Today nevezetű, vezető evangelikál folyóiratban. A következő volt a címe: „Fiatalos, nyughatatlan, református.” Az írás alcímében a következőt olvashattuk: „A kálvinizmus visszatért, és felrázza az egyházat.” E cikk képezte az alapját Hansen 2008-ban, hasonló címmel megjelent könyvének, „Fiatalos, nyughatatlan, református: egy újságíró utazása újkálvinistákkal.” Mind a cikk, mind a könyv rendkívül pozitív perspektívából nyújt betekintést az újkálvinizmus világába, illetve konkrét újkálvinista gyülekezetek életébe. Könnyen érthető, jól olvasható esszében számol be Hansen olyan, az újkálvinista mozgalmon belüli „A-listás” vezetőkkel eltöltött idejéről és beszélgetéseiről, mint John Piper, Albert Mohler, Joshua Harris, Mark Driscoll és C.J.Mahaney, továbbá olyan emberekkel való találkozásairól, akikre nagy hatással volt az imént említett gyülekezetvezetők szolgálata.

Parti Benedek: Ha azt mondom, újkálvinizmus, akkor pontosan mire kell gondolnom? Mi a tanításuk sarokpontja, már ha van egyáltalán külön tanításuk?
Márkus Tamás: Az újkálvinisták egyértelműen Kálvin János tanításához nyúlnak vissza, illetve ahhoz a teológiához, amely a kálvini tanítást vitte tovább, magyarázta és rendszerezte, tehát az ortodox kálvinizmushoz. A legtöbb újkálvinista ennek értelmében például vallja a TULIP-ot.

Parti Benedek: Mi az a TULIP?
Márkus Tamás: A T.U.L.I.P. egy betűszó / akroníma, amely a neves holland református zsinat, a Dordrechti Zsinat (1618-1619) által megfogalmazott teológiai tételeket hivatott pontokba szedve megjeleníteni. Az öt pont a következő: 1.) total depravity – teljes romlottság; 2.) unconditional election – feltétel nélküli kiválasztás; 3.) limited atonement – korlátozott engesztelés; 4.) irresistible grace – ellenállhatatlan kegyelem; 5.) perseverance of the saints – a szentek állhatatossága. Az öt tétel kezdőbetűi adják ki a TULIP-ot. Egyébként az 5 pont (és a „tulip”-pá rendezett sorrend) eredetéről nem tudni. Annyi bizonyos, hogy az 5 pontról a nagy amerikai kálvinista dogmatikus, Robert Louis Dabney „The Five Points of Calvinism” (a kálvinizmus 5 pontja) című művében, 1878-ban már értekezett. Az 5 pont „tulip”-os sorrendje viszont először csak 1905-ben került elő egy amerikai presbiteriánus írásban. Tény, hogy a konzervatív kálvinista teológiát valló amerikai gyülekezetek, presbiteriánusok / reformátusok mind átvették a T.U.L.I.P.-ot, sőt teológiájuk ezen az öt oszlopon nyugszik (a történelmi református hitvallások mellett). Az újkálvinista mozgalom nagyon erősen hangsúlyozza e pontokat, sőt a T.U.L.I.P. teológiájuk gerince – semmiben nem térve el a konzervatív presbiterianizmustól. Ékes bizonyítéka ennek John Piper „Öt pont” (Five points) című kis könyvecskéje, amelynek előszavában leírja, hogy ő sem kálvinistaként kezdte (egyébként Piper baptista), tehát nem egy adott rendszer védelmezőjeként. Bibliahívő keresztyénként indult, aki a Bibliát minden tanrendszer fölé akarta helyezni. Sok küzdelmes év után azonban meggyőződésévé vált, hogy az öt pontról szóló kálvinista tanítás biblikus, ezért igaz, és éppen ezért egy értékes út, amely Isten kegyelmének mélyebb megtapasztalásához vezet.

Parti Benedek: Ha jól értem, akkor az újkálvinisták konzervatív teológiát képviselnek?
Márkus Tamás: Abszolút, sőt, a „régi”, jól bevált kálvinizmust. Az újkálvinizmushoz sorolt lelkipásztorok, prédikátorok folyamatosan olyan teológusokra és prédikátorokra hivatkoznak, akikre a „konzervatív”, ortodox, puritán vagy evangéliumi kálvinizmus legnagyobb képviselőiként tekintünk: Kálvin János, John Owen, Louis Berkhoff, Jonathan Edwards, Abraham Kuyper, Charles Haddon Spurgeon, Benjamin Warfield, vagy George Whitefield, J.I. Packer vagy Martyn LIoyd Jones. A magyar konzervatív kálvinizmus képviselői előtt is jól ismertek az említett személyek, azonban műveik, gondolataik kevésbé lettek hangsúlyosak, és bár (pl. Spurgeon-nek vagy Edwards-nak) némelyik művük magyarul is megjelent, a teológiai közbeszédet a konzervatív táboron belül sem alakították, a prédikációkban és igehirdetésekben pedig szinte egyáltalán nem hivatkoznak rájuk. (Kivéve talán Spurgeon-re). Amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy az újkálvinista prédikátorok hitvallási alapját egyértelműen a történelmi református hitvallások képezik: a Heidelbergi Káté, a II. Helvét Hitvallás, a Belga Hitvallás, és legfőképpen a Westminsteri Hitvallás. Baptista képviselőik pedig az 1689-es Baptista Hitvallást követik, amely a Westminsteri Hitvallás alig módosított változata.

Mindezt alátámasztják Hansennek korábban említett művében kifejtett kutatásai is. Állítása szerint egyre több fiatal evangelikál keresztyén teszi magáévá a kálvinizmust, éspedig azért, mert a református teológia nagy hangsúlyt helyez a doktrínákra, a tantételekre. Jó példa erre Joshua Harris, egy az újkálvinista mozgalomhoz sorolt író / teológus esete is. Neki egyébként több, párválasztással kapcsolatos művét is lefordították már magyarra; ilyen a „Búcsú a randevúktól”, a másik pedig „Nem a szex a baj”. Harris elmondja, hogy a reformátusokkal való kezdeti tapasztalatai negatívak voltak, mivel úgy tűnt számára, hogy a kálvinisták kegyelemtanából éppen a kegyelem hiányzik. Azonban – állítása szerint – nagy változás ment benne végbe, amikor John Piper könyveit elkezdte olvasgatni, és a karizmatikus C.J. Mahaney lett a mentora. A kálvinista prédikátorok, tanárok és teológusok teológiai mélysége lenyűgözte Harrist, és saját bevallása szerint valami olyat kapott tőlük, amelyet a keresőkre fókuszáló, karizmatikus gyülekezetektől, amelyek általában a doktrínáknak nem tulajdonítanak nagy jelentőséget, nem kapott meg.

Összefoglalva az eddigieket, bátran kijelentem, hogy az újkálvinista szerzők, írók kivétel nélkül osztják azt a tradicionális református felfogást, amely szinte minden másnál jobban hangsúlyozza Isten transzcendenciáját és szuverenitását. Elég belehallgatni az újkálvinizmus korábban említett vezetőinek prédikációiba, hogy meglássuk: az újkálvinizmus a leghatározottabban szembe megy az evangelikalizmusban olyannyira elterjedt, Isten személyét érintő téves felfogással, amely az Istenben csak egy terapeutát lát, aki azért létezik, hogy biztosítsa földi boldogságunkat és mindig elnézi erkölcsi gyengeségeinket.

Parti Benedek: Van-e egyéb tanításbeli jellegzetessége az újkálvinizmusnak; mi jellemző még az újkálvinista teológiára?
Márkus Tamás: Megemlíthetjük még a komplementarianizmust és kontinúacionizmust is, bár az utóbbi nem minden újkálvinistára igaz.

Parti Benedek: Mi az a komplementarianizmus?
Márkus Tamás: Komplementarianizmus esetében egy olyan teológiai nézetről beszélünk, amely szerint a férfi és a nő egyenlő értékkel bírnak Isten előtt, de más elrendelt szerepkörük van – mind a családban, mind a házasságban / családi életben, mind az egyházban. Az eltérő szerepeik ellenére, vagy éppen ezért kiegészítik egymást, egymásnak „komplementerei”. A komplementarianizmus esetében nem egy retrográd, avítt nézetről van szó, hiszen jelenleg a keresztyénség és a judaizmus legnagyobb része ugyanezeket az elveket vallja – igaz, különböző mértékben. Az USA legnagyobb hatású és teológiailag elismert református / presbiteriánus tanítói, vezető alakjai (nem csak az újkálvinisták) szinte kivétel nélkül komplementarianisták, pl: R.C.Sproul, Vern Poytress, Don Carson, John Frame, Douglas Moo, John Piper, Sam Storms, Wayne Grudem, Tim Keller, és a sort lehetne még folytatni. Ezek a teológusok, lelkipásztorok meg vannak arról győződve, hogy a férfi vezetésről szóló tanítás világos, és teljes mértékben megfelel a Bibliában leírtaknak, ezért muszáj kiállni mellette, még akkor is, ha emiatt a jelenkori kultúra fősodrával szembe is kell menni.

Parti Benedek: Mit jelent a kontinúacionizmus? Egyenlő a karizmatizmussal?
Márkus Tamás: A kontinúacionizmus az a teológiai nézet, amely szerint a Szentlélek ajándékai nem szűntek meg (az ún. csodás ajándékokat is beleértve) – sem az utolsó apostol halálával, sem az első század végén, vagy a második század elején (ahogy a megszűnés mellett kardoskodók hangoztatják), hanem a jelenlegi korszakban is folytatódnak. A kontinúacionizmus esetében egy nagyon megfontolt, tudományosan megalapozott nézetről van szó, amelynek egyik jelentős – ha nem a legjelentősebb – irodalmi bázisa a már említett, és hazánkban is jól ismert D.A.Carson „Showing The Spirit – A Theological Exposition of 1 Corinthians 12-14” című műve. Ahogy a címből kiderül, Carson az 1 Kor 12-14-et exegetálja, magyarázza, és arra jut, hogy a csodás karizmák megszűnésére – ha csak a Szentírás szövegét vizsgáljuk – nincs írásbeli bizonyíték. Fontos hangsúlyozni, hogy jelen esetben nem kegyességről, vagy valamiféle spiritualitásról beszélünk, hanem egy tudományos, bibliai passzusok részletes exegézisén és vizsgálatán alapuló nézőpontról. Erős túlzás itt karizmatizmusról beszélni, vagy azzal riogatni. Sajnos sokan ezt teszik az újkálvinizmussal kapcsolatban.

Parti Benedek: Az elmondásod alapján az újkálvinisták elég homogén társaságnak tűnnek a lelki ajándékokra vonatkozó teológiájukat tekintve. Valóban minden újkálvinista karizmatikus?
Márkus Tamás: Szó sincs róla. Még a kontinúacionisták sem karizmatikusok abban az értelemben, ahogy ezt a címkét emlegetni szoktuk. D.A. Carson teológiai alapon kontinúacionista, de nem nevezném karizmatikusnak. Persze vannak olyanok is, akik azok, ilyen pl. Sam Storms, vagy C. J. Mahaney. Egyébként Storms meggyőződéses szesszacionistaként indult, aztán lett „karizmatikus”, C. J. Mahaney gyülekezete pedig eleve karizmatikus gyülekezet volt. Egyébként mind Storms, mind Mahaney teológiájukat tekintve konzervatív kálvinisták. Storms amillenarista, gyerekkeresztség párti. Egyik sem vadkarizmatikus, sőt. Az egyik legjobb amillenarizmus melletti érvelést Stormstól olvastam, Mahaney-nek pedig a predestináció kálvini felfogásáról van egy elképesztően jó igehirdetés sorozata.

Parti Benedek: Ezen kívül van bármilyen szignifikáns különbség az újkálvinizmus és a klasszikus kálvinizmus között, hiszen egy laikus számára ez csak az elnevezéseken való lovaglásnak tűnhet, leszámítva azt, hogy néhány újkálvinista a lelki ajándékokról mást gondol, mint általában a kálvinisták.
Márkus Tamás: Tanításban, mint láttuk, nem igazán, hiszen a doktrínákat tekintve, tehát a tant, konzervatív kálvinizmusról van szó. Itt, ahogy te is mondtad, maximum csak a kontinúacionizmust lehetne felhozni, de mint említettem, nem minden újkálvinista kontinúacionista. A valódi különbség abban áll, hogy az újkálvinizmus nyitott a jelenkori kultúrára, hiszen erősen missziós szemléletű, ezért fontosnak tartja minél szélesebb rétegek elérését. Ez azonban még nem jelenti azt – ezt nagyon kell hangsúlyozni, mert gyakran félreértik –, hogy „kiszolgálná” a kultúrát. Mark Driscoll 4 pontban foglalta össze az újkálvinizmus jellemzőit. Először: az újkálvinizmus – szemben a „régivel” – missziós szemléletű, kultúrát akar teremteni és meg akarja újítani azt. Másodszor: az újkálvinizmus a városokat célozza meg, míg a „régi” inkább a vidékhez kötődött. A harmadik különbséget már említettük: az „ó-kálvinizmus” inkább szesszacionista volt (= a Szentlélek csodás kegyelmi ajándékai megszűntek), ezzel szemben az újkálvinizmus, legalábbis egy része nyitott a kontinúacionista nézetre. A negyedik pedig az, hogy az újkálvinizmus nagyobb nyitottságot mutat abban, hogy más nézőpontú keresztyénekkel párbeszédet folytasson. E négy pontot Driscoll, aki azóta sajnos háttérbe szorult, létfontosságúnak tartja ahhoz, hogy képesek legyünk megszólítani és alakítani a jelenlegi társadalmat.

Én a magam részéről abban látom a különbséget, hogy az újkálvinista gyülekezetek, illetve ezek vezetői már ennek a századnak a gyermekei, felismerik azokat az új lehetőségeket, amelyekkel el lehet érni az embereket, főleg a fiatalokat. Jobban reflektálnak a problémáikra, jobban kapcsolódnak az élethelyzetükhöz. Tehát kevésbé szeparatisták. Viszont teológiai értelemben én az újkálvinizmusban igenis a konzervatív és hamisítatlan kálvini örökség továbbadását látom, sokkal hatékonyabban és merészebben, mint eddig bármikor (nyilván Kálvin Genfjét kivéve). Még azt is megértem, hogy kritizálják őket – bár legfőképp a külsőségek miatt, pl. mert élnek a modern dicsőítéssel –, de ami jó, azt nem lehet elvitatni tőlük.

Parti Benedek: Kik fémjelzik ezt a mozgalmat; név szerint kiket tudnál említeni?
Márkus Tamás: A legfontosabb nevek, de ezek közül korábban már többre is utaltam: Wayne Grudem, Donald Carson, Tim Keller, Albert Mohler, Joshua Harris, Matt Chandler, C.J. Mahaney, John Piper, Sam Storms. Sőt, én magam az újkálvinizmushoz sorolom R.C. Sproult és John MacArthurt is.

Parti Benedek: Magyarországon, hazánkban mennyire ismert az újkálvinizmus? Pár tucat ifjú teológuson, illetve a teológia iránt érdeklődő „laikusokon” kívül tud róla valaki?
Márkus Tamás: Nem igazán. Legalábbis a mozgalom „teológiáját” nem igazán tudják beazonosítani. Akik hallottak róla, azok is inkább negatív képzettársításokat fűznek hozzá – lásd a Biblia Szövetség honlapján megjelent kritikát. Mindenesetre a református teológusok, fiatalabb lelkészek között egyre ismertebb. A magyar keresztyén olvasóközönség, ha nem is ismeri a mozgalmat, annak egyes képviselőit biztosan igen, mint pl. Tim Kellert, vagy a teológia iránt érdeklődők Donald Carsont, esetleg John Pipert. Nyilvánvalóan ezek közül Tim Keller a legismertebb, Donald Carsont inkább teológusok ismerhetik az általa írt és magyarra lefordított újszövetségi bevezetéstan miatt. De talán Piper is egyre ismertebb, ez a személyes tapasztalatom. A KIA például (Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány) Pipertől is jelentetett meg köteteket.

Parti Benedek: Említetted az újkálvinizmus kritikáját. Mesélj kérlek erről bővebben!
Márkus Tamás: A Biblia Szövetség honlapján anno sajnos megjelent egy elég kemény, kritikai hangvételű írás az újkálvinizmusról, amiben – szerintem jogtalanul – nagyon sok mindent felrónak ennek a mozgalomnak. Egyébként ebben hivatkoznak egy kritikára, amit egy bizonyos E.S. Williams fogalmazott meg, direkt az újkálvinizmussal foglalkozó kisebb könyvecskéjében – sőt, nagyobb részt ebből az írásból merítik a felsorolt negatívumokat. Valahol persze érthető ez a szembenállás: E S. Williams annak a gyülekezetnek a presbitere, ahol egykor Spurgeon, a nagy kálvinista-baptista prédikátor szolgált, és amit jelenleg a hasonlóan nagy formátumú kálvinista tanító, Peter Masters vezet. A Masters által vezetett gyülekezet egy rendkívüli közösség, hiszen a folyamatosan erodálódó keresztyénségben tulajdonképpen egy szigetet képez; egy oázis szinte, hiszen doktrinálisan olyan tiszta kálvinizmust képviselnek, amelyet kevesen, ráadásul egy puritán életeszménnyel, életfelfogással összekapcsolva. Viszont rendkívül szeparatisták, és hihetetlenül ellenségesek a modern dicsőítés minden formájával szemben. Az ő nézőpontjukból egy „fiatalosabb kálvinizmus” biztos nagy veszélynek tűnik.

 

Elhiszem, hogy Williams-et a jó szándék vezette, de rengeteg valótlanságot írt le. Egyébként Hansennek a már említett, újkálvinizmusról szóló könyvét maga Peter Masters is elolvasta, és írt is róla egy borúlátó recenziót. Leginkább azt kifogásolja, hogy a kálvinista eszméket hatalmas konferenciákon hirdetik, ahol több ezer fiatal gyűlik össze, és – itt láthatjuk, hogy ez a legmegosztóbb dolog – modern dicsőítést hallgatnak. Masters szerint az újkálvinisták a puritán szótérológiát mindenféle világi eszmével társítják, és nem kapcsolják hozzá a megszentelődésről szóló puritán tanítást. Ez azonban, véleményem szerint, egyszerűen nem igaz.

Egyébként Williams az említett könyvében úgy ábrázolja az újkálvinizmust, hogy annak négy vezető személyiségét próbálja részletesen bemutatni, és „leleplezni”: Tim Kellert, Mark Driscollt, John Pipert és Albert Mohlert. Itt aztán előkerülnek a legképtelenebb vádak, pl. hogy az evangéliumot felhígítják, mert kontextualizálnak, hogy karizmatikus praktikákat alkalmaznak (akármit is jelentsen ez), hogy hajlanak az ökumenizmusra, ès persze – ez felel meg egyedül a valóságnak -, hogy az újkálvinizmus modern dicsőítést használ… Sajnos Williams a kritikája nagyobb részét úgy írta meg, hogy utána sem járt bizonyos témáknak – pl. hogy mit jelent a kontextualizáció Kellernél. Nagyobb részt abból építkezik, hogy xy teológus, vagy szerző mit mondott egyszer x vagy y konferencián, vagy xy újkálvinista pozitívan nyilatkozott egyszer egy katolikusról. Például Kellernek sikerült eljátszani Williams előtt azzal a becsületét, hogy az eredetileg katolikus írónőt, Mary Flannery O’Connort méltatta azzal kapcsolatban, hogy O’Connor rendkívül kifejezően ábrázolta, hogy mit jelent megtapasztalni a kegyelmet. John Pipert azért kapálja el, mert „együtt jelent meg egy konferencián Rick Warrennel”. Ilyen alapon az antikarizmatikus R.C. Sproult és John MacArthurt is el kellene ítélnie, hiszen ők jó barátai Pipernek, Kellernek, és a többi „újkálvinistának” (sőt, néha e két utóbbi személyt is közéjük sorolják); 90%-ban ezek az emberek egyetértenek, teológiájukat tekintve nagyon hasonlóak. Mindannyian konzervatív kálvinisták.

Hadd említsek meg két dolgot, amiből jól látszik, hogy William néha mennyire nincs a helyzet magaslatán. Pl. John Piper személyét úgy próbálja diszkreditálni, hogy elemzi azt a szellemi bázist, ami Piperre hatott. Williams számára például lesújtó, hogy Piperre hatással volt Blaise Pascal… Mióta lehet megbélyegző az, ha valaki szereti Pascal írásait? Nem is értem… Aztán lesújtó számára az is, hogy Piper példaképe C.S.Lewis. Egészen elképesztő, ahogy Williams Lewisról nyilatkozik; szerinte „szellemileg egészségtelen” vezető volt, félreértette a keresztyénséget, zavaros eszméket kapcsolt hozzá, illetve hogy tagadta a hit általi megigazulást és Isten szuverenitását. Ezek merő ostobaságok, amelyek alapja nem lehet más, csak tájékozatlanság – nem is akármilyen. Ha már Lewis is „zavaros”, ki nem az?

A másik példa, ami egyértelművé teszi, hogy Williams kritikája komolytalan: Piperhez hasonlóan górcső alá veszi Albert Mohler személyét és munkásságát. Elmeséli, hogy Mohler akkor vált igazán ismertté – és ez igaz –, amikor 1993-ban a Southern Baptist Seminary vezetője lett, és megkövetelte a tanári gárda minden tagjától, hogy aláírjanak egy hitvallást, amely a Westminsteri Hitvallást vette alapul. Azt, aki ezt nem tette meg, menesztette, így végül száz docensből csak négy maradt. Williams ezt nem kommentálja, viszont azt már igen, hogy Mohler beiktatásán a szónok Billy Graham volt. Billy Grahamen keresztül persze Williams jó nagy bakugrásokkal eljut a neo-evangelikalizmusig, és a Rómával való kacérkodásig.

Ezen kívül nagyon furcsa, hogy olyan dolgokat is bevesz a kritikájába, amelyekben semmi kivetnivaló nincs, vagy pedig olyat, amely pusztán ízlés kérdése. Például azt is az újkálvinizmus szemére vetni, hogy szociálisan aktív. Williams szerint problémás, hogy a szociális aktivizmus az újkálvinizmus központi aspektusa, hiszen így „hatni akar a kultúrára és a világot jobbá akarja tenni”. Az is negatívum számára, hogy szociális programokat indít, amelyeken keresztül a szegényeknek próbálnak segítséget nyújtani. Komolyan nem értem, hogy mi ezzel a probléma, sőt, inkább azt furcsállom, hogy hogyan lehetne mindezeket a keresztyénségről leválasztani…

Az már szót sem érdemel, hogy az újkálvinizmus állítólag leértékeli a Szentírást, meg hogy csak viccnek tekinti. Williams mindezeket a sommás kijelentéseket abból vezeti le, hogy Piper és egyéb vezető teológusok támogatják a keresztyén rappet, illetve az evangélium kontextualizációját. Ezzel szemben az igazság az, hogy az újkálvinizmushoz sorolt lelkészek, teológusok kivétel nélkül támogatják a Biblia tévedhetetlenségéről szóló Chicagói Nyilatkozatot (többen alá is írták). Williams módszere a következő: először egy hamis állítás, majd pedig hasraütésszerű, erőltetett összefüggések és konklúziók. Az a baj, hogy minden tiszteletem mellett is csak azt tudom mondani, hogy Williams írása egyszerűen komolytalan. Csak remélni tudom, hogy magyar, konzervatív teológiát képviselő lelkészek nem ebből a pamfletből fognak tájékozódni. Minden tiszteletem Peter Mastersé, és a Metropolitan Tabernacle gyülekezeté, de ezzel a kritikával nagyon jégre futottak. Ugyanezt tudom elmondani a magyar nyelven megjelent kritikáról is. Tisztelem a Biblia Szövetség elhivatottságát, azt az igei tisztaságot, amit képviselnek, de szerintem nem lett volna szabad átvenni Williams írását.

Parti Benedek: Többször említetted a kontextualizációt. Mit jelent, és mit kritizálnak benne?
Márkus Tamás: Sokan azért vetik el a kontextualizációt, mert rosszul értelmezik. Azt hiszik, hogy a kontextualizáció azt jelenti, hogy valamilyen kontextus szemüvegén keresztül olvassuk a Szentírást, értelmezzük a Bibliát. Ebből kiindulva jutnak el oda, hogy az egyház is kontextualizálva lesz, ami végül is elvilágiasodást jelent, és így az egyház a társadalomhoz kezd el hasonlítani.

Nos, például az, amit Keller ért a kontextualizáció alatt, köszönő viszonyban sincs ezekkel az elképzelésekkel. Keller a Center Church című művében kifejti, hogy a kontextualizáció nem azt jelenti, hogy azt adják az embereknek, amit hallani szeretnének, hanem azt, hogy bibliai válaszokat adnak nekik, de olyan formában és olyan nyelvezettel megfogalmazva, amelyet képesek megérteni. A kontextualizáció azt jelenti, hogy a bibliai válaszokat úgy közvetítjük számukra, hogy tekintetbe vesszük az élethelyzetüket, illetve figyelünk a kérdéseikre – amelyeket adott időben és adott helyen tesznek fel. Korántsem biztos, hogy elfogadják majd a válaszokat, vagy az érveket, de legalább nem azért utasítják el, mert érthetetlen marad számukra az evangélium. A helyes kontextualizáció során tehát nem sérül az evangélium, illetve a bibliai igazságok „botránya”. D.A. Carson fogalmazza meg ezt az igazságot valahogy úgy, hogy az igazságot soha nem szabad kifejteni oly módon, hogy azt a kultúra átformálja, de ez nem jelenti azt, hogy az igazság így elmondva ne változtatná meg a kultúrát.