23
Sze
2021

Amire rendszeresen szüksége van a hívő léleknek

Megnyugvás – Istenben!

Az előző gondolatmenetet szeretném most folytatni, mely az örömhír elengedhetetlen, életünkben mindvégig jelenlevő és éltető szerepéről szólt. Ebben az írásban a csend és a meditáció[1] áldásairól osztok meg néhány gondolatot. A magány, ön-, és Isten-reflexió, a csendben, elvonulásban töltött Teremtőnkre való hangolódás a tiszta evangélium hirdetéséhez hasonlóan óriási hiánycikk manapság. Gyors és „zajos” világban élünk, és nem csak pörgünk folyamatosan, hanem hatalmas információ-szennyezésnek vagyunk kitéve állandóan. Ismételten vágyik rá lelkünk és szükségünk is van arra, hogy kiszakadjunk, megálljunk és felfrissüljünk Isten szerető jelenlétében, különben könnyen kiszáradunk.

A lelki feltöltekezésre különböző „módszereket” ajánlottak az egyháztörténelem során és ma sincs ez másképp. A keresztény konferencia-piacról választhat az ember nagyszerű – vagy annak tűnő – alkalmak, elvonulások, csendes- és házashétvégék közül. Újabban megjelent a lelkigyakorlat[2] kifejezés is a protestáns szakzsargonban. Persze nem újkeletű dologról van szó, hiszen a Szentírásban található lelki fegyelmi eszközöket[3] rég óta ismerik, tanítják és alkalmazzák a reformáció egyházai. Donald S. Whitney ebben a témában írt könyvében előkerül a felsorolásban[4] az imádság mellett az egymással szervesen összetartozó csend és magány, valamint az Igén való elmélkedés. Ami a nagyobb kérdés, hogy ezek hogyan történnek – ha történnek.

Hiszen feltételezzük, hogy általánosságban, hívők között történnek, ahogy Jézus is utal erre a Hegyi Beszédben: „Amikor tehát adományt adsz,…” (Mt 6:2a); „Amikor imádkoztok,…” (Mt 6:5a); „Amikor pedig böjtöltök,…” (Mt 6:16a) A sor folytatható természetesen. Érdekes és  figyelemre méltó jelenség, hogy protestáns körökben sem példanélküli olyan foglamak megjelenése mint a meditatio vagy a lectio divina. Ezek az alapvetően latin kifejezések a római egyház középkori nyelvét és gondolkodását tükrözik. Kétségtelen, hogy régi fogalmakat meg lehet tölteni új és más tartalommal. Ezt senki nem vitatja. A rárakódott mögöttes jelentések és gyakorlatok miatt ugyanakkor nem meglepő, hogy vegyes vélemények, akár kritikus hangok is megjelennek ezekkel és más „import gyakolatokkal” kapcsolatban az evangelikál közösségekben.

Azt gondolom, bármennyire fontos és hangsúlyozott érték manapság a nyitottság, jól tesszük, ha óvatosak vagyunk – úgy általában bármivel szemben – és készek a dolgok „letesztelésére”. Az Igei útmutatás megáll, mely szerint „mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg, a gonosz minden fajtájától tartózkodjatok!” (1Th 5:21-22) Felolvasni az Igét, majd elmélkedni róla, végül imádkozni a Biblia gondolatai alapján: nos ez önmagában jó gyakorlatnak tűnik. Ártalmatlan, sőt áldásos tevékenység, – gondolhatjuk – lehet jól is csinálni. Biztosan így van. Az is valószínű, hogy nem biztos, hogy mindenkinek ugyanazt jelentik a kifejezések, aki használja, tehát, hogy ki mit ért alatta, ezek is nagyban változhatnak. Az is igaz lehet, – egyéb lelki természetű dolgokban is – hogy nem feltétlen kell „túlmisztifikálni”, amennyiben tényleg nincs rá okunk. New York-ban például Tim Kellerék is használják[5] a divine reading-et, ami lehet egyfajta segítség egyéni csendességben, (ezt részletezi egy interjúban a TGC-n[6]), ugyanakkor van olyan komoly és befolyásos evangéliumi vezető, aki egyenesen veszélyesnek[7] tartja, vagy elhibázott iránynak[8] gondolja ugyanezt. Fontos tehát látnunk, hogy koránt sem egységes, hanem vegyes megítélése van a témakörnek az evangelikál berkeken belül. Ez minimum óvatosságra int bennünket is!

Félreértés ne essék, a lelki diszciplínák hasznosak és fontosak. Nem kérdés, hogy szükségünk van csendre, megnyugvásra, gondolataink rendezésére, imádságra és Isten Igéjén való elmélkedésre. Hogyan tehetjük ezt úgy hogy az valódi áldás lehessen? Mielőtt bárki azt gondolná, hogy most egy konkrét módszer, „step by step” lista következik, nem lesz ilyen, inkább rá szeretném irányítani a figyelmünket egy másik, történelmi, reformált irányra, amelyre tekinthetünk! Hogyan végezték mindezt a puritán[9] elődeink? Joel Beeke egy tucat általuk gyakorolt lelki módozatról számol be könyvében[10], amik által ezek a hívő keresztyének táplálták és segítették lelki életüket. Ezek között[11] találjuk a lelkiismeret szavára való figyelést, az önvizsgálatot, az imádságot, valamint Isten Igéjén és szuverén gondviselésén való elmélkedést.

Felmerül még egy szempont: a helyszín. Ha és amikor imádkozunk, csendben, magányban vagyunk, nem a legfontosabb, de mégis egy fontos kérdés a hol. Isten teremtett világa önmagában gyönyörű, ezért könnyen belátható, hogy kimenni egy erdőbe, felmenni egy dombtetőre már magában is felemelő. A legjobb „díszlet” nem más, mint ami természetesen adott. A kevesebb – néha vagy sokszor – több, az egyszerű pedig nagyszerű!  Persze ugyanúgy szólhat hozzánk és szól is az ÚR a négy fal között, a nagyváros zsivajában is, mint vidéken, mint a természetben. Mégis sokan érezzük, tapasztaltuk és vágyunk úgy Vele lenni, abban a közegben Vele találkozni, ahol átélhetjük az ősi kert (éden) tökéletlen képmását.

Ézsaiás próféta felhívása ma is aktuális: „így szól az én Istenem, az ÚR, Izráel Szentje: a megtérés és megnyugvás megmentene benneteket, a csöndesség és bizalom erősségetek lehetne.” (Ézs 30:15a Károli) A megnyugvás (higgadtság) megment[12], a csöndesség (béke) erőt ad. Erő van a csendességben, amit nem tud pótolni a folyamatos teljesítmény. Valójában a keresztyén szolgálat üzemanyaga a csendben és Isten nyugalmában töltött idő. E nélkül előbb, utóbb kiégünk. A csendben töltött Istenre hangolódó imádságos lelkület John Owen szavaival élve „a szív feltöltése”. Kívánom, hogy fogadjuk meg a Biblia tanítását: keressük a csendet, az Istenben való megnyugvást, így ne az legyen ránk igaz, ahogy folytatódik[13] ez a fenti igerész. Isten legyen mindebben segítségünkre!

 


[1] Nem feltétlen a katolikus fogalomkészletból vett kifejezésre, vagy a keleti miszticizmusra kell itt gondolni, bár kétségtelen, hogy a szó hallatán előjönnek ilyen irányú asszociációk. Lehet önmagában: elmélkedés.

[2] Szintén alapvetően a római egyház, illetve az általuk kínált lelkigyakorlatos alkalmak jutnak sokaknak eszébe. Az ignáci típus, illetve szemlélődő lelkigyakorlatok színes tárháza jellemzi azt a palettát.

[3] Egy hasznos könyv a témában, protestáns szerző tollából: https://kiakonyvek.hu/termek/keresztyen-es-a-lelki-fegyelem/

[4] A „lelki fegyelem elemei” teljes listája: bibliaolvasás, imádság, imádat, tanulás, az Ige alkalmazása, evangelizáció, szolgálat, sáfárság, elmélkedés az Igén, böjt, csend és magány, naplóírás.

[5] https://www.redeemer.com/learn/prayer/prayer_and_fasting/lectio_divina_divine_reading

[6] https://www.thegospelcoalition.org/article/tim-keller-on-prayer/

[7] https://www.challies.com/articles/a-danger-of-lectio-divina/

[8] https://www.patheos.com/blogs/carlmccolman/2014/11/timothy-keller-gets-contemplation-wrong/

[9] https://www.thegospelcoalition.org/article/puritans-prayer/

[10] Thriving in Grace: Twelve Ways the Puritans Fuel Spiritual Growth (Beeke and Hedges)

[11] A fenti könyv teljes felsorolása: Szentírás olvasás, a szentháromságon való gondolkodás, lelkiismereti finomhangolás, Krisztus munkáján való elmélkedés, a kegyelem légkörében időzés, életszentség gyakorlása, a világ, a test és az ördög elleni harcban való felkészítés, imádság és könyörgés, Isten szuverenitásában és gondviselésében való hit, őszinte és mély önvizsgálat, az örökkévalóság perspektívája, áldozati buzgóság.

[12] „…segítene rajtatok…” – (RUF fordítás alapján)

[13] „De ti nem akarjátok, inkább ezt mondjátok: Nem úgy lesz az, hanem…” (Ézs 30:15b, 16a)

Hasonló cikkek a témában:

Puritán “meditáció” / gyakorlati tanácsok

Puritán kegyesség: az alkalmi és az előre tervezett “meditáció”

Hozzászólás