25
nov
2021

Clarence Edward Macartney: Győzzön-e a hitetlenség?

Az alábbi igehirdetés teológiai és teológia-történeti szempontból egyaránt lényeges. A kontextus az az 1910 és 1930 között az USA legnagyobb presbiteriánus felekezetén belül lejátszódó harc, ahol a szembenálló felek a modernisták/racionalisták/liberális keresztyének és a konzervatív-hitvallásos keresztyének (fundamentalisták”) voltak. A konfliktus persze korábbra vezethető vissza, de a fundamentalisták és modernisták közötti szakadék ebben a konkrét felekezetben, a PC(USA)-ben, és ebben a konkrét történelmi időszakaszban mélyült el igazán. A szűkebb kontextust Harry Emerson Fosdick baptista prédikátor 1922. május 21-én elmondott Nyerhetnek-e a fundamentalisták?” című prédikációja szolgáltatta. Fosdick eredetileg baptista hátterű volt, de külön engedélyt kapott az igehirdetésre az egyik New York-i presbiteriánus gyülekezetben. Az igehirdetésében Fosdick méltatta mind a presbiteriánus, mind a baptista felekezetben lévő liberálisokat, őszinte evangéliumi keresztyénekként mutatva be őket, akik csak a történelem, a tudomány és a vallástörténet új felfedezéseit szeretnék a keresztyén hittel összeegyeztetni. Viszont a fundamentalistákat, tehát azokat, akik ragaszkodnak a történelmi keresztyén hittételekhez, intoleráns, begyepesedett emberekként írta le, akik figyelmen kívül hagyják az új felfedezéseket, és önkényes határokat húznak a vallási kérdésekről szóló vitákban. Fosdick szerint nem szabad támadni azokat, akik megkérdőjelezik a történelmi keresztyén hittételeket, hiszen ez csak azért van, mert az új tudományos felfedezések, azaz a modern tudomány” tükrében egyesek egyszerűen lehetetlennek találják Krisztus szűztől való születését, a helyettes engesztelést vagy Krisztus második eljövetelét szó szerint értelmezni és elhinni. Fosdick az igehirdetésében kifejtette, hogy tolerálni kell az egyházon belül az eltérő nézőpontokat, hiszen ezek szabadon képesek egymás mellett létezni. Felerősítette ezt a típusú hangot, hogy Fosdick prédikációjának kissé átdolgozott formáját Az új ismeret és a keresztyén hit” címmel röpiratként kezdték el terjeszteni protestáns lelkészek között – 130 ezer felszentelt lelkésznek postázták ki –, valamint önálló írásként megjelentették három, vallási kérdésekkel foglalkozó folyóiratban is. Clarence Macartney (1879 – 1957), teológiai tanár és a philadelphiai Arch Street Presbiteriánus Gyülekezet konzervatív lelkipásztora, aki John Gresham Machen mellett a konzervatív presbiteriánusok legjelentősebb vezetője volt, saját igehirdetésein keresztül válaszolt Fosdicknak. Az igehirdetést, aminek Macartney a Győzzön-e a hitetlenség?” címet adta, később röpirat formájában kezdték terjeszteni, ugyanúgy, mint Fosdick prédikációját. Igehirdetése sokkolóan pontos látlelete annak a folyamatnak, aminek a kezdőpontja alapvető keresztyén tantételek megkérdőjelezése, illetve átértelmezése, végpontja pedig a szélsőséges progresszív eszmék által foglyul ejtett komplett egyházi közösségek önfelszámolása.

 

 

Győzzön-e a hitetlenség? 

VÁLASZ DR. FOSDICK ÍRÁSÁRA
írta: CLARENCE EDWARD MACARTNEY

 

A közelmúltban jelent meg néhány hitéleti lapban, és azóta röpirat formájában is terjesztik annak a prédikációnak a másolatát, amelynek címe: Győznek-e a fundamentalisták? Ezt az igehirdetést dr. Harry Emerson Fosdick mondta el a New York-i Első Presbiteriánus Gyülekezet (First Presbyterian Church) szószékén. Az igehirdetés jól strukturált, gondolatmenete világos, és Fosdick a szavakkal is ügyesen bánik. Ezek mind hozzájárultak megérdemelt népszerűségéhez. Emellett beszéde mentes attól a típusú intoleranciától és arroganciától is, amely olykor az úgynevezett „liberális” teológiai irányzat írásait jellemzi, és amely írások goromba hangvétele és durva szellemisége többet elárul róluk, mint az, amit közölni szeretnének.

Dr. Fosdick e prédikációját vegyes érzelmekkel olvassuk. Azok, akik osztják álláspontját, örömmel fogadják majd mint egyfajta hitelvi nyilatkozatot, illetve a modernista teológia tizennégy pontjának ékesszóló kifejtését vagy mint egyfajta kézikönyvet, amely alapján mindenki menetelhet, gyakorlatozhat és harcolhat ezen az oldalon. Akik eleve ódzkodnak a teológiától, mégis mindig tapsolnak, ha az egyház ellen és az ellen lázadnak egyesek, amit az egyház mindig is vallott, tanított és hitt, azok szintén örömmel fogadják majd. De vannak – nem is kevesen – olyanok is, akik nem tartják magukat sem „fundamentalistának”, sem „modernistának”, hanem egyszerűen csak keresztyénnek, akik az élet viszontagságai és nehézségei közepette igyekeznek kitartani a keresztyén hit mellett és követni az Úr Jézus Krisztust. Ők szomorúan és fájdalommal fogják olvasni ezt a prédikációt. A presbiteriánusok, akik olvassák, mély sajnálattal gondolnak majd arra, hogy egy ilyen beszédet, amely menthetetlenül összeegyeztethetetlen a református egyházak által megkövetelt hitbeli normákkal, elmondhatott egy igehirdetői pozíciót hivatalosan betöltő személy a presbiteriánusok között – mindezt ráadásul anélkül, hogy a gyülekezet presbitériuma vagy az a kerületi zsinat, amelyhez a nevezett gyülekezet tartozik, tiltakozott volna, vagy megdöbbenésének adott volna hangot. Éppen most olvastam egy, a nyugati parton élő lelkész levelét, amelyben a levélíró annak az őszinte reményének ad hangot, hogy dr. Fosdick ráébred majd álláspontjának ellentmondásosságára, következetlenségére és nézeteinek keresztyénellenes voltára, és sok más tévelygőhöz hasonlóan visszatér Krisztus keresztjéhez. Biztos vagyok benne, hogy ehhez a jó szándékú kívánsághoz csatlakozik minden olyan helyesen gondolkodó lelkész, aki nem ért egyet dr. Fosdickkal. Egy, a saját irányzatához tartozó gondolkodó egy beszélgetésünkben kijelentette, hogy dr. Fosdickot meg kell tartania az egyháznak, hiszen olyan nagyszerűen hangsúlyozza a keresztyénség szociális oldalát. Szolgálatának e pozitívumát senki sem vitatja. De miért ne tarthatnánk meg őt egy ennél is jelentősebb szolgálatért, a keresztyénség megváltással kapcsolatos aspektusának hangsúlyozásáért – azon igazság mellett való kiállásáért, amely minden mást magában foglal? Azt gondolnánk, kevés példa van arra, hogy egy olyan ember, aki annyire eltávolodott a történelmi keresztyénségtől, mint ő, bármikor is visszatérhet a hithez. De mi a helyzet Romanesszel? Mi a helyzet Reginald Campbell-lel és „új” teológiájával, amely már rég visszavonásra került? E nevek említése reménységgel szolgálhat arra nézve, hogy dr. Fosdick is megfogalmazhat még olyan gondolatokat, amelyek megörvendeztetik a hívők szívét, ahelyett, hogy olyan eszméket hirdetne, amelyek fájdalmat okoznak nekik, és szomorúsággal töltik el őket.

De sem az arra irányuló őszinte vágy, hogy dr. Fosdick visszatérjen az evangéliumi hithez, sem a prédikációja által kiváltott fájdalom és aggodalom érzése nem állhat útjába annak, hogy azok, akik ellentétes nézeteket vallanak, és akik úgy vélik, hogy a dr. Fosdick által képviselt nézetek felforgatják a keresztyén hitet, nyomatékosan és kellő határozottsággal reagáljanak e hamis nézetekre. Az egyháznak ma leginkább olyan tehetséges és igaz hitű emberekre van szüksége, akik nem félnek attól, hogy hitbéli meggyőződéseik miatt „bigottnak”, „szűk látókörűnek” vagy „középkorinak” nevezik majd őket. Nem feltételezem, hogy dr. Fosdick valaha is így gondolkodott volna azokról, akik elutasítják nézeteit, hiszen a maga részéről mindent elkövet annak érdekében, hogy megdorgálja azokat, akik ilyen gyerekes időtöltésnek hódolnak. Ugyanakkor egyre inkább terjed az a tendencia, hogy illiberálisnak, középkorinak és szűk látókörűnek bélyegeznek mindenkit, aki eltér a vallásos gondolkodás népszerű irányvonalától, azt állítva, hogy az ilyen hozzáállás keresztyénietlen mentalitást tükröz. Nagy vita folyik a szószékeken és azokon kívül is arról, hogy mitévő legyen az egyház, vagy éppen mit ne csináljon. Az e témával kapcsolatos véleménykülönbségek terén elképesztően nagy a káosz. De az egyház tevékenységéről alkotott vélemények sokféleségén túl is úgy tűnik, eléggé általános az egyetértés abban, hogy az egyháznak egy dolgot biztos nem szabad tennie: nem feladata a hit védelme, nem feladata rámutatni a keresztyénség magyarázóinak tévedéseire és ellentmondásaira. Ez a bámulatos egyetértés az egyháztörténelem szinte bármely korszakának keresztyén hívei számára – a miénket kivéve – igen furcsának tűnt volna. A jelen cikk szerzője teljes mértékben elhatárolódik attól a népszerű nézettől, miszerint ha egy keresztyén olyan kijelentésre lesz figyelmes, vagy olyasvalamit olvas keresztyén tanítók és vezetők részéről, amelyről úgy véli, hogy az összeegyeztethetetlen az evangéliummal, akkor az a teendő, hogy nem tesz semmit. Bizonyára nem ezt az utat követik azok, akik az „örök kőszálat” szétzúzzák, és tudatosan vagy öntudatlanul, de az ennek a világnak az élet- és gondolkodásmódjából fakadó bizarr következtetéseikkel és tévelygésükkel megrontják a sajátos, újszövetségi keresztyénséget.

Nem hiszek abban, hogy hagyni kellene, hogy ők uralják az egész terepet. Hiszem, hogy napjainkban úgy járulhatunk hozzá leginkább az evangélium sikeréhez, ha – még ha elkötelezetten, megfontoltan és keresztyén szellemben tesszük is, de – tusakodunk a hitért. Bármilyen teológiai állásponton legyünk is, csak örülhetünk annak, hogy dr. Fosdick ilyen őszintén beszélt. Őt legalább nem lehet azzal vádolni, hogy „fű alatt” rontja meg a keresztyén tanokat azzal, hogy úgy tesz, mintha tisztelné azokat, miközben konzekvensen kiüresíti jelentésüket. Dr. Sterrett nemrégiben megjelent, Mi a modernizmus? című kötete jó példa arra, hogy mennyire homályos és ingoványos az egyházban a racionalista mozgalom nagy része. Értetlenül állunk egy ilyen ember hite előtt. Ahogy az egyik, kötelékünkbe tartozó presbiteriánus gyülekezet presbitere mondta saját lelkészéről: „Tényleg nem tudom, hogy a lelkészünk mit is hisz!” Tudta, hogy valami furcsa dolgot – valami olyasmit, ami talán nincs összhangban a történelmi keresztyénséggel, de hogy miért nincs, vagy miben tér el tőle, azt nem tudta megmondani. Dr. Fosdickot azonban senki sem vádolhatja ilyen ködösítéssel. Ezért mind a racionalisták, mind az evangéliumiak örülni fognak, hogy dr. Fosdick ebben a prédikációban a legkisebb kétséget sem hagy az olvasó vagy a hallgató számára afelől, hogy mit hisz vagy mit nem hisz a keresztyénség alapvető tanításairól.

Sajnálatos, hogy dr. Fosdick a fundamentalista jelzőt használja. Ez egy nagyszerű szó, és az, aki magát így azonosítja, azokra hárítja a bizonyítás terhét, akik eltérnek attól, amit e szó jelöl. Az utóbbi években azonban egy olyan csoportra kezdték alkalmazni ezt az elnevezést, amelynek tagjai konzervatív nézeteket vallanak ugyan, de a fő hangsúlyt a Krisztus ezeréves földi uralmára helyezik. Ebből a szempontból nem érint minket ez a vita, mert nem gondoljuk, hogy a Krisztus második eljövetelének idejével kapcsolatos bármilyen vélemény, meggyőződés vagy váradalom a keresztyén hit alapvető eleme lenne. A történeti keresztyénség bölcsen járt el itt, mert a keresztyén egyház egyetlen nagy felekezete sem tette hitvallási cikkelyévé a Krisztus eljövetelének idejéről alkotott véleményét. A racionalisták és az evangéliumiak közelmúltbeli vitáiban az előbbiek hajlamosak voltak arra, hogy [negatív értelemben – a szerk.] egyfajta ködfátyol gyanánt használják a khiliazmust, az úgynevezett „premillennistára” mutogatva, miközben tudják, hogy a konzervatív protestantizmus legerősebb és legbefolyásosabb gondolkodási áramlatai egészen más irányba mutatnak. A princetoni teológiai „iskola” például, ahogyan azt Charles Hodge széles körben ismert, premillennizmus elleni nyolc érvével összefoglalja, sohasem képviselt semmilyen khiliasztikus irányzatot. De, amint azt látni fogjuk, dr. Fosdick nemcsak – és nem is teljesen alaptalanul – a premillennista propaganda ellen tiltakozik, hanem még tovább menve „ragyogó közhellyé” degradálja Jézus Krisztus második adventjének nagyszerű újszövetségi tanítását.

Vegyük most egyenként sorra a prédikációjában említett különböző keresztyén tanokat, és nézzük meg, hogyan vélekedik róluk dr. Fosdick. Azt állítja, hogy a „fundamentalisták” egy csoportja „szalagkorlátot” állít fel a teológiában, amelyet szerintük senki sem szakíthat át élete kockáztatása nélkül. Az úgynevezett „fundamentalisták” nézeteinek ismertetése közben (amely csekély jelentőséggel bír) dr. Fosdick saját és irányzata nézeteit ismerteti. Ez viszont annál jelentőségteljesebb, mert bemutatja azt a miliőt, és elénk tárja azt a vallási káoszt, amely racionalista körökben uralkodik. Akiknek mindenekelőtt el kellene olvasniuk ezt a prédikációt, azok nem a konzervatívak és nem a racionalisták, hanem azok a középutasok, akik jóhiszeműen azt remélik, hogy csak az választja el egymástól ezeket az irányzatokat, hogy mást értenek egyes kifejezések és szavak alatt, és hogy azok igazából összebékíthetők egymással. Éppen dr. Fosdick prédikációja a bizonyíték arra, hogy lehetetlenség egy ilyen jellegű megbékélés, de nem is volna szerencsés. Ha dr. Fosdicknek igaza lenne, akkor az ő nézeteinek kellene érvényesülniük, és a presbiteriánus egyház és a keresztyénség minden más egyházának hitvallását – kivéve az olyan kisebb humanitárius csoportokat, mint az unitáriusok, amelyeknek valójában nincs is írott vagy szóbeli hitvallásuk – felül kellene vizsgálni. Ha ez az igazság, akkor érvényesüljön, függetlenül attól, hogy hány egyház merül a feledés homályába. De akár neki, akár az evangéliumiaknak van igaza, egy dolgot most mindenkinek el kell ismernie: nem lehet igaz mindkét álláspont, az egyiknek tévesnek kell lennie.


I. Szűztől születés

Dr. Fosdick nem fogadja el a szűztől való születést mint történelmi tényt. Elutasítja Krisztus világra jövetelének azon magyarázatát, amelyet ő maga „különleges biológiai csodának” nevez. Számára a szűztől születés csupán a vallásos áhítat és a hit próbálkozása, hogy magyarázatot adjon Jézus jellemének és személyének nyilvánvaló felsőbbrendűségére. De hogy még véletlenül se kövessek el vele szemben igazságtalanságot prédikációjának e bekezdését összefoglalva, hadd idézzem saját szavait:

„Az ókori világban igen elterjedt volt egy-egy kimagasló személyiség eredetét illetően a szűztől történő születésben való hit, így magyarázva az adott személy szokatlan kiválóságát. Sokan azt feltételezik, hogy a történelemben csak egyetlenegy természetfeletti születésről szóló feljegyzést találunk. Ezzel szemben az ókor legáltalánosabb hagyományai közé tartoznak a csodálatos nemzésről szóló beszámolók. Különösen igaz ez a nagy vallásalapítókra. A róluk szóló feljegyzések szerint Buddha és Zarathusztra, Lao-ce és Mahavira mind természetfeletti módon született. Kizárólag Mózes, Konfuciusz és Mohamed tartoznak a történelem azon vallásalapítói közé, akiknek nem tulajdonítanak ilyen eredetet. Vagyis amikor egy személyiség olyan nagy tekintélyre tett szert, hogy már szabályosan imádták őt, az ókori világ valamilyen különleges isteni behatásnak tulajdonította felsőbbrendűségét, és ebbéli hite általában a csodás születés fogalmaiban jutott kifejezésre. Ezért nevezték Pitagoraszt, Platónt, Augustus Caesart és még sokakat szűztől születettnek. Ennek ismeretében sokan vannak az evangéliumi felekezeteken belül, akik a következőképpen vélekednek Urunk első eljöveteléről: hozzánk hasonlóan az első tanítványok is imádták Jézust. Hozzánk hasonlóan, amikor az ő eljövetelére gondoltak, biztosak voltak különleges isteni származásában. Kilétével kapcsolatos meggyőződésüket és imádatukat hozzánk hasonlóan Istennek a születésében betöltött különleges szerepére, befolyására és szándékára vezették vissza; de ezt olyan biológiai csoda leírásával fogalmazták meg, amellyel a mi modern elménk már nem tud mit kezdeni. Ezek a keresztyének tehát távolról sem gondolják, hogy bármilyen létfontosságú dologról lemondtak volna az újszövetségi Jézus-képpel kapcsolatban, sőt arra hivatkoznak, hogy az a két ember, aki a leginkább alakította az egyház Krisztus istenségével, illetve annak jelentőségével kapcsolatos felfogását, éppen az a Pál és János volt, akik még csak távolról sem utalnak a szűztől való születésre.”

Ez önmagáért beszél. Nem volt szűztől születés. Máté és Lukács első fejezetei pusztán mítoszok, és a Biblia e lapjain szereplő állítólagos tények és események csupán a hívő lélek arra irányuló kegyes, áhítattal teli és természetes erőfeszítései, hogy számot adjanak Jézus személyiségéről, hasonlóan ahhoz, ahogyan Buddha, Zarathusztra, Lao-ce és Mahavira követői próbáltak számot adni róluk. Nemcsak hogy elutasítja a szűztől való születést, hanem ki is jelenti, hogy nincs nagy jelentőségük a témával kapcsolatos véleményeknek, és azok semmiképpen sem befolyásolják a keresztyénség lényegét.

Ő is a racionalisták kedvenc megállapításait ismételgeti e két nagy tanítóval kapcsolatosan, nevezetesen, hogy sem Szent János, sem Szent Pál nem utal – de még csak távolról sem – szűztől való születésére. Többször is feltették nekem a kérdést, hogy  vajon hisz-e dr. Fosdick Urunk isteni eredetében, helyesebben istenségében. Remélem, hogy igen, és még ha a mi Újszövetségünk nem is tartalmazná Máté és Lukács beszámolóját, Jézus Krisztus istenségével találkoznánk benne mindenhol. Azt is el kell ismernünk, hogy Isten testet öltése olyan misztérium, amelyre a szűztől való születés csak részben szolgáltathat magyarázatot. Mindazonáltal az evangéliumokban ezt a magyarázatot találjuk, és csak ezt az egyet. Nem beszélve arról, hogy ha az evangéliumoknak ezt a részét pusztán a fantázia termékének, a kegyes lélek képzelgésének tekintjük, vajon nem csorbítja-e ez majd a többi rész iránti tiszteletünket is? Ha például a Jézus születéséről szóló beszámolók pusztán arra irányuló erőfeszítés termékei, hogy magyarázatot találjunk az emberi kategóriákat szétfeszítő személyiségére, akkor miért lenne problémás azt mondani, hogy a keresztre feszítéséről szóló beszámolók is pusztán azon követőinek a képzelgései, akik dicsőséges és áldozati halált szerettek volna tulajdonítani neki? Miért ne mondhatnánk, hogy a feltámadásról szóló beszámolók csupán a vallásos áhítat és csodálat megnyilvánulásai – tehát nem valós eseményeket megörökítő feljegyzések, hanem kitalált történetek, amelyek abból a meggyőződésből fakadnak, hogy Krisztus túl nagy és szent volt ahhoz, hogy fogva tartsa őt a halál, és mint ilyenek összhangban vannak egyéb kiemelkedő személyek újbóli megjelenéséről és reinkarnációjáról szóló történetekkel? Ugyanezt elmondhatnánk Krisztus mennybemenetelével és második eljövetével kapcsolatban is. Ha elfogadjuk a szűztől születés e nézetét, vajon egyszersmind nem készítjük-e elő az utat ahhoz, hogy kényünk-kedvünk szerint elvethessük az evangéliumi beszámoló bármelyik részét?

Egyetlen épeszű keresztyént sem zavar, hogy János és Pál „még csak távolról sem utal” Jézus szűztől születésére. Részben mulatságos, részben pedig irritáló, ahogyan a racionalisták felhasználják Pál és János személyét. Amikor Jézus szűztől való születéséről beszélnek, Pált és Jánost idézik mint az egyház nagy tekintélyeit, akik valamilyen oknál fogva hallgatnak erről a témáról. Amikor azonban olyan témákat érintenek, mint az engesztelés vagy a hitetlenek túlvilági sorsa, ott János és Pál hirtelen egészen más megvilágításba kerül: ma már senki sem biztos benne, hogy János írta-e a nevét viselő evangéliumot – valószínűleg nem; ami pedig Pált illeti, ő egy galileai paraszt egyszerű tanításait vette át, leöntve azt a bűnről, az engesztelésről és a hit általi megigazulásról szóló tanok kotyvalékával, amely azonban teljesen idegen az igaz keresztyénségtől. Éppen ezért mulatságos hallani, ahogyan Jánosra és Pálra hivatkoznak, mintha egy oldalon állnának velük, amikor a szűztől való születésről van szó. Az az igazság, hogy mind Szent János, mind Szent Pál minden más újszövetségi írónál hangsúlyosabban tanít az Istennek Jézusban történő megtestesüléséről és az Isten Fia e világba való eljövetelének természetfeletti módjátról. Például az, hogy Pál csak arról tesz említést, hogy Krisztus asszonytól született, de arról nem, hogy egyszersmind szűztől is, semmiképpen sem érvényteleníti Máté vagy Lukács tekintélyét, ahogy az sem következik belőle, hogy ne hallott volna „a Szent” Szűz Mária méhében való születéséről.

A. MacCulloch rámutat a Hastings’ Encyclopedia of Religion and Ethics szűztől születésről szóló cikkében, hogy Zarathusztra és Buddha esetében, akikre dr. Fosdick is hivatkozik, a következőket látjuk: Buddha születési történeteiben az apán és anyán keresztül való tényleges fizikai nemzésre történik utalás, Zarathusztra születési történeteiben pedig az ő „tényleges fizikai nemzéséről” van szó. Ezek a beszámolók is tartalmaznak ugyan természetfeletti elemeket, de ahogy arra dr. MacCulloch világosan rámutat, semmi alapja sincs annak, hogy azt mondjuk, Zarathusztra és Buddha születéstörténete a Jézus szűztől való születéséről szóló újszövetségi beszámolóhoz lennének hasonlíthatók.

De ez egy olyan téma, amelybe nem szükséges belemennem, mert még ha léteztek is történetek nagy vallási vezetők szűz által, a szülés szokásos menetétől eltérő, nemzés nélküli születéséről, ez semmiképpen sem cáfolná vagy érvénytelenítené azt a magasztos beszámolót, amely Jézusnak a Szentlélek ereje által Szűz Mária méhében történt fogantatásáról szól. A szűztől való születés általánosan elfogadott volt a korai egyházban, és aligha tagadható, hogy a szűztől születésben való hit elvetése a történelmi keresztyénséggel való szakítást jelenti. A szűztől való születést először főként a 18. századi deista írók tagadták. Ezt az elutasítást a deisták részéről most az ő egyenes ági leszármazottaik, a racionalisták elevenítik fel. Fontos megjegyezni, hogy bár kizárólag Máté és Lukács evangéliuma számol be a szűztől történő születésről, ugyanakkor ez az a két evangélium, amely egyáltalán rögzíti Jézus születésének körülményeit. Ha János és Márk evangéliuma beszámolna Jézus születésének eseményeiről, és ezekben a beszámolókban nem találnánk a szűztől születésre vonatkozó utalásokat, akkor ez a kihagyás valóban zavarba hozhatna és nyugtalaníthatna bennünket. János és Márk azonban nem Jézus születésének eseményeit írja le, ezért aztán a szűztől való születés kihagyása is jelentéktelen. Bizonyára senki sem vonná le joggal azt a következtetést, amelyet dr. Fosdick látszólag levon, nevezetesen, hogy mivel János és Márk hallgat erről a témáról, nem fogadták el a szűztől való születés tényét.

Ami Pált illeti, nem szabad elfelejteni, hogy a keresztre feszítés és a feltámadás említésén túl alig tesz utalást Jézus földi életére. Dr. James Orr Krisztus szűztől születéséről szóló munkájában rámutat arra a vitathatatlan tényre, hogy Szent Pál nem mindennapi eseményként tekintett Krisztus világra jöttére, és amikor Pál erről beszél, mindig „valamilyen sajátos kifejezéssel él”, mint például: „Isten elküldte Fiát” (Róm 1,3; 5,12); „emberekhez hasonlóvá lett”(Fil 2,7); és a Galata 4,4-ben ott a szokatlan görög forma: „asszonytól született”. Máté és Lukács egyszerű és mégis fenséges beszámolói az elbeszélések szerves részét képezik, nem tekinthetők interpolációnak, és nem is hasonlíthatók – ahogyan dr. Fosdick következtet – a pogány mítoszokban szereplő csodás nemzésekhez. Az olvasó tudja, hogy egy másik világban mozog.

Dr. Fosdick prédikációja alapján arra következtethetnénk, hogy a szűztől való születésbe vetett hit még az evangéliumi keresztyének számára sem annyira fontos, és hogy minden további nélkül lehetséges Krisztus istenségében hinni anélkül, hogy hinnénk egyszersmind abban is, hogy szűztől született. Ha a dologra ilyen szemszögből tekintünk, és elképzeljük, hogy az Újszövetség eleve nem tartalmazza a szűztől való születést, ebből fakadóan pedig egyikünk sem hallott még róla, akkor, az igazat megvallva, még mindig hihetnénk Krisztus istenségében. De amikor valaki azt kérdezi, hogy „Nem vethetem el a szűztől való születést úgy, hogy közben továbbra is hiszek Jézus istenségében?”, akkor az egyetlen értelmes és logikus válasz az, hogy „Nem”. Mégpedig a következő okokból: aki elutasítja a Jézus Krisztus világra jövetele magyarázataként az evangéliumokban közreadott hatalmas csodát, az azt fejezi ki ezzel, hogy bár állítása szerint hisz Krisztus istenségében, Krisztus istenségéről alkotott elképzelése különbözik azokétól, akik elfogadják a szűztől való születését. Gyümölcseikről ismeritek meg őket, és az igazi hitpróba a gyakorlat próbája. Ha a gyakorlatból indulunk ki, azt látjuk, hogy azok nagy része, akik elutasítják a szűztől való születést, elutasítják Urunk istenségét is. Elméletileg a racionalisták azzal érvelhetnének, hogy a szűztől születés elutasítása ellenére is hihetnek Krisztus istenségében. De ténykérdés, és a történelem is arról tanúskodik, hogy a szűztől való születést elutasítók nagy része elutasítja Urunk istenségét is. Ha valaki valóban elfogadja azt a csodálatos tényt, hogy Isten Fia testté lett, és magára vette a mi emberi létformánkat, akkor nem fog megütközni az egyetlen olyan újszövetségi beszámolón, amely rögzíti ennek módját, hanem meglátja benne a hit alapját és a minden kegyelem Istenének csodálatos leereszkedésére adott példáját. Ha Isten Fiának története az ő szűztől való születésének története nélkül állna előttünk, akkor eljövetelének módját illetően bizonyára még a pogányokat is túlszárnyalnánk vad képzelgéseinkkel és ábrándozásainkkal. Mindezzel szemben azonban Isten gondoskodott arról, hogy kinyilatkoztassa számunkra az igazságot, nevezetesen, hogy Jézus „fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától.”

Dr. Fosdick nem presbiteriánus, de presbiteriánus szószéken áll, és egy presbiteriánus gyülekezettől kapja kenyerét. Hogyan lehet összhangban ennek fényében, hogy bár ő maga a Jézus születéséről szóló történetek tisztán naturalista értelmezését képviseli, mégis egy olyan egyház szószékén prédikál, amelynek soha vissza nem vont hitvallása (a Hitvallás VIII. fejezetének II. cikkelye) kijelenti, hogy: „Isten Fia […], amikor az idők teljessége eljött, magára vette az emberi természetet […]. A Szent Lélek ereje által, Szűz Mária méhében, az ő lényéből fogantatott.” A hitvallásnak ezt a cikkelyét lehetetlen megragadni a „modern” elme számára; valószínűleg mítoszként hat számára, vagy egyszerűen csak sületlenségként, badarságként. De legyen bár mítosz vagy történelmi tény, igazság vagy sületlenség, ez annak az egyháznak az ünnepélyes hitvallása, amelyből dr. Fosdick is él.


II. A Biblia ihletettsége

Dr. Fosdick két elképzelést mutat be a Biblia ihletettségével kapcsolatosan, amelyek közül azonban az intelligens és hívő keresztyének többsége egyiket sem vallja. Egyrészt azt, amelyet „az ihletettség statikus [jegyezzük meg ezt a szót, mert ez a racionalisták szava, és ha kimenne a divatból, nem tudjuk, mihez fognának] és mechanikus elméletének” nevez. Ezen elmélet szerint a Biblia minden egyes részét az edómi hercegektől az Első korinthusi levél 13. fejezetéig Isten tévedhetetlenül diktálta le a szerzőknek, jóformán „úgy, ahogyan egy ember diktál egy gyorsírónak”. Amellett, hogy tiszteletlenség ilyet feltételezni, e nézet nem annyira az ortodoxia, mint inkább a jó ízlés ellen vét, és megjegyzendő, hogy azok, akik az ihletettség újszövetségi eszméjét vallják, miszerint a régi idők szent emberei „a Szentlélektől indíttatva szóltak”, soha nem gondoltak arra, hogy a Szentlélek úgy diktálta le Mózesnek, Ézsaiásnak vagy Pálnak az általuk írtakat, ahogyan például dr. Fosdick – hogy saját illusztrációjával éljek – egy gyorsírónak diktálhatta le egyik prédikációját. A legtöbb keresztyén sohasem gondolta, hogy ahhoz, hogy Pál emlékeztesse Timóteust, hogy hozza el a köpenyét, amelyet Tróászban, Karposz házában hagyott, a Szentlélek sugallatára volt szükség, vagy egyáltalán bármilyen sugallatra, Mamertinus börtönének [ott, ahol a hagyomány szerint Pál raboskodott– a szerk.] homályát és nyirkosságát kivéve. De vannak olyan helyek is Szent Pál írásaiban, ahol nyomatékosan és ünnepélyesen kijelenti, hogy írásai Isten által inspiráltak, és hogy mindazt, amit ír, vagyis Krisztus evangéliumának nagyszerű magyarázatát maga a Szentlélek nyilatkoztatta ki neki. Minden gondolkodó keresztyén tisztában van azzal, hogy nem helyes azt állítani, hogy a keresztyénség történelmi értelemben a Szentírástól függ, merthogy a keresztyénség már azelőtt elindult hódító útjára a világban, és már azelőtt megelevenítő erővel hatott rá, hogy létezett volna az Újszövetség. Az Újszövetség a keresztyén élet és hit kifejtése és a létrejöttéről szóló feljegyzés volt. Ezért aztán minden gondolkodó keresztyén számára világos, hogy bár a keresztyénség az Újszövetség előtt jött létre, ha az Újszövetség hamis, akkor a keresztyénségnek is hamisnak kell lennie. A nagy kérdés, amelyről itt szó van, nem az ihletettség valamely sajátos elmélete, hanem a Biblia hitelessége és tekintélye. Engem személy szerint soha nem zavartak azok a viták, amelyek az ihletettség kérdéséről folytak, kezdve mindenféle merev, durva és logikátlan elmélettől, amely egy genealógiai katalógus névsorának azonos tekintélyt tulajdonít, mint Pál Isten Krisztusban megnyilvánuló üdvözítő és engesztelő szeretetéről szóló kijelentéseinek – egészen dr. Fosdick racionalista elméletéig, nevezetesen, hogy Isten a múltban kezdetleges és téves módon nyilatkoztatta ki magát, pontosabban félreinformálta hallgatóságát, sok helytelen dolgot szentesített és hagyott jóvá, de fokozatosan elfordult e téves ábrázolásoktól, és az Újszövetségben világosabb ismeretet közvetített magáról, de ez az ábrázolás is kétségtelenül sokat fog javulni a jövőben, mivel nincs okunk azt hinni, hogy ez a „progresszív” kinyilatkoztatás hirtelen lezárult Jánosnál vagy Pálnál. Számomra a döntő kérdés a következő: bízhatunk-e a Bibliában úgy, mint ami közvetíti számunkra az azzal kapcsolatos legfőbb tudnivalókat, hogy mit követel Isten az embertől, valamint hogy mi a megváltás Isten által Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott útja. Ki van fejtve benne, hogy mi az örök élet záloga? Ha igen, akkor Istentől ihletett. Az inspirációval kapcsolatos elméletek nem igazán számítanak itt, mert a Szentlélek általi ihletés olyan, mint a szél – hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy (Jn 3).

És bár lehetséges, hogy elfogadjuk a Biblia ihletettségét, és nem vagyunk biztosak abban, hogy hogyan is ment végbe pontosan, ez teljesen más dolog, mint az ihletettségnek azon elméletét vallani, amely a könyv egész tekintélyét lerombolja. Amikor olyan embereket hallunk a Bibliáról beszélni, mint dr. Fosdick, akkor elsikkad az ihletettség módjának kérdése, és egy fajsúlyosabb kérdés kerül előtérbe: hogy egyáltalán hiszik-e ezek az emberek, hogy van valamilyen különleges tekintélye a Bibliának? Hiszik-e, hogy a múltban Isten tisztább hangon szólt az atyákhoz a próféták által, mint Szókratészhez, Konfuciuszhoz vagy Buddhához? Tényleg hiszik-e, hogy a próféták – hogy dr. GoreAz Istenben való hit című nemrég megjelent, figyelemre méltó könyvének szavait idézzem – olyan „kapcsolatban álltak a valósággal, az igazi Istennel, ahogy mások nem; és hogy Isten egy hosszú és állandó, többé-kevésbé fokozatos folyamat során valóban közölte velük az igazságot Isten lényét és céljait, valamint az ember természetét illetően, amely által aztán az emberek Istennek tetsző módon élhetnek”? A Presbiteriánus Egyház hitvallása a Szentírással kapcsolatos állítással kezdődik, amely így szól: „A természet világossága, a teremtés és gondviselés munkái egyértelműen Isten jóságát, bölcsességét, erejét bizonyítják, amellyel szemben az ember nem talál mentséget. Ezek mégsem elegendők Isten akaratának az üdvösségre elégséges ismeretére. Ezért tetszett Istennek, hogy különböző időben és módon kijelentse magát, kinyilvánítsa akaratát egyházának.” Az a benyomásunk támadhat dr. Fosdick és iskolája prédikációját hallgatva, hogy a természetnek a „fénye” elegendő az emberek üdvösségéhez, és hogy a Biblia nem más, mint e fény visszatükröződése, és mint ilyen, embertől származik, nem pedig Istentől.

Biztos vagyok benne, hogy még a legemancipáltabb modernisták is nehezményezni fogják dr. Fosdick arra irányuló szerencsétlen kísérletét, hogy egymás mellé állítsa a Bibliát és a Koránt, és minden olyan bibliahívő ember, aki nemcsak beszél a Szentírásról, hanem olvassa is, felháborodottan utasítja majd vissza azon állítását, miszerint a Korán viszolyogtató eszméinek nagy része a Bibliában is megtalálható. Elutasítom, hogy a Biblia azt tanítja, hogy „Isten keleti despota, hogy az ő akaratának fatalista módon való alávetettség volna az emberek legfőbb kötelessége, hogy az erőszak alkalmazása jogos a hitetlenekkel szemben, hogy a többnejűség és a rabszolgaság Istennek tetsző dolgok”. Amikor ilyen megdöbbentő kijelentésekkel találkozunk, a legjobb módszer nem az érvelés, hanem a tagadás.


MÁSODIK RÉSZ

III. A második advent

Már utaltam rá, hogy nem az Újszövetség premillennista értelmezési iskolájához tartozom. Úgy vélem, hogy az egyház megbocsáthatatlan módon hallgatott és hanyagul tanított az isteni megváltás drámájának jövőbeli fejezeteiről, és hogy ez a nagy fokú hanyagság előkészítette az utat a népszerű premillennisták túlzásainak, legalábbis azok nagy részének. A gondolkodó konzervatívokat nem kevéssé zavarja egyes premillennisták hozzáállása, és néha úgy érzik, hogy a történelmi keresztyénség védelmezése az ő részükről bizony nem mindig hasznos; és amikor azt halljuk, hogy premillennista testvéreink nagyobb hangsúlyt és buzgalmat fektetnek az itt a földön felállítandó világi királyság mechanizmusára, mint Krisztus megváltó szeretetére és az emberi természetnek a Szentlélek szelíd uralma által való meghódítására, akkor megkísért minket, hogy türelmetlenek legyünk velük szemben, és úgy kiáltsunk fel, mint ahogy egykor a filiszteusok fejedelmei, amikor Izrael ellen készülődve hadjáratra indultak, és meglátván Dávidot és embereit soraikban, így szóltak Ákishoz: „Mit keresnek itt ezek a héberek?” De van egy dolog a premillennistákkal kapcsolatban, amelyhez nem férhet kétség, és ez a Jézus Krisztus személyéhez és állításaihoz való hűségük. Bármennyire is megkísérti őket, hogy előre megírják a történelem eseményeinek menetét – még azelőtt, mielőtt azok végbementek volna –, nem kérdőjelezhetjük meg a Jézus istenségéhez, engeszteléséhez, valamint igazságos és ítéletes uralmához való abszolút hűségüket. Jóval több ez annál, mint amit a racionalistákkal és a modernistákkal kapcsolatban elmondhatunk. Úgy érezzük, hogy az utóbbiak csak egy szegényes Krisztust hagytak ránk, aki csak árnyéka az Újszövetség hatalmas személyiségének.

Ha a premillennista teológus talán egy kicsit túlságosan is biztos volt az exegézisben, valamint az egyház és az emberiség „horoszkópjának” felállításában, a racionalista a másik végletbe esett, és puszta szófordulatra redukálta Krisztus második adventjének nagyszerű tanítását. Így látja ezt dr. Fosdick is, mert azt mondja: „Ők is (vagyis a racionalisták és a modernisták) azt mondják: »Krisztus eljön!« Teljes szívükből mondják, de nem külső, felhőkön való érkezésre gondolnak. Ők az isteni kinyilatkoztatás részeként sajátították el azt a felemelő felismerést, amelyet ezek a legutóbbi nemzedékek adtak nekünk, hogy a fejlődés Isten útja az ő akaratának megvalósítására. Az ember zenéje az egymáshoz ütögetett botok ritmikus zajából fejlődött ki; az ember festészete az ősemberek elnagyolt körvonalaiból; az ember építészete a primitív emberek kezdetleges kunyhóiból. Ennek megfelelően, ezek a keresztyének, amikor azt mondják, hogy Krisztus eljön, úgy értik, hogy ha lassan is, de biztosan az ő akarata és elvei fognak érvényesülni az emberi életben és intézményekben Isten kegyelméből, amíg lelki gyötrelmeitől megszabadulva, elégedetten szemléli majd őket! (Ézs 53,11)”

A Krisztus második adventjére és fajunk végső ítéletére vonatkozó elképzeléshez a lehető legjobb kommentárt Jézus Máté evangéliuma utolsó részében található titokzatos, de hatalmas erejű kijelentései vagy Pál és Péter hasonlóan titokzatos és nagy ívű gondolatai szolgáltatják. Bármit is jelentsenek Krisztus, Pál vagy Péter szavai, abban biztosak lehetünk, hogy a fejlődés és a tökéletességre való eljutás olyan folyamatára utalnak, amely nagyon különbözik dr. Fosdicknek az élet nehézségei szelíd leküzdéséről szóló elképzeléseitől. A Biblia is tanít haladásról és fejlődésről, valamint tanítja az egyetemes béke és igazságosság állapotába való végső megérkezést, de közben azt is, hogy a válság és a kataklizma is szerepet játszik a nagy cél elérésében, amelyet a látnokok, a próféták és a költők is előre láttak és könnyek között szemléltek a távolból. Krisztus első eljövetelét sem egy hosszan elhúzódó természetes fejlődésnek köszönhetjük, noha az „idők teljességében” jött el. Ez alapján több mint valószínű, hogy a második advent éppúgy egyfajta történelembe való beavatkozás vagy a történelem menetének megszakítása lesz, mint amilyen az első advent is volt. A racionalisták nem méltányosak a Biblia eszkatológiai tanításának ezen egyszerű részével. És még ha abszurd álmuk valóra is válna, még ha a világ az emberiségben rejlő erők és elvek lassú kibontakozása révén el is jutna az erkölcsi tökéletességre, a célt még akkor sem érnénk el, mert még mindig maradna az ijesztő ellentét e tökéletességre jutott teremtmény és környezete között. Tyrrell atya tehát, aki sokkal megfontoltabb modernista volt, mint azok, akik ma annyira hangosan kárognak, azt kérdezi: „Letörli-e a fejlődés valaha is a könnyeket minden szemről? Meghosszabbíthatja-e az életet tetszése szerint, legyőzheti-e valaha is a halált a haladás rémisztő valóságával a haldoklók számára a túlélők gyászából fakadó könnyekkel együtt? Vajon képes lesz-e valaha is kordában tartani a földrengést, a vihart, a villámlást, az emberi sors iránt közömbös természet kegyetlenségeit?” Tyrrell atya e kérdésekkel azt szerette volna kifejezni, hogy nemcsak az embert, hanem az ember környezetét, civilizációjának és életének színterét is meg kell változtatni és újra kell építeni. Van-e dr. Fosdicknek és racionalista társainak receptje e nemes cél elérésére? Nincs, és tisztában is vannak vele, hogy nincs a tarsolyukban ilyen. Így, még ha nem is lett volna kinyilatkoztatva a Szentírásban, a józan ész és a hétköznapi tapasztalat megkövetelne egy, az emberi viszonyokba és a világ folyamatába történő olyan jellegű beavatkozást és végkifejletet, mint amilyen a második adventről szóló tanításban foglaltatik.

Akkor nemcsak a megváltott emberek messiási nemzedéke, hanem a messiási kor, a messiási világ is jelenvalóság lesz, amelyben teljes és áldott béke honol majd – nemcsak az ember és az Isten, valamint ember és ember között, hanem az ember és a vadállatok, valamint az ember és a föld, illetve a természet között is. Ezt a kort látta előre elragadtatásban Ézsaiás, amikor így énekelt: Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, a párduc a gödölyével hever, a borjú, az oroszlán és a hízott marha együtt lesznek, és egy kisfiú terelgeti őket. A tehén a medvével legel, kölykeik együtt heverésznek, az oroszlán pedig szalmát eszik, mint a marha. A csecsemő a viperalyuknál játszadozik, és az alig elválasztott gyermek mérges kígyó üregébe dugja a kezét. Nem árt és nem pusztít szent hegyemen senki, betölti a földet az ÚR ismerete, ahogyan a tengert víz borítja.”

A racionalisták nagy hibája, hogy amikor felvázolják jövővel kapcsolatos elképzelésüket, és amikor a Krisztus eljöveteléről szóló újszövetségi tanítással foglalatoskodnak, akkor törvényekre és elvekre szorítkoznak, és elfelejtik, hogy van valami, ami túlmutat ezen. „Ezek a keresztyének – írja dr. Fosdick, magára és más racionalistákra utalva – amikor azt mondják, hogy Krisztus eljön, arra gondolnak, hogy még ha lassan is, de biztosan, Isten kegyelméből megvalósul akarata és elvei az emberek életében és az intézményekben, amíg »lelki gyötrelmeitől megszabadulva, elégedetten szemléli majd őket.«” Az evangéliumi, újszövetségi keresztyének is ezt hiszik. De abban is hisznek, hogy Krisztus eljövetele többet jelent annál, mint hogy a földön győzedelmeskedik az igazságosság. Számukra ez egyszersmind örömteli látvány – annak jelenlétét és társaságát jelenti, akit bár nem látunk, szeretünk, akiben, bár most sem látjuk, hiszünk örvendezve, kimondhatatlan örömmel (1Pt 1,8).

Ennek és az Újszövetségben található számtalan hasonló szakasznak csak egyetlen jelentése lehet, nevezetesen az, hogy bár a hívő Jézus Krisztussal való jelenlegi kapcsolata gazdag és értékes, valami ennél is nagyobb megtapasztalás vár rá. Egy régi legenda szerint, amikor Jézus megjelent Aquinói Tamásnak, és így szólt hozzá: „Tamás, jól írtál rólam, mit szeretnél?”, a nagyszerű skolasztikus teológus így válaszolt: „Téged, Uram!” „Téged, Uram!” – ez a keresztyén élet és tapasztalat beteljesedése. Ebben most hit által, reménységben van osztályrészünk, de amikor Krisztus másodszor is eljön, az ő dicsőséges valósága lesz a mienk.

Az igazság el fog jönni, és az egyház el fog változni, és a bűnösök megítéltetnek, a görbe utak egyenessé lesznek, a göröngyösök simává. Nem kellene, de nyilvánvalóan mégis szükséges a racionalistákat arra emlékeztetni, hogy Krisztus több, mint az igazságosság elve, és hogy annak eljövetele, akinek a kebelére János ráhajolt az úrvacsorán, aki azt mondta a galileai halászoknak: „Kövessetek engem!”, és Péternek: „Szeretsz engem?”, és Pálnak: „Miért üldözöl engem?” – ennek a Krisztusnak az eljövetele nem jelenthet mást, mint önmaga személyes, áldott és dicsőséges kinyilatkoztatását azok számára, akik hittek benne, és akik e világ árnyai és megpróbáltatásai közepette követték őt mint Urat és Mestert. A racionalisták számára a keresztyén tapasztalatnak ez az áldott beteljesedése semmit sem jelent. Úgy beszélnek Krisztusról, mintha ő csak egy elv lenne, és úgy tűnik, nem ismerik azt a Jézust, aki előtt Tamás így kiáltott fel: „Én Uram és én Istenem!” És amikor Krisztus eljön, hogyan fogják üdvözölni őt, akik ebben az életben – sőt mint az ő szolgái – korábban úgy beszéltek róla, hogy az embereket azzal hitegették, hogy Krisztus nem a Szentlélektől fogantatott, és nem Szűz Máriától született; nem a mi helyünket vette át, és nem a mi bűneinket hordozta átokként a fán; nem támadt fel a halálból, és nem fog visszajönni dicsőségben? Hogyan köszöntsék őt, és mit mondjanak neki? Szkeptikus egyetemi hallgatók vagy hitetlenségre hajlamos személyek igényeit kielégítő módon szólni és racionalista lapokban cikkezni egy dolog; másik dolog Krisztus ítélőszéke előtt állni. Mert ott azok a nagy, dagályos szavak a „progresszív” kinyilatkoztatásról, a „dinamikus” keresztyénségről, a „modern elméről” stb. stb. elsüllyednek, elsorvadnak és eltűnnek. Egyetlen lelkész sem prédikálhat vagy írhat olyan prédikációt, amelyet ne lenne hajlandó Jézus kezébe adni, ha esetleg személyesen megjelenne. Vajon ezeknek a racionalista prédikációknak, amelyek arra irányulnak, hogy lerombolják az emberek hitét Isten örökkévaló Fiában mint egyedüli Megváltójukban, a szerzői bizalommal találkozhatnának-e Krisztussal, és lenne-e kedvük a kezébe adni azt a prédikációt, amely megtagadta őt az emberek előtt?


IV. Az engesztelés

Dr. Fosdick nem tér ki hosszasan a keresztyénség e központi tanítására, de már abban a mondatban, amelyben az engesztelésről szóló hagyományos evangéliumi hitet karikírozza ki, elárulja totális és mélységes ellenszenvét az Újszövetség e nagy és titokzatos témáról szóló tanításával szemben. Úgy írja le az engesztelésről szóló elméletet, ahogyan azt az evangéliumi iskola vallja: „Hogy Urunk helyettesítő halálában kiontott vére kiengeszteli az elidegenedett Istenséget, és lehetővé teszi a visszatérő bűnös számára az Isten jelenlétébe való újbóli befogadást.”

Minden keresztyén tudja, hogy különbség van az engesztelés ténye és bármilyen más elmélet között. De elképzelhetetlen, hogy ha valaki elfogadja az engesztelés tantételét, Krisztus bűnért való halálát, azt ne érdekelje annak magyarázata. A racionalisták most úgy írnak Pál teológiájáról, mint egy értelmes ember őszinte törekvéséről, hogy valamilyen racionális magyarázatot adjon arra, hogyan nyerhet üdvösséget, és hogyan lehetséges az, hogy Krisztus halála lehetővé teszi számára a bűnbocsánatot. Kérdezhetnénk, vajon miért nem érdekeltek abban a racionalisták, hogy valamilyen magyarázatot adjanak az engesztelésre? Ha a keresztyénségnek ez a nagy, elsődleges tétele, ha Krisztusnak a bűnök bocsánatáért meghozott halála az a szikla, amelyen megállhatunk, ha ez a menedékünk és reményünk, miért nem érdekli őket jobban ennek az eseménynek a jelentése? Miért van az, hogy csak akkor beszélnek az engesztelésről, amikor a történelmi keresztyénség hagyományos nézeteit támadják? Miért van az, hogy kizárólag abban mutatkozik az engesztelés iránti érdeklődésük, hogy tagadják más hívők magyarázatait? Pál, akit dr. Fosdick a két nagy keresztyén tanító egyikeként idéz, Krisztus halálát és e halál engesztelő és helyettesítő jellegét tette igehirdetésének egyetlen nagy témájává. Ezt mondta a korinthusiaknak: „Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam: hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint…” Van-e ma az egész világon olyan racionalista vagy modernista, aki elmondhatja ezt bármelyik városban vagy gyülekezetben, ahol prédikál?

Prédikációja végén dr. Fosdick azt mondja: „Szinte megbocsáthatatlan, hogy az emberek mentát, ánizst és kaprot tizedelnek, és ezeken veszekednek, amikor a világ a törvény, az igazságosság, az irgalom és a hit súlyosabb dolgainak hiánya miatt pusztul el.” Ekképpen hasonlítja a mentához, az ánizshoz és a kaporhoz Urunk szűztől való születése, a Biblia ihletettsége, Krisztus második eljövetele és az engesztelés kérdését. Számomra ez szinte megbocsáthatatlan könnyelműségnek tűnik egy olyan ember részéről, aki a keresztyénség tanítójaként lép fel. Különösen megdöbbentő, hogy valaki így beszél egy, az Úr Jézus Krisztus halálával kapcsolatos nézetről. François Turrettini, akit Dale a legnagyobb kálvinista teológusnak nevez, nyilvánvalóan másként gondolkodott az engesztelésről, mert úgy írt róla, mint ami „üdvösségünk legfőbb része, a hit horgonya, a remény menedéke, a szeretet szabálya, a keresztyén vallás biztos alapja és a keresztyén egyház legdrágább kincse. Amíg ez a tanítás sértetlenül megmarad, addig maga a keresztyénség sincs veszélyben, és vele együtt azok békéje és üdvössége sem, akik Jézus Krisztusban hisznek. De ha elvetik vagy bármilyen módon csorbítják, romlásba és pusztulásba döntik a keresztyén hit egész építményét.”

A racionalisták és a modernisták ellen nem az a legfőbb panaszunk, hogy írásaik és kijelentéseik Urunk istenségét, a Bibliát és a második adventet érintik, hanem az, hogy elutasítják a keresztyénség egyetlen nagy igazságát, hogy halála által bűnbocsánatot nyerünk bűneinkből és megigazulunk Isten előtt.

Dr. Fosdick az ellen száll síkra, hogy azok, akiket ő „fundamentalistáknak” nevez, és akik talán magukat is így nevezik, összeesküvést szőnek, hogy kiűzzék az egyházból azokat, akik nem értenek egyet velük mindenben. Én nem hallottam ilyen összeesküvésről, és soha nem is kértek fel arra, hogy csatlakozzak ilyen kezdeményezéshez. Ugyanakkor úgy vélem, hogy amíg a presbiteriánus egyház nem mond le a Hitvallásáról, és nem tagadja azt meg, addig mindazok, akik dr. Fosdick nézeteit vallják és hirdetik, illegitim és következetlen módon töltik be tisztségüket az egyházban. Úgy tűnik, hogy „új” teológiájuk egy „új” erkölcsöt is magával hoz. Ami a kiszorításukat illeti, könnyen kivitelezhető, mivel ők csak egy apró kisebbség az egyházban; bár jelenleg hangos kisebbség. De egyre kevésbé gondolok a kiközösítésre és a kiátkozásra úgy, mint az egyház hamis tanítástól való megóvásának eszközére – nem azért, mert azoknak, akik esetlegesen így járnak el, alaptalan és méltatlan módon félniük kellene attól, hogy majd „eretnekvadászoknak”, „középkorinak” stb. bélyegzik őket, hanem mert meggyőződésem, hogy sokkal hasznosabb lenne Isten teljes akaratát olyan világosan és félelem nélkül hirdetni, hogy az egész világ megtudja, mi a különbség aközött, amit keresztyénségnek lehet nevezni, és aközött, amit nem. Bármennyire is aggódnak dr. Fosdick és társai az egyházfegyelmi eljárások és tanfegyelmi perek miatt, és hogy így kihajítják majd őket a felekezetből, a szomorú az, hogy keresztyének ezreinek a fejében már rég kikerültek az egyházból, és ezt a tényt semmi sem tudja már valóságosabbá tenni, akárhogy is ítél az ügyükben az egyházi bíróság. A mi kötelességünk imádkozni azért, hogy visszatérjenek az egyházba, és segítsenek építeni és gyarapítani ott, ahol eddig csak megsebezték Jézus lelki testét, az egyházat.

John Stuart Mill híres önéletrajzában, amikor apjának a keresztyénséghez való hozzáállásáról ír, azt mondja, hogy apja felháborodással nézte a keresztyén Isten imádatának a keresztyénséggel való azonosítását. Fia ugyanerről az ellenszenvről tesz tanúságot, és úgy gondolja, hogy eljön a nap, amikor olyan keresztyénséghez jutunk, amelyből Isten kimarad. Számomra ez jobban kifejezi a protestáns keresztyénségben a racionalista és modernista mozgalom fenyegetését, mint bármi más, amit valaha olvastam. Ez a mozgalom lassan szekularizálja az egyházat, és ha hagyjuk, hogy továbbra is ellenőrizetlenül és ellenállás nélkül érvényesüljön, akkor hamarosan egy újfajta keresztyénséget fog létrehozni egyházainkban, egy istentisztelet, Isten és Jézus Krisztus nélküli keresztyénséget.

Hozzászólás