Szabó Imre: Sikerkeresztyénség vagy erőkeresztyénség

“Mindenre van erőm Krisztusban, aki engem megerősít.” (Fil 4,13)

Állítólag Amerikában már régóta szállóige az a mondás, hogy a legjobb üzlet – business – a vallás. A sok új vallási mozgalommal és közösséggel ez a szemlélet is megérkezett hozzánk Nyugatról. Másokkal együtt én is sikerkeresztyénségnek szeretem nevezni ezt a kegyességet, amelynek az a lényege, hogyha az ember hisz Istenben, akkor feltétlenül sikeressé válik az élete. Akármibe fog bele, munkáját áldás kíséri, családi életében boldog lesz, ha netán megbetegedne, akkor meggyógyul, de legfőképpen anyagi téren válik sikeres emberré.

1.Van-e létjogosultsága egy ilyen szemléletnek? Ha végiglapozzuk a Bibliát, mindenesetre számtalan olyan igét találunk, amely az igazakat Isten jóindulata és hűsége felől biztosítja. “Mert te Uram, megáldod az igazat, körülveszed a te jóvoltoddal, mint egy pajzzsal” – olvassuk az 5. zsoltárban. Szinte el kell ámulnunk Isten kijelentéseinek és ígéreteinek a sokaságán, amelyek életünkre vonatkoznak.

Igaza van tehát azoknak, akik Isten csodálatos ígéreteivel biztatják hitre az embereket. Valóban nincs senki, aki annyi jót és szépet ígérne nekünk, mint Isten. Kimeríthetetlen az Ő gondviselő és üdvözítő szeretete. Lehet-e többet mondani annál, amit Jézus mondott, amikor így foglalta össze küldetésének végső célját: “Én azért jöttem, hogy életük legyen és bővölködjenek.” (Jn 10,10)

Mindezek mellett azonban le kell szögeznünk azt is, hogy Istent nem tekinthetjük valamiféle mennyei áldás-automatának. A Biblia arról is egyértelműen tanúskodik, hogy Isten sohasem automatikusan, mintegy futószalagon részesít bennünket ajándékaiban, függetlenül magatartásunktól és tényleges szükségünktől.
Sőt: akik nemcsak a “szép igéket” hajlandók elolvasni a Bibliában, hanem a “nehéz igéket” is, azok tudják, hogy vannak egészen másfajta ígéretek is, amelyek szenvedéseket és próbákat foglalnak magukban. Még fiatal hívő koromban hallottam egy megrázó prédikációt arról, hogy miközben nagyon számon tartjuk Isten kellemes ígéreteit, aközben szívesen elfelejtkezünk a kellemetlenekről. Például az olyanról, mint Jézusnak ez az ígérete is: “E világon nyomorúságotok lészen…” (Jn 16,33).

Pedig igen fontos tisztában lennünk azzal a világgal, amelyben élünk, és a megváltásnak azzal a mértékével, amelyet valóságosan megtapasztalhatunk. Tudnunk kell azt, hogy még nem jött el a teljesség, sem a világ megváltásában, sem testünk megváltásában. Míg Jézus vissza nem jön, addig ez a világ még “gonosz világ” marad, különösen a hívők számára. Jézus mégis így imádkozott: “nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól” (Jn 17, 15). Ez azt jelenti, hogy Isten “legszebb ígéretei” mellett sem számíthatunk arra, hogy semmiféle nyomorúságban nem lesz részünk ebben a világban. Sőt, az igazi hívő számára a Krisztusért való szenvedés kiváltságnak számít.

Ugyanez vonatkozik hívő állapotunkra nézve is. Miután még megváltatlan testben élünk, óemberünknek sokszor meg kell feszíttetni és meghalni Krisztussal együtt, hogy az Ő élete is láthatóvá legyen halandó testünkben (2 Kor 4,10). Ezt pedig inkább fenyítéssel, mint sikerrel tudja az Úr munkálni bennünk.
Ha minderről megfeledkezünk és csak sikerre számítunk, akkor bizony előbb vagy utóbb keserűen csalódunk Isten szeretetében és hűségében. A sikerkeresztyénség rövidlejáratú dolog.

2. Amíg tehát “e jelenvaló gonosz világban” (Gal 1,4) élünk, addig jobb keresztyénségre van szükségünk, mint a sikerkeresztyénség. Hála Istennek, van ilyen keresztyénség, s én ezt erőkeresztyénségnek nevezem.

Ez az a keresztyénség, amelyről Pál apostol is hitvallást tesz, amikor ezt írja: “mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.” Hogy ez mit jelent, azt akkor értjük meg igazán, ha beletekintünk Pál életébe. Pál leveleiben, hogy úgy mondjam, több szenvedés-listát találunk.

Az 1. Korinthusi levél 4. részében elmondja, hogy őt és munkatársait bolondnak tartja a világ, megvetve, éhezve, szomjazva, ruhátlanul, otthontalanul és bujdosva kell szolgálniok.

A 2. Korinthusi levél 4. részében leírja, hogy állandóan szorongatják, üldözik, letiporják, szüntelenül a halál révén áll az evangéliumért.

A legrészletesebb listát a 2. Korinthusi levél 11. részében találjuk. Ez nem kevesebbet foglal magában, mint a következőket: Többször bebörtönözték, sokszor megverték, sokszor forgott halálos veszedelemben, a zsidóktól ötször kapott negyven botütést egy híján, háromszor megvesszőzték, egyszer megkövezték, háromszor szenvedett hajótörést, gyakran virrasztott, éhezett, böjtölt, hidegben és mezítelenségben fáradozott.

Önkéntelenül felmerül a kérdés: hogyan bírta ki mindezt Pál? Méghozzá úgy, hogy megmaradt benne a Krisztusban való öröm és békesség. Tudjuk, hogy gyenge fizikumú ember volt. Hogyan élte túl mégis ezeket a szörnyűségeket? Úgy, hogy nemcsak bűnbocsánatot és üdvösséget talált Krisztusban, hanem erőt is. Erőt a szolgálathoz és a szolgálattal együtt járó szenvedésekhez. Pál előtt az első perctől fogva világos volt, hogy ez a kettő elválaszthatatlan egymástól. Hiszen az Úr kijelentette: “Mert én megmutatom neki, mennyit kell neki szenvedni az én nevemért” (Apcsel 9,16). De Pált ez nem riasztotta vissza küldetésétől, s akkor sem tette le a szolgálatot, amikor tényleg elkövetkeztek a szenvedések. Nem mondta csalódottan: Miféle Úr az, aki szenvedni hagyja szolgáját. Ellenkezőleg: Pál kegyelemnek tekintette a Krisztusért való szenvedést (Fil 1,29).

Úgy gondolom, hogy a sikerkeresztyénség hangoskodása között, igen nagy szükségünk van arra, hogy szenvedéseinket mi is sokkal inkább kegyelemnek, mint átoknak tekintsük. Sőt: ha valóban az evangéliumért és megtisztulásunkért szenvedünk, akkor azt egyenesen örömnek tartsuk (1 Pt 4,13).

Mert az utolsó időkben élünk: a szeretetlenség és a gonoszság egyre nő és egyre többet kell kibírni. Ha a “világ fiai” nem bírják ki a mai világ megpróbáltatásait, azt természetesnek kell tartanunk. De ha hívő emberek nem bírják ki a mai világ nyomorúságait, az nagy gyalázat. Valaki elmondta, hogy a kórházban szobatársa volt egy magát keresztyénnek valló ember. Amikor műtétre került sor, úgy nyöszörgött a halál miatti félelmében, hogy az szánalmas volt. De ugyanilyen szánalmas látvány, ha hívő emberek nem bírják ki a megvetést, a pofonokat, hátratételeket s ebbe a műfajba tartozó egyebeket. Sőt, azt kell mondanom, hogy vannak olyan vallásos emberek, akik még a sikert se bírják ki. Legjobban a siker teszi őket tönkre.

Ezért a sikerkeresztyénség helyett jobb az erőkeresztyénséget választanunk. Ez pedig két dologból áll. Először azt mondom: Uram, én kész vagyok mindent elfogadni a Te kezedből, nemcsak a jót, a sikert. Másodszor pedig azt mondom: Uram, add nekem a Te áldott Szentlelkedet, az erőnek Lelkét.

Forrás: Szabó Imre: A bűnösök barátja (Parakletos)