11
nov
2021

„Krisztus a minden” és egyéb zavaros üzenetek Richard Rohr tollából

Molnár Illés költő, kritikus, műfordító és nem mellesleges református egyháztag Richard Rohr ferences szerzetest mutatta be nemrég egyik írásában a többnyire progresszív „keresztyén” gondolatokkal jelentkező Kovász Közösség online felületén, a Kovász Blogon. Ebben Rohr életrajzi adatain túl olyan megállapítások szerepelnek, mint hogy Rohr „az evangéliumot a kortárs spiritualitás nyelvén képes megfogalmazni a klikken kívülieknek”; „Rohr kétségtelenül a világ legnépszerűbb mai ferences szerzetese”; „tábora jócskán túlnő a katolikusok, sőt általában az egyháztagok körén is”; „népszerű stílusa és széles műveltsége révén mindenki tanulhat tőle, akit a keresztény spiritualitás, a misztikus hagyomány és a társadalmi igazságosság egyszerre, összefüggéseiben érdekel”; és hogy nem utolsósorban Rohr „köntörfalazás nélkül elítéli a nagytőkével és a szélsőjobboldallal frigyre lépő egyházakat és az evangélium hirdetése helyett biopolitikai propagandát folytató evangelikalizmust”. E rövid cikket egyfajta bevezetőnek szánja a Kovász Blog, szándékuk szerint ezentúl rendszeresen közzéteszik az amerikai ferences szerzetes által alapított szervezet oldalán megjelenő elmélkedéseket.

Személyesen csak röviden reagálnék Illés cikkére, legelőször az előbbi felsorolás utolsó, az evangelikalizmust érintő kijelentésére vonatkozóan. Illés – aki maga is evangéliumi (evangelikál) meggyőződésű embernek vallja magát – azt írja, hogy az evangelikalizmus biopolitikai propagandát folytat az evangélium hirdetése helyett, és frigyre lépett (itt bizonyos egyházakra céloz, minden bizonnyal evangéliumi formációkra) a szélsőjobboldallal és a nagytőkével. Ez a kijelentés egyrészt általánosító, másrészt – még ha részben igaz is egyes csoportokra – összekeveri az okot az okozatokkal, elhallgatva a teljes igazságot. A kontextus lemaradt, ez így viszont csak torzítás.

Köztudott, hogy a teológiai értelemben korábban már teljesen liberalizálódott mainstream protestantizmus legutóbb a neomarxista ideológiai talajon szárba szökkenő társadalom- és emberképet (lásd kritikai fajelmélet) és az LMBTQ-ideológia célkitűzéseit ölelte keblére (és azt a politikát, amely ezeket az ideológiákat felkarolta), ennek következtében további súlyos veszteségeket könyvelt el támogatottságát illetően. A történelmi keresztyénség hitelveihez továbbra is töretlenül ragaszkodó evangéliumi keresztyénségnek ebben a helyzetben nem sok választási lehetősége maradt: vagy feladja évezredes, a Szentírásban gyökerező hitbéli meggyőződését, vagy „kisebb rosszként” olyan politikai erőket támogat, amelyek minden hibájuk ellenére zsilipként képesek feltartóztatni egy őrült társadalmi kísérletnek a hétköznapi élet minden szegmensét felforgató áradatát – amelyek fellépnek többek között a közoktatásra és a közintézményekre erőszakolt ideologikus indoktrináció, a házasság intézményének átértelmezése, valamint a tömeges magzatgyilkosságok ellen. Mielőtt annak vélt politikai részrehajlása miatt az evangelikalizmus szapulásába kezdenénk, érdemes lenne feltárni, hogy miért vert mélyebb gyökeret identitásuk szempontjából az úgynevezett posztevangéliumiság vagy posztkeresztyénség képviselőiben valamely politikai oldallal való szembenállásuk az olyan keresztyén evidenciák melletti kiállás helyett, mint a család és az élet szentsége.

Ezek után igencsak visszatetsző éppen annak a Rohrnak a „köntörfalazás nélküli” evangelikalizmuskritikájára hivatkozni, aki az általa alapított szervezet blogfelületén megjelent egyik elmélkedésében azt taglalja, hogy az olyan határozott dualista kategorizálás mögött, mint hogy csak két nem (férfi és nő) létezik, valójában bizalmatlanság, cinizmus, félelem és ítélkező lelkület áll. A következő felütéssel kezdi „elmélkedését”: „…míg a fiatalabb generációk már könnyebben beszélnek a nemi identitások és szexuális orientációk széles spektrumáról, addig a legtöbbünk, akik 1960 előtt születtünk, azt tanultuk, hogy csak két nem létezik, a férfi és a nő, és csak egy elfogadható szexuális orientáció, a »hetero«. Azzal szeretném tehát kezdeni, hogy meghívlak benneteket, fogadjátok ezeket az elmélkedéseket a szemlélődés lencséjén keresztül. […] A szemlélődés egyfajta látás, amely sokkal több, mint puszta nézés, mert magában foglalja a felismerés és így az értékelés folyamatát is. A szemlélődő elme nem írja elő, hogy mit lássunk, hanem megtanít arra, hogyan lássuk azt, amit szemlélünk. A szemlélődés lehetővé teszi számunkra, hogy az egyes dolgokkal kapcsolatos igazságot a maga teljességében lássuk. Ez olyan mentális gyakorlat és ajándék, amely – akár neurológiailag is – leválaszt minket a megszokott gondolkodásmódunktól való függőségünkről, illetve a bal agyféltekénkről, amely szereti azt hinni, hogy ő irányít. Nem hiszünk többé a kis bináris elménknek, amely a dolgokat két választási lehetőségre szűkíti le, majd általában az egyik lehetőséggel azonosul. Így elkezdjük felismerni, hogy elégtelen a valóság megismerésének e korlátozott módja. Kizárólag a bináris elmére hagyatkozni nem más, mint a felszínesség receptje.”

Rohr szerint tehát a dualista világkép mögött (amely magában foglalja, hogy csak két nem létezik) valójában többek között az ego kontrollmániáját kell keresnünk, de ha engedünk a pillanatnak, és elengedjük az irányítás kényszerét, akkor tanulhatunk valami újat is. Mindezek alátámasztására a hírhedten progresszív episzkopális egyház nyíltan queer tiszteletesét, Elisabeth Edmant idézi. Rohr szerint Edman Queer Virtue – What LGBTQ People Know About Life and Love and How It Can Revitalize Christianity (Beacon Press, Boston, 2016) című könyvében leírja (xiii.) számunkra, hogy mit jelent a „hiteles keresztyénség”.

Elisabeth Edman

Edman a „hiteles keresztyénségre” olyan spirituális útként tekint, amely „azt az ősi keresztyén késztetést helyezi előtérbe, amely szakítani próbál a leegyszerűsítő bináris rendszerekkel, különösen azokkal, amelyek az Én és a Másik közötti kapcsolatra vonatkoznak”. Rohr szerint azon túl, hogy megértéssel kellene viszonyulnunk a nemek és a szexualitás változó formáihoz, legtöbbünknek valóban szüksége van a szemlélődő tekintetre és a Szentlélek vezetésére, hogy „leszámoljunk a leegyszerűsített bináris rendszerekkel”, és együttérző módon és tisztelettel viszonyuljunk a mássághoz és a sokféleséghez. A következőkkel zárja elmélkedését: úgy tűnik, Istennek nagyon is tetszik a határtalan különbözőség és sokféleség, de nekünk sokkal nehezebb dolgunk van, mert mi inkább az egyformaságot és a konformitást részesítjük előnyben.

Rátérve ezek után az érdemi részre: amikor jómagam először kézbe vettem Rohr Az egyetemes Krisztus – Egy elfeledett valóság átalakító ereje (ford.: Szigeti-Cseke Zsuzsa, Ursus Libris, Budapest, 2019) című könyvét, illetve beleolvastam más írásaiba, végig az az érzésem volt, hogy valahonnan ismerősek a gondolatai, majd nem sokkal később eszembe jutott, hogy szinte egy az egyben (igaz, kissé más fogalmi keretezésben) Deepak Chopra amerikai-indiai „spirituális tanító”, szinkretista bestselleríró A harmadik Jézus (ford. Cziczelszky Judit, Édesvíz Kiadó, Budapest, 2008) című művéből. Egyébként Rohr – csakúgy, mint Chopra – valóban olvasmányos, és valóban elér olyanokat, akik nem tartják magukat keresztyénnek (legalábbis nem a történelmi keresztyénség tanaihoz ragaszkodó felekezethez való tartozás tekintetében). Az egyetlen különbség köztük, hogy Rohr – ferences szerzetes lévén – közérthető stílusa ellenére is teológiai frazeológiát használ, de üzenetük majdhogynem teljesen megegyezik. Ha kategorizálni próbáljuk, talán a misztikus-ezoterikus populáris irodalom címkét kellene használnunk mind Rohr, mind Chopra esetében. Rohr stílusát, gondolatai „mélységét” és popularitását (és nem utolsó sorban grafomániáját) talán Anselm Grün német bencés szerzetes munkásságához lehetne hasonlítani (Grün is inkább a populáris lelkiségi irodalom képviselője, semmint mély teológiai művek szerzője).

A Chopra A harmadik Jézus című kötetének és Rohr Az egyetemes Krisztus című művének fülszövege közötti hasonlóság több, mint beszédes:

„Vajon miért van az, hogy olyan nehéz a krisztusi tanítások szerint élni? Tényleg ezt akarta Jézus? Ki ő valójában? A harmadik Jézus lapjain olyan választ kapunk a kérdésekre, amely nagy kihívást jelent jelenlegi hitrendszereink számára, és új megvilágításba helyezi Jézus tanításait. Chopra szerint ugyanis nem egy Jézus létezik, hanem három. Először is ott van a történelmi Jézus, a férfi, aki több mint kétezer éve élt, és akinek tanításaira a keresztény teológia és gondolkodás épült. Aztán ott van Jézus, Isten fia, aki megtestesít egy bizonyos dogmával, papsággal és hívőkkel jellemezhető intézményes vallást. És végül ott van a harmadik Jézus, a kozmikus Krisztus, akinek spirituális útmutatása az egész emberiséghez szól, és nem csupán annak az egyháznak a tagjaihoz, amelyet az ő nevében hoztak létre. Ez a Jézus ahhoz az egyénhez szól, aki szeretné személyesen megtapasztalni Istent és elérni azt, amit egyesek kegyelmi állapotnak, Isten-tudatosságnak vagy megvilágosodásnak neveznek. Ez a Jézus teljesen új, radikális szemléletet javasolt, amely átalakulást kíván meg az embertől. Chopra azt szeretné megmutatni, hogy nem lehetetlen a jézusi úton járni, ehhez azonban először túl kell lépnünk a sablonos Krisztus-képen, és meg kell értenünk, meg kell hallanunk a »harmadik« Jézus szavát.”

„Eddig nem helyezett egyetlen könyve fókuszába sem, pedig a kereszténység magva: Jézus. Kulcsfontosságú kérdéssel szembesít: tudjuk, kicsoda Jézus, de azt is tudjuk, kicsoda Krisztus? Mi a mélyebb jelentése Jézus második nevének? Rohr a Szentírásból, valamint teológiai és vallástörténeti következtetésekből kiindulva Isten állandó és folyamatosan kibontakozó műveként jeleníti meg számunkra Krisztust – a mindenhol jelen lévő élet, az egységbe olvadó sokszínűség transzcendens minőségeként. Könyvének néhány gondolata talán misztérium marad az olvasó előtt, ám ezáltal teszi lehetővé számunkra, hogy letegyük énközpontú értelmünket, és az egyetemesség perspektívájából szemléljük a világot. A vallás nem az egyház, amelyhez tartozol, hanem a világegyetem, amelyben élsz. Mihelyt tudatosítjuk, hogy a minket körülvevő fizikai világ, a teremtés egésze Isten számára egyszerre rejtekhely és a kinyilatkoztatás helye, e világ otthonná válik – biztonságos, varázslatos hellyé, amely felkínálja a kegyelmet mindazoknak, akik a mélybe tekintenek.

Sok ilyet láttunk, halottunk és olvastunk már: jön valaki, aki hosszú idő után végre valahára felszabadít minket a keresztyénség mint vallás dogmatikus, elnyomó struktúrái alól, és megmutatja, hogyan lehetséges megvilágosodni, megszabadulva énközpontúságunktól. Természetesen eddig ez a tudás el volt zárva a nagy nyilvánosságtól, de eljött Rohr, és feltájra a kívülállók, a „klikken kívüliek” előtt a spiritualitás valódi mélységeit.

Túl azon, hogy mindig gyanúsak az olyan irodalmak, amelyek a mindezidáig rejtett tudás és bölcsesség ígéretével kecsegtetnek, talán az eddigiek alapján is egyértelmű, hogy miért nem osztom Illés azon véleményét, miszerint Rohr „az evangéliumot fogalmazza meg a kortárs spiritualitás nyelvén”. Ehelyett Rohr valami mással házal – nem az evangéliummal –, csak éppen evangéliumi-bibliai nyelvezetre hajazó szókészlettel. Nem kell ahhoz különösebben konzervatív evangéliumi, fundamentalista stb. meggyőződésű embernek lenni, hogy Rohr egy-két kötetének átolvasása után feltűnjön, hogy lényegében a történelmi keresztyénség minden egyes hittételét radikálisan átértelmezi – és nem, nem igaz, hogy csak új megvilágításba helyezi vagy más oldalról mutatja be őket (például a helyettes engesztelés tantételét, a reformátori teológia centrumát olyan „veszélyes” és „durva” elméletnek nevezi, amely „sokak hitének koporsószögévé lett”). Ezt bizonyítja Rohr említett és magyarul is megjelent művének alábbi recenziója is, amelynek szerzője Michael McClymond, a Saint Louis-i Egyetem professzora és a modern keresztyénség szakértője.

 

***

„KRISZTUS A MINDEN” ÉS EGYÉB ZAVAROS ÜZENETEK RICHARD ROHR TOLLÁBÓL

2014-ben elmentem egy Michael Gungor-koncertre egy kis St. Louis-i klubba. A klub előtt sorban állva történetesen Gungor rokonai keveredtek mellém. Kiérződött beszélgetésükből a Michael hitével kapcsolatos bizonytalanság.

Barátai elmondták, hogy Gungor akkoriban „apofatistaként” jellemezte magát, amely szerint Istent nem lehet megnevezni, megjelölni vagy körülírni. Ennél is továbbment, és jelenleg a „Vishnu Dass” („Visnu szolgája”) hindu elnevezésre hallgat. Gungor felesége, Lisa egy 2018-as interjúban így nyilatkozott: „Nagyon hálás vagyok, hogy átélhettük a hitünk elvesztésének tragédiáját, mert szerintem ez szükséges út volt. Ez volt az az út, amin végig kellett mennünk.”

Amikor Michael Gungor posztkeresztyén korszakába lépett, talált egy spirituális mentort – Richard Rohr atya személyében. 2019 márciusában Gungor egy több mint kétórás interjút is készített vele a legújabb könyve kapcsán, amelynek címe: The Universal Christ – How a Forgotten Reality Can Change Everything We See, Hope for, and Believe [magyarul megjelent: lásd fent].

Kicsoda Rohr, és mit tanít új könyvében?

 

Rohr, a spirituális mentor

A hetvenhat éves Rohr, aki ötven éve ferences szerzetes és katolikus pap, az új-mexikói Albuquerque-ben megalapította a Cselekvési és Kontemplációs Központot (Center for Action and Contemplation). Rohr The Universal Christ című könyve legelöl foglal helyet az Amazon listáján mind a krisztológiai, mind a keresztyén etikai témájú irodalmak között, és a U2 énekese, Bono is nyilatkozott már róla. Oprah Winfrey 2015-ben és 2019-ben is készített interjút Rohrral. Rob Bell exlelkipásztorra is hatással volt, ő egy kilencvenperces interjút készített vele.

Ha rákeresünk a nevére a National Catholic Reporterben, találatként több tucat cikk jön ki, amely vagy Rohrtól származik, vagy Rohrról szól, esetleg Rohrt idézik benne. Nehéz még egy olyan katolikus spirituális szerzőt találni, aki nagyobb nyilvánosságot kapott volna az elmúlt években a nyomtatott sajtóban, mint ő. Egy nemrégiben megjelent cikk dokumentálja Rohr növekvő befolyását a mai, spirituális értelemben kiéhezett millenniumi korosztály körében, és egy olyan rendezvény résztvevőjének vázlatát taglalja, amelyen Rohr adott elő.

Anthony Graffagnino spirituális értelemben egyszerre csalódottnak és kíváncsinak írja le magát. A huszonnyolc éves Graffagnino, aki korábban pünkösdista volt, majd később unitárius lett, azt mondta, elege lett „a hit elcsépelt és korhadt kifejezéseiből, amelyekből véleményem szerint sem a körülöttem élő emberek, sem az engem körülvevő világ nem profitált, és amelyek semelyik boldogulásához nem járultak hozzá”. Ám a „keresztyén misztikus hagyomány felfedezése Richard Rohr ferences szerzetes munkásságán keresztül segített átértékelnem a dolgokat”. Graffaginino úgy fogalmaz: „Richard atya munkássága lehetővé tette [számomra], hogy belépjek a keresztyénségbe akkor, amikor már azt hittem, hogy az megszűnt számomra.”

 

Az egyetemes Krisztus – Rohr „Jézusa” és Rohr „Krisztusa”

Rohr új könyvében kifejtett átfogó célja az, hogy megkülönböztesse Jézust a Krisztustól. Műve elején a következő kérdést teszi fel: „Miben különbözik Krisztus funkciója vagy szerepe Jézusétól?” (22. o.) A válasza az, hogy „Jézus” korlátozott, partikuláris és földhözragadt, míg „Krisztus” korlátlan, egyetemes és kozmikus. Rohr ezt írja: „Egyértelmű, hogy […] Krisztus nem pusztán a Názáreti Jézus, hanem egy sokkal mérhetetlenebb, sőt kozmikus jelentőségű valóság.” (11. o.) Rohr „Jézusa” jelentéktelen „Krisztushoz” képest. Jézus feltámadásáról szóló beszámolójában Rohr nemcsak megkülönbözteti Jézust és Krisztust, hanem szembe is állítja őket. Úgy véli, hogy „Jézusnak” el kellett tűnnie, hogy „Krisztus” feltűnhessen.

A The Universal Christban Rohr Jézust az anyag és a lélek „egybeolvasztásának”, egyvelegének nevezi (24. o.). Bár ez így összességében nem feltétlenül hibás megfogalmazás, mégis lekicsinylő – olyan állítás, amelyet bármely emberi lényre alkalmazhatnánk. Rohr feltűnően kerüli, hogy kimondja: „Jézus a Krisztus” vagy „Jézus Isten”. Ehelyett azt mondja, hogy „Krisztus az Isten, Jézus pedig Krisztus történelmi megnyilvánulása az időben” (31. o.). Minthogy Rohr számára a világegyetemben minden Isten manifesztációja, Jézust Isten manifesztációjának nevezni nem jelent többet annál, mint azt mondani, hogy Jézus is a világegyetem része.

Egy másik helyen Rohr Jézust „az istenség és emberség csodálatos szimbiózisának” nevezi (246. o.). A szimbiózis szó azonban arra utal, hogy Jézus esetleg pusztán csak egy ember volt, aki kölcsönhatásba lépett Istennel. Rohr ismét ezt írja: „Sok időt fordítottunk a hírvivő imádására, és másokat is igyekeztünk rávenni erre, […] holott ő [Jézus] többször is kérte, hogy kövessük, ám azt egyszer sem, hogy imádjuk őt.” (45. o.)

 

Rohr újradefiniálja a kulcsfogalmakat

Mivel Rohr szokatlan módon használja a jól ismert keresztyén szókincset, zavarba jöhetnek az olvasók. Íme néhány az általa kreált definíciók közül:

Isten: szubjektív kifejezés, amely annak módját jelöli, ahogyan az emberek a világra tekintenek. „Mindaz, ami pozitív értelemben kivon minket önmagunkból, gyakorlatilag Istenként működik számunkra abban a pillanatban.” (69. o.). „Valahányszor a szeretetet választjuk, vagy pozitívan viszonyulunk valakihez vagy valamihez, kapcsolatba kerülünk az isteni személyiséggel. Még csak nem is kell őt »Istennek« hívnunk.” (222. o.)

Kinyilatkoztatás: nem Istennek a történelemben végbemenő sajátos önfeltárulkozása. Ehelyett mindenütt és mindenkor történik: „E könyv […] akár újra is alapozhatja a kereszténységet mint természeti vallást, szemben a pusztán egy különleges kinyilatkoztatáson alapuló vallással, amely kizárólag néhány szerencsés megvilágosodott ember számára érhető el.” (14. o.) Rohr lelkisége naturalista, nála „a »természetes« és a »természetfölötti« szellemi megkülönböztetése darabokra hullik” (16. o.).

Teremtés: Isten – az ősrobbanástól kezdve – már mindenben „megtestesült”: „Ez a Végtelen Elsődleges Forrás valamiképpen véges, látható formákba öntötte magát, megteremtve mindent – a szikláktól a vízen, a növényeken, organizmusokon és állatokon keresztül az emberig (általában így nevezzük azt, amikor a szellem bármilyen módon testté válik), annak, akit Istennek hívunk, jóval a második, személyes megtestesülése előtt, amely a keresztények hite szerint Jézussal történt.” (22–23. o.) Rohr azt írja, hogy „Isten azáltal szereti a dolgokat, hogy azonosul velük” (27. o.).

Krisztus: inkább folyamat, mint személy: „Krisztus misztériuma nem egyszeri esemény, hanem az időn átívelő folyamat – oly állandó, akárcsak a világegyetemet betöltő fény” (25. o.), és így nem korlátozza „a Teremtő jelenlétét egyetlen emberi megnyilvánulásra, Jézusra” (26. o.). Mindezzel Rohr nem azt akarja kissé kacifántosan körbeírni, hogy Jézus Isten megtestesülése vagy Isten Fia volt, illetve hogy most is az. Ehelyett egyfajta „megtestesülésről” beszél, „ami a keresztények szerint Jézussal történt”. A „megtestesülés”, úgy tűnik, az a mód, ahogy az emberek Jézusra tekintenek, és nem egy objektív tény. Rohr a könyvét Venus nevű kutyájának ajánlja, aki „számára Krisztus volt” (7. o.).

Keresztre feszítés: valami, ami Jézussal történt, és aminek velünk is meg kell történnie. A bibliai halál- és feltámadástörténet arra tanít bennünket, hogy mindenkinek el kell engednie saját egoista kötődéseit (lásd „keresztre feszítés”) ahhoz, hogy újjászülethessen (lásd „feltámadás”). Jézus halála „Istennek” az emberiséggel való szolidaritásvállalása, „nagy tette” (46. o.) és „nem valamiféle véres ügylet, melyet Isten sértett igazságossága »követel meg« az emberi vétek problémájának helyrehozása érdekében” (176. o.). Nem Jézus halála által ment végbe a megváltás. Ehelyett mindannyian Jézus vagyunk: én is, te is, mindenki – erre jut Rohr.

Feltámadás: nála itt a „minden valóság általános elvéről” van szó, valamint arról, hogy „a feltámadás egy másik neve a változásnak” (217. o.). Húsvét vasárnapján Jézus „körülhatárolt teste mindenütt jelenvaló Világossággá alakult át” (334. o.). Rohr hozzáteszi: „Ha Jézus sírja előtt elhelyeztek volna egy videókamerát, akkor a felvételen nem egy magányos férfi bukkant volna elő […]. Valószínűbbnek tartom, hogy a kamera inkább minden irányba sugárzó fénynyalábokat rögzített volna.” (225. o.) Ennek ellenére Rohr szemtelenül kijelenti: „…a legtöbb mérce szerint meglehetősen konzervatív és hagyományos módon gondolkodom erről a fontos kérdésről [Jézus feltámadásáról]” (218. o.).

Végidők: Rohr keveset mond róluk, talán azért, mert azt vallja, hogy Istennek az emberiséggel és a kozmosszal való egysége már most jelen lévő valóság, nem pedig még meg nem valósult reménység. Azt mondja: „…most már csak idő kérdése, hogy a [hamis hatalom] darabjaira hulljon”, és hogy „így következik be fokozatosan Krisztus »második eljövetele«” (249. o.). Rohr kiáll a mindenek üdvözülésének tana mellett, és azt írja, hogy „nem létezhet együtt a pokol és Krisztus” (230. o.), és az örömhírben „része lesz az egész népnek” (234. o.).

 

Történelmi tanítás Krisztusról és a megtestesülésről

Bár Rohr a katolikus és ferences lelkiség köntösébe burkolózik, számos tézise ellentmond mind a katolikus egyház, mind a történelmi keresztyénség tanításának. (Nemrégiben egy katolikus rádióállomás készített velem interjút Rohr könyvéről.)

A hagyományos tanítással szemben Rohr azt állítja, hogy egy „első megtestesülés” megtörtént már akkor, amikor Isten megteremtette a világot. De van itt egy nyilvánvaló probléma: ha Isten személyes Lény, akkor hogyan „testesülhetne meg” a fizikai világegyetemben anélkül, hogy ezáltal ne válna maga személytelenné? Személyes lényként mi, emberek nem tudunk élettelen dolgokban megtestesülni. Hát akkor hogyan tudna Isten megtestesülni a kőben, az óceánban vagy a légkörben? A megtestesült Istent (a názáreti Jézus Krisztust) alacsonyítjuk le, ha az ellenkezőjét sugalljuk.

Rohr azon törekvését, hogy megkülönböztesse Krisztust Jézustól, Irenaeus már tárgyalta 2. században írt, Az eretnekek ellen című művében. Ebben fektette le azt az elvet, hogy „Krisztus nem választható el Jézustól”. Az ókori szent hozzátette: „Világos tehát, hogy Pál apostol nem ismert más Krisztust, csak ezt az egyet – aki szenvedett, akit eltemettek, aki feltámadt a halálból, aki megszületett, aki emberként szól.” Irenaeus kijelentette, hogy „istenkáromlás” Krisztus és Jézus szétválasztása, ahogyan azt egyes gnosztikus szerzők tették.

Ki az, aki még Rohron kívül elválasztja Krisztust Jézustól? Ezen a listán többek között Kerinthosz 2. századi gnosztikus, Mary Baker Eddy, a Keresztény Tudomány alapítója és az 1980-as évek New Age-gondolkodói szerepelnek. Eddy szerint: „Nem az ember Jézus volt örökkévaló, hanem az isteni eszme, illetve Krisztus az.” Rohr teológiai szempontból kínos társaságba keveredett.

Az Újszövetség teljesen más előfeltevésből indul ki, nevezetesen abból, hogy „Jézus a Krisztus”, és „benne lakik az istenség egész teljessége testileg” (Kol 2,9). Az 1Jn 4,1–3 szerint azok, akik tagadják, hogy „Jézus Krisztus testben jött el”, „az antikrisztus lelkéről” tesznek bizonyságot. Az egyetemes Krisztusban Rohr úgy fogalmaz, hogy „Az Ige testté lett” (Jn 1,14) kijelentés „nem egy egyedi testre utal” (13. o.). De ha az örökkévaló Fiú nem „egy egyedi emberi testben” testesült meg, akkor hogyan történt egyáltalán a megtestesülés csodája? Az egyetemes Krisztus című kötet alapgondolata egybevág azzal, amit a Szentírás „az antikrisztus lelkének” nevez.

 

A gonosz valósága

Rohr számára az egyik legsúlyosabb probléma az etikai ítéletalkotás ki nem mondott kérdése. Állítása szerint Isten Jézus halálában szolidáris mindazokkal, akik a történelem során szenvedéseken mentek keresztül. Eddig rendben is van. De itt van az a pont, ahol kísérlete, hogy némi értelmet tulajdonítson Jézus halálának, frontálisan ütközik az egyetemes Krisztusról szóló tanításával. Rohr Az egyetemes Krisztusban sehol sem foglalkozik ugyanis azzal az etikai problémával, amely minden monista világnézetben jelen van, nevezetesen, hogy különbséget tegyen jó és rossz között.

Ha ugyanis „Krisztus” egy, a hálószobájában bujkáló zsidó lány, aki megpróbál elmenekülni a lebukás elől, akkor [Rohr értelmezésében – a szerk.] „Krisztus” az a náci rohamosztagos is, aki rárúgja az ajtót. Saját preferenciáját követve Rohr ebben az esetben talán a fiatal áldozattal azonosulna, de mi van akkor, ha én inkább a rohamosztagos brutalitásával szeretnék azonosulni? Rohr elveiből az következik, hogy a szívtelen katona ugyanúgy „Krisztus”, mint szerencsétlen áldozata. A premisszái ugyanolyan könnyen elvezethetnek egy, a náci rohamosztagost mentegető, mint egy, az áldozatokkal való szolidaritást hangsúlyozó teológiához. Nem látok kiutat ebből az etikai problémából, hacsak Rohr nem hajítja ki az ablakon az „egyetemes Krisztussal” kapcsolatos előfeltevését, vagy nem fogad el egy olyan „egyetemes Krisztust”, aki egyszerre jó és gonosz, irgalmas és könyörtelen. Ha elismeri, hogy nem minden Krisztus, akkor összeomlik az érvelése. De az ő alternatívája az, hogy kijelenti: Krisztus gonosz és jó is egyszerre.

 

Az önmegváltás problémája

A 2. században az úgynevezett gnosztikusok „Jézusról”, a „tudatlanságról”, az „üdvösségről” és a „bűnről” írtak, de a Szentírástól eltérő jelentést tulajdonítottak ezeknek a fogalmaknak. Szerintük Jézus csupán példakép volt az emberiség számára. A gnosztikusok számára az alapvető emberi problémát az jelentette, hogy az én nem ismeri saját valódi identitását. E tudatlanság leküzdése a tudás (görögül gnózis) révén valósulhat meg. Minden emberi lénynek rá kell ébrednie saját valódi természetére; Jézus egyszerűen csak az első olyan személy volt, aki „felébredt”.

Így tehát Jézus nem ment meg minket, hanem mi mentjük meg magunkat, amint a tudatlanságot magunk mögött hagyva megértésre jutunk. Egy olyan valaki számára, mint Rohr, lehet, hogy Jézus hasznos figura, de nem nélkülözhetetlen, hiszen teljes mértékben elképzelhető, hogy anélkül jutunk el a „hamis én” értetlenségéből „az igaz” én bölcsességébe, hogy hallanánk Jézus nevét, vagy hinnénk benne. Rohr álláspontja tehát az önmegváltás tanának felel meg, és teljesen háttérbe szorítja Jézus történetiségét.

 

Mit szűrhetünk le ebből?

Visszatérve a történethez, amellyel kezdtük: csak Michael Gungor ismeri igazán a saját szívét – vagy talán csak Isten ismeri azt (Jer 17,9–10) –, és lehetetlen eldönteni, hogy milyen ok-okozati kapcsolat állhatott fenn Rohr tanításainak a személyére gyakorolt hatása és keresztyén hitének elvesztése között. De felmerülhet a kérdés, hogy vajon nem valamiféle posztkeresztyén, vallásközi vagy naturalista irányban történő hídverési kísérlet-e Rohr műve.

Mint említettük, Rohr elutasítja a különleges kinyilatkoztatást. Szerinte a természet (értsd: Isten) minden, amire szükségünk van. Ha a „Krisztus” olyan címke, amelyet mindenhova fel lehet ragasztani, mint Rohrnál, akkor egyszersmind olyan címke is, amelyet sehova sem muszáj felragasztani, ha valakinek úgy tetszik. A kulturálisan szofisztikált emberek ma talán szeretnék elkerülni a Krisztussal való azonosulást vagy a Krisztusra történő hivatkozást. De ha az Isten, Krisztus és Jézus kifejezéseket mind el lehet dobni, akkor miért is ne tennénk így? Miért ne mondhatnánk, hogy „az univerzum vezet engem”, vagy hogy „együtt haladok a kozmikus áramlással”?

Rohrral nem csak az a probléma, hogy teológiailag vitatható nézeteket képvisel. Hanem az, hogy az evangélium nélkülözhetetlen, mindent átformáló, szent misztériuma – a testté lett Ige (Jn 1,14) – hiányzik a tanításából, és a helyén üresség tátong. Ha Jézus emberi teste eltűnt, ahogy Rohr mondja, és diffúz sugarak formájában szétszóródott mindenfelé, akkor nem maradt más, amit imádni lehetne, csak maga a világegyetem. Vagy talán arra kellene következtetnünk, hogy az embernek a saját „Krisztus-természetét” kellene imádnia? Nehéz belátni, hogy miben különbözik a semmi imádásától a világegyetem imádása vagy önmagunk imádása egyfajta homályos, kegyes nihilizmusba süppedve.

De Rohr sugárzó derűje és elégedettsége mögött – „mindenki jól van, minden rendben van” – van valami búskomor sivárság. Akinek valódi problémái vannak az életben – legyen az a lakóhelyét terrorizáló erőszakos banda miatti félelem, alkohol- vagy drogfüggőség vagy egy öngyilkosságot elkövető családtag –, nem fog sok bátorítást találni abban, hogy tudja: „Krisztus minden dolgok másik neve”. Akik megroppantak az élet súlya alatt, talán felháborodással reagálnak Rohr panglossi optimizmusára. Annak ellenére, hogy Rohr Az egyetemes Krisztusban a társadalmi előjogok és kiváltságok lebontásáról beszél, ezt a könyvet valószínűleg csak a kényelmes életű kiváltságos kevesek fogják olvasni. Nem olyan típusú könyv, amelyet hajléktalanszállókon olvasnának vagy hasonló, kiszolgáltatott helyzetben értékelnének. Dorothy Parkert idézve: „Ettől a könyvtől nem szabad könnyedén megválni. Izomból kell elhajítani.”

 

Igazi keresztyén lelkiség

Hol kezdődik a valóban mély keresztyén spiritualitás? A Szentíráson túl rengeteg olyan művet lehetne ajánlani, amelyek közül számos online is elérhető. A személyes kedvenceim közül néhány: Benedicta Ward: A sivatagi atyák bölcs mondásai; Clairvaux-i Bernát: Az Isten szeretetéről szóló könyv; Kempis Tamás: Krisztus követése; Szalézi Ferenc: Bevezetés a lelkiéletbe; valamint A. W. Tozer: Isten utáni vágy és A Szent ismerete.

Nem létezik, hogy ha egy hívő keresztyén elmélyül ezekben a nagyszerű irodalmakban, majd visszatér Rohr Az egyetemes Krisztusához, talál benne értékeket. Nagy kár – főként az olyan embereket illetően sajnálatos ez, mint Michael Gungor –, hogy ma olyan kevés prédikációt és tanítást hallunk az egyházakban Krisztus testet öltésének igazságáról, misztériumáról és fenségéről, és olyan keveset tudunk a keresztyén spiritualitás hagyományában rejlő bölcsesség tárházáról.

Mindaddig, amíg a keresztyén vezetők nem fedezik fel maguknak a Szentírás gazdagságát és a múlt szentjeinek – férfiaknak és nőknek – a felismeréseit, korunk spiritualitás után szomjúhozó generációinak a könyvtárakban vagy a könyvesboltokban esetleg Rohr Az egyetemes Krisztus című műve akad majd a kezébe, akik azt fogják feltételezni, hogy ez a könyv képviseli hitelesen a keresztyén spiritualitást. Ezt a „követ” viszik majd haza „kenyér” helyett. Pásztorok és tanítók, legyetek éberek!

8 Responses

  1. Balázs Iványi

    Jó estét!
    Jó írás, amit csak így gyorsan átolvasva, két megjegyzés:
    1. Történeti alapon aki ekválasztja Krisztust Jézustól, az Marcion. De egyébként maga Pál apostol is elválasztja őket.
    2. A Jézus a Krisztus megfogalmazás nem szerepel a Bibliában. Ez sajnos nem bibliai tanítás.

    Érdekes ez a Rohr, jó volt olvasni róla.

    1. Márkus Tamás András

      1Jn 2,22-25: “Ki a hazug, ha nem az, aki tagadja, hogy Jézus a Krisztus? Ez az antikrisztus, aki tagadja az Atyát és a Fiút. Aki tagadja a Fiút, azé nem lehet az Atya sem. Aki vallja a Fiút, azé az Atya is. Amit tehát ti kezdettől fogva hallottatok, az maradjon meg bennetek! Ha megmarad bennetek az, amit kezdettől fogva hallottatok, akkor megmaradtok ti is a Fiúban és az Atyában. Az az ígéret pedig, amelyet ő maga ígért nekünk, az örök élet.”

      1. Balázs Iványi

        Elnézést kérek, rosszul fogalmaztam. Persze megvan a Jézus a Krisztus megfogalmazás a Bibliában, de nem Pál apostol tollából.
        Elnézést még egyszer!

        1. Márkus Tamás András

          Kedves Balázs! Akkor más Bibliát olvasunk… Tessék Pál Első Korinthusi levelének csak a bevezetőjét elolvasni. A “Jézus Krisztus” kitétel Pálnál sem egy keresztnév–vezetéknév kettős, hanem maga a hitvallás: Jézus a Krisztus.

  2. Balázs Iványi

    Kedves András!
    Elolvastam már a Korinthusi levelet higyje el. Ezt a hitvallást pedig nem tudom Pálnál olvasni, ugyanis Pálnál nem Jézus a Krisztus. Pálnál a Fiú van, és Krisztus van. A Jézus nevet beleszerkesztették a szövegbe. Így lett a Krisztusból Jézus Krisztus. Nem Jézus a Krisztus, mert ezt nem találja meg Pálnál. Hangsúlyozom: Pálnál nem találja ezt meg. Esetleg azt, hogy Krisztus Jézust-)))

  3. Mihalk Angelika

    Jajj, de örülök ennek, már nagyon kellett, hiánypótló. Olyan sokan idézik, nem tudván, ki ez az ember, egyre nagyobb befolyást gyakorol (sajno). Köszönöm.

  4. Szilágyi József

    Máté ev. 16:15-17
    Márk ev. 14:61-62
    János ev. 4:25-26
    János ev. 20:31

    Ez utóbbi:
    “Ezek pedig azért vannak megírva, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.”

  5. Szilágyi József

    Pál apostol
    “megmagyarázta és bizonyította nekik: hogy Krisztusnak szenvednie kellett, és fel kellett támadnia a halálból; és hogy ez a Jézus a Krisztus, akit én hirdetek nektek.” (ApCsel 17:3)

    “Amikor pedig Szilász és Timóteus megérkezett Macedóniából, Pál teljesen az Ige hirdetésének szentelte magát, és bizonyságot tett a zsidók előtt, hogy Jézus a Krisztus.” (ApCs 18:5)

    Pál apostol
    “hevesen cáfolta a zsidókat, és a nyilvánosság előtt bizonyította az Írások alapján, hogy Jézus a Krisztus.” (ApCs 18:28)

Hozzászólás