18
márc
2017

A “korlátozott engeszteléssel” kapcsolatos megfontolások

Egy megállapítással szeretném kezdeni: a „korlátozott engesztelés” valóban rosszul hangzik. Sőt, első hallásra talán félrevezető is, hiszen úgy tűnik, mintha e tantétel hangoztatói Krisztus kereszthalálának/váltsághalálának az értékét akarnák korlátozni, csökkenteni; mintha Krisztus halála nem volna elegendő ahhoz, hogy minden ember üdvözüljön. Szögezzük le: nem erről van szó a „korlátozott engesztelés” esetében. Mindannyian valljuk, hogy Krisztus halálának értéke végtelenül nagy – annyira, hogy minden bűnös számára elegendő elégtételt nyújthatna mind a múltban, a jelenben és a jövőben. Jézus halálának az értékét tehát senki sem szeretni „korlátozni”.

Korlátozott engesztelés = személyes megváltás

A jelen írásban kitartok a “korlátozott engesztelés” kifejezés használata mellett, ugyanakkor valóban szerencsésebb „személyes megváltásról” beszélni. A kettő ugyanazt jelenti, de talán az utóbbi kevésbé félrevezető, és talán jobban rámutat a vita lényegére. Ez a vita ugyanis biztos nem a szavakról szól; sokkal inkább arról, hogy az evangélium tanításait egymással harmonikusan összekössük. Ha Isten az örökkévalóságtól fogva eltervezte, hogy az emberiségnek egy részét üdvözíti – hiszen erről szól a kiválasztás –, akkor ellentmondásos volna kijelenteni, hogy a Fiát azért küldte, hogy ugyanúgy meghaljon az elvetettekért, ahogy a választottakért. Ez persze nem jelenti azt, hogy Krisztus halála – leszámítva az örök üdvösséget – ne jelentene az egész emberiség számára valamiféleképp áldást. Ne felejtsük el, hogy Krisztus olyan etikát adott a világnak, amelyből a nem keresztyének is profitálhatnak. De azt igenis jelenti – erre vonatkozik a „személyes megváltás” kitétel – , hogy azért jött a világba, hogy konkrét embereket, egyes személyeket váltson meg, mégpedig azokat, akiket az Atya neki adott, és rajtuk kívül senki mást.

Kisebbségi vélemény

Amikor „személyes megváltásról”, vagy „korlátozott engesztelésről” beszélünk, tisztában vagyunk vele, hogy a mai keresztyénséget tekintve mindenképpen kisebbségi véleményt képviselünk. De ha megnézzük az egyháztörténetet, akkor azt látjuk, hogy nem mindig volt ez így. Azok, akik elfogadják a „korlátozott engesztelés” tantételét, hiszik, hogy az Írás tanúságtételével igenis összhangban van a nézetük, de elismerik azt is, hogy a kortárs keresztyénség legnagyobb része máshogy gondolkodik: katolikusok, görög – vagy orosz-ortodoxok, számos lutheránus és persze az arminiánus teológiát képviselők az „általános elégtétel/engesztelés” nézetét vallják. Azt gondolják, hogy Jézus mindenkiért meghalt, és az emberek egyedül saját hitetlenségük miatt maradnak távol azokból az áldásokból, amelyeket halálával szerzett meg nekik. Azok szerint viszont, akik vallják a korlátozott engesztelést, hiszik, hogy Krisztus eleve csak némelyekért halt meg, éspedig azokért – hangsúlyozzuk újra –, akik ki lettek kiválasztva; azokért, akiket az Atya neki adott abból a célból, hogy a megváltásukat megszerezze, és hogy üdvösségüket mindenképpen biztosítsa.

Nincs harmadik lehetőség

Vagy minden ember üdvözül, vagy csak egy része az emberiségnek. Az univerzalisták képviselik a „mindenek kiengesztelésének tanát”, azaz azt, hogy az idők végén minden ember üdvösségre fog jutni. Ebben a keresztyéneknek csak egy csekély része hisz. Követve a Biblia tanítását csaknem az összes evangelikál egyetért abban, hogy nem fog minden ember üdvözülni, illetve hogy a pokol, mint olyan, valóság, és hogy nem lesz teljesen üres. Szívesen képviselnénk mi is azt a véleményt, hogy mindenki meg fog menekülni, hogy mindenki elnyeri végül a szabadítást, ha azt hinnénk, hogy az Írás ezt tanítja. Ha egyszer majd a mennybe jutunk, és azt látjuk majd, hogy minden ember, aki csak valaha is élt a földön, üdvösségre jutott, természetesen örülni fogunk. De a Biblia egyszerűen nem ezt tanítja. Ezért nekünk is, csakúgy, mint az apostoloknak, óvnunk kell minden embert az elkövetkezendő ítélettől.

Itt azonban látnunk kell: ha elfogadjuk, hogy az embereknek csak egy része üdvözül, akkor valamiképpen óhatatlanul korlátozni fogjuk Krisztus engesztelő munkáját: vagy annak hatását („bár Krisztus mindenkiért életét adta, nem fog mindenki üdvözülni”), vagy pedig kiterjedését („Krisztus bár nem halt meg mindenkiért, de akiért meghalt, az üdvözül”). A jól ismert nagy kálvinista tanító, Loraine Boettner, ezt a két nézőpontot két hídhoz hasonlította: az egyik nagyon széles, de az alatta lévő szakadéknak csak a feléig tart. A másik híd nagyon szűk, de a szakadék felett átível a másik oldalra. Ez jó kép, hiszen látható, hogy a szűk híd mindenképpen jobb, hiszen betölti a funkcióját. Ez a református álláspont: a vékony út (a „szűk kapu”), ami Krisztus keresztje, teljesen elvezet az üdvösségre.

Az eleve elrendelés és a korlátozott engesztelés

Vannak sokan azonban – és éppen a református táboron belül –, akik vallják a predestinációt, az eleve elrendelést, ugyanakkor nem vallják a korlátozott engesztelést, mondván ez a tantétel „túl sokat mond”; azaz egyszerre vallják a predestinációt és azt, hogy „Krisztus mindenkiért meghalt.” Az, hogy ez a két dolog hogyan harmonizálható egymással, szerintük titok. Ezzel azonban több probléma is van:

Kálvin János

1.) Sokan átértelmezik a predestináció református felfogását, pedig Kálvin az Írás tanúságtétele alapján egyértelműen a kettős predestinációt vallotta (habár ezt némelyek tagadják). Ez egyértelművé válik, ha a reformátor saját szavait idézzük: a predestináció

Isten örök elhatározása arról, hogy mi legyen az egyes ember sorsa. Isten nem egyforma állapotra teremt meg mindenkit: némelyeket örök életre, míg másokat örök kárhozatra rendel.”

Vagy: „eleve elrendelésnek pedig az Isten azon örök elhatározását nevezzük, amellyel önmagában elvégezte azt, hogy akarata szerint mi történjék minden egyes emberrel. Isten ugyanis nem egyforma állapotra teremt mindenkit, hanem némelyeket örök életre, másokat pedig az örök kárhozatra rendelt már kezdettől fogva. Tehát aszerint, amint ki-ki egyik vagy másik célra rendeltetett, mondjuk azt, hogy az életre, vagy a halálra van elválasztva.”

Nézzünk meg egy harmadik definíciót is: „Azt mondjuk tehát mi is, amit a Szentírás világosan kimutat, hogy Isten az örök és megmásíthatatlan tanácsával egyszer elhatározta, hogy kiket akar majdan az üdvösségbe felvenni és viszont kiket akar kárhozatra vetni. Ez a tanács pedig – szerintünk – az Isten könyörületességén alapszik és éppen nincs tekintettel az ember érdemes voltára; akiket pedig kárhozatra szánt, azok előtt az ő igazságos és feddhetetlen, de megfoghatatlan ítélete folytán elzárta az élet útját.

2.) Látnunk kell azt, hogy Kálvin szerint Krisztusban vagyunk kiválasztva, benne vagyunk örökbe fogadva is, és csak „benne”, azaz Krisztusért (= Krisztus helyettesítő áldozatáért) szeret minket Isten. Ezért fontos a hívő embernek a Krisztussal való uniója, és ezért mondja Kálvin, hogy Krisztus az a tükör, amelyben kiválasztásunkat szemléljük. Mi következik ebből? Az, hogy a predestináció, az eleve elrendelés, azaz némelyek üdvösségre való kiválasztása eleve Krisztus személyére, és személyéhez kapcsolható munkájára, azaz áldozatára nézve történt meg. A kiválasztás és Krisztus váltsághalála szorosan összefügg egymással, nem lehet a kettőt külön kezelni. Mivel Krisztusra nézve történt némelyek üdvösségre való kiválasztása, ezért a kárhozatra választottak „Krisztuson kívül” vannak. Ezért nem jelenthetjük ki azt, hogy Krisztus mindenkiért meghalt. Az elvetettekért nem halhatott meg, hiszen az üdvösségre való kiválasztás Krisztusban, Krisztusért (és mindazért, amit ő az idő egy adott pontján, a történelemben véghezvitt) történt meg. Aki elvetett, soha nem volt Krisztusban, így nem vonatkozhat rá Krisztus kereszten elvégzett munkája sem. A predestinációból tehát – annak kálvini értelmezéséből – egyértelműen következik a korlátozott engesztelés tantétele.

Menjünk azonban tovább: azok, akik tagadják a „korlátozott engesztelést”, hangsúlyozzák, hogy a korlátozott engesztelés tantétele mögött egy, a bibliai tanúságtételt átlépő, vagy azon túlmenő logikai következtetésről van szó, amely illetéktelenül próbálja megfejteni a “titkot”, feloldani a paradoxont, nevezetesen hogy Krisztus mindenkiért meghalt, mégsem üdvözül mindenki. Azonban a predestináció kálvini értelmezésben nem ez a valódi titok, és nem ez jelenti a paradoxont. (Egyébként nem is valódi paradoxonról van szó, hanem pusztán egy számunkra ellentmondásnak tűnő antinómiáról.) Inkább az, hogy hogyan maradhat meg az ember felelőssége úgy, hogy Isten egyeseket öröktől fogva üdvösségre, másokat pedig kárhozatra rendelt. Ez a kérdés – ha a korábban felvázolt érvelést követjük, – szerintünk megegyezik a következő kérdéssel: hogyan maradhat meg az ember felelőssége a korlátozott engesztelés ellenére? Kálvin ezt a látszólagos ellentétet nem is akarja feloldani, hiszen egyszerre beszél az ember felelősségéről és a kettős eleve elrendelésről. Mi ugyanezt tesszük a korlátozott engeszteléssel kapcsolatban: egyszerre igaz az, hogy az embernek van felelőssége abban, hogy hogyan reagál az evangélium hívó szavára (elfogadja azt, vagy elutasítja), ugyanakkor, ezzel párhuzamosan igaz és biblikus tanítás a korlátozott engesztelés.

Az eleve elrendelés / korlátozott engesztelés és a személyes felelősség

Így azt az érzelmekre apelláló kérdést is fel lehet oldani, amit sokan feltesznek: „hogyan hirdethetném úgy az evangéliumot, ha tudom, hogy Krisztus csak némelyekért halt meg?” A kérdés valójában a következő: „hogyan hirdethetném az evangéliumot úgy, ha tudom, hogy Isten némelyeket üdvösségre, másokat kárhozatra rendelt?”

Sebestyén Jenő

Jól látszik, hogy a kettős predestináció és a korlátozott engesztelés kéz a kézben járnak. Nyilvánvalóan nehéz megértenünk, hogy Isten eleve elrendelése és az evangelizáció, az üdvösség felkínálása és az ember erre adott reakciója, illetve felelőssége hogyan fér meg egymással, de a megértésben segíthet, hogy a Szentírás is két nézőpontot használ: egy metafizikai és egy etikai nézőpontot. De mit jelent ez? Sebestyén Jenő tolmácsolásában azt, hogy az egész Szentírás az ember cselekedeteinek, általában pedig az emberiség történelmének elbeszélését és megítélését kétféleképpen tárgyalja. Vagy úgy, hogy mindennek a végső, metafizikai okát mutatja fel, s így Istenig megy el, tehát Isten látószögéből nézi az eseményeket; vagy úgy, hogy megáll a második oknál, vagyis az embernél, s az ember szempontjából ítéli meg a dolgokat. Újra hangsúlyozzuk: az első a metafizikai, a második pedig az etikai aspektus. Két olyan párhuzamos, amely a tekintetünk előtt sohasem találkozik, de a végtelenben és az örökkévaló Istenben igen. A kettős predestináció egyértelműen a metafizikai vonalon helyezkedik el, az ember felelőssége pedig az etikai vonalon. Ugyanígy a kettős predestinációból fakadóan a korlátozott engesztelés a metafizikai vonalon helyezkedik el, és szemben áll – számunkra megfejthetetlen módon – az ember felelősségével, amely az etikai vonalon helyezkedik el. A kettő metszéspontját bár nem látjuk, mégis mindkettőről beszél a Szentírás. A titok ebben áll, és nem abban, hogy „esetleg Isten mindenkit üdvözít.”

Üdvuniverzalizmus

Nem mehetünk el amellett sem, hogy a korlátozott engesztelést tagadóknál (amennyiben valóban jól értik a „személyes megváltást”,) felmerül az üdvuniverzalizmus gyanúja. Ha a megváltás nem személyes, mindenkiért megtörtént és mindenkire vonatkozik, akkor elvi értelemben nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget, hogy mindenki üdvözülni fog. Ugyan e nézet nem jelent tényleges üdvuniverzalizmust (mely szerint ténylegesen mindenki üdvözül az idők végén), azonban mégiscsak reális lehetőségnek tartja. Gyakori érv, hogy senkiről sem jelenthetjük ki konkrétan, hogy kárhozatra jutott már, vagy hogy kárhozatra fog jutni a jövőben. Ez igaz: mi magunk is tartózkodunk a címkézéstől. Ugyanakkor ez nem jelenti egyszersmind, hogy ne jelenthetnék ki azt, hogy igenis lesznek, akik kárhozatra fognak jutni, vagy már kárhozatra jutottak. Az egyik egy személyes attitűdről szól (nem szabad címkéznünk), a másik pedig egy, a Szentírás tanúságtételének megfelelő állítás. Azok is elismerik, hogy végül lehetséges, hogy Isten mindenkit üdvözíteni fog, akik azt állítják, hogy a bibliai szöveg tartalma afelé tendál, hogy sokan jutnak kárhozatra, és csak kevesen az üdvösségre. Szerintük azonban mégsem jelenthetjük ki expressis verbis, hogy bárki – akár csak egyvalaki is – konkrétan kárhozatra jutna. Látszólagos óvatosságukkal azonban belecsúsznak egy potenciális üdvuniverzalizmusba, ugyanis olyan lehetőség előtt nyitják tágasra (még ha csak elvi értelemben is) az ajtót, amely a Szentírás tanításának határozottan ellentmond.

Isten terve kezdettől fogva

A valódi kérdés nem az, hogy Krisztus kereszthalála (annak hatása) elegendő-e az egész világ számára, hanem az, hogy mi volt Isten terve kezdettől fogva. Mi volt az Atya szándéka, amikor halálra adta Fiát értünk? Jézus valóban véghezvitte azt, ami rá volt bízva? A következő kérdésekkel fejezhetnénk ki az egész kérdéskör lényegét: Krisztus halála megváltást jelentett valaki számára? Az ő áldozata valóban engesztelés volt a bűneinkért? Jézus kereszthalála konkrét személyeket békített meg az Atyával? A halála valóban, és a legteljesebb mértékben engesztelés volt? Aki ezekre a kérdésekre igennel válaszol, annak a következő kérdésekre is válaszolnia kell: kiért tette mindezt Krisztus? Jézus halála konkrét személyek számára jelent szabadulást, vagy csak elérhetővé tette az üdvösséget számukra? Ezekre a kérdésekre nyilvánvalóan csak három válaszlehetőség létezik:

  1. Jézus halála nem volt valódi engesztelő áldozat, pusztán csak megteremtette az engesztelés lehetőségét. Az áldozata csak azután válik hathatóssá, miután a bűnös megbánja bűneit, bűnbánatot gyakorol és hitét Jézusba veti.
  2. Jézus halála valódi engesztelést jelent a kiválasztott bűnösök számára, melynek következményeképpen a kiválasztott bűnösök (és csakis ők) megszabadulnak a bűneik ítéletétől.
  3. Jézus halála valódi engesztelést jelent minden (bűnös) ember számára, és ezáltal mindenki üdvösségre jut.

A harmadik lehetőséget rögtön elvethetjük, hiszen, ahogy erre már korábban utaltunk, a Szentírás tanúsága szerint nem fog mindenki üdvözülni. A Szentírás kijelentései túl egyértelműek ahhoz, hogy reális lehetőségként kezeljük ezt az opciót. Amennyiben nyitva hagyjuk ezt a kérdést, az azt jelenti, hogy a Szentírás óvó szavait nem vesszük elég komolyan; azt jelenti, hogy a Szentírásnak a kárhozatra vonatkozó passzusait nem realitásként, hanem minden valóságot nélkülöző „színházként” kezeljük, olcsó „fenyegetésként” értelmezve azokat. A Szentírás egyértelműen beszél arról, hogy némelyek kárhozatra jutnak, sőt, konkrét személyeket is megnevez. Pl. a fáraó az egyik ilyen személy – ezt Kálvin is egyértelművé teszi, amikor az elvettetésről, a kárhozatra rendelésről beszél. Pál apostol az elvettetéssel kapcsolatban Isten célját is megvilágítja: „Isten pedig nem haragját akarta-e megmutatni és hatalmát megláttatni, és nem ezért hordozta-e türelemmel a harag eszközeit, amelyek pusztulásra készültek?” (Róm 9,22) Júdás is a kárhozatra jutottak táborába tartozik, hiszen Jézus azt mondja róla: „Az Emberfia elmegy, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja: jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik.” (Mt 26,24) A példázatban szereplő gazdag, aki nem vesz tudomást a szegény Lázár szenvedéseiről, gyötrődéseiről, ugyancsak egy a kárhozatra jutott személyek sorában. Habár itt egy példázatról van szó, a benne megnevezett személyek még lehetnek valóságosak.
Ha tehát harmadik lehetőséget, a mindenek üdvözülésének tanát kizárjuk, két lehetőség marad:

  1. Jézus halála nem jelent valódi engesztelést, annak csak pusztán a lehetőségét teremti meg; vagy…
  2. Jézus halála valói engesztelés jelent, mégpedig a kiválasztott bűnösök számára – azok számára, akiket az Atya erre rendelt (arra, hogy a Fiának adja majd őket).

Akik itt pusztán csak egy „lehetőséget” látnak, amelyet Krisztus megszerzett, azok vagy nem értik, vagy kiforgatják a „megváltás” és az „engesztelés” fogalmak biblikus értelmezését. John Murray, Redemption Accomplished and Applied (= Véghezvitt és alkalmazott megváltás) című klasszikusában a következőket írja:

John Murray

E kérdés Krisztus munkájának és feladatának lényegét érinti. Azért jött Krisztus, hogy minden ember számára lehetővé tegye a szabadítást, hogy az üdvösség útjából az akadályokat eltüntesse és a megváltást pusztán csak előkészítse, vagy pedig azért jött, hogy megszabadítsa az Ő népét? Talán azért jött, hogy minden embert olyan állapotba helyezzen, ahol az üdvösség elérhető, vagy pedig azért, hogy az üdvösséget biztosítsa, garantálja azok számára, akik az örök életre vannak elrendelve? Azért jött talán, hogy az embert „megválthatóvá” tegye, vagy pedig azért, hogy hatékonyan és visszafordíthatatlanul megváltsa? Ha engesztelő halála azok számára is érvényes, akik végül majd elvesznek – hasonlóképpen azokhoz, akik az örök élet örökösei –, akkor muszáj az engesztelés tantételét alapjaiban revideálni. Ebben az esetben azokat a nagyszerű fogalmakat, amelyekkel az Írás az engesztelést definiálja, tompítanunk kell, jelentőségüket és pompájukat pedig megraboljuk. Ezt azonban nem tehetjük meg. E fogalmak – engesztelés, elégtétel, megváltás, kibékítés feloldhatatlan módon össze vannak kapcsolva a hatékony megváltás/szabadítás fogalmával, és nem vetemedhetünk arra, hogy elválasszuk tőle. Jól tesszük, ha alaposan megfontoljuk Urunk szavait: „mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem hogy annak az akaratát, aki elküldött engem. Annak pedig, aki elküldött engem, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit se veszítsek el, hanem feltámasszam az utolsó napon.” (Jn 6,38-39). A Krisztus által véghezvitt üdvözítő munka magába foglalja a biztonságot. Ez az érintett személyek számára azt jelenti, hogy a megváltói munka terve, hatása, következménye és végső megvalósulása ugyanazzal a hatókörrel rendelkezik.” (John Murray: Redemption Accomplished and Applied, Grand Rapids, Eerdmans, 1955, 63-64.o.)

A kereszt tehát nem “hipotetikus hívők” “hipotetikus szabadítását” jelenti, hanem a kiválasztottak valódi és végleges szabadítását. Az a megváltás, ami nem jelent tényleges megváltást, az az elégtétel, amely „nem tesz eleget”, az a békéltetés, mely nem békít meg, senkinek nem segít. Nekünk olyan megváltásra van szükségünk, ami meg is vált, olyan elégtételre, amely teljes mértékben eleget tesz, olyan engesztelésre, amely teljesen kiengesztel, olyan békéltetésre, amely valóban megbékít: egyedül ez tanúskodik Isten csodálatos és végtelen kegyelméről, és ez szavatolja számunkra, hogy az általa véghezvitt üdvözítő munkába vessük bizalmunkat a saját teljesítményünk helyett.

Mindezek miatt nem lehet élni azzal a furmányos módszerrel, hogy különbséget teszünk satisfactio (elégtétel) és salvatio (tényleges megváltás) között: ahogy John Murray mondja, Krisztus áldozati halálának, az elégtételnek, az engesztelésnek és a megváltásnak egyetlen egy hatóköre van, éspedig az, ami érvényes a választottakra, és érvénytelen az elvetettekre nézve.
Azok, akik ezzel a hibás különbségtétellel élnek, megfeledkeznek egy másik problémáról is. Láttuk, hogy némelyek szerint Krisztus engesztelő munkája bár hatékony engesztelést jelent minden ember számára, ugyanakkor nem mindenki nyeri el a megváltást ténylegesen, mégpedig azért nem, mert hitüket nem vetik Krisztusba és nem fogadják el az evangéliumot. Úgy tekintenek a megváltásra, mint egy ajándékra, amit meg lett véve és ki lett fizetve; ugyanakkor ezt az ajándékot még el kell fogadnia annak, akinek megvették és kifizették. Senkit sem lehet kényszeríteni – mondják –, hogy elfogadja azt. Hasonlóképpen lett az egész világ megváltva, ugyanakkor sokan nem fognak üdvözülni, mert nem hisznek Jézusban.

A hitetlenség, mint bűn

Látszólag logikus nézettel állunk szemben. Ugyanakkor itt egy komoly probléma merül fel, mégpedig a „hitetlenség” helytelen értelmezése. A hitetlenség valóban egy erkölcsileg közömbös választás volna, pusztán egy döntés arra vonatkozóan, hogy elfogadjuk az üdvösséget, vagy pedig nem? Vagy maga a hitetlenség is bűn? Természetesen az! A legszörnyűbb és legpusztítóbb minden bűnök közül, hiszen azt jelenti, hogy Isten Fiának a vérét lábbal tapossuk. Ha Jézus Krisztus minden ember minden bűnéért meghalt, beleértve a hitetlenség bűnét is, akkor ez azt jelentené, hogy mindenki elnyeri a szabadítást, és így újra a „mindenek üdvösségének” heretikus tanánál lyukadunk ki.

John Owen

Senki sem hangsúlyozta ezt olyan nyomatékosan, mint John Owen, a nagy puritán prédikátor és teológus. Az 1647-ből származó klasszikus értekezésében, The Death of Death int he Death of Christ (= halálnak halála Krisztus halálában) felmutatja, hogy az általános engesztelés tantétele nem tekinthető biblikusnak és az evangéliumnak határozottan ellentmond. Értekezése elején Owen három lehetőséget vázol fel.

A kérdés, amit Owen feltesz: Isten haragja kiket érint, és Krisztus kikért hordozta el a pokol kínjait,
– minden ember minden bűnéért, vagy
– bizonyos emberek minden bűnéért, vagy
– minden ember bizonyos bűnéért.

Ha az utolsó lehetőség igaz volna, akkor minden embernek megmaradnának bizonyos bűnei, amelyekért viszont maguknak kellene vállalni a felelősséget, és így végül senki sem üdvözülne. Ez egyértelműen téves nézet, hiszen azt tudjuk, hogy némelyek biztosan üdvözülni fognak. A másodikkal opcióban is mindenképpen biztosak lehetünk, hiszen Krisztus, ha másokért nem is, a választottakért biztosan életét adta. De mi a helyzet az első lehetőséggel? Azok, akik a mindenek üdvözülésének tanát vallják, azt mondják, hogy Krisztus minden ember minden bűnéért odaáldozta magát. Owen a következő kérdéseket szegezi nekik:

Miért nem szabadulnak meg akkor mindannyian minden bűnük büntetésétől? Azt mondják: „hitetlenségük miatt nem hisznek.” De maga ez a hitetlenség bűn, vagy nem az? Ha nem az, akkor miért kell őket megítélni? Ha pedig az – egy a sok közül –, Krisztus vajon elhordozta az érte járó büntetést is, vagy nem? Ha igen, akkor a hitetlenségük miért tartja őket távol halálának egyéb gyümölcseitől, amelyekért ugyanúgy meghalt? Ha viszont nem viselte hitetlenségük büntetését, akkor nem halt meg minden bűnükért. Válasszanak, melyik tetszik jobban önöknek!”

Ha Jézus minden ember minden bűnét elhordozta a kereszten, beleértve a hitetlenség bűnét is, akkor mindenki elnyeri a megváltást – ezt azonban a Biblia maga cáfolja. Ha minden ember minden bűnéért meghalt a hitetlenség kivételével, akkor senki sincs, akinek minden bűnét elhordozta volna Krisztus, és így mindenkinek kárhozatra kell jutnia. Ennélfogva nincs más, az Írás tanúságtételével összeegyeztethető álláspont, csak az, amely szerint Krisztus csak a választottak bűnéért szenvedett és csak értük vállalta a halált.

Ellentmondásos igehelyek / 1Jn 2,2

A korlátozott engesztelésről szóló, és az oldalunkon közzé tett vitában Szabó László számos bizonyító erejű igehelyet, bibliai referenciát sorolt fel. Tény, hogy vannak egyéb igehelyek, amelyek mintha más irányba mutatnának; olyan versek, amelyek azt sugallják látszólag, hogy Krisztus kivétel nélkül mindenkiért meghalt. Mi a helyzet ezekkel az igeversekkel? Ez egy lényeges dolog, és foglalkoznunk kell velük, hiszen ha igaz az, hogy Krisztus mindenkiért meghalt, akkor revideálnunk kell a nézetünket, de legalábbis muszáj lenne az ellentétes irányba mutató igehelyeket valahogy harmonizálni egymással. Végeredményben teológiai meggyőződéseinket illetően nem a logikánk, hanem az Írás a végső mérce.

Ebben a posztban a magam részéről csak egyetlen egy igehelyet szeretnék kiválasztani és magyarázni; azt, amelyik a leginkább „problematikusnak” tűnik az előző fejtegetések tükrében: az 1Jn 2,2-őt: „mert ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért, de nemcsak a miénkért, hanem az egész világ bűnéért is.” Azért is nehéz mit kezdenünk ezzel a bibliai passzussal, mert úgy tűnik, hogy az összes igehely közül ez az egy az, amely kifejezetten az általános engesztelés irányába mutat.
Mindazonáltal többféle értelmezési lehetőség létezik e verssel kapcsolatban:

1.) János esetleg Krisztus munkájának az egész világra kiterjedő alkalmazását akarta hangsúlyozni. Az engesztelés egy zsidó kifejezés, és egyértelműen az engesztelés ünnepéhez kötődik, amelyet egy évben egyszer a főpap mutatott be a jeruzsálemi templomban a zsidó nép egészéért. János talán a következőt akarta kifejezni: Jézus véghezvitte az engesztelést a mi bűneinkért, de nem csak egyedül a zsidók bűnéért, hanem a világ összes népe számára. Ebben az értelemben Krisztus az egész világ üdvözítője.

2.) Talán János azt szerette volna hangsúlyozni, hogy Jézus Krisztus és az ő áldozata az egyedüli és kizárólagos útja az üdvösségnek. Ebben az esetben a következőre gondolhatott: Jézus meghalt a bűneinkért, de ez nem csak a mi bűneinkre, a keresztyének bűnére érvényes, hiszen a többi ember számára sincs más út az üdvösségre! Minden ember minden bűnéért egyedül Krisztus jelentheti az engesztelést, és csakis ő! Krisztuson kívül nincs üdvösség a világ számára.

3.) Esetleg János az engesztelő áldozat időtlen természetét akarta kiemelni. Ez esetben a következőképpen kell a szavait értelmeznünk: Krisztus nem csak azoknak a bűnét hordozta el, akik most élnek, hanem mindenkiét, aki valaha élt, vagy élni fog a földön. Legyünk azonban óvatosak, mert ha a versben szereplő „világ” szót mindenkire kiterjesztjük, akkor itt nem csak az általános engesztelésről volna szó, hanem egyenesen mindenek üdvözüléséről is – erről azonban tudjuk, hogy teljesen szembemegy a Szentírás tanításával.

A korlátozott engesztelés és az evangelizáció / az evangélium hirdetése

Korábban már utaltam arra a gyakran elhangzó kérdésre, hogy ha elfogadjuk a korlátozott engesztelést, akkor hogyan végezhetnénk missziót őszinte szívvel? Nem hirdethetnénk kivétel nélkül mindenkinek az evangéliumot, hiszen nem mondhatnánk azt senkinek sem jó szívvel, hogy „Krisztus érted is meghalt”. (Hiszen Krisztus csak kevesekért halt meg, és mi van, ha a beszélgetőpartner nem tartozik bele ezek szűk csoportjába?) Sajnos ez egy hamis dilemma, ami téves teológiában gyökerezik.

Először: azért hirdetjük az evangéliumot, és az evangéliummal együtt az üdvösséget kivétel nélkül mindenkinek, mert erre lettünk felszólítva, és mert elegendő példát találunk rá a Bibliában. Ha Isten azt mondja nekünk, hogy mindenkinek hirdessük az evangéliumot, akkor biztosak lehetünk benne, hogy van értelme annak, amit teszünk. Egyébként akkor is így kellene tennünk, ha elsőre nem tűnne értelmesnek.

Másodszor: ne felejtsük el, hogy az evangélium szigorúan véve nem „ajánlat”, amit az emberek tetszésük szerint udvariasan elfogadhatnak, vagy elutasíthatnak; sokkal inkább parancs, hogy elforduljanak a bűntől és Jézushoz menjenek – azaz megtérjenek. Sajnos túlzottan hozzászoktunk ahhoz, hogy az evangéliumra ajánlatként tekintsünk, még ha bizonyos értelemben az is. Megfeledkezünk arról, hogy az evangélium több, mint ajánlat; parancs, amelynek a bűnösök a címzettjei; őket szólja fel arra, hogy tartsanak bűnbánatot és térjenek meg. Csak miután mindezt megtették, lehetünk biztosak afelől, hogy azok közé tartoznak, akikért Krisztus életét adta.

J.I. Packer gyakran utalt arra, hogy a kijelentés, „Krisztus meghalt érted”, amely a mai evangelizációk állandó eleme, a Szentírás egyetlen egy igehirdetésében sem találjuk meg (ld. az ApCsel igehirdetései). Packer ezt írja:

J.I. Packer

Az az igazság, hogy az Újszövetség senkit sem hív bűnbánatra annak alapján, hogy Krisztus konkrétan, személy szerint érte halt meg. Az Újszövetség egyszerűen azon az alapon hívja fel hitük Krisztusba vetésére a bűnösöket, hogy szükségük van Krisztusra, ő felajánlja magát nekik, és hogy megígéri azoknak, akik befogadják őt, hogy megkapják mindazokat az áldásokat, amelyek halála biztosított az ő népének. Ami az Újszövetségben egyetemes és mindenkire vonatkozó, az a hitre való felhívás, valamint az üdvösség ígérete mindazoknak, akik hisznek. Az evangelizációban az a feladatunk, hogy a lehető leghívebben visszaadjuk az Újszövetség hangsúlyát. Mindig helytelen messzebbre menni az Újszövetségnél, eltorzítani nézőpontját, vagy eltolni a hangsúlyát (…). Az evangélium nem áll közelebb ahhoz, hogy “hidd el, hogy Krisztus mindenki bűneiért meghalt, így a te bűneidért is”, mint ahhoz, hogy “hidd el, Krisztus csak bizonyos emberek bűneiért halt meg, így a tieidért talán nem.” Az evangélium így hangzik: “higgy az Úr Jézus Krisztusban, aki meghalt a bűnökért, és most felajánlja magát, mint Megváltódat.” (J.I. Packer: Az evangelizáció és Isten szuverenitása, KIA, 2001; 66.o.)

Meg kell fontolnunk Packer szavait. Ha a hallgatóságunk – azok, akiknek hirdetjük, továbbadjuk az evangéliumot – nem tart bűnbánatot, és nem veti bizalmát Krisztusba, akkor nem tekinthetünk rá úgy, mint „potenciális” megváltottak közösségére (ahogy némelyek gondolják), hanem úgy kell rájuk tekintenünk, mint akik ténylegesen a kárhozat felé haladnak. A kegyelemtan a hitetlenek előtt nem csak az üdvösséget mutatja fel, hanem annak a feltétlen szükségességét is, hogy Krisztushoz kell fordulniuk. Az evangéliumot vétek más módon hirdetni. Isten nem honorálja sem a nagyotmondást, sem a hazugságot, hanem csakis az igazságot. Minekünk nem az üdvösség lehetőségét, hanem az üdvösséget magát kell hirdetnünk; azt, hogy Jézus meghalt a kiválasztottak helyett.

Ez is érdekelhet

10 érv a korlátozott kiengesztelés tana mellett
Vitaest a korlátozott engeszteléséről

3 válasz

  1. dzsaszper

    Nincs harmadik lehetőség??
    Kiváncsi vagyok, a szerző melyik oldalra sorolja Amyraldust és miért?

  2. dzsaszper

    Nem látom, miért kellene azonosítani a korlátozott engesztelést a személyes megváltással, de a többi kérdés mellett ez egyelőre apróság.

    Én úgy látom, Isten kiválasztásának az volt a célja, hogy — a tejles romlottság ellenére — népet válasszon ki magának, és megtartsa az ő népét. Természetesen a nép konkrét emberekből áll, de számomra a fókusz sokkal inkább Isten népén, mintsem a konkrét embereken van a kiválasztással üsszefüggésben.

    1. Márkus Tamás András

      Az első kérdésre: azért, mert a kettő azonos. A “korlátozott engesztelés” tantétel nem azt mondja ki, hogy Isten célja a “korlátozás”, hanem azt, hogy Isten terve eleve az volt, hogy bizonyos személyeket megváltson. A mi szempontunkból persze ez bizonyos értelemben “korlátozást” jelent, mert nem mindenki üdvözül, csak az, akikért meghalt Jézus. A második megjegyzéssel kapcsolatban: általános értelemben én magam is elfogadom ezt, de ahogy írod, a nép tagokból áll, egyes személyekből. És ahogy Izraelt is kiválasztotta az Úr, ahogy elhívott magának egy földi népet, és ahogy annak sem minden tagja tartozott hozzá, úgy a “látható egyházban” sem ez a helyzet. A láthatatlan egyház pedig csak azokból áll, akikért az Úr Jézus az életét letette, akik eleve az Övéi voltak, akiket eleve kiválasztott az Atya, hogy Neki adja őket.

Hozzászólás írása neki: Márkus Tamás András Hozzászólás visszavonása