24
okt
2014

C.J. Mahaney: Amit érzel vs. ami a valóság

A sport mindig is az életem részét képezte, és a baseball mindig a kedvenc sportjaim közé tartozott. Bár idén 59 éves lettem, gyakran emlékeztetem a fiatalabb barátaimat arra, hogy még mindig tudok játszani.  Kitartóan bizonygatom, hogy olyan gyors és pontos vagyok, mint még soha – habár mások határozottan jelzik, hogy az önértékelésemre nem irigyek.
Azért elismerem, hogy egyvalami megváltozott gyermekkorom óta: sokkal jobban tudom, hogy milyen fontos a bemelegítés a játék előtt. Hosszú évek tapasztalata mondatja velem, hogy az izmaim akkor dolgoznak a legjobban, ha elő vannak készítve – kinyújtva és bemelegítve, ahelyett hogy hidegek és merevek lennének.

A szellemi és mentális izmainknak éppígy szüksége van egy “bemelegítő” fázisra, és azt hiszem, erre a könyvre különösen illik ez. Mielőtt tehát teljes erőnkkel a legkitűnőbb szellemi feladatot tűznénk magunk elé, azaz hogy a “keresztet” mélyebben befogadjuk az életünkbe, muszáj a szellemi és mentális képességeinket is “bemelegítenünk.” Meg kell tanulnunk, hogy az érzelmeink hogyan befolyásolják a valósággal kapcsolatos látásunkat és az életmódunkat, amely nem más, mint erre a valóságra adott válasz.

Fontos téma, amit meg akarok most vitatni veletek…és döntő hatással lehet arra, hogy mennyire lesz hasznos számotokra ez a könyv.
Ha azt akarjuk, hogy a szívünket megmozgassa az evangélium, hogy az érzelmeink is részesüljenek belőle, és ha valóban csodálkozni akarunk, akkor azzal kell kezdenünk, hogy az érzelmeink számára kijelöljük az őket megillető helyet. Egy pillanat erejéig tehát vissza kell vennünk a sebességből, és el kell gondolkodnunk Istennek az Ő igazságán alapuló, gondolatainkkal és életünkkel kapcsolatos rendjén; egy renden, amit könnyen elhanyagolunk.

Hogy érzed magad?

Elgondolkoztál már azon akár egyszer is, hogy a legtöbben közölünk mennyire az érzelmeiktől vezérelve élik le az életüket manapság? Hogy mennyire az érzelmeink határoznak meg minket? Hogy egy átlagos napon milyen gyakran a pillanatnyi érzelmeid alapján hozod meg a döntéseidet? Milyen gyakran ezek alapján ítéled meg a valóságot?

Vegyed például azt a folyamatot, ahogy ezt a könyvet olvasod. Gyanítom, hogy itt–ott találkoztál már olyan kijelentésekkel, ahol elgondolkodtál azon: “hogyan érzem magam közben?” Talán anélkül, hogy tudatában lettél volna vele, a szavaim értékét az alapján ítélted meg, hogy milyen szubjektív érzéseket váltottak ki belőled, amikor elgondolkodtál rajtuk.
Ha így van, akkor nem vagy vele egyedül.

Általában mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy benső, szubjektív és tapasztalat orientált tényezőkre figyeljünk, majd azután ezen érzések és benyomások alapján döntsünk, amelyeket aztán, mint objektív tényeket elfogadunk. Hagyjuk, hogy az érzéseink mondják meg, mi az igaz, ahelyett, hogy hagynánk, hogy az igazság változtassa meg az érzéseinket.

A legtöbben közülünk ezt nem csak akkor tesszük, amikor egy könyvet olvasunk, vagy egy prédikációt hallgatunk. A mindennapi döntéseinket is ilyen szavakkal magyarázzuk: “Jól éreztem magam közben”, vagy “rossz érzésem volt közben”. Ez az alapvető gondolkodásmód, amivel gyakorlatilag mindenhez közeledünk. Egyszerűen így élünk.

Nem csak a bűn ültette belénk ezt a gondolkodásmódot, hanem a kultúránk is, amely töretlenül csalogat minket: “Kövesd a szíved parancsát!” és “Tégy úgy, hogy jól érezd magad!” – mindez párosulva azzal a hízelgő bizonyossággal, hogy abszolút megérdemled, hogy non-stop jól érezd magad.

Nem is volna azzal baj, hogy mindig az érzelmeinket követjük, ha közben mindig biztosak lehetnénk abban, hogy az érzelmeink megfelelnek a valóságnak. De nem ez a helyzet: a perspektívád a valóságra legtöbbször óriási vakfoltokkal tarkított. Következésképpen az érzelmeink változékonyak, ingadozóak és túl könnyen eluralkodhat rajtuk minden lehetséges körülmény és befolyás – a kávé, amit reggeli közben kilötyköltünk, a dugó, amiben benne ragadtunk – bár egyébként is túl későn indultunk el -, vagy az egyik kollégánk szarkasztikus megjegyzése. Egyszerűen nem bízhatunk az érzéseinkben.

Ritkán csodálkozunk

A saját lelki életünkre tekintve, a hitünket inkább az érzelmi állapotunk határozza meg, mintsem az egyértelmű, objektív igazság. Több “tapasztalatot / élményt” kérünk Istentől, és biztosítjuk Őt, hogy ha mindezeket nekünk ajándékozza, elismerjük mi is az igazságát és hiszünk majd benne.

Gyakran történik ez például a közös dicsőítéseken. Ha az emberek körülöttünk mondatokat énekelnek, amelyek Jézus kereszthalála miatti mély hálát juttatják kifejezésre, megtörténhet, hogy nem tudunk a Szabadító imádásában teljesen részt venni, mert azon a reggelen éppen hiányzik a “szenvedély”.

De ugyanez megtörténhet akkor is, amikor olvassuk a Bibliát. Előttünk van egy szakasz olyan kifejezésekkel, mint megváltás, Szabadító, evangélium, megigazított. Ha ezek a szavak alig váltanak ki belőlünk reakciót, elhamarkodottan tovább siklunk rajtuk, és valami mást keresünk, valami olyasmit, ami talán felkelti az érdeklődésünket és lelkesültté tesz. És ha ez az enthuziazmus nem jelenik meg gyorsan… nos, akár az egészet elfelejthetjük. Hiszen ki akar mentális energiákat beruházni, amelyek szükségesek ahhoz, hogy alaposan és intenzíven elmélkedjen a Szentírás felett. Kinek van ideje a tanulmányozásra? Kinek van ideje arra, hogy egyáltalán elgondolkozzon valamin?

És az egész egy még veszélyesebb formát is ölthet: arroganciánktól eltelve végső tekintélyt tulajdonítunk az érzéseinknek (vagy azok hiányának), ahelyett, hogy elismernénk, hogy azok legtöbbször ingatagok, megbízhatatlanok, gyakran az önhittség uralkodik rajtuk és hazugságokkal vannak átitatva – hazugságokkal, amelyeket igazságnak “érzünk”.

Újra és újra látom, hogyan dőlnek be az emberek az ilyen hazugságoknak. Szörnyű tapasztalatot jelent ilyen emberekkel összeülni, akik állhatatosan bizonygatják, hogy az érzéseik mérvadóbbak, mint az, ami egyértelműen benne áll a Bibliában. Sőt, valahogy abból indulnak ki, hogy Isten valamiképpen meg is érti ezt a hozzáállást. Azonban nem. Inkább leleplezi, mint az arrogancia csúcsát; ez valami olyan, amivel konzekvensen szemben áll: “Isten a kevélyeknek ellenáll”, mondja saját Igéjében. Ez a legrosszabb üzenet. De még ugyanebben a versben megtaláljuk a legjobb üzenetet is: “az alázatosaknak azonban kegyelmet ad.” (Jak 4,6; 1 Pét 5,5)

Az első reakciónk

“Alázatos” emberek vagyunk, akiknek Isten a kegyelmét megígérte?
Azok az alázatosak, akiknek az első reakciójuk Isten Igéjének objektív valóságára nem az a kérdés, hogy “hogyan érzem magam?”, hanem a következő kijelentés: “Nem hagyom, hogy a hitemet szubjektív és tapasztalati faktorok határozzák meg és vezessék. Ehelyett gyakran megvallom Isten előtt, hogy Igéjének objektív valóságában fogok hinni, teljesen mindegy, hogy közben miként érzem magam.”

Dr.Martyn LIoyd-Jones egyszer így figyelmeztetett: “Kerüljétek el azt a hibát, hogy túlzott mértékben az érzéseitekre koncentráltok. Kerüljétek el mindenek előtt azt a szörnyű hibát, hogy a középpontba helyezitek őket.” Mindenki, aki ezt a hibát elköveti – ahogy LIoyd-Jones  hozzátette – “boldogtalanságra van ítélve”, mert nem azt a rendet követi, “amelyet maga Isten adott.”

És hogyan néz ki ez a rend? LIoyd-Jones emlékeztet arra, hogy az, “ami a Bibliában áll, az az igazság; ez nem emocionális inger… és ha ezt az igazságot megragadjuk és magunkat alá rendeljük neki, akkor az érzések is követni fogják őket. ” Ha először az igazságra koncentrálunk, követni fogják – hidd csak el – az érzések! És ezek megbízható érzések lesznek, mert az igazságban lesznek meggyökerezve. Ez az isteni rend! LIoyd-Jones egy fontos tanácsot ad: “Először soha nem azt kell magamtól kérdeznem: “Hogy érzem magam közben?” A kérdés az: “Hiszem-e?”

A helyes sorrend megállapítása

Mindebben teljesen igaza van LIoyd-Jones-nak. Ez nem azt jelenti, hogy soha sem számítanak az érzéseink; pusztán arról van szó, hogy nem tekinthetjük őket a kiindulópontnak, amikor az igazsággal találkozunk. A kiindulópont a döntés, hogy hiszünk-e az igazságban, annak ellenére, amit érzünk. Ellenkező esetben saját magunk termeljük ki érzéseink és tapasztalataink egy jelentős részét. Ha azonban Isten Igéjét helyesen értenénk és abban hinnénk, abból feltétlenül mély és szilárd érzések származnának.

Amikor a Bibliát olvasod, komolyan elgondolkozol a tartalmán és meditálsz rajta, egyszer csak ténylegesen azt fogod megélni, ami le van írva benne, és érezni fogod a hatását. Isten szava az igazság, amely megváltoztatja a szíveket, de ezt nem fogod megtalálni, ha előbb érezni akarod. Ha ismerjük az igazságot és teljes szívből hiszünk benne, akkor adott időben feltétlenül meg is fogjuk azt élni. De ha először az érzelmeinkbe vetjük a bizalmunkat, ha az érzéseinket magasztaljuk, ha az érzéseinknek tulajdonítjuk a végső tekintélyt, akkor emocionális hullámvasútra ültetjük fel magunkat. Sajnos gyakran ez jellemzi az életünket.

Saját magunkra hallgatni

Dr.Martin LIoyd Jones a következőképpen nevezte ezt a típusú ráhagyatkozást saját érzéseinkre és ezek istenítését: “magunkra hallgatni, ahelyett, hogy magunkhoz beszélnénk”. “Világos önök számára”, kérdezte, “hogy életünket az az állapot teheti a legboldogtalanabbá, amikor magunkra hallgatunk, ahelyett, hogy magunkhoz beszélnénk?” (LIoyd Jones, Spiritual Depression, 20.)

Egyetértek vele. Hadd magyarázzam el, mire gondolt  LIoyd Jones akkor, amikor  “magunkra figyelésről / hallgatásról” beszélt. Ha olyanok vagytok, mint én, akkor ti is ezt teszitek minden nap. Tudjátok, hogyan megy ez általában. Minden reggel jelez a vekker, és felkelti a figyelmünket: “Abbahagyni… abbahagyni!” Erre kinyomod az órát. Majd nyolc percnyi értékes lebegő, időtlen felejtés következik. Majd ismét elkezdődik az idegesítő lárma. Kinyitod a szemedet, és elkezdődik az “odafigyelés.” Ma… csütörtök van. Ó, nem, ma reggel lesz egy forgalmazással kapcsolatos ülés! Még egy alkalom, ahol még több inkompetenciára derül fény a cégben. Megfordulsz az ágyban. De most már nem tudsz megnyugodni, mert eszedbe jut az a furcsa zaj, amit az autód adott ki tegnap… eszedbe jut a könyvelés, amelyet muszáj elintézned… és a szarkasztikus megjegyzések a tegnapi vacsoránál.

Az egész élet egy reménytelen, szünet nélküli összevisszaság…Kikecmeregsz az ágyból. Tudod, hogy hátra van még a reggeli sport, de fáj a hátad. “Felejts el.” Amikor a lábaid érintik a hideg padlót a fürdőszobában, az a bizonyos hang egyre hangosabb lesz. Senki sem tudja ebben a családban megtanulni, hogy a fogkrémet oda tegye vissza, ahonnan elvette?
Sok a dolgod ma, és tudod, hogy imádkoznod kellene. De nincs rá időd. Tegnap sem imádkoztál. Nincs idő. Meredsz a tükörbe. “Áh, kimerülve érzem magam”. Megint feltűnik az a futólagos gondolat, hogy talán segítene, ha pár percet imádkozni tudnál és a Bibliából olvasnál. De Isten annyira távolinak tűnik.

Ismerősnek tűnik számodra? Minden nap egy egyszerű döntéssel állunk szemben. Hallgathatunk magunkra, és a körülményeink szerint állandóan változó érzéseinkre. Vagy, beszélhetünk önnön magunkhoz, és eltelhetünk azzal a változhatatlan igazsággal, hogy kicsoda Isten, és mit tett értünk Jézus Krisztus keresztje által. Ha hasonlóan van nálad, mint nálam, akkor minden valószínűség szerint viszonylag gyakran hallgatsz az érzéseidre.

Nem túl régen – éppen az utolsó simításokat végeztem a prédikációra készülés közben, amelyet a következő reggel a templomban kellett megtartanom – véletlenül felborítottam a csésze kávémat és a forró kávé kifolyt a laptopom billentyűzetére. A computer egy siralmas “fffffftttt” hangot adott és a képernyő elsötétült.

Az ügyetlenkedésem miatt egy pillanat alatt tönkre ment a laptopom, a prédikációmra való készülésem oda lett, és a munkámat órákkal kellett meghosszabbítani. Egyfajta hitetlen merevségbe esve, megrökönyödve bámultam az üres képernyőre. A billentyűzet úgy nézett ki, mint egy kisebb trópusi mocsár, és a billentyűk úgy meredtek ki a gőzölgő kávéból, mint a tavirózsa szirmai a vízből.

Szeretném azt mondani, hogy minden pillanatban Istenben bíztam. Sajnos nem így történt. Ehelyett szabad folyást engedtem a haragomnak egy irtózatos “neeeeeeeeeeeeeem” kíséretében. Azután megemeltem a székemet egy-pár centiméterrel majd visszacsaptam a földre.

Rögtön jelzett a lelkiismeretem. Isten már egy jó ideje felhívta arra a figyelmemet, hogy hajlamos vagyok gyorsan panaszkodni, és most ismét vétkeztem. Ahelyett, hogy bíznék Istenben, ahelyett, hogy elismerném, hogy Ő szuverén Úr, én pedig csak az Ő szolgája vagyok, egy dühös “nemet” hajítottam az ég felé és széket a földbe döngöltem.

Csaknem pillanatonként jutottak szóhoz az érzéseim. “Hogyan hagyhatta ezt Isten? Miért történt ez meg?” Majd azután: “Na, csodálatos – már megint bűnt követtél el! És te akarsz lelkész lenni? Te akarsz másoknak prédikálni, miután ilyen szánalmasan szabad folyást engedsz a haragodnak? Hogyan kérheted ezek után még Istent, hogy segítsem a készülésedben? Ez egyszerűen rémes! Nézz csak magadra, mit tettél!”

Hálás vagyok, hogy Isten segített abban pillanatban, hogy felhagyjak az odafigyeléssel. Tudtam, hogy beszélnem kell magammal. És mivel tudtam, hogy segítségre van szükségem, felmentem a feleségemhez, Carolyn-hoz és elmeséltem neki mindent. Óvatosan segített: először abban, hogy elismerjem a bűnömet, amely a dühkitörésem mögött rejtőzött. Majd együtt elgondolkoztunk azon, amit az evangélium mond.

Később ismét lementem, és elkezdtem gondosan rekonstruálni a prédikációmat. Most már azt mondtam magamnak: “a bűnödért, hogy dühös vagy, valaki más fizetett. Jézus a te bűnödért is meghalt. Jézus, aki minden próbát kiállt, aki minden szempontból megkísértetett, de soha sem követett el bűnt. Ő a te helyedre lépett, és helyetted lett megbüntetve. Isten megbocsátott neked és segíteni fog, hogy felkészülj a prédikációra és elmond – nem azért, mert nincs bűnöd, hanem azért, mert kegyelmes.”

Isten kegyelmén keresztül képes voltam elfordulni attól, amit érzek, és elkezdtem abban a jóban élni, ami igaz és megváltoztathatatlan, Isten irántam való – kereszt által megvalósuló – kegyelmében.

A prédikáció egyébként jól sikerült. A computeremmel máshogy alakult, de ez egy másik történet!

Kifelé a befelé helyett

A különbséget a “meggyőzzük magunkat” és a “hallgatunk magunkra” között jobban meg lehet világítani, ha elképzeljük az ellentétet egy kívülre irányuló, objektív nézőpont és egy belülre irányuló, szubjektív látószög között.

Sinclair Ferguson, a skót teológus jegyzi meg: “az evangelikál irányultság befelé irányul és szubjektív. Sokkal jobbak vagyunk abban, hogy befelé figyeljünk, ahelyett, hogy kifelé tekintenénk. Mégis, arra kellene fordítanunk az energiáninkat, hogy Jézus Krisztust csodáljuk, Őt kutassuk, Őt állítsuk az emberek szeme elé és Őt magasztaljuk.”

Meg kell tanulnunk, hogy a tekintetünket kifelé (és felfelé!) irányítsuk, mindegy, hogy hogyan érezzük magunkat, hiszen az evangéliumot és az evangélium eseményeit teljesen érintetlenül hagyják azok a dolgok, amelyek az érzéseinket felkavarják. Az evangélium egy objektív tény.

Ami szubjektív, állandóan változik; olyan, mint a futóhomok. De ami objektív, az szilárd alapra van építve. Ha befelé figyelünk, akkor a szubjektív, időleges, változó, megbízhatatlan, és gyaníthatóan hamis dolgok szerint élünk. Ha kifelé figyelünk, az evangéliumra, akkor az objektív, változhatatlan, a teljes mértékben megbízható és az állandó abszolút igazság szerint fogunk élni.
Az életünk Krisztusban egy szilárd, objektív igazságra épül, és a Szentírás számtalan csodálatos igazsága közül a legfontosabb, hogy Jézus Krisztus meghalt a bűneinkért.

Érzések a megfelelő helyen

Egy élet, amelynek középpontjában a kereszt áll, a biblikus gondolkodással kezdődik. Arra fogod alapozni az életedet, ami reális, valódi – vagy pedig egyszerűen arra, amit érzel?

Kérlek ne értsetek félre! Nem azt mondom, hogy az érzéseinket teljesen ignorálnunk kellene. Nem is az igazi, szellemi/lelki tapasztalatokat kritizálom, nem azt a pulzáló, Isten iránti szenvedélyt, amelyet Jonathan Edwards “vallási indulatnak” nevezett. Éppen az ellenkezőjéről van szó! Sőt, szenvedélyes védelmezője vagyok a valódi lelki tapasztalatoknak és a vallási – érzelmi rezdüléseknek – DE NEM ITT KELL KEZDENÜNK!

“Az érzéseinkkel gondolkodunk”, mondta Ferguson (Sinclair Ferguson, Deserted by God? Grand Rapids: Baker Books, 1993, 24.o.). Ez igaz. Megengedjük az érzelmeinknek, a gondolatainknak, hogy vezessenek minket és ez az, amit nem kellene. Az emócióink Isten csodálatos ajándékai, és az Istennel való kapcsolatunkból az életünkben erős, Istennek tetsző érzelmeknek  kellene fakadniuk. De nem szabadna az emócióinkat a legvégső tekintéllyel felruházni; ezt Isten szavának, Igéjének kellene fenntartanunk.

Meg szeretnélek kérdezni: Mire irányul a hited, mihez igazodik? Min alapul? Az emócionális állapotod az alapja, vagy az az objektív realitás, amelyet Isten Igéje, szava és Isten Lelke nyilatkoztatott ki? Amikor bibliai igazságokat hallasz, vagy ezekről olvasol, milyen benső dialógust folytatsz le a lelkedben? Az az első reakciód, hogy  “mit érzek?”

Amennyiben igen, mik a szándékaid? Továbbra is mindent az érzéseidnek akarsz alárendelni? Vagy pedig ehelyett abban bízol, amit Isten mond, úgy, hogy mindig, amikor bibliai igazságokkal találkozol, először azt kérded: “Hiszem én ezt?” Ez az egyedüli megbízható módszer arra, hogy megváltoztasd az érzelmeidet, érzéseidet, és hogy egy olyan, Isten iránti szeretethez és csodálathoz juss el, amelyet ezidáig nem is ismertél.

Ami a leginkább számít

Az isteni rend nem velünk kezdődik, hanem Istennel. Ebben a könyvben látni fogjuk, hogy Istent és az ő objektív igazságát kell az első helyre tennünk, ha közeledünk a kereszthez – ami fordulópontja, a középpontja, és a sarokpontja az emberi történelemnek. Egy felfoghatatlanul lenyűgöző valóságot tár elénk, amelyhez újra és újra vissza kell térnünk.

Egy vasárnap reggel Charles H. Spurgeon vendégprédikátor volt egy falusi templomban, kelet Angliában. Mögötte ült a nagyapja, aki ugyancsak prédikátor volt. Spurgeon aznap az Ef 2,8-ról prédikált: “Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez” (Ef 2,8).

Amikor Spurgeon a kegyelemnek ezt a nagyszerű evangéliumát lelkiismeretesen magyarázta, maga mögül egyfolytában nagyapja bátorító szavait hallotta, amint halkan azt mondja: “helyes! helyes!” Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy az idős ember hangja szelíden sürgeti: “Mondd ezt még egyszer, Charles!” Természetesen Charles még egyszer elmondta nekik.

Nagy valószínűséggel nem ismeretlen számotokra a kegyelem evangéliuma, és Krisztus keresztjének alapvető igazságait is ismeritek. Ez a könyv mindazonáltal egy olyan alkalom lehet számunkra, hogy Spurgeon nagyapjának bölcs figyelmeztetését kövessük és hogy ezeket a csodálatos tényeket még egyszer meglássuk és meghalljuk – talán világosabban mint korábban bármikor -, hogy Isten kegyelme csodálkozásra késztessen, úgy, ahogy korábban talán még sohasem.

Forrás: C.J.Mahaney,  Living the Cross Centered Life: Keeping the Gospel the Main Thing, Multnomah Books 2006