Sytka: szolíd pofonok (beszámoló a csoportunk által szervezett karizmatikus vitaestről)

/Az alábbi írás eredeti linkje: http://megmondoka.blogspot.hu/2017/02/szolid-pofonok.html/
Ha valaki amolyan jóféle, pódiumokon és közönség előtt zajló teológiai vitákat akar megnézni, annak nem sok választása van mifelénk: jellemzően a népszerű videomegosztó portálok bugyraiban turkálva találhat ilyesmit, esetleg beszerzi néhány vita könyv formájában kiadott leiratát. Természetesen mindezt csakis angol nyelvtudás birtokában élvezheti, mert magyarul a dolog teljesen esélytelen. Éppen ezért egyszerre volt meglepő és örömteli fejlemény számomra, hogy két református teológus, Márkus Tamás András és Nagy Gergely megtörte ezt az áldatlan állapotot: a nyugati vitahagyomány forgatókönyve szerinti nívós vitaesten esett egymásnak a csodás karizmák témakörében.
Tudom, nem is olyan nagyon régen már történt valami hasonló eszmecsere, ahol hárman ültek az emelvényen, és hangosan elmélkedtek a karizmák mibenlétéről. Nekem az a rendezvény is nagyon tetszett, bizonyos értelemben hiánypótlónak tartottam. Ám ha őszinte akarok lenni, így utólag visszagondolva, az akkori esemény sokkal inkább pódiumbeszélgetés ízű volt, amely még a visszafogott indulatok jeleit sem mutatta fel. Nekem hiányzott belőle valamiféle feszültség, ami az egész dinamikáját és előrehaladását biztosította volna. Márpedig a jó vitához szerintem mindenképpen kell egy kis adrenalin, egy-egy jól elhelyezett fityisz, vagy egy kellő időben beszúrt sziporkázó mondat a vitapartner orra alá.
A dologról az ismert apologéta, William Lane Craig és ateista ellenfele, Lawrence Krauss egyik vitája jutott eszembe, akik többek között a hit és a tudomány összeférhetőségéről folytattak nyilvános disputát. A vita hevében előfordultak erősebb kifejezések, sőt Krauss még a nem túl etikus “bullshit mérőeszköz” kifejezést is használta, utalva ezzel Craig szavainak szerinte ostoba tartalmára, vagyis pofátlan retorikával igyekezett lenullázni vitapartnerét. Természetesen nem azt kívánom állítani, hogy mostantól ez legyen a minta, és a bunkóság a járható út egy akadémikus vitában, de az a nagy helyzet, hogy mégiscsak az ilyen odapörkölések voltak azok az apró csúcspontok, ahol sokkal intenzívebbé vált a figyelmem. A pofátlan és indulatos ember jellemzője ugyanis, hogy gyakran elfeledkezik magáról és ezzel fel is fedi valódi énjét, a nézők pedig többek között ezért is mennek el egy jó vitára, hogy lássák a pódiumon állók igazi arcát. Persze úgy hiszem, a jó vita nem veszekedés, hanem valamiféle érveken alapuló egymásnak feszülés, ahol látszik, hogy hús-vér emberek ütköztetik az álláspontjaikat. Az ilyen társalgásban az érzelmeknek is van bizonyos tere.
Mindehhez tulajdonképpen minden adott volt ezen az estén is. Valódi vitára készültek a résztvevők, ahol két gyökeresen ellentétes felfogású teológus állt ki a meglehetősen szép számú publikum elé, hogy a csodás karizmák relevanciájáról, valóságáról és mibenlétéről elmondják, amit érzésük szerint el kell mondaniuk. Az elhangzott érvekről, melyeket mindkét fél tulajdonképpen órákon keresztül sorjázott, most nem akarok írni, mert azt hiszem a legtöbben már ismerjük a szesszacionista és kontinuacionista oldal álláspontját, ha máshonnan nem, hát az ugyanitt zajlott, fentebb már említett rendezvényről.
A harcálláspontok és a felek stratégiái tulajdonképpen a megszokott forgatókönyvet mutatták: Márkus többnyire a védekező pozícióból érvelt a karizmák validitása mellett, míg Nagy mindenféle módon támadta azt. Az este első felében – véleményem szerint túl hosszasan – mindketten bemutatták saját alapállásukat és érveiket, a tulajdonképpeni interakciókra pedig ezután került sor. A felek eszköztára nem meglepő módon az exegetika, a bibliai teológia és az egyháztörténet volt. Kisebb konfliktus akkor alakult ki, amikor a megbeszélttel ellentétben Márkus reflektált a Nagy által felvázolt bevezetésre – holott a vitaest előtt a résztvevők megállapodtak abban, hogy ilyen blokk nem szerepel majd a rendezvény menete során. Jogosnak éreztem Nagy Gergely kritikáját, hogy nem illik egy vita előre megbeszélt rendjét egyik pillanatról a másikra megborítani – ám ebből végül nem lett olyan nagy feszültség.
A hátralévő szakaszokban érdekes koncepciónak tűnt számomra, hogy egymás utáni kivetített kilenc igeverset elemeztek a vitázók, melyek valamiképpen a prófétáláshoz vagy nyelveken szóláshoz kötődtek – természetesen a verseket mindegyikük a saját teológiai látásmódja szerint magyarázta, néhol „odaszólva” a másik oldalnak. Végül az utolsó szakaszban egymásnak is feltehettek kérdéseket, melyek valamennyire állítások is voltak, rámutatva az ellenoldal gyenge pontjaira.
Nem érzem úgy, hogy győztest és vesztest kellene hirdetni a vitaest végén, mert sem Márkus Tamás András, sem Nagy Gergely nem szolgálna rá egy ilyesféle mentális bajnoki öv viselésére. Ugyanakkor, ha valaki nagyon kényszerítene rá, hogy mégis döntést hozzak kettőjük ügyében, akkor azt kellene mondanom, hogy Nagy Gergely egy hajszálnyival meggyőzőbbnek tűnt számomra. Nemcsak azért, mert a fent említett „rendbontó” helyzetet, melyet ellenfele felvetése okozott, úriember módjára kezelte, hanem azért is, mert az egyik, nyelveken szólást érintő egyháztörténeti kérdésével egy kisebb beismerésre tudta rábírni Márkust. Túlzás lenne azt mondani, hogy keményen sarokba szorította, de egyszerűen érezhető volt, hogy az a kérdés gyakorlatilag válasz nélkül maradt a kontinuacionista oldalon. Ettől függetlenül azt kell mondjam, hogy Márkus Tamás András is remek formát nyújtott, ráadásul számomra rokonszenves volt, hogy kevésbé tűnt „kockának” társához képest – amely jelzőt egyébként előszeretettel is használta Nagy Gergely néhány megszólalásának minősítésére. Nem az illendőség, hanem az őszinteség mondatja velem, hogy két intelligens és felkészült előadó állt a színpadon, ami el is várható egy ilyen vitában.
Elszaladna velem az a bizonyos ló, ha úgy fogalmaznék, hogy izzott a levegő az érzelmektől és a vita hevétől, mindazonáltal tekintetbe véve, hogy ez talán egy első próbálkozásnak nevezhető, szerintem nem lehetünk elégedetlenek az eredménnyel. Egy feszesebb, rövidebb és pergősebb folytatásra nagy szükség volna – csak ne megint a karizmákról, hiszen annyi más téma hever még parlagon, amiről igencsak jó lenne tisztességes vitaesteket rendezni. Csak így tovább, emberek, nehogy letegyetek a következő lépésről – szervezzétek a vitákat tovább!
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)