Megfontolandó bibliai szempontok a migránskérdést illetően

Az elmúlt időszakban számos keresztyén magánszemély és egyházi vezető szólalt fel a migráns kérdéssel kapcsolatosan, ugyanakkor nagyon kevés olyan megszólalással találkozhatott az ember, amely a  politikai áramlatokkal való szimpátiák vagy éppen ellenérzések alól ki tudta volna magát vonni. Sokan idéztek bibliai verseket – hol ószövetségi, hol jézusi passzusokat. Kérdés azonban, hogy ezek érvként való felhasználása mennyire tekinthető relevánsnak, ha az egész Szentírás kontextusában szemléljük őket?

A jövevény és az idegen közötti különbség

Való igaz, hogy az Ószövetség számos verse azt parancsolja Izrael népének, hogy barátságosan és szeretettel bánjon jövevényekkel (azaz az idegenekkel). Például:

„Ne sanyargasd a jövevényt, hiszen ti ismeritek a jövevény életét, mert ti is jövevények voltatok Egyiptomban” (2 Móz 23,9); Ha jövevény tartózkodik nálatok az országban, ne legyetek hozzá kegyetlenek! (3 Móz 19,33); Szeressétek a jövevényt, mert ti is jövevények voltatok Egyiptom földjén! (5 Móz 10,19).

A kérdés a mai helyzetet tekintve természetesen az, hogy az akkori „jövevény” megfeleltethető –e a mai bevándorlóval, migránssal? James Hoffmeier, az Ószövetség neves kutatója a The Immigration Crisis – Immigrants, Alien and the Bible című, a téma szempontjából rendkívül tanulságos művében azt írja, hogy a kifejezés, amelyet a bibliáink (a NIV, vagy akár a Magyar Bibliatársulat Újfordítása is) a „jövevény”, vagy az „idegen” szóval adnak vissza, olyan személyt jelöl, aki bement Izrael földjére, és az azt követő jogi eljárást követően elismert, állandó jelleggel az országban tartózkodó idegenné válhatott. Az ilyen, legális módon bevándorló személyek jelölésére létezik a Bibliában egy speciális szó, éspedig a „gér”. Hoffmeier szerint a bevándorlók és idegenek (= gér) befogadására és a velük való bánásmódra vonatkozó bibliai passzusok az országba belépő „legális bevándorlókra” vonatkoznak. A többi, országon kívüli és a zsidó néphez nem tartozó személyre egyszerűen csak úgy tekintettek, mint „idegenre” -rájuk nem vonatkoztak a „legális bevándorlókat” megillető jogok és privilégiumok. Hoffmeier következtetése szerint a Biblia egyértelműen különbséget tesz az országban legálisan tartózkodó idegen („gér”) státusa, és az “egyszerű” idegen („nekhar” vagy „zar”) helyzete között.

E megállapításokból egyértelműen következik, hogy meg kell látnunk a különbséget egy ország területén jogilag is dokumentált és engedélyezett módon tartózkodó idegen és az illegálisan bevándorló idegen között. Jogi és morális értelemben is elfogadható Hoffmeier következtetése szerint, hogy az állam eljár azokkal szemben, akik az állami, jogi rendelkezések szerint illegálisan tartózkodnak az ország területén, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy egy keresztyénnek ragaszkodnia kell az emberséges bánásmódhoz, és erre fel is kell hívnia mások figyelmét.
Hoffmeier megállapítása a következő: az Ószövetség világában az ókori nemezetek számára kiemelkedő jelentőségű volt a határok védelme, és joguk volt meghatározni és eldönteni, hogy ki léphet be a területükre, és ki nem.

Az állam isteni mandátuma

Elöljáróban említsük meg a téma szempontjából egyik leglényegesebb bibliai tanítást, amelyre újra és újra hivatkozni fogunk (és amelyet mind a reformátorok, mind a református – II.Helvét, Belga, Westminsteri, Skót, Ír – hitvallások is hangsúlyoznak), hogy az államnak közvetlenül Istentől kapott mandátuma, felhatalmazása van arra vonatkozóan, hogy kormányzásával (Róm 13,1-7; 1 Pt 2,13-14) elősegítse a nemzet/nép boldogulását, védelmét „mert Isten szolgája az a te (=a keresztyén hívők) javadra” (Róm 13,4). Ez természetesen azt is jelenti, hogy a bevándorlás szabályozásának, vagy a bevándorlás-politikának az adott nemzet javát kell szolgálnia (ld. az Alaptörvény 46. cikkelyét: „A rendőrség és a nemzetbiztonsági szolgálatok.”).

A bevándorlás mellett felhozott téves bibliai példák

Figyelembe véve a fentebbi szempontokat jól látható, hogy a tömeges bevándorlás mellett felvonultatott bibliai példák is sántítanak, amellett, hogy e passzusok közvetlen kontextusát sem veszik sokszor figyelembe:

1.) a leggyakrabban hangoztatott példa a bibliai Ruth könyvében ábrázolt eset, miszerint a moábita Ruth is befogadást nyert az izraeli nép körébe. Ez igaz, azonban nem szabad elfelejteni, hogy Ruth eleve az Izrael területéről kivándorolt zsidó Elimelek fiának volt a felesége (tehát zsidó férje folytán eleve szorosan kapcsolódott a zsidó néphez). Amikor meghalt Elimelek és Elimelek két fia, Ruth özvegy maradt, és elindult zsidó anyósával, Naómival vissza Izrael földjére. Naómi ugyan visszaküldi két menyét az „anyjuk házába”, szülőföldjükre, azonban Ruth anyósához való feltétlen ragaszkodásáról tesz tanúbizonyságot, a következő „hitvallást” téve:
„…ahová te mégy, oda megyek, ahol te megállsz, ott szállok meg én is. Néped az én népem és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott halljak meg én is, és ott temessenek el! Úgy bánjon velem az Úr most és ezután is, hogy csak a halál választ el engem tőled.”

Mit jelent mindez? Ruth részéről a zsidó néphez, nemzettesthez való teljes ragaszkodást és lojalitást anyósán keresztül. A „hivatalos, jogi” integráció előtt megfigyelhető a részéről egy teljes azonosulás hitében, vallásában, teljes identitásában anyósa népéhez és annak istenéhez. Ruth könyve ezt a fajta ragaszkodást egy moábita nő részéről kivételként kezeli – többek között ezért megható ez a történet. Mindezeken túl azt se felejtsük el, hogy a moábiták etnikailag nem álltak teljesen távol a zsidóktól; a bibliai narratíva szerint Ábrahám unokaöccsének, Lót egyik fiának leszármazottai, és Izraellel határos nép voltak. Ha e történet mai párhuzamát keresnénk, akkor esetleg Törökországot és Szíriát hozhatnánk fel példának: szíriai menekültek integrálódnak a török népbe, a török nemzettestbe. Ha megfordítjuk az irányt és a mai helyzetre keresnénk egy fiktív bibliai analógiát, azt mondhatnánk, hogy a jelenlegi helyzet ahhoz hasonlítható, mintha germán törzsek elvándoroltak volna Nyugat és Közép- Európából Palesztina területére, a tömeges befogadásban bízva, mindenféle előzetes (kulturális és vallási) azonosulás nélkül.

2.) Példaként szokták még emlegetni Ábrahámnak és családjának kivándorlását, azonban etnikailag ez esetben viszonylag homogén területről beszélünk (Mezopotámia), továbbá egyetlen család vándorlása a legnagyobb jóindulattal sem állítható párhuzamba többszázezres, vagy milliós néptömegek vándorlásával.

3.) Említeni lehetne még Józsefet és családját. Az egyiptomi királyi udvarban magas pozíciót elért József hathatós közbenjárására Jákób, Jákób fiai (József apja és testvérei), és ezeknek családjai letelepedhetnek Egyiptom földjén. Ennél a történetnél azonban nem elhanyagolható tényező, hogy Isten csodálatos gondviselése folytán úgy alakultak az események, hogy éppen az a József kerül olyan helyzetbe az egyiptomi udvarban, hogy családja, tágabb értelemben pedig népe segítségére legyen, akit saját testvérei akartak elveszejteni. Ráadásul Isten úgy gondoskodik népe boldogulásáról, hogy mindez egy másik nép javát is szolgálja. Ez, az Isten különleges gondviseléséről tanúskodó történet semmilyen értelemben nem lehet paradigma-történet a népmozgásokra, népvándorlásokra vonatkozóan (főleg nem teljesen eltérő etnikumok és kultúrák esetében).

4.) A harmadik igehely, amelyet gyakran szoktak emlegetni azzal kapcsolatban, hogy a keresztyéneknek kötelessége segíteni a migránsokat, az irgalmas samaritánus példázata. Mindenekelőtt a kontextust kell látnunk: Jézus az ún. „nagyparancsolat” után szemléltetésképp mondja el ezt a példázatot azért, hogy a nagyparancsolatban szereplő „felebarát” fogalmát elmagyarázza, megvilágítsa az őt kérdező törvénytudó számára. Nos, ilyen – Jézus által kitágított – értelemben egy muszlim is, sőt bármilyen vallású, vagy akár vallástalan ember, azaz mindenki felebarátnak tekinthető egy keresztyén számára. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a történet szerint egy közvetlen életveszélyben lévő, megvert és kifosztott emberről beszélünk. A segítség egyéni szinten érkezik, egy samaritánus részéről; éppen attól, akitől a legkevésbé várnánk (a samaritánusok és a zsidók között korábbra visszavezethető konfliktusok voltak – részben a samaritánusok kevert etnikai összetétele, részben a zsidók számára illegitim istentiszteletük, kultuszuk miatt). Még egyszer hangsúlyozzuk: a történetben szereplő tevékenység egyéni szintű segítség, tehát semmiképpen sem állami, nemzeti vagy politikai ügy. Az egyéni szintű, személyes segítségnyújtásban nem szabhatunk korlátokat – képességeihez mérten mindenkinek lehetősége van rá. Ugyanakkor a  felebaráti segítséget – megkerülve személyes felelősségünket – nem lehet az államra „ráterhelni”, elvárván tőle, hogy irgalmas samaritánussá váljon.

Egyébiránt Jézus nagyon egyértelműen tisztázza az állami és az egyéni szint közötti különbséget, amikor a farizeusok és heródespártiak provokáló kérdésére (Mt 22, 15-22), „szabad-e a császárnak adót fizetni?”, úgy válaszol, hogy adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené. Anélkül, hogy részletes exegetikai magyarázatokba bocsátkoznánk, bizton kijelenthetjük, hogy Jézus mindezzel a következőt mondta (parafrazálva): „adjátok meg az állami hatalomnak, a polgári kormányzatnak, ami az övé, amivel tartoztok neki. Engedelmeskedjetek a császárnak, azaz a mindenkori polgári kormányzatnak.” E jézusi válasz értelmét  a páli, illetve péteri, az államra és annak Isten általi hatalmára/felhatalmazására vonatkozó, korábban már említett klasszikus locusok teljes mértékben megvilágítják és kiegészítik.

Az állam és az egyén megkülönböztetése

Mindezzel el is érkeztünk a következő tisztázandó pontig, amely az egész kérdéskör szempontjából a leglényegesebb: alapvető teológiai tétel, hogy az állam és az egyén feladatát, feladatkörét és felelősségét nem lehet összekeverni. Azért szükséges ezt mindig hangsúlyoznunk, mert az egész kérdés kulcsát jelenti, és minden olyan magyarázat, amely ezt az elvet mellőzi, egyszerűen zsákutcába vezet. Kálvin erről az Institutio IV. könyvében a következőképpen ír:

„…céljuk nem az volt (ti. az apostoloké), hogy államrendet alakítsanak ki, hanem az, hogy Krisztus lelki országát állítsák fel. Végül az apostolok írásai futólag jelzik, hogy Krisztus e téren semmit sem változtatott meg eljövetelével.”
(ráadásul Kálvin mindezt az igazságos háború kapcsán fejti ki, de egyértelműen vonatkoztatható az államrend védelmére, így a bevándorlás – akár erőszakkal történő – szabályozására is).

A kálvini / reformátori elv a következő:

„…az ember életében kétféle kormányzás van. Az egyikről, amely a lélekben, vagy a belső emberben székel, és az örök életre vonatkozik… Azonban szólnunk kell valamit a másikról is, amely csupán a polgári intézményeket és a külső erkölcsi jogrendet érinti. (…) mindenekelőtt jegyezzük meg újra azt a megkülönböztetést, amelyet korábban állítottunk fel, nehogy (mint egyébként oly sokan teszik) megfontolatlanul összekeverjük ezt a két teljesen különböző természetű dolgot. Sokan ugyanis hallván, hogy az evangélium olyan szabadságot ígér, amely nem ismer el az emberek között semmiféle királyt vagy hatóságot, hanem csak Krisztusra ügyel, azt gondolják, hogy mindaddig nem élvezhetik szabadságukat, amíg bármiféle hatalmat látnak maguk mögött regnálni. Úgy vélik, hogy mindaddig nem lesz jó semmi, amíg az egész világ ábrázatja meg nem újul, és nem lesznek többé sem bíróságok, sem törvények, sem hatóság, és semmi ezekhez hasonló, amiről úgy gondolják, hogy szabadságukat korlátozza. Aki viszont különbséget tud tenni test és lélek, e jelenvaló és elenyésző, illetve ama eljövendő és örök élet között, az minden nehézség nélkül megérti, hogy Krisztus lelki országa és a polgári rend milyen sok tekintetben különállnak egymástól.”

Mindebből következik, hogy a keresztyének, keresztyén lelkipásztorok és teológusok részéről teljesen elhibázott vállalkozás evangéliumi igehelyeket oktrojálni a polgári kormányzatra, azaz az „evangéliumi szabadságot”, – amely egyértelműen a keresztyén egyénre vonatkozik – ráerőszakolni az államra, és azt számon kérni rajta („ha a kormány annyira keresztyén, akkor miért nem…stb.”). Érdekes módon, amikor az állam azon szerepéről, kötelességéről esik szó – követve a Róm 13,1-7 tanítását –, hogy „fel kell emelnie Istennek ezt a fegyverét minden gonosztevő, pártütő, rabló, gyilkos, jogtipró, istenkáromló, hamisan esküvő és mindazok ellen, akiket Isten parancsa szerint megbüntetni kell” (II.Helvét Hitvallás, XXX. A világi hatóság), akkor a keresztyén és nem keresztyén polgárok ösztönösen és magától értetődően várják el a hatóság intézkedését (például emberölés, vagy a magántulajdon megkárosítása esetében), és nem kérnek rajta számon olyan evangéliumi parancsokat, mint hogy „fordítsa oda a másik orcáját is” (állami szinten), vagy hogy „bocsásson meg akár 77szer is”, megfeledkezvén a sértett személyek kártalanításáról.

Kálvin – ezen a vonalon haladva tovább – a következőket írja a hatóság feladataival kapcsolatban:

„most ugyanis a hatóság kötelességeit tárgyalván, nem az a szándékunk, hogy magát a hatóságot oktassuk, hanem inkább másokat akarunk megtanítani arra, hogy mi a hatóság, és mi végre rendelte azt Isten. Láthatjuk tehát, hogy a hatóságok a közösség feddhetetlenségének, mértéktartásának, tisztességének és nyugalmának a védelmezői és oltalmazói, akiknek minden igyekezetükkel a közösség jólétéről és békéjéről kell gondoskodniuk.”

Ezt vegyük tekintetbe akkor, amikor az államot „a hegyi beszéd”, vagy az egyes hívőknek, keresztyén egyéneknek címzett passzusok alapján próbáljuk elszámoltatni. Természetesen nem arról van szó, hogy az állam olyan, akár illetéktelen eszközöket is igénybe vehet hatalmánál fogva, ami a Krisztus követő keresztyén egyén számára tilos, hanem arról, hogy két egymástól eltérő, Isten által rendelt illetékességi területről és működési elvről beszélünk. Aki ezt nem képes megérteni, az az állam és önmaga, mint egyén szerepét folyamatosan össze fogja keverni saját keresztyéni identitása és kötelessége kárára.

A keresztyének számára nincs megtiltva a józan ész használata: hogyan viszonyul az iszlám a keresztyénekhez – a misszió sikertelensége

A keresztyéneknek sem kell naivnak lenniük, gondolkodhatnak -még előre is. Ezen a ponton nem térünk ki az iszlám különféle teológiai irányzataira és a Korán eltérő értelmezési iskoláira, pusztán csak egy-két beszédes momentumot emelünk ki, amely a migrációval kapcsolatban lényeges szempont lehet számunkra – mind a jelen helyzetre, mind a jövőre nézve.

Keresztyén polgárok egyszerűen nem hagyhatják figyelmen kívül, hogy a bevándorlók többsége muszlim. Ez nem kirekesztés, vagy megbélyegzés, hanem a keresztyéni identitásunkból fakadó józan megfontolás: azon túl, hogy az iszlám tagadja a keresztyén hit alapdoktrínáit, nevezetesen a Szentháromságot, a megtestesülést és a feltámadást, illetve tagadja Krisztus istenségét is (vö. 1 Jn 4,1-4), erősen korlátozott emberi szolidaritást mutat más vallásúak irányában: mivel az iszlám a többi világvallást tévesnek és meghaladottnak bélyegzi, illetve magára úgy tekint, mint tökéletes közösségre, ezért – nem lehet elégszer hangsúlyozni – a többi vallási közösséggel szemben csak egy nagyon mérsékelt szolidaritást tanúsít (ha egyáltalán tanúsít). Megmutatkozik ez abban is, amilyen módon a „könyv népeihez”, azaz a zsidókhoz és keresztyénekhez viszonyulnak az iszlám által “meghódított”, tehát muszlim többségű (!) területeken: nincsenek ugyan megfosztva minden joguktól, ugyanakkor a többségi muszlim népességhez képest zsidók és keresztyének mindig csak „másodosztályú” polgárok lehetnek, és csak minimális szinten rendelkezhetnek jogokkal és privilégiumokkal.

Christine Schirrmacher, széles körben ismert német keresztyén iszlámtudós írja a két vallási rendszert összehasonlító művében (Islam und christlicher Glaube – ein Vergleich / Az iszlám és a keresztyén hit – egy összehasonlítás), hogy az iszlám jog szerint törvénytelen és ezért elképzelhetetlen muszlimok részéről más vallásúak irányában tanúsított mindenféle alamizsnálkodás, vagy könyörületesség:

„…ha egy keresztyénnek vagy egy zsidónak peres ügye van egy muszlimmal, könnyen oda vezethet, hogy a muszlim tanúsága, mivel jogilag kitüntetett helyzetben van, nagyobb súllyal nyom latba, mint a nem muszlimé… Ha egy keresztyént vagy egy zsidót a többségi iszlám társadalomban tevőlegesen megtámadnak, vagy felelősségre vonják az iszlám megsértéséért, gyakran ahhoz vezet, hogy a nem muszlimot elítélik – anélkül azonban, hogy bűnössége bizonyítást nyert volna.”

Ha megnézzük, hogy a muzulmán többségű országokban milyen a keresztyének helyzete egyéni vagy közösségi szinten, siralmas képet kapunk (nem muszáj a jelenleg háború sújtotta Szíriára, Líbiára, vagy Irakra gondolnunk, elég Egyiptomra vagy Pakisztánra tekinteni) – legalábbis ha a jogaikat és helyzetüket az Európában élő muszlimok jogaival és helyzetével vetjük össze.

Nem elhanyagolható szempont, hogy a keresztyén misszió az iszlám vallású államokban mindenhol tiltott, és az, mint állami rendet és a politikai stabilitást veszélyeztető tényező büntetendő. Ha keresztyének ennek ellenére mégis beszélnek egy muszlimnak a hitükről, akkor – ha nyugati országból származik az illető – kiutasítják, míg az őshonos keresztyéneknek többek között súlyos büntetésekkel (pénzbüntetés, börtönbüntetés) kell szembenézniük. Az áttérés a legtöbb muszlim államban egyenlő a halállal; nem feltétlenül azért, mert az áttérésért járó Sharia szerinti büntetést, a lefejezést mindig kiszabnák, hanem azért, mert az áttért családjának, vagy közösségének tagjait üldözik vagy adott esetben meggyilkolják. Bizonyos államokban, mint például Szaúd-Arábia, külföldi keresztyének csak nagy nehézségek árán kaphatnak (ha kapnak egyáltalán) munkaengedélyt. Nyugati, külföldi munkavállalók elveszíthetik a tartózkodási engedélyüket, ha meglátogatnak akár csak egy istentisztelet is, amelyet privát lakásokban, a legnagyobb csendben tartanak. A keresztyén missziót, amelyre úgy tekintenek, mint a kolonizáció és keresztes hadjárat egyik formájára, a muszlim államok sajtója elítéli. Misszió alatt, amelynek fogalma gyakran az összes nem kívánt dolog szinonimájaként használatos, az iszlám vélt, kívülről jövő aláaknázását értik – legyen az katasztrófák után nyugati államokból jövő segítségnyújtás, legyen az írást, olvasást elősegítő kurzus, orvosi támogatás, vagy olyan kritikus hangvételű sajtójelentés, amely az egyes iszlám államokban előforduló és megkérdőjelezhető folyamatokról tudósít.

De ez még nem minden, hiszen gondolhatnánk, hogy bár az iszlám tiltja a keresztyén missziót, cserébe maga nem folytat missziós tevékenységet. Azon túl, hogy ez nem igaz (számtalan módon propagálja magát), az iszlám lényegénél fogva kizárólagosságra törekszik; erről tanúskodik mind a történelem, mind különféle iszlám írások: a zsidóknak és a keresztyéneknek fejadót kellett leróniuk, mert az iszlám által meghódított területeken másodrangú polgárként védelemre szorultak (védelemre szoruló státuszuk volt – arab. dhimmis), és az iszlám uralomnak voltak az alávetettjei. Az ilyen adók, csakúgy mint a különféle korlátozások (például egy nem muszlim férfi és egy muszlim nő házasságkötésének a tiltása), és hátrányos megkülönböztetések (ahogy egykor, úgy ma is: a tanulmányokra, katonai pályára vagy befolyásos társadalmi pozíciókra vonatkozóan) mindig is ösztönzésként szolgáltak, sőt nyomásként, hogy az illető áttérjen mihamarabb az iszlámra.

Amikor muszlim oldalról hangsúlyozzák, hogy senkinek sem kötelező áttérni az iszlámra, gyakran a következő Korán verset idézik: „a vallásban nincs kényszer” (2,256 szúra). Való igaz, hogy a zsidók és a keresztyének, mint az „írás népei” egy különleges státust élveznek, illetve, mint kinyilatkoztatásban részesülők bizonyos elismerésben is részesülnek: nem kötelező számukra áttérni az iszlámra. Az iszlám azonban abszolút módon e vallások fölé helyezi magát (hiszen saját nézőpontjából a judaizmus és keresztyénség meghamisított vallás), és ebből kifolyólag magát a muszlim társadalmat is minden más társadalom fölé helyezi (3,110 szúra). Ez tehát nem egyenrangúként való elismerést jelent (sem vallási, sem társadalmi nézőpontból), hanem jobb esetben is csak „megtűrést”. A muszlimoknak ezért teljes meggyőződéssel az iszlámra való áttérésre kell hívnia mind a zsidókat, mind a keresztyéneket, hiszen  azok egy „meghamisított vallás” követői (idézet egy muszlim “missziós” szövegből):

„egy kevés bibliai ismerettel jobban fel tudunk készülni a keresztyénekkel való dialógusra. A legtöbb keresztyén egyáltalán nem ismeri a Bibliáját, csak azt, amit újra és újra a templomban hallanak” [Sadiya Plath. „Sie entstellen die Schrift an ihren richtigen Stellen…” (Szúra 5,13). Bibeltextstellen für Muslime im Dialog mint Christen, in: al-Islam 4/2000, 11-14.o.)].

E rövid áttekintés nem az iszlám teológiai értékelése miatt lényeges számunkra, hanem azért, mert az iszlám (és nem a radikális iszlám!) világban uralkodó realitásokat tükrözi. Önmagában már ez is intő jel a keresztyén közösségek számára, azonban ha megnézzük a nyugat-európai példákat – azokat az államokat, ahol jelentős számú muszlim kisebbség él (Németország, Franciaország, Belgium) – akkor azt látjuk, hogy kivétel nélkül párhuzamos társadalmak alakulnak ki, mindenféle valódi integrációt nélkülözve. Ezek a közösségek nem integrálódnak, hanem saját kultúrájukat, életmódjukat importálják Európába. A keresztyénekhez való hozzáállásuk látszólag toleráns, valójában azonban ezek a meggyőződések az európai muszlimok számára is egyértelmű evidenciák, amelyek a nyugati társadalmak rohamos etnikai, és ebből következően vallási összetételének átalakulásával egyre inkább felszínre fognak kerülni (érdemes az alábbi statisztikát áttekinteni, hogy tisztán lássuk a muszlim lakosság európai arányának exponenciális növekedését 2030-ig: http://www.citizentimes.eu/2011/02/01/muslimische-bevoelkerungsentwicklung-1990-2030/).

Jogos kérdés, hogy a keresztyének számára ez a tendencia nem szolgálhat intő jelül? A keresztyénség nem csak “magánügy”, nem csak személyes hit, hanem több annál: kultúra és civilizáció – ezzel Európában tisztában kell lennünk. Valóban nincs a keresztyén közösségeknek, felekezeteknek szerepe abban, hogy ezekre a társadalmi változásokra – annyira, amennyire csak képesek erre – hassanak, ezeket befolyásolják? Nincs a keresztyén vezetőknek nagyobb felelőssége annál, mint hogy felhívják a figyelmet a “felebaráti szeretetre”, és hogy misszióra sarkallnak? Ez nem éppen a probléma megkerülése és “evangéliumi köntösbe” való csomagolása, továbbá a prófétai hang, a konfrontációra való képesség teljes hiánya? És ha már józan észről és előre gondolkodásról beszélünk: mindez nem az utánunk következő keresztyén generációk sorsával szembeni, már-már vétkes nemtörődömség és érzéketlenség?

Említettük a missziót: A szomorú igazság az, hogy a keresztyén közösségek nem végeznek muszlimok irányában (még Európában sem) értékelhető missziót, alapvetően két okból: 1.) nem akarnak veszélyes konfliktusokba bocsátkozni, 2.) nem akarják megsérteni a másvallásúak “érzékenységét”. Jobb híján “missziós” tevékenységük ezért az idegen néptömegek iránti “felebaráti” kedvességükben és előzékenységükben merül ki. De valljuk meg, igen csak naivnak tűnik az az elképzelés, miszerint a keresztyének muszlimok irányában tanúsított emberséges viselkedése, a migránsok segítése (étellel, itallal, ruhával) ezt a közösséget, de legalábbis a közösség egy-egy tagját olyan felismerésre juttatja majd el, amellyel megtagadja eddigi hitét és életformáját, és vállalva a közösségen belüli, akár életveszélyes konfliktus lehetőségét is, áttér keresztyén hitre és csatlakozik az egyik keresztyén közösséghez.

Persze azon keresztyénktől, akik egyébként értékelhető módon konkrét segítséget nyújtanak muszlim menekültek számára, szervezett módon és egy egyházi kezdeményezés folytán, talán elvárható volna, hogy megnevezzék cselekedetük, gesztusuk okát, forrását, az az, hogy a missziói alkalmat kihasználván hitükről vallást tegyenek, még akkor is, ha ez konfliktusokhoz vezet (és igen, ez veszélyes, ha muszlimokról van szó). Ha mindez nem történik meg – és gyanítható, hogy csak elvétve – akkor érthetetlen, hogy ez a fajta elhivatottság és nekibuzdulás miért nem a létminimum alatt élő hazai keresztyén testvérek, vagy kifejezetten a keresztyén menekültek irányában realizálódik. Ebből a szempontból szemlélve az eseményeket már-már félelmetes az az elsőre jóhiszeműségnek tűnő naivitás, amellyel keresztyén hívők muszlim néptömegeket fogadnak.

Természetesen ez utóbbi megállapítással szemben fel lehet hozni a már tárgyalt irgalmas samaritánus példáját, mondván a közvetlen “felebaráti” segítségnyújtás nem tekinthető ebben az esetben missziói alkalomnak, és nem is illik azzá tenni. Ez egy logikus érv, valóban. Ugyanakkor látnunk kell, hogy a példázatban szereplő kirabolt, összevert, sőt félholt ember bajosan feleltethető meg több tíz, vagy százezer, közvetlen életveszélyben nem lévő, jelentős mennyiségű valutával rendelkező, a célországok közül válogató és adott esetben az akaratát erőszakkal érvényesítő migránssal. Keresztyén “civilként” bárki nyújthat segítséget úgy, hogy közben vallási meggyőződését elhallgatja, hiszen ez a szituáció nem a “gyomorba evangelizálás” helye – ha ragaszkodunk az irgalmas samaritánusról szóló példázathoz.

Megfogalmazandó kérdések

A legfontosabb kérdés az – summázva az eddigieket –, hogy az evangéliumból eredeztethető és a keresztyének részéről a „felebarát” irányában (ha már felebarátként tekintenek rájuk) kifejeződő cselekvési kényszernek nem kellene –e legalább minimális szinten Jézus Krisztus felmutatásával, megvallásával párosulnia (az egyházak felvállalt és szervezett módon történő segítőakciói esetén)? A következő kérdés pedig, hogy a jelenlegi helyzetben – ahol nagymértékű illegális migrációról beszélünk – nem éppen a mindenkori állam (akármilyen irányultságú kormány is legyen hatalmon), illetve az őt megillető követelések (nevezetesen, hogy a bevándorlók tartsák be a bevándorlásra vonatkozó rendelkezéseket, törvényeket) támogatása, az állam isteni mandátumának hangsúlyozása volna egyfajta status confessionis, azaz hitvallási kényszerhelyzet? Ne felejtsük el, hogy az illegális bevándorlók – teológiai értelemben – konstans módon engedetlenek a páli (Róm 13,1) paranccsal szemben: „minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, az az Istentől rendeltetett.” Keresztyénként tehát kötelességünk elfogadni, hogy a mindenkori államnak joga van megszabni, hogy ki lépheti át a határait, és ki nem; kit enged be, és kit nem. Keresztyén állampolgárként az államnak ezt a jogát akceptálnunk kell, még ha nem is értünk vele egyet.

A keresztyén hozzáállás

Mit tehetünk hát keresztyénként a migránsok érdekében? Íme pár hasznos tanács Wayne Grudem, Politika a Biblia szerint című művéből: azokat a migránsokat, akik legálisan tartózkodnak az országban, üdvözölhetjük keresztyén közösségeinkben, számtalan módon segítve az egyes személyeket és családjaikat, hogy minél hamarabb megismerjék és adaptálják új országuk életmódját, kultúráját. Ha munkát találnak, a keresztyén egyházaknak emlékeztetnie kell a munkaadójukat arra, hogy igazságosan és méltányosan bánjanak az országban legálisan tartózkodó bevándorlókkal, és hogy soha ne éljenek vissza a helyzettel; ne zsákmányolják ki őket kihasználva hiányos nyelvi ismereteiket, vagy azt, hogy nem ismerik megfelelően az új országuk törvényeit, kultúráját. Az összes „jövevényre” vonatkozó bibliai szakaszt alkalmazhatjuk erre az esetre.

Mit kezdjünk azonban keresztyénként az illegális bevándorlókkal? Az egyházaknak kedvesen, de nyíltan kifejezésre kell juttatni, hogy a Biblia tanítása szerint mindannyiunknak „ engedelmeskednünk kell a felettes hatalmaknak” (Róm 13,1). Ennél fogva Isten azt követeli tőlünk, hogy engedelmeskedjünk azon ország törvényeinek, amelyben élünk. Magyarország jelenlegi bevándorlást szabályozó törvényei egy jogi processzust, eljárást írnak elő a bevándorlás esetében. Ennek az előírásnak, rendelkezésnek anélkül lehet eleget tenni, hogy bárki Isten ellen vétkezne, tehát nem esik a törvények azon kategóriájába, amelynek jó lelkiismerettel nem vagyunk képesek engedelmeskedni (a kálvini értelmezés szerint csak abban az esetben lehetne megtagadni az engedelmességet, ha az adott rendelkezés Isten elleni bűnre sarkallna). Az illegális bevándorlók számára is Isten előtti kötelesség, hogy az ország bevándorlást szabályozó törvényeit betartsák.

Szerző: Márkus Tamás András