9
szept
2021

Amire igazán szüksége van a hívő embereknek

Evangélium, keresztyéneknek!

Nem ellentmondás ez? Hiszen mi már „túl vagyunk” az örömhír kezdő üzenetén[1], nem? Ha őszintén magunkba nézünk zsigeri szinten törekszünk a teljesítményre. Újra és újra, kimondatlanul is mi szeretnénk „működtetni” hívő életünket. Gyakran azzal áltatjuk magunkat, hogy holnaptól minden más lesz, tenni fogok érte, jobb keresztyén leszek, majd „összeszedem” magam… Pedig, amikor megtértünk más volt: a kegyelem üzenetével találkoztunk! Akkor igen, dehát aztán azért újra és újra visszaszüremkedett egy hivatlan, de ismerős „vendég”: a törvény[2]. A „belépő” tiszta, a reformáció örökségét szépen fel tudjuk mondani: egyedül kegyelemből hit által. Így igaz, nagyszerű! De miért gondoljuk úgy, hogy ez csak hívő életünk kiindulópontját jellemezte? Miért folytatjuk „erőből” és próbáljuk „okosba” megoldani azt, amiről Jézus előre megmondta: „nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” (János 15:5b) Nem csak az elején, végig!

Mi meg rendszeresen elfelejtjük mindezt, vagy legalábbis úgy élünk, mintha nekünk kéne valamit letenni az asztalra, mintha keresztyénségünk személyes projekt lenne, amivel kivívhatnánk Isten elismerését. A probléma „csak” az, hogy így nem az evangélium erejéből éljük mindennapjainkat Az un. Galata-kór betegsége ma is fertőz! Hajlamosak vagyunk mi is testben folytatni azt, amit Isten lélekben kezdett el velünk, bennünk. „Ennyire esztelenek vagytok? – teszi fel a kérdést az Apostol – Amit Lélekben kezdtetek el, most testben akarjátok befejezni?” (Galata 3:3) Megvannak evangéliumi köreinkben is az ún. tipikus lelki-fegyelmi eszközök[3]. A „protestáns szent hagyomány” tárháza sem kicsi, a széles körben javasolt és nyilvánosan gyakran jutalmazott „jó cselekedetek” között megtaláljuk például klasszikusan az imádságot, bibliaolvasást, igehirdetést/hallgatást… Jól ismerjük és gyakoroljuk őket. Félreértés ne essék, ezek mind hasznos, jó, áldott és követendő gyakorlatok. Elvileg arra hivatottak, hogy segítsék istenkapcsolatunkat. Mégis szívszorító, amikor pont ezek választanak el minket az élet forrásától: Urunktól!

Rendkívül fárasztóak, kimerítőek és kétségbeejtőek tudnak lenni az ún. erkölcsprédikációk. Olvasd a Bibliád, imádkozz rendszeresen, vallj bűnt, szeresd felebarátod! Legyél jó szülő, tedd ezt, ne tedd azt! Pedig ki kell mondjuk önkritikusan: sajnos Dunát lehetne velük rekeszteni protestáns köreinkben. Bármennyire kenetteljesen hat, ez alapvetően keresztényellenes üzenet. Bűntudatot generál, hosszú távon kifárasztja, végül megöli a lelket.  Amikor az kerül fókuszba, hogy nekem mit kéne megcselekednem, mi fog következni? Jó keresztyén módjára persze elkezdem megcsinálni. Ideig óráig még talán megy is. Ha nem megy az lelki frusztrációt, akár depressziót jelenthet. Ha valameddig megy önerőből, az még nagyobb tragédia: büszkeséghez, mások lenézéséhez vezethet. Kezdetben még talán „könnyebb” is tenni a dolgokat, hiszen kézhez kaptunk egy know-how-t[4]. Végre valami konkrétum! – lelkesednek ilyenkor sokan, nem rejtve véka alá gyakorlatorientált, pragmatista alapelveiket.

Számtalanszor mondták már meg nekünk szószékről, konferenciákon, hitmélyítő alkalmakon vagy személyes beszélgetésekben, hogy mi a titok (éppen akkor). Tehát mi az a mód(szer), technika, metódus vagy modell, amit követve számíthatunk – közösségi vagy személyes – lelki növekedésünkre. És minket nem zavar, naivan, újra és újra éhesen ráharapunk. Bemegyünk ugyanabba a zsákutcába: rálépünk a hit helyett a cselekedetek útjára. Vagyis megpróbáljuk az azon való haladást, persze több-kevesebb (kegyelem ha kevesebb) idő után megtapasztaljuk, hogy nem megy. Ez az üzemmód kimerítő, kudarcra és halálra ítélt próbálkozás. Hányszor hallottuk, vagy mondtuk mi magunk is lelki hogylétünkről tudakozódó kérdésekre, hogy: „törekszem”, „próbálkozom” vagy ehhez hasonlót! Evidencia, hogy magunkban előbb utóbb csalódni fogunk, ám ismételten bedőlünk annak a tévképzetnek, hogy Krisztus helyett önmagunkban bízzunk. Ennél még rosszabb, ha az önsajnálat jóleső (és így furcsa mód önjutalmazó) már-már perverz érzését drága emlékként dédelgetjük magunkban tovább. Ennek következtében pedig teljesen összezavarodunk; már nem is tudjuk, hogy mi fáj igazán, a bűnöm, vagy csak a bűntudatom miatti kellemetlen érzés.

✵✵✵

Mi lenne mégis akkor a megoldás? Józan hívőkként megszólal bennünk a bölcs válasz; „egyik véglet sem lenne jó…” – már ami a törvénykezés és a szabadosság közti lavírozást illeti! Szülőkként, lelkészekként előtör belőlünk a féltő óvás gondolata; nem engedjük túl laza gyeplőre a ránk bízottakat, ha tisztán a kegyelem evangéliumát hirdetjük? Mert hogy persze mondjuk, Sola Gratia, de azért hozzá kell tenni egy s mást, nem? Ha keresztyén életünk során folyamatosan frissítenénk elménket az evangélium gondolataival, nem lenne ennyire fojtó és bénító a légkör. Rá vagyunk szorulva az ön-, és mások általi ébresztgetésre. Egyik legnagyobb problémánk a feledékenység. Nem véletlen, hogy Pál több ízben emlékezteti a gyülekezeteket arra az alapra, ami igazából minden; maga az élet. Ez nem más, mint maga az evangélium, aminek a talaján állunk és amiből fakad minden. Enélkül nincs értelme a keresztyénségnek. Ezt tudjuk, mondjuk, de olyan sokszor elfelejtjük. Ezért van szükség magunkat és egymást emlékeztetni! „Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot,…” (1Korinthus 15:1)

Testvéreinek – tehát újjászületett keresztyéneknek – nevezi Pál azokat, akiknek ír, így talán belegondolva még megdöbbentőbb a folytatás. Mit várnánk? Minimum valami „2.0-ás kereszténységet”, nem? Valami gyakorlati módszert, modern technikát, egyéni lelkigyakorlat-listát, vagy friss gyülekezet-fejlesztési modellt. Esetleg „mélyebb” témákban való eligazítást, mondjuk a lelki ajándékokról szóló részletező útmutatást, egy kis gyógyító/démonűző praktikát, vagy egyéb „nyalánkságokat”… Tisztelet a kivételnek a mai egyházban sokan viseltetünk nyugtalan, elégedetlen és hálátlan attitűddel Urunk iránt. Rendre születnek ilyen és ehhez hasonló, minden bizonnyal jó szándékú dalszövegek is, mint például: „még többet tőled, még többet…”, „több erőt több szeretetet, többet Tőled minden nap…”. Óriási félreértés, hogy van több az örömhírnél. Az evagélium: minden[5]! Mit üzent az apostol az első századi gyülekezeteknek és így közvetve nekünk is? Mi az amit át szeretne adni? Ezt. Nem csak a korinthusiaknak, vagy a római hívőknek, akiknek úgy ír Pál, hogy „… kész vagyok az evangéliumot hirdetni nektek is, akik Rómában vagytok.” (Róma 1:15b) Nekünk is!

Az örömhír valóban örömöt jelent számomra? Vagy olyan vagyok mint a tékozló fiú példázatában az idősebb testvér? De mi pontosan az evangélium jó híre? Az, hogy Isten ment meg, Ő az aki megment! De nem csak megment, hanem meg is tart, mert „az Úré a megtartás![6] (Példabeszédek 21:31b) Krisztus érdeméért kaphatok hit által bűnbocsánatot. A legtöbb hívő eddig jut el. A megigazulás csodáját kevesebben értik. A lényeg, hogy amit kaptam volna Krisztus kapta (büntetés) és ahogy Krisztust látja az Atya, úgy lát engem (igazság). Ez a szent csere, az evangélium szíve. A szent Isten Fiát súlytotta a kereszten helyettem, hogy miután levette rólam a szennyes ruhát, ne meztelenül álljak előtte, hanem Krisztus igazságát felöltözve. De még ennél is van több: a fiúság[7] gondolata. Sok keresztyén úgy él, mintha még a bíróságon lenne. Felmentett „bűnözőként” egy szigorú, rideg Istent lát. Pedig az Atya nemcsak kivisz a bírósági térből, nem is beszélve a börtönről, hanem behív a szerető családi házba, az Atya örömébe. Befogad, örökbe fogad. Mégis sokan árvaként élünk vagy éltünk hívő életünk nagy részében mert nem hittük el, hogy Isten valóban nagyon szeret – sokkal inkább mint gondolnánk – és családtagnak tekint.

Anélkül szeret, hogy mi bármit tehettünk volna ezért. Nem tudtuk és nem is érdemeltük ki. Ez hihetelen, emberileg! Pedig fiai és leányai lehetünk. A státusz nem kérdés, az identitás az. Miből nyerem az identitásom? Identitás válság van a mai keresztyénségben. A kettő közötti híd a hit. A hit pedig Isten ajándéka. Eljutottunk már oda, hogy Uram, ha te nem adsz hitet, nem tudunk hinni? A kérdés tehát az, hogy tudatosítom-e magamban, majd pedig, hogy elhiszem, mit tett értem Krisztus. Nem új dolgokra van szükségünk! Egyáltalán nem. Ősi, régi igazságok tudatosítására, arra, hogy végre rájöjjünk, újra és újra felismerjük az örömhír mindent átformáló hatalmát. Fokozatos változás következik be, amint megértem mit jelent az evangéliumból élni. A megváltás ad értéket és értelmet. Óriási felszabadulást jelent átélni, hogy elfogadnak, befogadtak és nem kell teljesítenem. Ha neked is eleged van a cselekedet alapú[8] vallásosságból, hirdetem számodra az evangéliumot! Isten szeretete a legnagyobb átformáló erő. A legjobb hír, hogy gyermekei lehetünk a mindenható Atyának. Ebben megnyugodva érdemes élni keresztyén életünket.

 

[1] Az alcímben jelölt gondolat; az evangélim keresztyének számára, Milton Vincent (KIA) hasonló című művéből…

[2] „Törvény Úr” szigorú vendég. Valójában idő után sem akar távozni. Jelszava: tenni, cselekedni!

[3] Könyvajánló: https://kiakonyvek.hu/termek/keresztyen-es-a-lelki-fegyelem/

[4] A római katolikus híveknek ott van pl. a szent hagyomány, vagy az iszlám követőinek az ún. 5 pillér…

[5] „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával Krisztusban.” (Efezus 1:3)

[6] Vagy más fordítás szerint: „…az ÚRé a szabadítás!http://www.karolibiblia.hu/biblia/peldabeszedek-konyve/

[7] Ennek a lelki alapigazságnak a gondolatmenete Fiúság Akadémián, illetve konferenciákon jól ki van fejtve. Az Evangelikál Csoport oldalán pedig korábban Márkus Tamás már készített egy részletes & értékes interjú sorozatot vezetőjükkel: Sipos Szabolccsal. A 4 rész megtalálható itt, itt, itt és itt!

[8] Kiegészítés: lehet, hogy megdöbbentő, de az üdvösségünk végső soron tettekből/cselekedetekből lehetséges, DE nem azokból, amiket mi tettünk, hanem amit Krisztus tett értünk! (gondolatmenet: Paul Washer-től…) Halála és feltámadása az a hatalmas szabadítási mű, megváltási munka, amiben bízhatunk, és amire nézve az Atya Isten nekünk megbocsát!

1 válasz

  1. dzsaszper

    „Hogy mi a titok”?. „Tehát mi az a mód(szer), technika, metódus vagy modell, amit követve számíthatunk – közösségi vagy személyes – lelki növekedésünkre”?

    A biblai válasz szerintem így kezdődik:
    „Ó, esztelen galaták, […]”

    Ezzel egy csöppet sem vitatkozom a bejegyzéssel, sőt! 🙂

Hozzászólás írása