15
Sze
2021

Biblia vagy hitvallás? – gondolatok a hitvallások jelentősége, és az azok elutasítása mögött meghúzódó szándék kapcsán

Az Evangelikál Csoport Egyesület / Teológusok Párbeszédben Konferenciasorozat Facebook-csoportban Békefi Bálint teológus, a Golgota Keresztény Gyülekezet tagja 2020-ban közölt egy kisebb vitát kiváltó írást (Why the Bible is Not the Final Authority! The Bible is God’s inerrant Word, but who and how the Word is interpreted can become its final authority for doctrine and life). Maga a következő kommentet fűzte a lentebb magyar fordításban is közölt cikkhez:

„A cikket egy hitvallásos presbiteriánus lelkipásztor jegyzi. Amellett érvel, hogy a Bibliát muszáj értelmezni, ezért a valódi végső tekintély mindenki számára az, akinek a bibliaértelmezését elfogadja. A saját modern értelmezéseink megbízhatatlanok, és »ezer pápát« eredményeznek, ezért – javasolja a szerző – »keressünk menedéket nagy istenfélő emberek konszenzusában«, mégpedig a 17. századi angol presbiteriánusokéban, akik a Westminsteri hitvallást megfogalmazták. Szerintem viszonylag világos, hogy ezzel a megközelítéssel Luther korában a szerző a reformátorral szemben a római katolikus egyház mellé állt volna. Az, hogy »a Bibliát mindenkinek értelmeznie kell«, a mai világban már-már axióma, de ha nem bánunk vele óvatosan, felemészti a sola Scriptura értelmét.”

Volt, aki így reagált a posztolt cikkre, osztva Bálint aggodalmait:

„Egyetértek, ez veszélyes megközelítés, és teljesen szembemegy a nagy protestáns hitvallások megfogalmazóival, illetve propagálóinak kategorikus állításaival, hogy a hitvallás soha nem a sola Scriptura ellenére vagy ahelyett lett megfogalmazva.”

Ha csak az alábbi szöveg címéből indulunk ki (Miért nem a Biblia a végső tekintély?), protestánsként, evangéliumi keresztyénként joggal húzhatjuk fel kétkedve, sőt felháborodva a szemöldökünket. A kérdés azonban az, hogy a cím elvi-dogmatikai tételt fogalmaz meg, vagy – tetszik, nem tetszik – az általános gyakorlatra szeretné felhívni a figyelmünket.

Az inkriminált írás szerzője Larry Ball nyugalmazott presbiteriánus lelkész, aki az Egyesült Államok második legnagyobb konzervatív-hitvallásos presbiteriánus felekezetének, a Presbyterian Church in Americának (PCA) a tagja és lelkésze. Mivel a szerző e felekezet normatív hitvallási iratára, a Westminsteri hitvallásra hivatkozik, érdemes először megnézni, miként vélekedik maga a hitvallási irat a Szentírás, azaz az írott ige szerepéről. E passzusokkal nyilván maga a szerző is egyetért:

„1.5. Az egyház bizonyságtétele a Szentírás nagy és tiszteletteljes megbecsülésére indíthat, buzdíthat. Tartalmának mennyei jellege, doktrínáinak hatékonysága, stílusának magasztossága, minden részének egybehangzó volta, egész célja (tudniillik, hogy minden dicsőséget Istennek adjon), az ember egyedüli üdvözülési módjának teljes feltárása, sok más összehasonlíthatatlan kiválósága és teljesen tökéletes volta mind olyan érvek, amelyek bőséges bizonyítékul szolgálnak arra nézve, hogy ez Isten igéje. Mégis a mi teljes meggyőződésünk és bizonyosságunk a Szentírás tévedhetetlen igazsága és isteni autoritása felől, a Szentlélek belső munkájából származik, amely az ige által tesz bizonyságot szíveinkben. […]

1.9. A Szentírás értelmezésének tévedhetetlen mércéje maga a Szentírás. Tehát amikor kérdéses valamely igehely igazi és teljes értelme (amely nem sokféle, hanem egy), ezen értelmet más, világosabban beszélő igehely által kell megkeresni és megállapítani.

1.10. A legfelsőbb döntőbíró, aki által a vallásos vitákat tisztázni, a zsinatok döntéseit, az ókori írók véleményeit, az emberek tanításait, személyes kijelentéseket vizsgálni kell, nem lehet más, csak a Szentírás által szóló Szent Lélek. Az Ő döntésével kell megelégednünk.”

És most nézzük meg Larry Ball rövid írását:

 

✵✵✵

Miért nem a Biblia a végső tekintély?
A Biblia Isten tévedhetetlen igéje, de hogy ki és hogyan értelmezi az igét, az a tan és az élet végső tekintélyévé válhat.

Természetesen én is hiszem, hogy a Biblia Isten igéje, s mint ilyen hibátlan és tévedhetetlen. De van itt egy bökkenő. Ugyanis valakinek értelmeznie kell a Bibliát, és általában az a személy válik végső tekintéllyé az életünkben, aki azt értelmezi – mindazok életében, akik az illető személy befolyása és hatalma alatt állnak.

Ha egy baptista lelkész befolyása alatt állunk, akkor azt tanítják majd nekünk a Bibliából, hogy a csecsemőkeresztség bibliátlan gyakorlat. Ha egy presbiteriánus lelkész befolyása alatt állunk, akkor bibliai érvekkel fognak meggyőzni arról, hogy a keresztség szövetségteológiai értelmezése a biblikus. Ha megváltoztatjuk a teológiai nézetünket, akkor valószínűleg tanítót is váltottunk, vagy pedig az általunk olvasott könyveket cseréltük le. A való életben a Biblia általunk kijelölt vagy preferált értelmezője lesz számunkra a végső tekintély – és nem maga a Biblia.

Hasonlóan az Egyesült Államok alkotmányához. Függetlenül attól, hogy mit tanítanak nekünk a politikai gondolkodásról, Amerikában nem az alkotmány a végső tekintély – hanem a Legfelsőbb Bíróság! Ez a testület értelmezi ugyanis (ötfős többséggel), hogy mit jelent az alkotmány, és ez az értelmezés lesz az ország végleges törvénye. Ezért kijelenthetjük, hogy a végső hatóság bizony a Legfelsőbb Bíróság, hiszen a Legfelsőbb Bíróság a törvény végső értelmezője. Amit a Legfelsőbb Bíróság mond olyan ügyek kapcsán, mint például az abortusz vagy az azonos neműek házassága, az lesz az ország végleges törvénye – e téren nem létezik ha, és vagy de.

A közelmúltbeli elnökválasztás egyes keresztyének számára tulajdonképpen arról szóló népszavazás volt, hogy ki az, aki értelmezi az alkotmányt, és így ki lesz az ország végső tekintélye. Máshol azzal érvelek, hogy az eredeti alkotmány eleve humanista dokumentum volt (még eredeti szándéka szerint is), mert nem ismert el az embernél magasabb tekintélyt. Így az alkotmány jelentése mindig is a nemzet különböző ideológiai (teológiai) frakciói politikai-hatalmi harcainak eredménye lesz.

Miért nem tanulmányozzuk magát a Bibliát, és vonjuk le a saját következtetéseinket? Mindannyian jól tesszük, ha tanulmányozzuk a Bibliát, de ki mondja meg, vajon helyes- vagy helytelen-e az értelmezésünk? Lehet, hogy a konklúzióinkat tekintve tiszta a lelkiismeretünk, de végső soron nem a lelkiismeretünk fogja meghatározni az objektív igazságot. Miért lenne jobb a mi értelmezésünk azok értelmezésénél, akik ellentétes következtetésre jutnak, de ugyanolyan jóhiszeműen közelítenek a Bibliához? Az én problémám a Biblia személyes és magánjellegű értelmezésével (amely olyannyira népszerű az USA-ban) az, hogy ezer pápát szül. Vajon ez jobb, mint a római katolikus egyház egyetlenegy pápája? Kétlem, hogy így lenne.

Nos tehát, mit tegyünk? Hadd adjam meg a választ: keressünk menedéket elődeink, a kegyes és istenfélő óriások konszenzusának árnyékában. A 17. században az angol parlament azért hívta össze Anglia és Skócia legkitűnőbb keresztyén koponyáit a westminsteri apátságba egy találkozóra, hogy rendezzék a Szentírás megannyi egymásnak ellentmondó értelmezésének kérdését. Néhány év elteltével összeállították a Westminsteri hitvallást. Ez a presbiteriánus egyház (a konzervatív presbiteriánus denominációk) végső tekintélye a tekintetben, hogy mit tanít a Biblia az élet fontos kérdéseiről. Ezekben a felekezetekben minden presbiter felesküszik arra, hogy a Szentírást e meghatározott értelmezés szerint tanítja majd. Ezért még a presbiteriánus keresztyénségben sem igazán a Szentírás a végső tekintély, hanem annak a Westminsteri hitvallásban rögzített értelmezése. Így tehát a hitvallás Szentírást értelmező „lencséje” válik a presbiteriánus egyházban tanított végső igazsággá.

Amint a valóságban nem az Egyesült Államok dicsőséges alkotmánya a nemzet végleges törvénye, úgy az egyházban sem a Szentírás a végleges törvény a maga teljes dicsőségében. A gyakorlatban ezek értelmezői a végső döntőbírák.

Következményként: bölcsen válasszuk meg tanítóinkat. Kezeljük fenntartással a tanítóinknak választott személyek karizmáit, vonzerejét, kisugárzását és lelkesedését. Ne feledjük, a való életben – hacsak nem vagyunk annyira egyediek – az általunk kijelölt törvényértelmező lesz a végső tekintély számunkra. Véleményem szerint jobb, ha bizalmunkat a sok-sok évvel ezelőtt összehívott westminsteri zsinaton részt vevő atyákba vetjük, mint hogy a modern kor megannyi személyes és individualista értelmezését kövessük.

✵✵✵

 

Reflexiók

Ahhoz, hogy meglássuk a fenti írás pozitív oldalát, érdemes felhívni a figyelmet bizonyos aktuális jelenségekre.

Megjelent egy rendkívül káros és destruktív tendencia a hazai protestantizmus berkeiben (egyébként már a római katolikusok között is, bár nyilván ez egészen más kontextusban értelmezendő), nevezetesen, hogy egyes egyháztagok a sola Scripturára (az „egyedül a Szentírás” elvére) hivatkozva negligálják saját felekezetük normatív hitvallási iratainak bizonyos részét vagy egyes részeit úgy, hogy az semmiféle lelkiismereti problémát nem okoz számukra: továbbra is az adott felekezet teljes jogú tagjának vallják magukat, sőt nyíltan terjesztik „hitvallásellenes” nézeteiket. Nemcsak a „laikusokat” jellemzi ez a hozzáállás, hanem egyes lelkipásztorokat, gyülekezetvezetőket is – teszik mindezt a „jobbra tanítás” szellemében. (A Második helvét hitvallást aláíró svájci lelkészek úgy fogalmaznak a hitvallás előszavában, hogy „megköszönve engedünk” azoknak, akik „Isten igéjéből jobbra tanítanának”.)

Ez azért problematikus, mert ezek a személyek olyan hitvallási iratokkal mennek szembe, amelyek maguk is aláhúzzák a sola Scriptura elvét, sőt a sola Scriptura elv alapján fogalmazódtak meg. Mi történik tehát? Egyesek – a sola Scriptura reformátori elv alapján, pontosabban arra hivatkozva – saját, szubjektív bibliaértelmezésüket érvényesítik azon közösség normatív bibliaértelmezésével szemben, amelynek elvileg maguk is teljes jogú tagjai.

Az igaz, hogy a hitvallások megfogalmazói – a 16. századi reformátorok vagy a későbbi protestáns zsinati atyák, tudós teológusdoktorok – és előadói is tisztában voltak azzal, hogy e szövegeknek csak másodlagos tekintélyük van a Szentírás mellett, csakis a norma normata (értsd: a Szentírás kijelentésén megmért norma vagy az abból levezetett norma) szerepét tölthetik be a Szentírás, tehát a norma normans (értsd: a mértékadó mérték vagy norma, tehát a Szentírás mint minden egyházi tanítás mértéke) mellett, pontosabban annak alárendelve. Csakhogy ez soha nem jelentette azt, hogy az adott közösség, illetve az ahhoz mindenkor csatlakozni kívánók az általuk megfogalmazott norma normatát és annak tartalmát – annak egyes pontjait – opcionálisnak tekintették volna, azaz olyannak, mint amelyet szabadon el lehet fogadni vagy el lehet utasítani. Sőt a norma normans, tehát a Szentírás különféle értelmezési iskolái mentén jöttek létre a különféle felekezetek. Ezért ha valaki a norma normansra hivatkozva – még ha ehhez joga is van, és meg is teheti – negligálja az adott közösség norma normatáját, azaz felekezeti hitvallását, akkor le kell vonnia a konzekvenciákat, és más közösséget kell keresnie. Ha nem ért egyet a közösség hitvallásával, tehát a hit azon megvallásával, amelyet a közösség egységesen vall (és amely nemcsak lélekben köti össze egymással a közösség lokálisan szétszórt tagjait, hanem a múltbéli elődeivel is szavatolja a kapcsolatot és a kontinuitást), akkor spirituális tekintetben nem is tagja az adott közösségnek.

Természetesen nehéz helyzetben vannak a felekezetek is, hiszen nincs rögzítve – talán erre eddig nem is nagyon volt szükség –, hogy az általuk elfogadott és normatívnak tekintett hitvallási iratok tartalmának hány százalékával kell egyetérteniük az egyháztagoknak: az 51 százalékával vagy a 70-80 százalékával, esetleg a 90 százalékával, ne adj Isten, a 100 százalékával, tehát minden egyes leírt passzussal, ponttal és alponttal?

Szűcs Ferenc Hitvallásismeret című munkájában világosan rámutat, hogy a hitvallások először a gyülekezet istentiszteleti életéhez (is) kapcsolódtak. A hitvallás görög és latin megfelelője (homologia – confessio) is arra utal, hogy a hitvallás az egyház közösségében, konszenzusában hangzik. Ne feledjük el, hogy egy adott egyházi közösség eleve a közös hitvallásra épül. A konfesszió – amely felekezetet, egyházat is jelöl – eredeti jelentése: hitvallás. Közös hitvallás, hitértelmezés nélkül nem létezik egyház, illetve felekezet, de még helyi gyülekezet sem.

Ne tévesszen meg az sem, hogy egyes felekezetek (például a Golgota) „lazább”, rövidebb, csak a főbb hittételekre koncentráló, teológiailag kevésbé szofisztikált hitvallási irattal rendelkeznek, míg más felekezetek hitvallási irata szinte komplett dogmatika (például a reformátusoknál a Második helvét hitvallás), amely a részletekre is kitér, vagy egy több kötetre rúgó, részletes teológiai kompendium (például az evangélikusoknál, ahol az óegyházi hitvallásokon túl hét hitvallási iratot fogadnak el kötelező jelleggel). Abból a szempontból teljesen mindegy a terjedelem, hogy a hitvallási iratok normatívnak számítanak, és az azokban megfogalmazott hittételek elutasítása elvi értelemben lehetetlenné teszi az adott közösségben való aktív tagságot és részvételt.

Korábban a normatív hitvallások egyes cikkelyeinek tagadása mindenképpen egyházfegyelmi intézkedéseket vont volna maga után. Ezek még most is sorra kerülnek, de rendszerint csak olyan tanbéli kérdésekre korlátozva, amelyek az adott felekezet „egyedi voltát”, különlegességét hivatottak jelezni: például, ha reformátusként valaki bemerítkezik, baptistaként valaki elfogadja és hirdeti a csecsemőkeresztség legitim voltát, vagy ha a pünkösdieknél valaki fennszóval hirdeti, hogy a csodás karizmák megszűntek, ma már nem lehet velük élni, a Lélek nem osztogatja őket kinek-kinek úgy, ahogyan akarja. Sajnos ezek a fegyelmi intézkedések nem a Szentírás és a Szentírásra hivatkozó hitvallás iránti hűség megóvására irányulnak, hanem inkább csak az adott egyházi közösség integritásának a megóvására, feloldódásának a megakadályozására, ez pedig sokszor csak azt a célt szolgálja, hogy ne maradjanak le az egyháztagokért vívott versenyben.

Ne feledjük: a reformátori hitvallások nem azért készültek, hogy a Szentíráson túl rögzítsenek és bebetonozzanak valamely hagyományt, tradíciót vagy tanítást – tehát valami „pluszt”, „hozzátoldást” vagy „kiegészítést” –, hanem azért, hogy összefoglalják, illetve kompakt formában közreadják a Szentírás tanítását. Ez utóbbi egyébként elsődleges a misszió, valamint a katekézis tekintetében.

Érdemes megszívlelni Sinclair Ferguson presbiteriánus teológus szavait, aki szerint semmi sem helyettesítheti azt a típusú stabilitást, amelyet a hitvallás jelenthet. Lehet azt mondani, hogy „a Biblia a mi hitvallásunk”, de ez nem visz előbbre, hiszen ezzel csak azt mondjuk, hogy e könyv tartalma képezi a hitvallásunkat. A valódi kérdés az, hogy mi ennek a könyvnek a tartalma. Egy igazán jó hitvallás Ferguson szerint a Biblia teológiájának összefoglalását nyújtja. Természetesen egy adott történelmi kontextusban íródott, mégis mindenhol és minden időben releváns Isten népe számára. A jó hitvallás – Ferguson szerint a westminsteri pont ilyen – olyan írás, amelyet biztosan magaddal vinnél keresztyénként egy lakatlan szigetre. Elegendő a presbiter és a lelkipásztor számára is, hiszen tulajdonképpen mindannak az alapja, amivel az ember a keresztyén egyház életében bármikor is találkozik, beleértve az evangélium olyan helyzetekben való alkalmazásának elveit is, amelyekről a westminsteri atyák soha nem gondolták, hogy egyáltalán felmerülhetnek.

Véleményem szerint a fenti írás szerzője, Larry Ball ezek fényében fogalmazza meg mondandóját. A realitásból indul ki: a gyakorlatból. Hiszen hogyan lesz valaki hívővé, illetve hogyan ismeri meg a Szentírás tanítását? E tekintetben teljesen mindegy, hogy történelmi protestáns (evangélikus, református, baptista, illetve pünkösdi) vagy neoprotetestáns felekezetekről (Hit Gyülekezete), evangéliumi kisegyházakról, avagy szabadkeresztyén közösségekről van szó. Igazából az is mindegy, hogy az adott közösségben jelen van-e a csecsemőkeresztség gyakorlata, vagy nincs. Tulajdonképpen az is mellékes, hogy valaki gyermekkorától fogva szocializálódott az egyházba, vagy felnőttként tért meg, és úgy csatlakozik egy keresztyén közösséghez. A séma a következő: ha valakit ébresztget a Szentlélek, és ennek nyomán feléled benne az érdeklődés az evangélium üzenete, illetve a Szentírás tanítása iránt, az keres magának egy közösséget. Nem telik el sok idő, amíg elkezd részt venni a közösség rendszeres tanítói alkalmain (istentiszteleteken, bibliaórán stb.), előbb-utóbb kapcsolatba kerül a felekezet tanítójával: a lelkésszel vagy a hittanárral/hitoktatóval. Ez a személy lesz elsődlegesen hatással a hitfejlődésére, ő fogja kiépíteni azt a doktrinális struktúrát, amely alapján eljut hozzá és rendszerezésre kerül a bibliai, teológiai ismeretanyag. Mivel tudása elmarad választott tanítója tudásától, bizalmat fog neki szavazni abban a folyamatban, amelynek során tanítója átadja számára a szükséges ismeretanyagot. Mindenképp időbe telik, mire a bibliaismerete, teológiai tudása olyan szintre lép, hogy esetleg ütköztesse egyéni meglátásait az általa választott tanító álláspontjával – bár valószínűbb, hogy a folyamatosan növekedő tudásanyagot inkább a már meglévő teológiai struktúrák elmélyítésének, illetve azok védelmének szolgálatába állítja. Ismét hangsúlyozom: ugyanezt a sémát alkalmazhatjuk azokra is, akik „beleszületnek” valamilyen teológiai tradícióba, azzal a különbséggel, hogy ez a típusú teológiai indoktrináció hamarabb kezdődik, és kevésbé tudatos a tekintélyszemélybe – tanítóba – vetett bizalom.

Természetesen az lenne az ideális, ha minden keresztyén ember felekezettől és teológiai tradíciótól függetlenül és teológiai szimpátiától és antipátiától mentesen ától cettig áttanulmányozná a Szentírás mind a hatvanhat könyvét, utána a Szentírás általa megértett tanításának mérlegére helyezné a felekezeti hitvallásokat, majd pedig csatlakozna ahhoz az egyházi közösséghez, amelynek a tanítása leginkább közelít ahhoz, ami szerinte „a Biblia tanítása”. Ez elméletben jól hangzik, csak a gyakorlatban nem látunk rá példát. Ha mégis, akkor leginkább kifejezetten rossz példákat: izgága, felforgató, a felekezeti hovatartozás tekintetében virágról virágra szálló, folyamatosan problémázó, a tanítást és a tanítókat állandóan kritizáló személyeket, akiknek a pályája rendszerint önálló közösség – „egyház” – megalapításába torkollik, amelynek sajátos patchworktanítása felett egy személyben ők maguk őrködnek, magukat tartván a Szentírás egyetlen hiteles, bátor, a tanítás terén bűnös kompromisszumokat nem kötő, a felesleges teológiai tradíciókkal és hitvallási iratokkal leszámoló értelmezőjének és magyarázójának.

Elkerülhetetlen tehát az a folyamat, amelyről Ball ír. Az egyházak, a keresztyén közösségek egyszerűen rá vannak kényszerítve, hogy írásos formában is sűrítsék, összefoglalják, kivonatolják a bibliai ismeretanyagot, hogy azt vezérfonalként tudják használni akkor, amikor tanítják a rájuk bízottakat.

Összefoglalásképp kijelenthetjük: természetesen a Szentírás a legfőbb tekintély a hit és az élet vagy a tan és a gyakorlat dolgában, de a keresztyén közösség érvényes, normatív hitvallása (ha van ilyen) foglalja össze a Szentírás tartalmát úgy, hogy az a közösség legjobb megértését tükrözi. Ahhoz ragaszkodni, hűségesnek lenni, illetve azt normatívnak tekinteni nem jelenti a sorrend felcserélését, mintha a norma normatát helyeznénk a norma normans, azaz a hitvallást a Szentírás fölé. Az attól való eltérés pedig a közösség közösen elfogadott és hitelesített szentírás-értelmezésétől való eltérést jelenti. A felekezeti hitvallás közösségi jellegű, annak megváltoztatása közösségi szándék alapján valósulhat csak meg. Ha erre nincs mód, tehát a közösség legnagyobb része nem kíván változtatni a hitvallásán, úgy döntéshelyzetbe kerül az egyén: vagy átgondolja, majd felülbírálja a hitelveit, és továbbra is ragaszkodik a közösségi hitértelmezéshez, vagy lelkiismereti okokból elhagyja a közösségét, és csatlakozik egy másikhoz.

Óvatosan járjunk el, amikor a reformátori hitvallásokat kezdjük el felülbírálni: ez alázatot kíván, és türelemre int. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy ezeket a hitvallásokat olyan személyek – a teológia legmagasabban képzett doktorai – fogalmazták, akik kiválóan ismerték a Biblia eredeti nyelveit, a hébert és az ógörögöt, és folyékonyan beszéltek latinul, akik igehirdetéseikben és kommentárjaikban részletesen végigmagyarázták a Biblia szinte összes könyvének összes versét, és akik sokszor egzisztenciájukat veszélyeztetve harcoltak a tiszta bibliai kijelentés megőrzéséért. Ezek az emberek ugyanúgy a Szentírást tartották a tan és az élet legfőbb, tévedhetetlen és egyedüli zsinórmértékének.

Ne feledjük, hogy a felekezeti hitvallások rögzített, „közösségi” bibliaértelmezéseknek tekinthetők, mivel Isten egyháza konkrét közösségek, gyülekezetek formájában létezik. Ezeket a hitvallásokat természetesen felül lehet bírálni és adott esetben át lehet írni, de ezt kizárólag közösségi konszenzussal lehet megtenni. A norma normata köt, de ettől még soha nem tekintettek „pápakent” a normatív hitvallásra. A közösségi bibliaértelmezés normatív, különben csak ereklye. Az egyénieskedést és az értelmezési anarchiát pedig nem szerencsés legitimizálni azzal, hogy relativizáljuk a norma normata jelentőségét. Ugyanígy inkorrekt és álságos a sola Scriptura reformátori elvre hivatkozva elszabotálni, hogy teljes valónkkal csatlakozzunk Krisztus látható testéhez, elköteleződve egy konkrét közösség, gyülekezet és felekezet – és természetesen az adott közösség bibliaértelmezése – mellett. Nincs annál rosszabb, mint amikor bibliai igazságra hivatkozva próbáljuk leplezni saját emberi gyengeségünket.

A hitvallások irányt szabnak, vezetnek minket. Érdemes tehát alaposan megismerni, mielőtt valaki elvetné őket. Mint történeti dokumentumok nem helyezhetők a Szentírás helyére, de védelmet jelentenek a hívők számára: biztosítják a tiszta bibliaértelmezést. Mind az óegyházi, mind a reformátori hitvallások hasznosak számunkra, hogy nehogy újra és újra belelépjünk a régi, jól ismert eretnekségek csapdájába.

És végül: legyünk körültekintők, amikor tanítókat választunk magunknak, tudva, hogy az ő interpretációjuk szerint olvassuk a Szentírást. A kérdés az, hogy melyik tanítónak (egy történelmi hitvallásnak, illetve magánszemélyeknek) szavazunk bizalmat.

Zárásképp idézzük dr. Sebestyén Jenő egykori református teológiai professzor, rendszeres teológus egyházi szolgálókra vonatkozó szavait a lelkiismereti szabadság kapcsán:

„Nincsen tehát tanszabadság a professzor, a tanár, a tanító, de éppen olyan kevéssé a pap számára. Mert ha valaki csak a saját meggyőződésére és lelkiismeretére hivatkozik, akkor ezzel szemben odaszegezzük a gyülekezet, a hallgatóság, a növendék s a szülők lelkiismeretének érdekeit is, amelyek viszont azt követelik, hogy azok szerint az elvek szerint prédikáljon és tanítson valaki, amely elvek az illetőt alkalmazó közösség életének fundamentumát, tápláló forrásait és ideáljait alkotják. Ha pedig az elveket nem tudja többé vallani, akkor megvan a lelkiismeretének szabadsága arra, hogy állásáról minden továbbiak nélkül lemondjon.” (Református etika, Iránytű Kiadó, Budapest – Gödöllő, 1993, 61. o.)

2 Responses

  1. Bálint

    Szervusz Tamás!

    Köszönöm a reflexióidat. Nem vitatom, hogy a hitvallásokhoz való hűség, illetve azoktól való eltérés valós probléma a történelmi egyházakban. Azt is megértem, hogy egy számodra fontos téma, még ha tőlem viszonylag távoli is.

    Azonban szerintem túlzottan jóindulatú vagy az eredeti cikkel. Én úgy látom, hogy ellentmond az 1.9 és 1.10 pontnak, amit a Westminsteri hitvallásból idézel. Vegyük ezt a bekezdést:

    “Miért nem tanulmányozzuk magát a Bibliát, és vonjuk le a saját következtetéseinket? Mindannyian jól tesszük, ha tanulmányozzuk a Bibliát, de ki mondja meg, vajon helyes- vagy helytelen-e az értelmezésünk? Lehet, hogy a konklúzióinkat tekintve tiszta a lelkiismeretünk, de végső soron nem a lelkiismeretünk fogja meghatározni az objektív igazságot. Miért lenne jobb a mi értelmezésünk azok értelmezésénél, akik ellentétes következtetésre jutnak, de ugyanolyan jóhiszeműen közelítenek a Bibliához? Az én problémám a Biblia személyes és magánjellegű értelmezésével (amely olyannyira népszerű az USA-ban) az, hogy ezer pápát szül. Vajon ez jobb, mint a római katolikus egyház egyetlenegy pápája? Kétlem, hogy így lenne.”

    Szerintem ez nagyon közel áll ahhoz, ahogyan a katolikusok érveltek a reformátorok ellen az egyházi tanítóhivatal szükségessége mellett. A protestáns válasz a Szentírás érthetőségének vagy világosságának (perspicuitas, claritas) tana, amely azt vallja, hogy a Szentírás helyes megértéséhez nem szükséges tanítóhivatal: meg tudjuk érteni a Biblia tanítását. Persze, Isten adott tanítókat, és tagadhatatlan, hogy a protestáns megközelítés sok véleménykülönbséget szült. De a cikk válasza, amit erre ad, kevésben különbözik Róma válaszától.

    További problémám ezzel a megközelítéssel — mármint azzal, hogy a Biblia értelmezéséhez emberi mércét válasszunk –, hogy ezek a mércék (legyenek nagy teológusok, lelkipásztorok, hitvallások vagy intézmények) nem értenek egyet egymással a Biblia értelmezésében. A szerző — veled ellentétben, Tamás — nem azt javasolja, hogy a saját bibliaértelmezésünk alapján köteleződjünk el egy hitvallás mellett, hanem azt, hogy a hitvallás megfogalmazóinak személyes erényei alapján tegyük ezt: “keressünk menedéket elődeink, a kegyes és istenfélő óriások konszenzusának árnyékában”. Talán nem kell részleteznem, hogy szerintem ez hogyan vezet rövid úton relativizmushoz.

  2. Szilágyi József

    Efézus 6:19
    Kolossé 4:3-4
    Zsid. 13:18

    Nekünk, laikus hívőknek, imádkoznunk kell elöljáróinkért, tanítóinkért.

Hozzászólás