25
aug
2021

Fundamentumok: Az egyház reménysége

Az alábbi írás szerzője Dr. John McNicol (1869-1956). McNicol az Ontario állambeli Hannoverben született, később a család Ottawába költözött. A Torontói Egyetemen klasszikus tudományokat tanult. 1891-ben kitüntetéssel végzett bölcsészként. Torontóban nagy szerepet vállalt a Student Volunteer Movementben, az Elizabeth Street Missionben és a YMCA-ban (=Fiatalok Keresztény Egyesülete, Magyarországon a KIE). 1895-ben a Knox College-ban, a Torontói Egyetem teológiai főiskoláján szerzett teológiai diplomát, majd a kanadai presbiteriánus egyház lelkipásztora lett a quebeci Alymerben. 1906-ban a Torontói Bibliaiskola (Tyndale) igazgatója lett – 1946-ig tölti be ezt a tisztséget. McNicol tehetséges tanár és jó szervező volt. Legfőbb céljának a diákság jellemének formálását és lelki vezetésének megerősítését tekintette. Diákjai nagyon szerették és tisztelték bölcsessége és segítőkész hozzáállása miatt. 

 

AZ EGYHÁZ REMÉNYSÉGE
John McNicol
A Torontói Bibliaiskola igazgatója

Manapság egyre élénkebb érdeklődés tapasztalható az eszkatológiai[1] kérdések iránt. A keresztyén hit elleni legújabb támadás az Újszövetség végidőkkel kapcsolatos tanítása ellen irányul. „A keresztyén egyház születésétől fogva Krisztus azon ígéretén alapszik, hogy Krisztus mielőbb visszatér, és felállítja királyságát a világban, de az egyház történelme egészen más irányt vett. Az első keresztyének elvárásai nem teljesültek. Az apostolok tanítását meghamisították” – ez az az érv, amelyet most egyes körökben a keresztyénség alapítóinak lejáratására használnak. Ez arra kényszeríti a keresztyén tudósokat, hogy ismét figyelmet szenteljenek az Újszövetség Krisztus második eljövetelével kapcsolatos tanításának, és ez kétségtelenül Krisztus és az apostolok jövőképének komolyabb és alaposabb vizsgálatához fog vezetni.

Köztudomású, hogy a mai egyház eszkatológiája nem ugyanaz, mint az Újszövetségé. A korai keresztyének reménysége nem ugyanaz, mint a mai átlagkeresztyéneké. Mi hajlamosak vagyunk a testi halálkor bekövetkező változást vagy a mennybe való belépést tekinteni a hívő élet betetőzésének és reménységünk adekvát tárgyának. Az apostolok azonban sohasem úgy beszélnek a halálról, mint amelyet a keresztyéneknek különösen várniuk kellene, vagy amelyre fel kellene készülniük. Nem hagyják teljesen figyelmen kívül, de nem is dimenzionálják túl. A halálra minden esetben ellenségként tekintenek, mégpedig az utolsó elpusztítandó ellenségként. De egyáltalán nem veszik figyelembe a dolgok azon rendszerében, amely most vizsgálódásunk tárgya. Ami azt illeti, az első keresztyének azt tanították, hogy már meghaltak: „Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve Krisztussal együtt Istenben.” (Kol 3,3)

De a mennyről sem úgy beszélnek, mintha a keresztyén reményég arra irányulna. Az Újszövetség úgy mutatja be az egyházat, mint amely már a mennyben van. Krisztussal együtt feltámasztott minket és a mennyei világba ültetett (lásd Ef 2,6). A gonoszság lelkei ellen harcolunk, amelyek a mennyei magasságban vannak (lásd Ef 6,12). Nekünk a mennyben van polgárjogunk (lásd Fil 3,20).

Browning elképzelése Lázár megtapasztalásáról, amikor az visszatért a sírból:

A menny megnyílt még e földön egy léleknek,
de a föld, miközben az a mennyet nézte, még mindig magához vonta…”

[An Epistle Containing the Strange Medical Experience of Karshish, the Arab Physician, részlet][2]

Ez majdnem annak pontos jellemzése, ahogyan az apostol a hívők földi életét lefesti: a potenciálisan mennyben való élet. Sem a halál, sem a menny nem lehet tehát az egyház reménysége, mert a keresztyén élethez fűződő alapvető viszonyukat tekintve a halál a múlt, a menny pedig a jelen sajátossága.

Az egész világ megtérésére ugyancsak nem lehet az egyház végső reménységeként tekinteni. Kétségtelenül igaz, hogy része lesz annak a dicsőséges teljességnek, amely a jövőt jellemzi, hiszen „a föld tele lesz az Úr dicsőségének ismeretével, ahogyan a tengert víz borítja” (Hab 2,14), de ennek megvalósulása nem tartozik az egyház hatáskörébe. Sőt az egyház utolsó földi napjairól szóló újszövetségi leírások egyenesen kizárják ennek gondolatát. Az olyan igeszakaszok, mint a 2Tim 3,1–5 és a 2Pt 3,1–4 sötét képet festenek a jövőről. Ha megnézzük az evangélium egész világon való hirdetésének történetét, arra kell következtetünk, hogy nem lehet magunk elé kitűzött cél, mert bár egész nemzeteket próbáltak evangelizálni, soha, egyetlen közösségben sem tért meg mindenki. Szembetűnő tény, hogy az apostoloknak nem volt mondanivalójuk a világ megtéréséről. Miközben azzal voltak elfoglalva, hogy az evangéliumot hirdessék a világban, semmi jelét nem adták annak, hogy arra számítanának, hogy ez a munka végül a világ átalakulásához vezet. Nem a világ átalakulását várták, hanem Uruk személyes jelenlétét. Maga Jézus Krisztus volt a reménységük, az ő megjelenését óhajtották és várták sóvárogva.

Az újszövetségi egyház hozzáállását jól mintázza János apostol a Jelenések zárósoraiban. Mennyei dicsőségről és millenniumi békeidőszakról szóló látomások peregtek le szemei előtt. Látta az új eget és az új földet, amelyben igazság lakik, és a szent várost, az új Jeruzsálemet, amelynek ragyogása hasonló volt a legértékesebb drágakőéhez. A végén azonban nem ezekre a dolgokra irányul az idős apostol vágyakozása. Ezeknél a dicsőséges dolgoknál is nagyobb és ezeknél a drága dolgoknál is drágább számára magának a Mesternek a személye. Az az egyszerű imádság, amely csodálatos könyvének zárósoraiban felfakad szívéből, így hangzik: „Jöjj, Uram Jézus!” (Jel 22,20)

Az egyház reménysége tehát az Úr személyes visszatérése. Ahogyan hatvan évvel ezelőtt dr. David Brown fogalmazott a második adventről szóló könyvében: „A Megváltó második megjelenése az egyház sarkcsillaga.” Lássuk, hogyan jelenik meg ez a reménység az újszövetségi kinyilatkoztatás oldalain, és hogyan befolyásolta az újszövetségi egyház életét.

1. Krisztus azt tanította tanítványainak, hogy várják visszajövetelét. Ez volt saját személyéről szóló tanításának a legutolsó része. Úgy tűnik, szolgálatának korai szakaszában szándékosan nem fedte fel valódi kilétét, megtiltotta, hogy azok, akiket meggyógyított, beszéljenek róla. Amikor aztán eljött az idő, megkérdezte tanítványait: „Kinek mondanak engem az emberek?” (Mk 8,27; Mt 6,13), arra késztetve őket, hogy elgondolkozzanak isteni eredetén. Ezt követően kezdte tanítani őket közelgő haláláról és feltámadásáról: „…élete végéről beszéltek, amelynek Jeruzsálemben kell beteljesednie.” (Lk 9,31) Szolgálatának utolsó napjaiban Jézust túlnyomórészt a világba való újbóli eljövetele foglalkoztatta, és tanítványai figyelmét is az ezzel kapcsolatos tanítására irányította. Utolsó jeruzsálemi útja során abban a példázatban vetítette előre saját sorsának alakulását, amelyben egy nemesember elmegy egy messzi országba, hogy királyi méltóságot szerezzen magának, és így térjen vissza, a következő paranccsal hagyva hátra szolgáit: „Kereskedjetek, amíg vissza nem jövök.” (Lk 19,12–13) Az utolsó hét egyik estéjén az Olajfák hegyén ült, és jelentőségteljesen letekintett a templom hatalmas épületegyüttesére, amelynek lerombolását az imént jósolta meg. A tanítványok a következő kérdéssel gyűltek köréje: „Mondd meg nekünk, mikor lesz ez, és mi lesz a jele a te eljövetelednek és a világ végének?” (Mt 24,3) E kérdés formája alapján is nyilvánvaló, hogy eljövetele nem volt új gondolat számukra. Egy ideje foglalkoztatta őket. Tudták, hogy újra eljön, és tudni akarták, hogyan ismerhetik fel ennek az eseménynek a közeledtét. A kérdésre válaszolva az Úr átfogó képet nyújt a közbeeső történelemről, és hangsúlyozza, hogy muszáj ébernek lenni, mivel eljövetelének ideje bizonytalan: „Vigyázzatok tehát, mert nem tudjátok, hogy melyik órában jön el a ti Uratok! Ezért legyetek ti is készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amelyikben nem is gondoljátok!” (Mt 24,42.44) E tanítást két szemléletes illusztrációval nyomatékosította, amelyek a felkészülés két típusát hivatottak megjeleníteni, és egyformán lényegesek a tanítványok számára. A belső, lelki-spirituális felkészülés a tíz szűzről szóló példázatban, az elkötelezett szolgálatban megnyilvánuló külső felkészülés pedig a tálentumokról szólóban kerül kifejtésre. Azután beszédét egy megrázó képpel zárja, amely azokról a megváltozott körülményekről szól, amelyek a megjelenését fogják majd övezni, amikor dicsősége trónján ülve másodszor is eljön mint Emberfia.

Utolsó éjszakájának szomorú és sötét óráiban gondolatai ismét a visszatérése körül forogtak. A felső szobában, amikor hűséges követőinek maroknyi serege szomorúan gyűlt köréje a közelgő búcsú bizonytalan érzésétől áthatva, ezekkel a vigasztaló bizonyosságot tükröző szavakkal kezdte búcsúbeszédét: „Ne nyugtalankodjék szívetek […], elmegyek helyet készíteni a számotokra […, és] ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket…” (Jn 14,1–3) Néhány órával később már megpróbáltatásának szégyenletes jelenetei közepette állt. Figyeljük meg a főpapnak adott válaszát: teljes nyugalommal elismeri, hogy ő Krisztus, Isten Fia: „Sőt, azt mondom nektek: mostantól fogva meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőin.” (Mt 26,64) Abban a pillanatban nem úgy nézett ki, mint a Messiás, amint ott állt összekötözött kezekkel vádlói előtt. Úgy tűnt, mintha külseje meghazudtolná szavait. De eljön az az idő, amikor meglátják, hogy mindaz, amit mondott, igaz. Ez járt az eszében. E szörnyű órák szégyenében az a látomás, hogy dicsőségben visszatér az őt elutasító világba, most világítótoronyként ragyogott lelkében, és „az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet…” (Zsid 12,2)

Mennybemenetele ismét erre az igazságra fordította a tanítványok figyelmét. Miközben csodálkozva bámultak a messzeségbe, ahol Krisztus eltűnt a szemük elől, két angyal küldetett hozzájuk, hogy emlékeztesse őket visszatérésére: „Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe.” (ApCsel 1,11) Ez késztette őket arra, hogy azzal az örömmel térjenek vissza Jeruzsálembe, amelyről Lukács ír zárásképpen evangéliumának utolsó verseiben (Lk 24,52–53). Teljesen egyértelmű tehát, hogy amikor Jézus az első eljövetele után eltávozott ebből a világból, tanítványait úgy hagyta hátra, mint akik örömteli bizonyosságot sugározva várják, hogy egyszer ismét eljön majd.

2. Az apostolok arra tanították a megtérteket, hogy várják az Úr eljövetelét. Minden újszövetségi gyülekezetet ez a várakozásteljes attitűd jellemez. Függetlenül attól, hogy a világ melyik részén, illetve a fejlődés mely szakaszában vannak, e tulajdonság közös bennük. A thesszalonikaiak megtéréséről azt olvassuk: „…hogyan fordultatok a bálványoktól Istenhez, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok, és várjátok a mennyből Jézust, az ő Fiát…” (1Thessz 1,9–10) A korinthusiakkal kapcsolatban: „…nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban, miközben a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok…” (1Kor 1,7) A galatáknak ezt írja Pál: „Mi ugyanis a Lélek által, hitből várjuk az igazság reménységét” (Gal 5,5), a filippieknek pedig ezt: „Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül…” (Fil 3,20) A Zsidókhoz írt levélben ugyanez a hozzáállás jelenik meg, ahol ezt olvassuk: „…úgy Krisztus is egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét elvegye. Másodszor majd a bűn hordozása nélkül fog megjelenni azoknak, akik várják őt üdvösségükre.” (Zsid 9,28) Nyilvánvaló, hogy az első keresztyének nemcsak visszatekintettek egy megváltóra, aki meghalt értük, hanem előre is tekintettek arra a Megváltóra, aki el fog jönni. Megtérésüknek két pólusa volt. Hitük egyrészt az Úr halálának és feltámadásának múltbeli eseményéhez, másrészt a jövőbeli eljövetelének szilárd reménységéhez kötődött. Nyilvánvaló tehát, hogy a Megváltó második eljövetele az evangélium ugyancsak szerves részét képezte – annak az evangéliumnak, amelyet az apostolok hirdettek és ezek a keresztyének befogadtak.

3. Az újszövetségi egyház életének, munkájának minden aspektusa az Úr eljövetele köré szerveződött. Létezése és küldetése csak annak fényében értelmezhető. Minden, amin keresztülment, és minden, amit csak tett, ehhez az eseményhez kapcsolódik. A tanítvány megszentelődése is az Úr eljövetelének előkészítése. Pál ezt írja a thesszalonikaiaknak: A békesség Istene szenteljen meg titeket teljesen, és őrizze meg a ti lelketeket, elméteket és testeteket teljes épségben, feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére.” (1Thessz 5,23) János ugyanezt fogalmazza meg a maga gyöngéd módján: „És most, gyermekeim, maradjatok meg őbenne, hogy amikor megjelenik, bizalmunk legyen iránta, és meg ne szégyenüljünk előtte az ő eljövetelekor.” (1Jn 2,28) A keresztyén szolgálathoz ugyanebből az inspiráló tantételből merítettek erőt. Pál arra buzdítja Timóteust, hogy tartson ki, és így utasítja őt: „…tartsd meg a parancsolatot szeplőtelenül, feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenéséig.” (1Tim 6,14) Péter pedig ezt írja presbitertársainak: „…legeltessétek Isten közöttetek levő nyáját […], és amikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját.” (1Pt 5,2.4) Ugyanez az esemény jelölte ki az első keresztyének türelmének határait a szenvedésekben és megpróbáltatásokban: „Legyetek tehát türelemmel, testvéreim, az Úr eljöveteléig […], és erősítsétek meg a szíveteket, mert az Úr eljövetele közel van.” (Jak 5,7–8) És: „A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt! Az Úr közel!” (Fil 4,5) A közösségben és a testvéri szeretetben való életük is az Úr visszatérésekor éri el szent beteljesedését: „…titeket pedig az Úr gyarapítson és gazdagítson a szeretetben egymás iránt és mindenki iránt, ahogyan mi is szeretünk titeket. Erősítse meg a szíveteket, és tegye feddhetetlenné a szent életben a mi Istenünk és Atyánk színe előtt, amikor a mi Urunk Jézus Krisztus eljön minden szentjével együtt.” (1Thessz 3,12–13) Az istentisztelet egyes elemeinek – gondoljunk például az úrvacsorai közösségre – ugyanez áll a fókuszában: Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön.” (1Kor 11,26) Az egyház életének és tevékenységének akármelyik aspektusát vizsgáljuk, azt látjuk, hogy az olyan folyam, amely dicsőséges jövő felé halad. Magának az Úr Jézusnak a megjelenése tölti be az egész horizontot.

4. Az Újszövetségben a kegyelemből fakadó „jó reménység” az Úr eljövetelén alapszik. Ez a kifejezés mára sokat veszített jelentéséből, nem azt értjük alatta, amit a korai keresztyének. Homályos és ködös fogalommá vált, amely azt az általános hozzáállást hivatott jelölni, hogy reménykedünk abban, hogy a dolgok valamiképp jóra fordulnak majd. De a korai keresztyének reménysége nem merült ki ebben a sekélyes optimizmusban. Egyetlenegy örömteli esemény világossága ragyogott előttük, és annak szentséges fénye sugározta be egész életüket – ez volt a reménységük tárgya. Pál a következőképpen foglalja össze az ezzel kapcsolatos helyes keresztyén attitűdöt: Mert megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, és arra nevel minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan és kegyesen éljünk e világban, mivel várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését…” (Tit 2,11–13)

Gyakran elhagyja az apostolok ajkát a reménység kifejezés. Rengetegszer szerepel a levelekben az Úr eljövetelével közvetlen kapcsolatban. Nyilvánvalóan – akkor is, ha önmagában, tehát mindenféle minősítésként szolgáló kifejezés nélkül kerülnek is elő a szövegben (pl. „üdvösségünk reménységre szól”, „a reménységben örvendezzetek”) – mindegyik ugyanarra a konkrét dologra vonatkozik. A Zsidókhoz írt levél gyakran használja ezt a szót ilyen értelemben. Ennek különleges oka volt. A zsidókeresztyének csoportja megvetett, kicsiny közösség volt, amely annak a fenséges szertartásnak a folyamatos hatása alatt élt, amely még mindig a jeruzsálemi templomban zajlott. Krisztus visszatérése késett, és erős volt a kísértés, hogy visszacsússzanak a régi szertartásrendszerbe. Minden biztatásra szükségük volt ahhoz, hogy türelmesek és reménykedők tudjanak maradni. A levél írója újra és újra elfordítja tekintetüket a múlt árnyairól az előttük álló valóságra. Valóban eljött a Messiásuk, hogy önmaga feláldozásával eltörölje a bűnt, de másodszor is el fog jönni dicsőségben, végső és teljes szabadítást nyújtva. Ez volt az a reménység, amelyhez „odamenekültek”, és amelyet „megragadtak” (Zsid 6,18). Ezért írja nekik, hogy mindvégig tartsák meg a „bizalmat” és a „reménység dicsekedését” (Zsid 3,6).

Első levelének egy gyönyörű szakaszában János apostol rámutat e „keresztyén kegyelem”, a reménység gyakorlati értékére az Úr eljövetelével való lényegi összefüggésében: Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, mert olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában. Ezért aki így reménykedik benne, megtisztítja magát, mint ahogyan ő is tiszta.” (1Jn 3,2–3)

5. A megváltás nem tekinthető befejezettnek az Úr második eljöveteléig. Az apostolok három különböző módon gondolkodnak az üdvösségről: néha a múltra mint olyan tényre vonatkoztatva, amely már az Úr Jézus Krisztusba vetett hit pillanatában biztosított; néha a jelenre mint egy még folyamatban lévő folyamatra vonatkoztatva; és néha a jövőre mint egy még be nem fejeződött cselekedetre vonatkoztatva. Ez utóbbi értelemben használja a szót Pál is, amikor azt mondja: „…most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk…” (Róm 13,11), illetve Péter is, amikor így fogalmaz: „…Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen áll arra, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben.” (1Pt 1,5) Urunk ugyanerre utal, amikor – miután elárulta tanítványainak eljövetele jeleit – hozzáteszi: Amikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok.” (Lk 21,28) Az üdvtörténet egyik legkifejezőbb előképét az engesztelésnapi szertartások között találjuk. A főpap munkájának lényeges része volt ezen a napon, hogy kijöjjön a kárpit mögül, és lenvászon ruháját letéve újra megjelenjen, hogy megáldja a várakozó gyülekezetet. A mi „nagy főpapunk” most a kárpiton belül van. Felajánlotta az engesztelő áldozatot a golgotai oltáron, és ennek az áldozatnak az érdemével bement (a mennyei szentélybe), hogy megjelenjen értünk Isten színe előtt. De az engesztelés nagy napja még nem zárult le. Amikor munkája véget ér a kárpiton belül, újra előjön dicsőséges és ékes ruhájába öltözve, hogy várakozó népét végleg megáldja: „…Krisztus is egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét elvegye. Másodszor majd a bűn hordozása nélkül fog megjelenni azoknak, akik várják őt üdvösségükre.” (Zsid 9,28)

Gondoljunk arra, mit jelent majd a megváltás eme végső eseménye magának a Megváltónak, amikor mennyei dicsőséggel kísérve készül leszállni abba a világba, amely tanúja volt szenvedésének, bánatának és szégyenének. Mit fog jelenteni számára, amikor a megváltottak sokasága összegyűlik körülötte, és végre lelki gyötrelmeitől megszabadulva, elégedetten szemléli majd őket (Ézs 53,11)? Nem észszerű-e, hogy a Megváltónak így kelljen megjelennie a világ előtt? Nem volna magától értetődő, hogy a világnak ne kelljen beérni a megvetett názáreti férfi látványával, amikor arra gondol, akit Isten mindennek örökösévé tett (Zsid 1,2)? Vajon Isten megengedné, hogy Fia látszólagos vereséggel, minden utólagos elégtétel nélkül visszavonuljon a világból? Ha a szenvedő szolgáról szóló prófétai látomás beteljesedése konkrét volt és személyes, akkor bizonyára a győztes királyról szóló próféciáé is az lesz.Ahogyan a világ megdöbbent rajta, amikor először eljött, hiszen annyira torz volt; nem volt már emberi a külseje, kinézete nem volt emberhez hasonló” (Ézs 52,14), úgy fog megdöbbenni akkor is, amikor másodszor is eljön, és meglátja őt úgy, ahogyan a prófécia beszél róla: Ki jön ott Edómból, vérvörös ruhában Bocrából, pompás öltözetben, erőteljes léptekkel? – Én, aki igazat beszélek, és van erőm a szabadításhoz!” (Ézs 63,1)

És mit fog ez jelenteni a megváltottak számára? A szentek természetesen osztozni fognak majd a viszontlátás örömében, amikor a halottak feltámadnak és az élők elváltoznak, mert amikor az Úr isteni harsonával leszáll a mennyből, először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk” (1Thessz 4,16–17). De bármennyire is dicsőségesek ezek a dolgok, csak előkészítő lépések egy még nagyobb és még szentebb boldogság felé. A megváltás csúcspontja az egyháznak az Urával való egyesülése lesz a Bárány menyegzőjén. Mert akkor eljön a vőlegény, hogy elkérje és magához vegye menyasszonyát, megosztva vele dicsőségét és trónusát. Akkor az egyházat, amelyet Krisztus szeretett és megvásárolt, elébe állítják majd dicsőségben, folt és mindenféle ránc nélkül (Ef 5,27). Ekkor a megdöbbent világ, látva Urának elváltozását, így kiált majd fel: Ki ez a lány, aki a pusztából jön szerelmesére támaszkodva?” (Énekek 8,5) Gondoljunk bele, mit jelent majd, hogy azt az egyházat, amely korábban, a gúnyos és hitetlen világban osztozott Krisztus megaláztatásában, Krisztus most felemeli és maga mellé állítja, hogy a királyok királyának és az urak urának hitveseként „egészen elragadtatva álljon Isten legszentebb színe előtt”. Nem csekélyebb, mint ez a sors vár Jézus Krisztus egyházára.

Ha az Úr a tanítványaira bízta személyes visszatérésének ígéretét, és ha ez olyan nagy szerepet töltött be az első keresztények életében, akkor bizonyára igazságtalan lenne ma száműzni az egyházból. Igazságtalan lenne a világgal szemben is, mert ez az igazság része annak az evangéliumnak, amelyet át kell adni a világnak. Igazságtalan volna az egyházzal szemben is, mert megfosztaná Krisztus népét annak lelki életének és szolgálatának egyik legerősebb motivációjától. Igazságtalan volna magával Krisztussal szemben is, mert elhomályosítaná személyes jelenlétének valóságát a mennyei kárpiton belül, a puszta szellemi befolyás tüneményével helyettesítve azt.

A keresztyén életre és tanításra egyaránt nagy hatással van az Urunk második eljövetelére vonatkozó reménység. Különösen azon hittételeinkkel van igazán szoros kapcsolata, amelyeket támadnak vagy megpróbálnak elhomályosítani a modern gondolkodás rafinált irányzatai. E reménység…

  1. …a Szentírás legfőbb és tévedhetetlen tekintélyébe vetett hithez kapcsolódik. Pusztán a racionalizmus talaján állva soha senki nem fogadná el. Azoknak a hite viszont, akik elfogadják, teljes mértékben a Szentírás tekintélyére támaszkodik, mert hiszik, hogy Isten megbízható módon jelentette ki magát benne. Úgy fogadják el a Bibliát, mint Isten embereknek adott és feljegyzett kijelentését, és hiszik, hogy a próféciákban Isten kinyilatkoztatta a világ jövőjére vonatkozó szándékát. Ez egyben tiltakozás is az egyházban lévő azon tendencia ellen, amely az emberi értelmet Isten igéje fölé emeli, és az ihletett próféciát pusztán az emberi előrelátás szintjére alacsonyítja.
  2. …arról tanúskodik, hogy Isten jelen van az emberi történelemben. Manapság szeretik elvitatni a történelem természetfeletti oldalát, legyen szó a múlt, a jelen vagy a jövő eseményeiről. Ennek a trendnek nem hajlandók engedni azok, akik elfogadják Krisztus második eljövetelének doktrínáját. Isten a történelem ura. Az ember élete Isten kezében van. Jézus Krisztus személyén keresztül, természetfeletti módon Isten már beavatkozott az emberi történelem menetébe. Igéjének tekintélye alapján úgy hiszik, hogy ismét be fog avatkozni természetfeletti módon. Krisztus első eljövetelével Isten leereszkedett, és belépett az emberi faj életébe. A Szentírás arra tanít minket, hogy várjuk az újabb isteni alászállást, de ne a történelem lezárásaként, hanem új erők és egy új diszpenzáció bevezetéseként.
  3. …kihangsúlyozza Isten testté lett Fiának személyét és munkáját. Szemben áll az unitárius tanokkal, amelyek megannyira áthatják a modern vallásos gondolkodást. Megerősíti az Úr megdicsőült testben való folyamatos létezésének igazságát, kiemelve e tény elsődleges fontosságát és prófétai jelentőségét. A feltámadt Emberfia személyes létét nem lehet valamiféle általános szellemi jelenlétté degradálva elspiritualizálni. A feltámadt és felemelt Megváltó ma a mennyben létezik tovább megdicsőült, valóságos emberi természetében: hisszük, hogy „ez a Jézus” egy napon újra feltűnik majd dicsőséges valójában a láthatatlan kárpit mögül, hogy teljessé tegye a világ megváltását.
  4. …kellőképpen figyelembe veszi az emberi faj bukott állapotát. Manapság hajlamosak vagyunk módfelett felmagasztalni az embert, a bűneset tényét pedig egyszerűen figyelmen kívül hagyni. Az, hogy a tudományokban és az életünk minden más területén is ilyen hatalmas haladást voltunk képesek felmutatni, arra késztethet bennünket, hogy túlbecsüljük az emberi faj lehetőségeit. A modern gondolkodást uraló evolúcióelmélet arra késztethet bennünket, hogy a fajnak saját, belső törvényei alapján végbemenő fokozatos tökéletesedését várjuk, amely végül a keresztyénség jótékony hatása révén a tökéletes társadalomba, valamint az egész emberi faj megváltásába torkollhat. De a bűn túl mélyen gyökerezik bennünk és túlzottan is elterjedt ahhoz, hogy ezt a célt a dolgok jelenlegi állása szerint valamikor is elérhetnénk – még a rendelkezésünkre álló szellemi erőforrások segítségével sem vagyunk képesek rá. A Szentírás tanítása nem hagy kétséget afelől, hogy a jelen körülmények között még az isteni kegyelem segítségével sem teljesedhet ki Isten országának diadala az egyénben – erre csak akkor kerülhet sor, ha a feltámadáskor egy magasabb rendű létforma részeseivé válunk. Úgy tűnik, hogy ez az analógia a fajra is érvényes, és hogy Isten országának az emberi fajban mint szerves egységben való diadalát csak az isteni hatalom természetfeletti beavatkozása és az emberiségnek a dolgok új rendjébe való bevezetése hozza el.
  5. …teremtésével kapcsolatban fenséges képet nyújt Isten nagyszerű céljáról. Az egész világ megváltását és mindenek helyreállítását helyezi a bűnbe esett emberrel kapcsolatos isteni terv prioritásai közé. Isten mindent e céltól vezérelve tervezett és rendelt el előre. Ez az az isteni esemény, amely felé az egész teremtés halad. Akinek ez a reménysége, az hatalmas jelentőségű látomás birtokosa – egy olyan látomásé, amely nem csak a jelenre és nem csak a jelen dolgaira korlátozódik. Látja, hogy Isten akarata hogyan bontakozik ki fokozatosan az egymást követő történelmi korszakokban. A jelen korszak csak előkészítő jellegű. A győztes Megváltó eljövetele nagyobb korszakot fog bevezetni – egy olyan korszakot, amelyben az ember végül elnyeri örökségét és a teremtés harmóniája helyreáll az igazi fej, a megdicsőült Emberfia uralma alatt.
  6. …a keresztyén élet és szolgálat leginspirálóbb motivációja. Különösen értékes a gyakorlat tekintetében. Az Úr és az ő apostolainak többszöri utasításai, hogy készüljünk fel visszatérésére, jelzik, milyen erővel hatott ez a tanítás az első keresztyének életében. Azok a nagy vezetők, akik nyomot hagytak az egyháztörténetben, nem vetették el ezt a tanítást, hanem a valódi reménység forrásává tették saját életükben.
    Luther Márton ezt írta a reformáció viharai között: „Szívből remélem, hogy e földi széthúzások közepette Jézus Krisztus sietteti eljövetelének napját.”
    Az éles eszű és tanult Kálvin látta, hogy ez az egyház igazi reménysége: „Nekünk egyedül csak Krisztust kell éheznünk – mondta –, mígnem felvirrad ránk ama nagy nap, amikor az Úr teljesen kinyilvánítja országa dicsőségét. A hívek egész családja szem előtt tartja e napot.”
    Ez a reménység éltette John Knox rettenthetetlen lelkét. Angliában élő barátainak írt levelében ezt írta: „Nem az Úr Jézus vitte-e fel testünket a Sátán gonoszsága ellenére a mennybe? És vajon nem tér-e vissza? Tudjuk, hogy vissza fog térni, mégpedig gyorsan.”
    John Wesley ugyanebben az igazságban hitt, amint azt a Jelenések záróverseihez fűzött megjegyzései is mutatják: „Az örökbefogadás lelke a menyasszonyban, minden igaz hívő szívében őszinte vágyakozással és várakozással mondja: »Jöjj, és teljesítsd a prófécia eme könyvének beszédeit.«”
    Ez Milton magasztos könyörgésének is a lényege: „Jer elő királyi lakodból, a Föld valamennyi királyának fejedelme, mert menyasszonyod hangja hív, és minden teremtmény megújulásra sóvárog.”[3]
    Ez volt az angyali lelkű Rutherford szenvedélyes óhaja is: „Ó, bárcsak Krisztus eltávolítaná a leplet, elhúzná az idő függönyét, s lejönne közénk. Óh, ha távozna végre az éjszaka, s tovatűnnének árnyai.”
    Ez volt Richard Baxter imája A szentek örök nyugalma című művében: „Siettesd, ó, Megváltóm, eljöveteled idejét. Küldd ki angyalaidat, és hagyd, hogy megszólaljon az a rettenetes, örömteli harsona. A te elhagyott mennyasszonyod azt mondja: Jöjj! Az egész teremtés azt mondja: Jöjj! Jöjj el, Jöjj el, Uram Jézus!”

Ha majd ezeknek az embereknek a nyomdokaiba lépünk, akkor visszatérünk az egyszerű, hamisítatlan újszövetségi tapasztalathoz, és emelt fővel tekintve a kárpit felé, amelyen belül a dicsőség Ura várakozik, szívünkben iránta érzett izzó szeretettel egész életünkön át, minden szolgálatunkban ugyanezt az apostoli könyörgést ismételjük szakadatlanul.

 

Fordította: Márkus Tamás András

Forrás: The Fundamentals (1910), VI. kötet, 114-127.o.

[1] Eszkatológia: a végidőkről szóló tanítás. – A szerk.

[2] A szövegben szereplő, nem bibliai idézeteket a szerkesztő fordításában közöljük.

[3] Ford. Jánosy István.

Hozzászólás írása