Szabó Imre: Sikerkeresztyénség vagy erőkeresztyénség
“Mindenre van erőm Krisztusban, aki engem megerősít.” (Fil 4,13)
Állítólag Amerikában már régóta szállóige az a mondás, hogy a legjobb üzlet – business – a vallás. A sok új vallási mozgalommal és közösséggel ez a szemlélet is megérkezett hozzánk Nyugatról. Másokkal együtt én is sikerkeresztyénségnek szeretem nevezni ezt a kegyességet, amelynek az a lényege, hogyha az ember hisz Istenben, akkor feltétlenül sikeressé válik az élete. Akármibe fog bele, munkáját áldás kíséri, családi életében boldog lesz, ha netán megbetegedne, akkor meggyógyul, de legfőképpen anyagi téren válik sikeres emberré.
1.Van-e létjogosultsága egy ilyen szemléletnek? Ha végiglapozzuk a Bibliát, mindenesetre számtalan olyan igét találunk, amely az igazakat Isten jóindulata és hűsége felől biztosítja. “Mert te Uram, megáldod az igazat, körülveszed a te jóvoltoddal, mint egy pajzzsal” – olvassuk az 5. zsoltárban. Szinte el kell ámulnunk Isten kijelentéseinek és ígéreteinek a sokaságán, amelyek életünkre vonatkoznak.
Igaza van tehát azoknak, akik Isten csodálatos ígéreteivel biztatják hitre az embereket. Valóban nincs senki, aki annyi jót és szépet ígérne nekünk, mint Isten. Kimeríthetetlen az Ő gondviselő és üdvözítő szeretete. Lehet-e többet mondani annál, amit Jézus mondott, amikor így foglalta össze küldetésének végső célját: “Én azért jöttem, hogy életük legyen és bővölködjenek.” (Jn 10,10)
Mindezek mellett azonban le kell szögeznünk azt is, hogy Istent nem tekinthetjük valamiféle mennyei áldás-automatának. A Biblia arról is egyértelműen tanúskodik, hogy Isten sohasem automatikusan, mintegy futószalagon részesít bennünket ajándékaiban, függetlenül magatartásunktól és tényleges szükségünktől.
Sőt: akik nemcsak a “szép igéket” hajlandók elolvasni a Bibliában, hanem a “nehéz igéket” is, azok tudják, hogy vannak egészen másfajta ígéretek is, amelyek szenvedéseket és próbákat foglalnak magukban. Még fiatal hívő koromban hallottam egy megrázó prédikációt arról, hogy miközben nagyon számon tartjuk Isten kellemes ígéreteit, aközben szívesen elfelejtkezünk a kellemetlenekről. Például az olyanról, mint Jézusnak ez az ígérete is: “E világon nyomorúságotok lészen…” (Jn 16,33).
Pedig igen fontos tisztában lennünk azzal a világgal, amelyben élünk, és a megváltásnak azzal a mértékével, amelyet valóságosan megtapasztalhatunk. Tudnunk kell azt, hogy még nem jött el a teljesség, sem a világ megváltásában, sem testünk megváltásában. Míg Jézus vissza nem jön, addig ez a világ még “gonosz világ” marad, különösen a hívők számára. Jézus mégis így imádkozott: “nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól” (Jn 17, 15). Ez azt jelenti, hogy Isten “legszebb ígéretei” mellett sem számíthatunk arra, hogy semmiféle nyomorúságban nem lesz részünk ebben a világban. Sőt, az igazi hívő számára a Krisztusért való szenvedés kiváltságnak számít.
Ugyanez vonatkozik hívő állapotunkra nézve is. Miután még megváltatlan testben élünk, óemberünknek sokszor meg kell feszíttetni és meghalni Krisztussal együtt, hogy az Ő élete is láthatóvá legyen halandó testünkben (2 Kor 4,10). Ezt pedig inkább fenyítéssel, mint sikerrel tudja az Úr munkálni bennünk.
Ha minderről megfeledkezünk és csak sikerre számítunk, akkor bizony előbb vagy utóbb keserűen csalódunk Isten szeretetében és hűségében. A sikerkeresztyénség rövidlejáratú dolog.
2. Amíg tehát “e jelenvaló gonosz világban” (Gal 1,4) élünk, addig jobb keresztyénségre van szükségünk, mint a sikerkeresztyénség. Hála Istennek, van ilyen keresztyénség, s én ezt erőkeresztyénségnek nevezem.
Ez az a keresztyénség, amelyről Pál apostol is hitvallást tesz, amikor ezt írja: “mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.” Hogy ez mit jelent, azt akkor értjük meg igazán, ha beletekintünk Pál életébe. Pál leveleiben, hogy úgy mondjam, több szenvedés-listát találunk.
Az 1. Korinthusi levél 4. részében elmondja, hogy őt és munkatársait bolondnak tartja a világ, megvetve, éhezve, szomjazva, ruhátlanul, otthontalanul és bujdosva kell szolgálniok.
A 2. Korinthusi levél 4. részében leírja, hogy állandóan szorongatják, üldözik, letiporják, szüntelenül a halál révén áll az evangéliumért.
A legrészletesebb listát a 2. Korinthusi levél 11. részében találjuk. Ez nem kevesebbet foglal magában, mint a következőket: Többször bebörtönözték, sokszor megverték, sokszor forgott halálos veszedelemben, a zsidóktól ötször kapott negyven botütést egy híján, háromszor megvesszőzték, egyszer megkövezték, háromszor szenvedett hajótörést, gyakran virrasztott, éhezett, böjtölt, hidegben és mezítelenségben fáradozott.
Önkéntelenül felmerül a kérdés: hogyan bírta ki mindezt Pál? Méghozzá úgy, hogy megmaradt benne a Krisztusban való öröm és békesség. Tudjuk, hogy gyenge fizikumú ember volt. Hogyan élte túl mégis ezeket a szörnyűségeket? Úgy, hogy nemcsak bűnbocsánatot és üdvösséget talált Krisztusban, hanem erőt is. Erőt a szolgálathoz és a szolgálattal együtt járó szenvedésekhez. Pál előtt az első perctől fogva világos volt, hogy ez a kettő elválaszthatatlan egymástól. Hiszen az Úr kijelentette: “Mert én megmutatom neki, mennyit kell neki szenvedni az én nevemért” (Apcsel 9,16). De Pált ez nem riasztotta vissza küldetésétől, s akkor sem tette le a szolgálatot, amikor tényleg elkövetkeztek a szenvedések. Nem mondta csalódottan: Miféle Úr az, aki szenvedni hagyja szolgáját. Ellenkezőleg: Pál kegyelemnek tekintette a Krisztusért való szenvedést (Fil 1,29).
Úgy gondolom, hogy a sikerkeresztyénség hangoskodása között, igen nagy szükségünk van arra, hogy szenvedéseinket mi is sokkal inkább kegyelemnek, mint átoknak tekintsük. Sőt: ha valóban az evangéliumért és megtisztulásunkért szenvedünk, akkor azt egyenesen örömnek tartsuk (1 Pt 4,13).
Mert az utolsó időkben élünk: a szeretetlenség és a gonoszság egyre nő és egyre többet kell kibírni. Ha a “világ fiai” nem bírják ki a mai világ megpróbáltatásait, azt természetesnek kell tartanunk. De ha hívő emberek nem bírják ki a mai világ nyomorúságait, az nagy gyalázat. Valaki elmondta, hogy a kórházban szobatársa volt egy magát keresztyénnek valló ember. Amikor műtétre került sor, úgy nyöszörgött a halál miatti félelmében, hogy az szánalmas volt. De ugyanilyen szánalmas látvány, ha hívő emberek nem bírják ki a megvetést, a pofonokat, hátratételeket s ebbe a műfajba tartozó egyebeket. Sőt, azt kell mondanom, hogy vannak olyan vallásos emberek, akik még a sikert se bírják ki. Legjobban a siker teszi őket tönkre.
Ezért a sikerkeresztyénség helyett jobb az erőkeresztyénséget választanunk. Ez pedig két dologból áll. Először azt mondom: Uram, én kész vagyok mindent elfogadni a Te kezedből, nemcsak a jót, a sikert. Másodszor pedig azt mondom: Uram, add nekem a Te áldott Szentlelkedet, az erőnek Lelkét.
Forrás: Szabó Imre: A bűnösök barátja (Parakletos)
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
