5
nov
2021

Az egyház és a lelkipásztorok prófétai szerepének helyreállítása

Az utóbbi hetekben, hónapokban különféle online platformokon újra előkerült evangéliumi szempontból a keresztyénség és a politika, illetve – tágabb értelemben – a keresztyénség és a közélet viszonyának kérdése. A vitákban és az önálló írásokban alapvetően két fontos tényező jelent meg, és úgy tűnik, az ezekkel kapcsolatos nézeteltérések mögött sokszor a megfelelő teológiai alapok hiánya áll. Az említett írások először is azt a témát járják körül, hogy milyen szerepet szán Isten a mindenkori államnak (a polgári hatalomnak, a világi kormányzatnak stb.), vagy másképp fogalmazva, mi a mindenkori állam Isten által kijelölt mandátuma, és vajon hozzátartozik-e az egyház „prófétai” küldetéséhez, hogy „emlékeztesse” az államot eme Isten által kijelölt szerepére, utat mutatva erkölcsi, társadalmi kérdésekben. Másodszor pedig, hogy feladata-e vajon a keresztyén hívőknek, különösképpen is a lelkipásztoroknak, gyülekezeti vezetőknek „prófétai hangon”, nemcsak szűk gyülekezeti keretek között, hanem a közéletben nyilvánosan is oly módon képviselni Isten kijelentett igazságát, hogy azzal hatást gyakoroljanak az egész társadalomra.

Az alábbi rövid írások is e két témát érintik. Elsőként Nicholas Thomas Wright (1948–) hazánkban is jól ismert anglikán exegéta, írásmagyarázó teológusprofesszor (St. Andrews-i Egyetem), lelkész és korábbi püspök szavait olvashatjuk az egyház társadalomban betöltött prófétai szerepéről, majd pedig Brian Keepersnek, az Amerikai Református Egyház (Reformed Church in America) lelkészének a lelkészi-pásztori szerepkör prófétai vetületéről szóló értekezését adjuk közre magyarul.

Az első cikk a Christianity Today összefoglalója Wrightnak a 2016 októberében Londonban megrendezett Egyház és média elnevezésű konferencián elhangzott beszédéről, a második pedig Keepersnek a saját oldalán közzétett bejegyzése.

 

TOM WRIGHT: AZ EGYHÁZNAK VISSZA KELL KÖVETELNIE A TÁRSADALOMBAN BETÖLTÖTT PRÓFÉTAI SZEREPÉT

Tom Wright teológusként Pál apostolról írt úttörő művével vált széles körben ismertté. Újszövetséggel kapcsolatos tanulmányai – legfőképp az a felvetése, hogy a keresztyéneknek újra végig kellene gondolniuk a Szentírás alapján a mennyről szóló elképzeléseiket – nagyon nagy hatást gyakoroltak az evangéliumi gondolkodásra az elmúlt két évtizedben.

Wright azonban a kultúra véleményezőjének szerepében is jeleskedik. Ezen a héten azzal foglalkozott, hogy miként kellene egymáshoz viszonyulnia az egyháznak és a médiának. A Londonban megrendezett Egyház és média elnevezésű konferencián tartott beszédében Wright megragadta az alkalmat, hogy mindkettőt – mind az egyházat, mind a médiát – kihívások elé állítsa.

A volt durhami püspök beszédének fő üzenetében négy pontot fogalmazott meg. Elsőként megállapította: „Isten azt akarja, hogy a világot bölcsen igazgassuk az emberi cselekvés által. […] Isten emberek keze által munkálkodó Isten, és az emberi hatalmasságoknak – akár tisztában vannak vele, akár nem – az a nemes szerep jutott osztályrészül, hogy Isten bölcs rendjét képviseljék a világban. Ennek következtében – és ez ugyanolyan világosan szerepel a Szentírásban – Isten számon fogja kérni az embereket, hogy miként töltötték be e téren elhívásukat; ennek a számonkérésnek pedig, amely egy napon nyilvánvaló, hiánytalan és teljes körű lesz, most is meg kell történnie.”

Ez az emberi mandátum Isten tervének lényeges részét képezi – érvelt Wright. Más szóval, ha a világgal baj van, nem hagyhatjuk Istenre, hogy majd megoldja. Igenis felelősségünk, hogy bepiszkoljuk a kezünket, és Isten átalakítómunkájának előmozdítóivá, illetve eszközeivé váljunk.

Wright második pontja segít megérteni, hogy bár az emberekre lett bízva ez a fontos feladat, azt nem a saját ötleteik alapján kell végrehajtaniuk. Nem vagyunk Isten. „Jézus kijelenti, hogy neki adatott minden hatalom mennyen és földön – mutatott rá Wright –, így minden más hatalmat, legyen az egyfelől az úgynevezett »Szentírás tekintélye«, másfelől a politikai vezetők és uralkodók tekintélye, bizonyos értelemben delegált hatalomként kell értelmezni.”

Mi történik akkor, ha a politikai vezetők összetévesztik saját szerepüket Isten szerepével? A dolgok rövid időn belül rosszra fordulnak. Wright szerint az egyik legjobb példa erre az USA által indított 2003-as iraki invázió. „Az elmúlt évtizedekben néhány katasztrofálisan naiv messianisztikus kísérletnek lehettünk szemtanúi – állította –, amelyek kapcsán a vezetők hirtelen felfedezték, hogy van ez a »gonosznak« nevezett dolog odakint a világban, és úgy vélték, hogy ezt a »gonoszt« úgy tudják kezelni, ha bombákat hajítanak rá.”

Wright harmadik érve konkrétan a média társadalomformáló szerepéről szól, és arról, hogy miként kellene fellépnie az egyháznak e területen.

„A média valódi »elhívása« […] az, hogy kimondja az igazságot a nyilvánosság előtt oly módon, hogy az adott esetben rossz fényt vethet a vezetőkre, feltárva ballépéseiket, hibáikat – hangsúlyozta Wright. – De az egyháznak is megvan a maga elhívása, mégpedig az, hogy képviselje az igazságot a kormányzat, a hatóság előtt. Ebbéli szerepe egészen a János evangéliuma 18. és 19. fejezetében szereplő, Jézus és Poncius Pilátus között lejátszódó vitáig, illetve Pálnak a római tisztviselőkkel Filippiben és a főpapokkal Jeruzsálemben lefolytatott vitájáig nyúlik vissza – az előbbi az ApCsel 16-ban, az utóbbi az ApCsel 13-ban van feljegyezve.”

Ez a St. Andrews-i akadémikus szerint feszültséghez vezethet az egyház és a média között. „Napjainkban újságírók tömkelegének határozott meggyőződése, hogy az egyháznak nincs semmi keresnivalója a nyilvánosság területén, vagy csak egy kicsi, jól körülhatárolt, minden mástól gondosan elzárt, direkt »a vallás« számára kijelölt helyen. Úgy gondolják, hogy a vezetők számonkérése (vagy éppen a közélet egyéb aspektusainak véleményezése) kizárólag a média hatáskörébe tartozik” – mondta.

Ez Wright szerint aztán ahhoz vezetett, hogy a média bizonyos képviselői megpróbálták maguk betölteni azt a szerepet, amelyet Isten az egyházra bízott: „A világi újságírók, akik nemcsak a költők és filozófusok szerepében tetszelegnek, hanem már kultúránk főpapjainak is képzelik magukat, kitessékelnének minket e szerepből.”

Ez az üzenet – egy olyan teremben, amely dugig volt újságírókkal, akik talán azt gondolják magukról, hogy ők az egyetlen védvonal a politikai jellegű visszaélésekkel szemben – hasznos emlékeztető volt. Isten fontos szerepet bízott az egyházra. Ugyanakkor vannak ellenpéldák is, mint azok a szekuláris újságírók, akik időt és energiát nem kímélve lepleztek le különféle visszaéléseket, kezdve a Watergate-botránytól az Egyesült Királyság parlamentjét érintő, a képviselői költségtérítésekkel és juttatásokkal kapcsolatos botrányig – ők kétségtelenül jó munkát végeztek.

A Wright által felvetett utolsó pont jobb jövő felé tekint – egy olyan jövő felé, ahol az egyház ismét felvállalja prófétai szerepét. Arra biztat, hogy bátran szólaljanak meg a keresztyének a nyilvános térben. „Az egyháznak újra el kell sajátítania a Lélek által vezetett bölcs kritika művészetét, képviselve az igazságot a felsőbb hatalmak előtt is – mondta. – Az egyháznak és a keresztyén újságíróknak alkalmat kell teremteniük és időt kell szakítaniuk arra, hogy imádságos lelkülettel közösen dolgozzanak azért, hogy kritikájukat világosan és adekvátan tudják megfogalmazni.”

 

BRIAN KEEPERS: A LELKIPÁSZTOR PRÓFÉTAI HIVATÁSÁNAK VISSZAHÓDÍTÁSA

Az egyik presbiter félrehívta lelkészét egy istentisztelet után. „Adhatok egy tanácsot, lelkész úr? – kérdezte. – Hanyagolja a politikát a szószéken. Ön arra hivatott, hogy lelkipásztorunként gondoskodjon a nyájáról. Csak prédikálja a Bibliát, legyen a pásztorunk, és boldogulni fog itt.”

Ez azután történt, hogy a fiatal lelkész George Floyd halála és az azt követő, az egész országon végigsöprő tiltakozáshullám után elmondott egy igazán bátor prédikációt a rasszizmusról. Elolvastam magam is a prédikációját, teljesen biblikus volt. Gyanítom, sokkal inkább, mint az észak-amerikai szószékeken vasárnaponként elhangzó legtöbb prédikáció. Ez a fiatal lelkész, aki nyilván levertnek érezte magát, felhívott a történtek után, és megosztotta velem presbitere visszajelzését.

Több szempontból is aggasztónak érzem ennek a presbiternek a szavait. Először is mit jelent az, hogy „tartsuk távol a politikát a szószéktől”, illetve hogy „csak a Bibliát prédikáljuk”? Mintha a Bibliának és magának az evangéliumnak nem volna politikai vetülete! Egy dolog belemerülni az amerikai pártpolitika diszfunkcionális színjátékába. És egy másik, hogy az egyház identitásának és küldetésének középpontjában az áll, hogy tanúságot tegyen Isten országáról, amely olyan új társadalmi rendre hív, ahol Jézus királyi uralma alatt béke és igazságosság honol. Többet is mondhatnék erről, de ez egy másik írás témája lenne. Én itt most az említett presbiternek az azzal kapcsolatos mögöttes feltételezéseire szeretnék csak reflektálni, hogy mit jelent a lelkipásztor számára „pásztornak” lenni.

A pásztormetafora hosszú múltra tekint vissza a lelkipásztor szerepének leírásában. Saját felekezetem liturgiájában az igehirdetésért és a sákramentumok kiszolgáltatásáért felelős szolgálók felszentelésére és beiktatására vonatkozó liturgikus szövegben e metafora a lelkipásztornak szóló megbízatás nyitószavaiban kerül elő: „Szeretett szolga Krisztusban, légy figyelmes magadra és az egész nyájra, amelyet a Szentlélek a gondjaidra bízott. Szeresd Krisztust: legeltesd a bárányait, gondozd a juhait.”

De van itt egy bökkenő: megszelídítettük a pásztor képét, tragikus módon letompítva a prófétai „élét”. Az, hogy mit jelent „a nyájat pásztorolni”, egyre inkább elspiritualizálódik és a „lelkigondozásra” redukálódik, amely hajlamos kizárólag a „lelki dolgokra” összpontosítani, elhanyagolva az egyház arra vonatkozó missziói küldetését, hogy társadalmi változást hozzon. Egyesek szerint ez még azzal az elvárással is párosul, hogy a lelkipásztornak feladata mindenáron elkerülni a konfliktusokat és a vitákat. Csak tegye a gyülekezeti tagokat boldoggá. A komfortosság és a nyugalom fenntartásáért felel, ne okozzon bonyodalmakat.

Csakhogy ez nem felel meg a pásztor bibliai fogalmának, és bizonyára Jézus sem erre gondolt, amikor jó pásztorként utalt önmagára. Segítségünkre lehet ebben a kérdésben Lesslie Newbigin 20. századi misszionárius. Egy prédikációjában, amelyet lelkipásztorok egy csoportjának tartott Madras (India) városában, Newbigin Jézus Jn 10,1–5-ben szereplő, jó pásztorról szóló példázatát vette alapul, megkérdőjelezve ennek a közkedvelt képnek az egyháztörténelem során „megszelídített” értelmezését.

Newbigin rámutatott, hogy egyesek a pásztor szó hallatán egy olyan üvegmozaikra gondolnak, amely a szelíd és nyájas Jézust ábrázolja, aki egy báránykát ölelget. Pedig ennek a képnek az eredetét valójában Ezékiel prófétánál kellene keresnünk (lásd pl. Ezékiel 34. fejezetét). Ezékielnél a pásztor alakja inkább harcoshoz hasonlít. Az ideális pásztor Dávid, a harcos király, aki igazságot szolgáltat, aki számonkéri a gonoszokat, aki gondoskodik a szegényekről és a legkiszolgáltatottabbakról, aki bátran és irgalmasan vezeti Isten népét. A pásztormetafora valójában a vezetésről szól, hangsúlyozza Newbigin. Olyan vezetésről, amely megkérdőjelezi a status quót, és változást hoz. Nevezhetnénk ezt akár prófétai vezetésnek is, amelynek a lényege, hogy ne csak vigasztaló szavakat mondjunk, hanem merjük kimondani Isten felkavaró szavait is – azokat, amelyek szembesítenek napjaink legsürgetőbb társadalmi problémaival. Newbigin ezt írja: „Az a típusú lelkészi munka, amely csupán az emberek megnyugtatását és vigasztalását tartja szem előtt, és az embereknek pusztán e mostani és az eljövendő világban való boldogulására fókuszál, nem tekinthető valódi lelkipásztori munkának. A jó pásztor elvárja, hogy juhai kövessék őt. Ez végtelenül nagy árat követel. Azt jelenti, hogy azt az utat kell járni, amelyet Jézus is járt, amelyet a kereszt jellemez. […] Emberek puszta vigasztalása és boldoggá tétele nem igazi lelkipásztori munka – akkor sem, ha ez növeli a templomok látogatottságát és a perselypénzeket.”

Ha tehát mi, lelkipásztorok valóban a pásztor metaforájának megfelelően akarjuk folytatni életünket, akkor vissza kell szereznünk lelkipásztori hivatásunk és vezetésünk prófétai jellegét és erejét. Ez megköveteli tőlünk, hogy a szó legnemesebb értelmében „politizáljunk”. Továbbá megköveteli, hogy növeljük tűrőképességünket, egyre inkább felvállalva a kényelmetlen helyzeteket, akár a gyülekezeti tagokkal való konfliktusokat is (tudom, ez nehéz feladat azok számára, akik imponálni akarnak másoknak, és akiket sokan szeretnek.) Megköveteli azt is, hogy kapcsolatban maradjunk az emberekkel, hogy türelmesek és állhatatosak legyünk, és a viták közepette is szeressük őket.

Mindenekelőtt azonban azt követeli, hogy szorosan kövessük a jó pásztort, hogy felismerjük a hangját, és folyamatosan benne maradjunk. Newbigin szavaival élve: „A valódi keresztyén lelkipásztor meri mondani a rábízottaknak, hogy »kövess engem, ahogy én követem Jézust«.”

1 Response

  1. Szilágyi József

    Máté ev. 5:13-16
    “Ti vagytok a föld sói… Ti vagytok a világ világossága…”
    Nem vagy-vagy, hanem is-is. Só ÉS világosság.

    *

    “Newbigin szavaival élve: A valódi keresztyén lelkipásztor meri mondani a rábízottaknak, hogy ‘kövess engem, ahogy én követem Jézust’ .” – olvassuk a cikk végén.

    A Bibliában is van több ilyen biztatás, felhívás (pl. Zsid 13:7, I.Kor 4:16, 11:1, Fil 3:17, II.Tessz 3:9, II.Tim 3:10, I.Pét 5:3).
    A jó pásztor példakép, követendő példa.

    *

    T. Wright szerint “Igenis felelősségünk, hogy bepiszkoljuk a kezünket, és Isten átalakítómunkájának előmozdítóivá, illetve eszközeivé váljunk.” – olvassuk a cikk elején.

    A kéz bepiszkolása itt pozitív tartalommal értendő: részt vállalni a munkában (“Isten munkatársai”).

    Nem tévesztendő össze Pál apostolnak azzal az akaratával, hogy “imádkozzanak a férfiak minden helyen, tiszta kezeket emelvén föl harag és versengés (és kételkedés) nélkül” (I.Tim 2:8).

    T.Wright a tétlenkedés ellen szól, arra biztat, hogy világítsunk.
    Pál apostol pedig arra figelmeztet, hogy mindezt úgy tegyük, hogy legyen bennünk só, és éljünk békében egymással.

Hozzászólás