19
aug
2021

Gondolatok a Római Katolikus Egyház jelenlegi helyzetéről, jövőbeli irányairól

 

– „megkönnyebbülést jelentett, hogy nem kell mindent nekem megfejtenem, kikutatnom…” – 

 

Hortobágyi Ferenc egykori protestáns teológussal beszélget Tóth Krisztián baptista teológus, lelkipásztor. Interjúalanyom jelenleg katonatiszt és a Honvédelmi Minisztériumban dolgozik Budapesten. Vezényelték már a magyar határra, külföldi kiküldetéseken is járt. Egy tavaly nyári interjúban már kitekintettünk az – egyesek szerint – szűken vett evangelikalizmus határain túlra. Most a folytatásban az anglikanizmus területéről áttérünk a katolicizmus vizsgálatára. Mindezt az is indokolja, hogy interjúalanyunk személyes életében, szolgálatában is megfigyelhető volt az utóbbi években egy ilyen irányú érintettség, bevonódás, vált(oz)ás. A következő – sok szempontból tanulságos – párbeszédben mindezek okainak és miértjeinek járunk utána, kitérve természetesen általános és nagy kérdéskörökre, mint például szentségek, üdvözülés módja, cölibátus… 

✵✵✵

FIGYELEM: az alábbi beszélgetés személyes véleményeket mutat be, NEM jelenti az Evangelikál Csoport, sem pedig az interjú készítőjének egyetértését: csak erős idegzetűeknek ajánlott..! Utánajárunk tehát, hogy vajon miért lesz valaki protestáns teológusból katolikussá, illetve, hogy tényleg „minden út Rómába vezet”-e? A válaszadást természetesen meghagyjuk a tisztelt olvasónak.

T.K.: Köszönöm Feri, hogy vállalkoztál erre az interjúra. Nagyra értékelem a nyitottságod, hogy a nyár folyamán több külföldi katonai kiküldetésed ellenére most beszélgethetünk. Vágjunk is bele: kezdjük is rögtön az elején. Szerintem legalább 10 éve ismerlek, még baptista ifjúsági körökből, illetve a teológiai tanulmányokból. Először is érdekel, milyen változásokon mentél keresztül személyes hitéletedben. Lehet mondani, hogy te szimpatizálsz a katolikus egyházzal?

H.F.: Szimpatizálok…(?) hát mondjuk úgy, hogy a Katolikus Egyház büszke tagja vagyok:)…

T.K.: Tudsz olyanokról, akik előtted bejárták ezt az utat? Mi bennük számodra a példa?

H.F.: A bátorságuk. Egyszer láttam egy fotómontázst, amin az univerzum „legnehezebb” objektumai voltak felsorolva. Előbb egy bolygó, majd egy nap, majd egy fekete lyuk, végül pedig a legnehezebb: megvallani a protestáns családodnak (és barátaidnak), hogy katolizálsz. Nekem nem hívő vagy gyakorló keresztény a családom, de a baráti köröm jelentős része az, így előttük ez egy nagy kihívás volt és végül sajnos több barátság megfakult vagy megszakadt idővel. 

Ami viszont még ennél is nehezebb: önmagadnak beismerni, hogy katolikus vagy. Ez azt jelenti, hogy meg kell kérdőjelezned a hited legelemibb fundamentumait, be kell ismerned magadnak, hogy éveken át egy olyan utat követtél, amivel már nem tudsz azonosulni, aminek a végére pontot kell tenni. Az emberi büszkeség ebben nem segít. 

Sokszor az embert az tartja az útján, hogy már olyan hosszú utat megtett, ott már nem szabad feladni, abbahagyni, meghátrálni. Viszont, ha maga az irány nem megfelelő, akkor nagyon nehéz ezt beismerni magadnak és teljesen elölről újra kezdeni egy teljesen ismeretlen úton. Sokat merítettem pl. Scott Hahn (Minden út Rómába vezet szerzője) bátorságából, hiszen én egyedülállóként tértem át a katolikus hitre, míg ő már családos ember és gyakorló lelkipásztor volt. Tudta, hogy ezzel a megélhetését teszi tönkre, azt is tudta, hogy ebbe akár a családja is belerokkanhat, de hittel beleállt, meghozta a döntést, katolizált és ma már egy széles körben ismert katolikus apologéta és teológus, akit az egész családja követett végül a hitében. Ő egyike azoknak, akik sokat inspiráltak kezdetben. 

T.K.: Szükségszerű és tervezett vagy hirtelen, esetleg – valami miatt – „kikényszerített” hitéleti váltás volt ez akkor az életedben? 

H.F.: Egyik sem. Szükségem nem volt rá, nem is terveztem vele, mivel konkrét célom volt a baptista teológiával, miszerint az ország első baptista tábori lelkésze legyek. 

A folyamat azzal kezdődött, hogy egy közeli barátom a baptista teológián elkezdett a kálvinizmus felé orientálódni, majd pedig egyre határozottabban állította, hogy az maga az evangélium, minden egyéb pedig tévtanítás. 

Radikális kijelentésnek tűnt, ezért úgy véltem, hogy érdemes megvizsgálni. A TULIP öt pontját megvizsgálva arra jutottam, hogy a korlátozott kiengesztelés tanát semmilyen megközelítésből nem tudom elfogadni. Szerettem volna kálvinista lenni, de úgy éreztem, hogy egyik szélsőségből a másik szélsőségbe esnék, ezért kerestem tovább. Ekkor találtam rá teljesen véletlenül egy dokumentumra, amely a 855-ös valence-i zsinatnak volt egy része. Amit abban olvastam teljes sokként ért, mert úgy fogalmazta meg a predesztináció tanát, hogy számomra végre feloldott minden kérdést és dilemmát. 

Amikor elolvastam ezt a dokumentumot az első reakcióm az volt, hogy ezek szerint van legalább egy dolog, amit a katolikusok nem rontottak – még – el. Ez indította el nálam a lavinát. Miután elkezdtem katolikus írásokat olvasni azt tapasztaltam, hogy a katolikus hit egy valódi teológiai aranybánya. Nem volt olyan terület, amiről ne lett volna a katolikus egyháznak hitletéteménye, ami számomra hatalmas megkönnyebbülést jelentett, hiszen így nem kell mindent nekem megfejtenem és kikutatnom, hanem hagyatkozhatok olyan alapokra, amelyet nálam sokkal tanultabb, tájékozottabb és okosabb emberek fektettek le. A különböző katolikus irodalmak olvasása nagyjából egy évig tartott, amelynek a végén úgy döntöttem, hogy készítek egy saját „hitvallást”, amelyben összefoglalom, mi az, amiben hiszek. Az írás végén döbbenten tapasztaltam, hogy sokkal inkább vagyok katolikus, mint protestáns. Végül nem kellett hozzá sok idő és katolizáltam. 

T.K.: Ha jól értem, akkor tehát amikor azt mondod, hogy katolizáltál, ez azt jelenti, hogy felnőtt fejjel keresztelkedtél „be” a római egyházban, vagy a már meglévő csecsemőkori keresztségedet – ha volt ilyen – tekintetted újra érvényesnek, illetve fogadó részről, tehát az egyház irányából ennek alapján csatlakozhattál? 

H.F.: A katolikus egyház minden keresztséget érvényesnek tart, amelyet a Szentháromság nevében végeznek el. Ez azt jelenti, hogy egy protestáns keresztség, bemerítkezés, amennyiben a Szentháromság nevében történik, teljesen valid és érvényes a katolikus egyházban is, tehát nem kell megismételned. 

Viszont engem születésemkor elvittek a szüleim megkeresztelkedni, tehát mivel volt egy katolikus egyház által elfogadott keresztségem, végül nem mondtam, hogy baptista keresztségem is van, mert a rendszerben regisztrálva voltam megkeresztelkedett katolikusként. Ennek köszönhetően a gyermekkori keresztséggel mehettem tovább elsőáldozni és bérmálkozni. 

T.K.: Tehát részesültél a többi szentségben is, igaz? Vagyis a hét szentség közül másokban is. Melyek is ezek pontosan? 

H.F.: Röviden: az, hogy katolizáltam a gyakorlatban annyit jelent, hogy folytattam az utam a gyermekkori keresztség után és részesültem a többi szentségben, azaz megtörtént az első gyónásom, amit azóta is gyakorlok, megtörtént az elsőáldozásom, amit szintén gyakorlok minden szentmisén és megtörtént a bérmálásom, ami egyszeri alkalom volt. Még három szentség van ezen felül: papság, házasság és a betegek kenete. Ezekből én nem részesültem, egy katolikusnak alapvetően az első négyből kell: keresztség, bérmálás, gyónás, áldozás. Általában a keresztség babaként, majd tiniként a másik három egy alkalommal. A többi szentséget értelemszerűen akkor szolgáltatják ki, amikor aktuálissá válnak egy személy (pap, házaspár, beteg) életében. 

T.K.: Hazai körökben is érdekes és nem példa nélküli, hogy protestáns és katolikus fiatalok találkozzanak, esetleg közelítsenek egymáshoz nézeteikben. Voltak és vannak felekezetek „fölötti” mozgalmak itthon is (lásd: pl. EzAzaNap, vagy korábban pl. Felház – ez utóbbiban ha jól tudom, anno aktív szolgáló voltál...), szóval ahol például a karizmatizmus mentén előfordul, hogy ezen háttéből érkezők úgymond „összeérnek”. Hirtelen aztán úgy találják sokan, hogy a karizmatikus katolikus vagy éppen egyes pünkösdi vonalon mozgó hívek nagyon hasonló kegyességi gyakorlatokat végeznek. Meglátásod szerint mi vonzó számukra tehát a „kereső” fiataloknak, az érdeklődőknek – és jelen esetben számodra is – az ilyen „ökumenikus” rendezvényekben, illetve magában a Katolikus Egyházban? 

H.F.: Ami nagyon jellemző a katolikus egyházra, hogy két lábbal jár a földön és racionális, igyekszik meghatározni biztonságos határokat, szempontokat, gyakorlatokat, hogy ezzel elhárítsa a túlkapások veszélyét. Sokan ezt úgy értelmezik, hogy az egyház korlátozza őket, én viszont úgy gondolom, hogy ezek biztonsági korlátok a saját védelmünkre. 

A katolikusok hitének gyakorlati részét képezik bizonyos ősi szokások, mint például a keresztvetés. Gyakran hallottam katolikusoktól, hogy nem szívesen vetnek keresztet ökumenikus imán, mert különcnek érzik magukat tőle és furán néznek rájuk a protestánsok, ezért rájuk való tekintettel nem teszik. 

Ez egy apró példa, de ezen keresztül is látszik, hogy ahhoz, hogy ökumenét tudjunk kialakítani protestánsokkal, sok szokásunkat mellőznünk kell. Egy ökumenikus alkalmon nem imádkozhatjuk az Üdvözlégyet, nem kérhetünk támogatást a mennybéli szentektől, nem vehetjük elő a rózsafüzérünket, nem tehetjük ki az asztalra a feszületet, mindezt pedig nem azért, mert tilos volna, hanem mert az ökumené atmoszférája ezt kívánja meg az együttműködés jegyében. Ez pedig azt eredményezi, hogy míg egy protestáns gyakorlatilag teljesen önmagát adhatja, addig egy katolikusnak nagyon sok dolgot mellőznie kell. 

Ez az én meglátásom szerint gyakran gyengíti a katolikusok saját egyházukba vetett bizalmát, mert azt látják, hogy mások „kötöttségek nélkül” tudják gyakorolni a hitüket, ami sokkal egyszerűbbnek és szabadabbnak tűnik, idővel pedig azon kapják magukat, hogy már nem is akarnak keresztet vetni, rózsafüzért imádkozni, szentek közbenjárását kérni, vagy akár egyenesen megkérdőjelezik ezeknek a hatékonyságát. 

Mindezekből kifolyólag sokkal több olyan egykori katolikust tudnék mondani, aki végül protestáns lett, mint protestánst, aki katolizált. 

T.K.: Ez kétségtelen, valóban talán nagyobb arányban követ gyerekkori keresztséget bemerítés, mint fordítva… Mégis azért a protestánsoknak is le kell mondaniuk például a közösen végzett úrvacsoráról az átlényegülés / eucharisztia / áldozás tanával való egyet nem értés miatt. Tehát alapvető teológiai különbségek látszanak kirajzolódni az evangélium megértése szempontjából, ami miatt bármilyen teljes közeledés sokak szerint kizárt. Ezt hogyan látod? 

H.F.: Ez azért van, mert egy bizonyos határon túl már mi sem mehetünk. Ennek egyszerű oka van. Szent János apostol tanítványa és Antiókhia első püspöke, Antiókhiai Szent Ignác alább fogalmazott az eucharisztia kapcsán, amikor egyesek Krisztus valóságos jelenlétét tagadták: „Távol tartják magukat az (…) eucharisztiától, mert nem vallják, hogy az eucharisztia Megváltónk Jézus Krisztus bűneinkért szenvedett teste, melyet az Atya jóságában feltámasztott. (…) Azt tartsátok érvényes eucharisztiának, melyet a püspök, vagy megbízottja [pap] végez.” 

Tehát bár sok gyakorlatban hajlandók vagyunk kompromisszumokat kötni, mégis van egy határ, ahol már a hit és az erkölcs sérülne, ha tovább engednénk. Mi nem veszünk részt az úrvacsorában, mivel hitünk szerint az teljesen más, mint az eukharisztia, amit az első keresztények és apostoli atyák tanítottak és ránk hagytak. 

Ezzel együtt is véleményem szerint az ökumené sokkal jobban kedvez a protestánsoknak, mint a katolikusoknak. Az ökumené által némely katolikusok protestánssá válnak, vagy felvesznek protestáns „ismertető jegyeket”, gyakorlatokat, akár hitbéli vagy erkölcsi tanokat, ellenben a vegytisztán katolikus tanítások és alkalmak által nem ritkán protestánsok katolizálnak. 

Azon ismerőseim, akiknek a katolizálásában részt vettem vagy abban kísértem őket nem azért katolizáltak, mert jól érezték magukat a szentmiséken, vagy részt vettek katolikus dicsőítő alkalmakon vagy jó katolikus barátokra leltek, hanem azért tértek át a katolikus hitre, mert abban találták meg azt a hitbéli kősziklát, amelyre magabiztosan ráállhatnak és amelynek tanait teljes mértékben el tudják fogadni. 

T.K.: Maradva és kicsit közelebből megvizsgálva a római katolikus dogmatikát, gondolkodtam kérdezzek-e Máriával vagy a purgatóriummal kapcsolatban. Végül arra jutottam, hogy inkább először az evangélium szívét érintő elsődleges témát hozom fel. Szóval, hogyan tudod – ha tudod – integrálni magadban például a megigazulástan protestáns vagy reformátori nézetét (sola gratia / fide: egyedül kegyelemből, hit által) a cselekedetek itt vázolt szerepével? „…az összes ember a hit, a keresztség, valamint a parancsolatok teljesítése által elnyerje az üdvösséget.” –  2068. Katolikus Egyház Katekizmusa. (Szent István Társulat – félkövér kiemelés: tőlem) Tehát hogyan szintetizálod – már ha ez számodra szükséges – magadban, lelkiismeretileg a római katolikus egyház üdvösség elnyerésére irányuló konkrét tanításait?  

H.F.: Egy másik interjúban beszélhetünk Máriáról vagy a purgatóriumról…;) Itt is fontosnak tartom már az elején leszögezni, hogy jól kell ismerni az egyházat és annak tanait. Az avatatlan szem gyakran csak a kulcsszavakat ragadja ki a szövegből és nem rendszerben, kontextusban, hangsúlyban gondolkozik, hanem elhamarkodott következtetéseket von le. Így tehát bár az általad hozott idézet a katolikus katekizmusból teljesen igaz, nem úgy kell értelmezni, ahogy te értelmezed. A katekizmus értő olvasását hosszú időn át kell tanulni, pontosan ezért van az egyházban katekézis, ahol egy pap magyarázza el a szöveg értelmét. 

T.K.: Hogyan „kell” akkor szerinted, vagy a papok által – ha lehet ilyen általánosító kategóriát említeni – értelmezni? Őszintén érdekel, hogyan lehet üdvössége a római egyház tanítása szerint egy hithű katolikus embernek?

H.F.: Amikor „parancsolatok teljesítése által” beszélünk a cselekedetekről, akkor érteni kell, hogy milyen cselekedetekre gondolunk mindez alatt. Luther úgy vélte, hogy ellentmondás van a Római levélben taglalt cselekedetek és a Jakab levelében említett cselekedetek között, emiatt Jakab levelét szalmaszálnak nevezte és nem tartotta kanonikusnak. Véleményem szerint félreértette a két levél mondanivalóját. Pál a Római levélben a Tóra parancsolatainak, azon belül is a szertartási törvényeknek cselekvését nevezte kárhozatosnak. „Mi azt valljuk, hogy az ember a hit által válik igazzá, a törvény szerint tettektől függetlenül.” (Róm. 3:28) 

Ezt fontos volt kiemelni a római keresztények zsidó származású tagjainak, hogy ezáltal ők már ne a micvá 613 törvényének betartása által akarjanak üdvözülni, másrészt a kereszténnyé lett pogányokat se akarják a szertartási törvényekre (pl. körülmetélkedés) tanítani. Ezt támasztja alá az, hogy Pál pont a körülmetélkedést hozza fel példaként, amikor a cselekedetek ellen érvel: 

Ugyanaz az Isten teszi megigazulttá a hitből a körülmetéltet éppúgy, mint hite által a körülmetéletlent.” (Róm. 3:30)

Jakab viszont teljesen másról írt. Nem a törvény cselekedeteire, hanem hitből fakadó cselekedetekre gondolt. Jakab levelének tanulsága szerint a hit és cselekedetek között előidejűség van. Ez azt jelenti, hogy előbb van hitem, amelyből fakadnak a cselekedeteim. A hit és cselekedetek nem független tevékenységek, nem az, amikor katolikusként hiszek Jézusban plusz jót teszek és szendvicset adok a hajléktalannak, így 1+1=2, teljes az üdvösségem képlete. 

Példa: Ha csupán annyi ételem van, hogy holnapra nem jut, ha megosztom a szomszéddal, mégis megteszem, mert hiszem, hogy Isten gondoskodik rólam, akkor az hitből fakadó cselekedet. Ezek a hitből fakadó cselekedetek a hitemről tesznek tanúbizonyságot, a hitem támasztják alá. 

A tridenti zsinat a reformáció tanaival szemben kimondta, hogy a bűnös ember ugyan nem tudja magát megváltani, szüksége van a kegyelemre, de az isteni kegyelemmel szabad akarattal együtt kell működnie. Azt a felfogást pedig, amely szerint Isten egyeseket eleve a kárhozatra szánt, és ezért ők nem kapnak kegyelmet, a zsinat eretnek nézetnek bélyegezte. 

Mivel Isten öröktől fogva előre látja mindegyikünk egyéni döntéseit, a negatív döntések eredményeként egyesek elkárhozását is tudja és engedélyezi. Egy hasonlat a hétköznapi életből: Amikor a tanár azt mondja a diákoknak, hogy senkit sem akar megbuktatni, hanem azt akarja, hogy mindenki jól szerepeljen a vizsgán, akkor azt feltételesen mondja: akarom, ha te is akarod, tehát tanulásoddal kiérdemled. Viszont abszolút a tanár akarata azzal a tanulóval szemben, akiről a vizsgáztatás alkalmával megbizonyosodott, hogy jelest vagy pedig bukást érdemel, és ezért így is akarja osztályozni. A kétféle akarást a tanárnál a vizsgáztatás lefolyásának ideje választja el egymástól, Istenben azonban nincs idő, benne gyakorlatilag egybeesik a kétféle akarás, csakis elvileg, azaz logikailag különíthetők el egymástól. Tehát Isten előre látja, hogy kik azok, akik szabad akarattal visszautasítják kegyelmeit és ezért elkárhoznak. 

T.K.: A szabad akarat, eleve elrendelés (nem is beszélve az eredendő bűnről) tanítások kapcsán a reformátorok ezirányú nézeteit gyakran szokták visszavezetni Ágostonig, vagy Agusztinuszig. Te hogyan látod az ő szerepét, hatását? 

H.F.: Hippói Szent Ágoston, aki a Katolikus Egyház szentje, Egyháztanító és igen népszerű egyes protestáns közösségekben is. Sokan úgy vélik, hogy kálvinista tanokat vallott, mivel életében több eretnekség is felbukkant, amelyekre reagálni kényszerült, mint például a pelagianizmus vagy az arianizmus. A pelagianizmus röviden azt vallotta, hogy az ember kiérdemelheti az üdvösségét, ha jámbor és bűntelen életet él, mivel abban az esetben nincs rászorulva a kegyelemre, amely a bűnösöknek szükséges. Szent Ágoston ezt olyannyira tagadta, hogy átesett a ló túloldalára és olyan nézetekről írt, amelyeket ma könnyen a kettős predestinációként definiálnánk. Később viszont, miután Pelagiust kiközösítette az Egyház és a tanai már rég feledésbe merültek, Szent Ágoston is jóval mérsékeltebb hangvételben írt a megváltásról: „Mi magunktól hiszünk, de annak [a hitnek] a növekedése Isten műve, mivel a hitet nem Ő adta nekünk, de növelte bennünk annak a mértéke szerint, amint az [a hit] megszületett bennünk.” (Forrás: Augustine of Hippo, “A Treatise on the Predestination of the Saints,” in Saint Augustin: Anti-Pelagian Writings, ed. Philip Schaff, trans. Robert Ernest Wallis, vol. 5, A Select Library of the Nicene and Post-Nicene Fathers of the Christian Church, First Series (New York: Christian Literature Company, 1887), 499.)

Szent Ágoston meg volt győződve arról, hogy a predestináció Isten előre tudásán alapszik, Isten kegyelme pedig „jutalom az emberi beleegyezésért”. (Forrás: Levering, Matthew (2011). Predestination: Biblical and Theological Paths. New York: Oxford University Press. Pp.: 48-49)

Aeclanumi Julián -, aki maga pelagianista volt – azt állította, hogy a szabad akarat a jó és a rossz között egyensúlyban van egymással. Szent Ágoston ezzel szemben azt állította, hogy Ádámban volt meg egyedül a tökéletes egyensúly, viszont a bűnbeesést követően küzdenünk kell azért, hogy képesek legyünk a jót választani és ellen kell állnunk a rosszra való hajlamunknak, de továbbra is szabad az akaratunk és képesek vagyunk dönteni (Opus imperfectum contra Julianum, III, CXVII). 

Így, amikor azt mondja Szent Ágoston, hogy elveszett a szabadságunk Ádám bűne következtében, akkor kiemeli, hogy nem a jó és a rossz közötti választási lehetőség szabadsága szűnt meg, mert akkor nem tudnánk mást tenni, mint a bűnt és az emberi természet ezáltal teljesen romlott volna, – amint azt tudtommal a kálvinizmus tanítja, – hanem a tökéletes szabadságunk szűnt meg, amely küzdelem és mérlegelés nélkül volt képes a jót választani, mivel nem volt még meg benne a bűnre való hajlam. 

‘Szent Ágoston vallomásai’ című művében tanúbizonyságot tesz katolikus hitéről édesanyja halálakor is, akinek üdvösségében reménykedett: „Kivitték a holttestet. Elkísértem, vissza is tértem egyetlen könny nélkül. Mikor letették az ott dívó szokás szerint a sír mellé, és bemutatták lelkéért az üdvösség áldozatát, imádkoztunk érte, de még ezen imádság alatt sem könnyeztem.” 1. áldozat a holt lelkéért (eucharisztia bemutatása) 2. imádkoztak az elhunytért.

Végül pedig szeretném kiemelni, hogy az ószövetségből ránk maradt zsidó hagyomány is a katolikus álláspontot erősíti. A Misná a zsidóság számára az ószövetségi szenthagyomány. Úgy gondolom egyértelmű tanúbizonyságot szolgáltat arról, hogy a zsidó hitnek nem volt része a kettős predestináció: „Isten mindent előre lát, mégis biztosítja a szabad akaratot. A világot jósággal ítéli meg, és minden a cselekedetekkel összhangban van.” /Pirkei Avot 3:15/

Tehát Isten kezdeményez, nekünk viszont szabad akarattal reagálnunk kell. Az ószövetségi történetekben is azt látjuk, hogy minden alkalommal Isten kezdeményezett a választott nép felé, nekik azonban reagálniuk kellett a hívásra, aminek pedig mindig megvolt a maga – gyakran randikális – következménye. Ezt pedig véleményem szerint az Újszövetség is megerősíti. Amennyiben a sola scriptura elvét valljuk, akkor a bibliában meg kell találnunk a sola gratiát és a sola fidet. Kifejtettem, hogy a kegyelem miért fontos és azt is, hogy Pelagiust kiközösítette az Egyház, amiért tagadta a kegyelem szükségszerűségét. Ellenben a sola fidet én személy szerint egyetlen helyen találtam meg a bibliában, Jakab levelében, ám volt előtte egy tagadószó is: „cselekedetekből igazul meg az ember, és NEM(!) csupán a hit által” (Jk. 2:24). 

T.K.: A római egyházban a papi cölibátus jól ismert, hosszú évszázados evidencia. Egyrészt jól fogalmazom meg, tehát tényleg ennyire biztos és kikezdhetetlen ez a hagyomány? 

H.F.: Nem évszázados, hanem két évezredes. Amit szerintem fontos már az elején tisztázni, hogy a cölibátus nem csupán egy nem a házasságra, hanem egy igen a Krisztussal való legintimebb kapcsolatra. Gyakran a cölibátusra pusztán egy lemondásként, egy nemként tekintünk, ami negatív jelentéstartalmat ad neki. Valójában a cölibátus mindig szeretetet, egy igent fejez ki, amely Isten felé irányul. 

Van, aki azért képtelen a házasságra, mert úgy született. Van, akit az emberek tettek a házasságra alkalmatlanná. Végül van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról. Aki föl tudja fogni, az fogja föl!” (Mt 19:12) Amikor a szadduceusok arról faggatták Jézust, hogy aki özvegyként többször házasodott, annak több párja lesz-e a feltámadáskor, Jézus így válaszolt: „A feltámadás után nem nősülnek, férjhez sem mennek, hanem úgy élnek, mint Isten angyalai a mennyben.” (Mt. 22:30) 

Aki cölibátusban él, az testében megéli a mennybéli létállapotának előképét, tehát már a Földön úgy él, mint Isten angyalai a mennyben és minden ember fog a feltámadás után. Ez a mennyei előkép a cölibátusban egy tanúságtétel a feltámadásba vetett hitről. Robert Sarah bíboros úgy fogalmazott, hogy: „Valódi analógia áll fenn a házasság és az egyházi rend szentségei között, mely mindkettő önmagunk teljes odaajándékozásában csúcsosodik ki. Ezért zárja ki ez a két szentség kölcsönösen egymást. Szilárd meggyőződésem, hogy a papi cölibátus relativizálása egyet jelent a papság puszta funkcióvá alacsonyításával. Márpedig a papság nem funkció, hanem létállapot.” 

Néhányan a papi nőtlenség ellenében Timóteus első levelének 3. részét citálják, miszerint a papok egyszer nősült emberek legyenek. Az apostoli atyák úgy értelmezték ezt, hogy miután egy papnak meghalt a felesége, utána nem vehetett maga mellé több feleséget, hanem cölibátusban élt tovább. Ez viszont így még mindig arra utalna, hogy legalább egyszer megnősülhet egy pap. Viszont fontos ezt az igét helyesen értelmezni. Jézus idejében az apostolok már felnőtt férfiak voltak, abban az életkorban pedig már mindenki családos ember volt, ezért lehetett Szent Péter apostolnak is felesége – és feltehetően gyermekei is. A hozzá hasonló életállapotban lévő férfiaknak szólt ez az ige, miszerint, amennyiben feleségük meghal, utána nem nősülhetnek újra. Viszont a későbbi generációk számára teljesen más volt a gyakorlat. Akik második generációs keresztények voltak, azok gyermekként ismerték meg az evangéliumot, tehát még nőtlenül. Amennyiben a papi életpályát választották, ők ezt már cölibátusban tették. Egy idézet az első századból: „És amennyiben ismét eljutunk egy olyan helyre, ahol nincs felszentelt testvér [pap], hanem mindenki házas, akkor fogadjátok szeretettel azt a testvért [papot], aki majd jön hozzátok.” (I. Szent Kelemen pápa, Epistles on Virginity 3. fejezet (Kr.u. 27-97))

Egy pedig a második század elejéről: „És látjuk, hogy a férfiak [papok] tisztán tartják meg magukat, némelyek kezdettől fogva, némelyek egy bizonyos időt követően.” (Szent Jusztin a mártír, Fragments on the resurrection 3. fejezet (Kr.u. 100-165))

Viszont nem szabad a házasságot afféle másodosztályú intézménynek tartani, hiszen az is egy szentség. „Mindkettő – a házasság szentsége és az Isten országáért vállalt szüzesség – magától az Úrtól származik. Ő ad értelmet nekik és ajándékozza meg a nélkülözhetetlen kegyelemmel, hogy úgy lehessen megélni őket, ahogy az Ő akaratának megfelel. A mennyek országáért vállalt szüzesség nagyrabecsülése és a házasság keresztény értelme nem választható el egymástól; kölcsönösen támogatják egymást: Aki a házasságot kárhoztatja, az megtépázza a szüzesség dicsőségét is; (…) aki dicséri csodálatosabbá teszi a szüzességet. Mert ami egy rosszabbal összehasonlítva tűnik jónak, aligha különösebben jó; ami azonban az általánosan jónak tartottnál jobb, az kiemelkedően jó.” (KEK 1620)

Nazianzi Szent Gergely a kánai menyegzőn keresztül magyarázza Jézus magatartását: „Nem becstelenítjük meg a házasságot azáltal, hogy magasabb tisztességben részesítjük a szüzességet. Utánzom Krisztust, a tiszta vőlegényt, aki egy menyegzőn vitt végbe csodát és jelenlétével megtisztelte a házasságkötést.” 

Tehát maga Jézus is nagy tiszteletben tartotta a házasság szentségét, viszont ő maga nem nősült meg, hanem megőrizte szüzességét. Ha maga a Messiás, mint főpap ezt a példát hagyta ránk, akkor a többi papnak nem illik ezt a példát követnie? 

T.K.: Látszanak egyébként ezen a téren is – tehát papi nőtlenség témában – változások: például Ferenc pápa részéről? Másrészt mit kell tudni jelenleg a Katolikus Egyházban levő szolgálók családi állapotáról – milyen „kategóriák” léteznek?

H.F.: A papi cölibátusban nem várható változás, tudtommal Ferenc pápa sem kíván ezen változtatni. A közhiedelemmel ellentétben a papi cölibátus eltörlésére alulról szerveződőleg sincs tömeges akarat, persze mindig lesznek hangok, amelyek alkalmanként felerősödnek. 

Családos édesapák számára egy lehetőség az Egyházi rendben való részvételre az állandó diakónusi szolgálat. Nekik legalább 35 évesnek kell lenniük, továbbá elvárás, hogy családjukat rendezetten vezessék és példaértékű életet éljenek. Keresztelhetnek, kiszolgáltathatják az Oltáriszentséget, eskethetnek, temethetnek és prédikálhatnak. Gyakorlatilag tehermentesítik a papot, de nem helyettesítik őt, tehát nem misézhetnek. 

Valamint a papságon és a családos világi embereken túl vannak a szerzetesek, akik rendházakban élnek, világi megszentelt életűek, akik egyedül és civilként élnek, de vállalják az evangéliumi tanácsokat és az abban foglalt cölibátust stb. Rengeteg életforma megtalálható a Katolikus Egyházban mind a nők, mind a férfiak számára, de egy a hit és egy az erkölcs, amelyet mindannyian megélünk, csupán módszertanilag másképp. Én ebben látom a működőképes sokszínűséget. 

T.K.: Te hogyan tekintesz a bő 500 éve elindult protestáns reformációra és annak esetleges hatásaira a katolicizmusra nézve? Szerinted milyen területeken lenne szükség – ha van ilyen – reformokra a Vatikánban? 

H.F.: XVI. Benedek pápa a Dominus Iesus kéziratban véleményem szerint jól fogalmazta meg a reformáció hatását az Egyházra: „A hívőknek nem szabad azt képzelniük, hogy Krisztus Egyháza nem más, mint – elkülönült, de valamilyen formában mégis egy – egyházak és egyházi közösségek bizonyos összessége; s azt sem gondolhatják, hogy Krisztus Egyháza ma már igazában sehol sem létezik, hanem csak célnak tekinthető, mely felé minden egyháznak és közösségnek törekednie kell. A keresztények közötti egység hiánya kétségtelenül seb az Egyház számára; nem abban az értelemben, mintha meg lenne fosztva az egységtől, hanem amennyiben a megoszlás akadályozza egyetemességének teljes megvalósítását a történelemben.” 

Nem kell ehhez sok kommentárt fűzni, azt hiszem magáért beszél. Az Egyháznak többször volt már szüksége reformációra, többek között Assisi Szent Ferenc is végbevitt egyet, de nem az volt a megoldása, hogy kivált belőle. Reformációra szükség volt, skizmára semmiképp, főleg annak fényében, hogy a változások a protestantizmus létrejöttétől függetlenül folyamatban voltak és végbe is mentek. Tehát azt gondolom, hogy a szakadás túl szélsőséges reakció volt és ahhoz az áldozathoz képest nagyon kicsi lett a rövidtávú nyereség, hosszú távon viszont egy hatalmas tátongó seb jött létre Krisztus testén, ami a mai napig fennáll. Nagyon bízom benne, hogy egyszer majd visszatalál a Katolikus Egyházba a protestáns közösségek összessége. Ehhez pedig a Katolikus Egyháznak nincs szüksége programokra, stratégiára, reformokra, pusztán önmagát kell adnia és tanításaihoz hűen kell ragaszkodnia, amellyel ezáltal még egy olyan fafejű protestáns teológust is meg tudott nyerni magának, mint amilyen én voltam. 

A jelenre vonatkozólag pedig nem gondolom, hogy egy 500 évvel ezelőtti, nagy léptékű reformációra volna szükség. Botrányok sajnos mindig lesznek. A média gyakran hivatkozik pedofil papokra, amelyek esetében én azt vallom, hogy zéró toleranciát kell alkalmazni. Amennyiben bebizonyosodik a bűntett, az érintettet azonnal fel kell függeszteni és mind az egyházi, mind a világi bíróságnak a lehető legszigorúbb módon kell eljárnia. Úgy gondolom azonban, hogy itt is külön kell választani az egyént és az Egyházat. Ezek magánszemélyek által elkövetett bűntettek, amelyeket komolyan kell venni, de nem gondolom, hogy az Egyház vagy a papi cölibátus tette őket szexuális ragadozóvá. Az Egyház tanítóhivatala mindig is világos és feddhetetlen volt, a baj akkor jött, amikor valaki mindezt figyelmen kívül hagyta és szabadosan értelmezve azt a saját hasznát kereste.  Hála Istennek kevés olyan pápa volt a történelemben, aki ebbe a kategóriába esett, a történelem viszont sajnos leginkább rájuk emlékszik. A 20. és 21. században Szent XXIII. János, Szent VI. Pál, Szent II. János Pál vagy XVI. Benedek pápa mind kifogástalanul vezette az Egyházat és bár Ferenc pápa sokak számára megosztó, nem tudnék olyan intézkedést mondani tőle sem, ami egy új reformációt indokolna. 

T.K.: Mit gondolsz a progresszív keresztény katolikusokról? Olyan teológusokról (vagy teológákról), akik például a melegházasságot szorgalmazzák hazánkban? 

H.F.: A homoszexualitás sokakat érint. Fontos különbséget tenni a homoszexuális orientáció és a homoszexuális kapcsolat gyakorlata között. „Tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel kell fogadni õket. Kerülni kell velük kapcsolatban az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét.” KEK 2358 

A homoszexuális vágy önmagában nem bűn, a homoszexuális kapcsolat viszont már az. A kérdés kapcsán az Egyház egyértelműen fogalmaz. Ezt nem mindenki fogadja el. Nemzetközileg és Magyarországon is megfordulnak olyan teológusok, akik önmagukat katolikusnak tartják, de valójában csak a saját szubkulturális környezetük ért velük egyet. Mivel a Katolikus Egyház hitletéteményei változhatatlanok, így az érveléseik súlytalanok. Hiába sulykolná bárki, hogy egy zsidó vagy muzulmán vallásgyakorló fogyasszon sertést, soha nem lesz eltörölhető ez a tiltás az említett vallások esetében. Így egyáltalán nem tartok attól, hogy a szabados bibliaolvasás, vagy progresszív nyugati egyetemek kutatásai megváltoztatnák az Egyházat. 

A veszélyt én abban látom, hogy jóindulatú, az Egyházhoz lazán kapcsolódó, hitét kevéssé ismerő, LMBTQ és egyéb mozgalmakkal szolidáris embereket megtévesztenek. Rengeteg olyan érvük van, amivel könnyen meg tudnak győzni egy olyan laikust, aki amúgy is egyet akar érteni velük. 

A házasságról: „Férfinak és nőnek teremtvén az embert, Isten a férfit és a nõt egyformán megajándékozta a személyes méltósággal. Az ember, a férfi és az asszony, egyaránt személy, hiszen mindketten a személyes Isten képére és hasonlatosságára lettek teremtve. Mindkét nem azonos méltósággal, de különbözõ módon Isten hatalmának és gyengédségének képmása. A férfi és a nõ egysége a házasságban a Teremtõ nagylelkűségének és termékenységének egyfajta utánzása a testben:”a férfi elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy test lesz” (Ter. 2:24). Ebbõl az egyesülésből származik minden emberi nemzedék.” KEK 2334-2335

Két szövetség létezik a Biblia szerint: 1. Isten és ember közötti szövetség (keresztség), 2. Ember és ember közötti szövetség (házasság). A keresztségben szövetséget kötünk Istennel és az eucharisztia, Krisztus testének vétele által pedig mi katolikusok gyakoroljuk ezt a szövetséget és leszünk vele egy testté. Ennek hasonlatossága a szexualitás, miszerint a férfi és a nő a házasság által szövetséget köt, majd ketten egy testté léve gyakorolják ezt a szövetséget a házaságyban. 

A szexualitásnak így hármas célja van: 1. szövetség ápolása, 2. felek kölcsönös örömszerzése, 3. gyermeknemzés. Az önkielégítés, a homoszexuális kapcsolat vagy a steril, tehát aktívan és mesterségesen fogamzásgátló kapcsolat nem felel meg a házasság funkcióinak betöltésére, nem a szexualitás teremtésből fakadó rendeltetésszerű használata. A homoszexuális aktus lesilányítja, ledegradálja a szexualitást a puszta örömszerzés szintjére kizárva belőle az isteni teremtő erő lehetőségét is. 

Mivel a házasság szentségének alapja a férfi és a nő közötti szövetségkötés, valamint a homoszexuális kapcsolat abszolút terméketlen, így vitán felül áll, hogy erkölcsösnek számít-e az Egyház megítélése szerint, vagy sem. Aki pedig önmagát katolikusnak tartja, de tagadja az Egyház álláspontját, az pontosan annyira hiteles, mint az a zsidó vagy muszlim, aki sertéspörköltet eszik.

T.K.: Augusztus 20-a kapcsán, szerinted mi lett István király „ezeréves örökségével”? Te mint, aki a legnagyobb hazai egyházat képviseled most ebben a beszélgetésben, véleményed szerint mennyire élünk keresztény országban? Hogy látod nemzetünk jelenét, jövőjét a hitélet szempontjából?

H.F.: Sokan a középkort, – főleg a mainstreamben elterjedt „sötét középkor” megnevezés miatt – egy nagyon borús, botrányos időszaknak tartják, amelyre csak grimasszal lehet visszaemlékezni. Én ellenkezőleg látom. Szent István királyunk egy egységes és keresztény államot hozott létre, ami a mai napig fennáll. Nem vagyok a történelmi romanticizmus híve, nem gondolom, hogy a középkorban mindenki hitvalló és erkölcsös keresztény volt. Mégis, számomra elgondolkodtató, hogy miért lehet Magyarországnak több szentté avatott királya is. Erős alapokat fektettek le nekünk. 

Ami viszont aggasztó, hogy a felgyorsult életvitelünk következtében az átformáló kapcsolatokból felületes, projektszerű kapcsolatok, transzformális barátságokból tranzakciós barátságok kezdenek kialakulni. Nem találkozunk, hanem chatelünk, amint pedig a társadalmunkban lévő személyes kapcsolatok jelentősége megfakul, úgy az emberek Istennel való személyes kapcsolata is törvényszerűen hanyatlani kezd. Ennek a veszélyét én is érzékelem a saját életemben, mivel sokkal könnyebb chaten beszélgetni, mint beülni valahova, fizetni egy italért és későn hazaérni. Ez a hozzáállás viszont alapjaiban változtatja meg az Istenhez való hozzáállásunkat is. Jézus a minőségi idő és személyes kapcsolatok híve volt, sok időt töltött mások otthonában, Máté, Zákeus, Simon Péter, Mária és Márta stb. Ha egymással alig töltünk valóban minőségi időt, Istennel hogyan fogunk… 

Egyre kevesebben mennek templomba, az emberekben pedig egyre nagyobb a közöny. Ez nem aktív elutasítása Istennek, hanem egy passzív mellőzése, ami abszolút nem tudatos. Pontosan emiatt veszélyes. A katolikusok többsége is pusztán vasárnap jár templomba, amelynek végén azonnal felállnak és sietnek haza vagy az udvarra beszélgetni, alig marad valaki elmélkedni, hálát adni. A hétköznapi miséken való részvétel pedig gyakorlatilag ismeretlen. Az a kevés néni és bácsi, akik minden nap ott vannak a szentmisén, az ő imádságaik hordozzák el hátukon az Egyházunkat. Ha ők nem lennének, már mi sem lennénk. 

Szeretném, hogy a fiatalabb generációk támogassák ezeket az időseket és a vasárnapokon túl legalább heti egyszer szintén részt vegyenek szentmisén. Szeretném, hogy prioritást élvezzen az Istennel töltött időnk beépítése a hétköznapunkba és minden mást ahhoz igazítsunk, nem pedig fordítva. Szeretném, hogy ne a véletlen felszabadult időnket fordítsuk Istenre, hanem aktívan törekedjünk (minőségi) időt szakítani rá. Ha ezeket az apróságot meg tudnánk tenni, az már egy jelentős előrelépés lenne a szívünk átformálásában. Ha kilépünk a vasárnapi keresztény szerepből és a hétköznapjaiknak is aktív részévé válik a hitünk, azzal tudjuk alulról és belülről átformálni a társadalmunkat.

T.K.: Engedj meg két villám kérdést a végéhez közeledve! Szerinted lesz valamikor – ahogy lett USA elnök – afroamerikai pápa? (vagy bármilyen nem fehér származású) 

H.F.: Egyáltalán nem bánnám, első javaslatom Robert Sarah bíboros lenne. 

T.K.: Hogyan értékeled az egyesek által „celeb papok”-nak titulált hazai személyek (Hodász András, Bese Gergő atyák) online munkásságát, média jelenlétét? 

H.F.: Nem követem figyelemmel egyénileg papok munkásságát, nem is szívesen hívnám őket celeb papoknak, kétlem, hogy ők értékelik az efféle megnevezést. A megnevezett papok online tevékenységeinek esetében nem is vagyok célközönség, ami teljesen rendben van. Mindkettejükkel volt alkalmam együtt dolgozni a Szólj be a papnak talkshow keretein belül és kifogástalanul helytálltak. Számomra egyedül az a fontos, hogy a Katolikus Egyház hitét és erkölcsét annak teljes igazságában hirdessék. Amíg ezt a tiszta Katolikus tanítást megőrzik, – és Hálisten megőrzik, – addig támogatom mindannyiuk munkásságát. 

T.K.: Záró témakörünk a közeljövőbe mutat, hiszen szeptember elején rendezik meg hazánkban az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus-t. Az egy hetes eseménysorozatot – melyen a római pápa is tiszteletét teszi – két nagyszabású ünnepélyes szentmise keretezi a Hősök terén. Feltűnt számomra a programokat átolvasva, hogy a szervezők több fővárosi külső és „világi” helyszínt választottak Budapesten: pl. Margitsziget, Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, Papp László Budapest Sportaréna, Hungexpo, Erkel Színház, Pesti Vigadó… Felmerül, hogy mi a helyzet a templomokkal? Szerinted ez tudatos és egyfajta nyitást, „kimozdulást” jelez a római katolikus egyház részéről a társadalom irányába? Nevezhetjük mindezt „evangelizációnak”, az utca emberéhez felé való közeledésnek?

H.F.: Nem gondolom, hogy erről volna szó, még ha némileg közre is játszik. A templomaink nem elég nagyok ahhoz, hogy ekkora tömegeket be tudjanak fogadni. A különböző országokat érintő pápai látogatások során a programokat általában stadionokba és csarnokokba szervezik, hogy minél több ember tudjon részt venni. Ez a gyakorlat hosszú évtizedekre nyúlik vissza, nem újkeletű. 

T.K.: Hogyan értékeled összességében a konferencia előzetes menetrendjét? Mit vársz a legjobban az alkalomban, illetve – ha a COVID helyzet is engedi és valóban meg lesz tartva – mire számíthatnak majd az oda látogatók? 

H.F.: Sokaknak a NEK-en lesz az elsőáldozása és emlékszem, hogy én is milyen izgatott voltam az elsőáldozásom előtt. Mivel én nem beleszülettem a katolikus vallásba, hanem felvettem, így az efféle események különösen szentimentális érzésekkel töltenek el, de várom a pápai szentmisét is, mivel ez lesz számomra az első alkalom, hogy élőben láthatom Ferenc pápát. Továbbá fellép majd a Szent Efrém Férfikar is, akiket először egy esküvőn volt szerencsém hallani. Őket az egész országnak ismernie kellene! 

T.K.: Köszönöm a tanulságos beszélgetést!

H.F.: Én köszönöm! 

✵✵✵

MEGJEGYZÉS:  az elmúlt szűk év fejleményei nyomán érdekes megfigyelni, hogy mindkettő interjúalanyom, Hortobágyi Ferenc és – a tavaly nyáron kérdezettKormos Endre hasonló utat jártak be, olyannyira, hogy nemrég a szigetországban tartózkodó egykori anglikán lelkész katolizált. Szerettem volna megtudni az ő mögöttes motivációit, mozgatórugóit is, de rövid személyes beszélgetéstől eltekintve egyelőre nem vállalt nyilvános szereplést. Ezt tiszteletben tartva, a két egyébként konzervatív – mára már – katolikus teológussal folytatott interjúk mellett, akit még érdekel a római egyházzal kapcsolatos kérdéskör, az Evangelikál Csoport felületén találhat ilyen tartalmú írásokat.

+ TOVÁBBI, katolicizmus témában a közelmúltban honlapunkon megjelent cikkek olvashatók ITT és ITT.

Ez is érdekelhet

Újabb határátlépés: Ferenc pápa hamis különbségtétele a lelkipásztori szolgálat és az egyház tanítása között
A miseáldozat értékelése protestáns szemszögből / a szentségimádás illegitim volta – a protestáns ortodoxia érvei, VIII. rész
A miseáldozat értékelése protestáns szemszögből / a szentségimádás illegitim volta – a protestáns ortodoxia érvei, VII. rész
A miseáldozat értékelése protestáns szemszögből – a protestáns ortodoxia érvei, VI. rész

13 válasz

    1. Árpád

      Richard P. Bennett: Római katolicizmus a XXI. században könyve magyarul is megjelent nagyon jó könyv és rávilágít arra a szakadékra, mely a római katolikus egyház és az evangéliumi keresztyének között húzódik. Ő ráadásul volt katolikus pap is.

      1. Márkus Tamás András

        Kedves Árpád!

        Röviden össze tudná foglalni, hogy Bennett hogyan jellemzi ezt a szakadékot?

        Üdv,
        Tamás

        1. Árpád

          Ha röviden akarnék válaszolni Bennett alapvetően azt mondja, hogy a római katolikus egyházban csak a marketing változott, nem a lényeg. Sorra veszi a problémákat, ahogy ő is eljutott az egyházi tekintélytől a Bibliáig. Foglalkozik a hagyománnyal és a Biblia viszonyával és ezekkel ellentétes tanításokkal és a pápai megnyilatkozatásokkal. Külön fejezetet szentel a megigazulásnak és az ezzel kapcsolatos római tanításnak. A római egyház és a protestánsok közös nyilatkozatait is elemzi, amellyel kapcsolatban a bibliai igazság elkendőzéséről beszél. Modern dolgokkal is foglalkozik pl. a Passió című filmmel, amit én soha nem láttam és azt hamisnak állítja be, mivel a film szerinte a medjugorjei Mária-jelenések hamisságán nyugszik.

  1. Bács Kinga

    Őszinte sajnálattal írom, hogy remélem nem sok katolikus olvassa ezt a cikket, legalább is nem sok katolikus jut el a kommentekig. Az igazat megvallva azt is sajnálom, ha egy protestáns elolvassa a kommentekben linkelt írásokat.

    Ha csak egy kritikára reagálok jelen helyzetben, akkor az a pápa Antikrisztus volta. A Biblia tanításában szinte kivétel nélkül legnagyobb ismérve az Antikrisztusnak Krisztus istenségének vagy testben eljövetelének tagadása. A Katolikus Egyházban, ahogy az egész kereszténységben is remélem, ez megkérdőjelezhetetlen. A Biblia tanítása alapján dogma mondja ki Krisztus isteni voltát és testben megjelenését. Ha valaki egy kicsit is jártas a katolikus dogmatikában tudja, hogy ezek nem módosítható állítások, így nem értem, hogy lehetne a pápa az Antikrisztus, akit arról ismerünk fel, hogy tagadja Jézust, mint Istent. Szóval ezt hitvallásba foglalni szerintem megkérdőjelezhető.

    Több pontba nem megyek bele, mert laikus katolikus hívőként nem érzem hatáskörömnek az ilyen szintű hitvédelmet. Viszont örömmel mondhatom, hogy én személy szerint sosem hallottam vagy olvastam egy hitvitában vagy egyoldalú érvelésben sem, katolikust mondjuk a genfi terrorállamra hivatkozni. És hála Istennek protestáns közegekben is találkoztam nem egyszer építő, ésszerű és tiszteletteljes beszélgetésekkel minden túlkapás nélkül. A teljes egység a földön minden bizonnyal valóban lehetetlen, de Jézus (darabokra)szakadt leplének okozója nem egyedül az, amire a kommentben szereplő írások utalni próbálnak.

    Röviden tehát, ha egy portál vállalja, hogy megoszt egy ilyen egyébként hiánypótló interjút a katolikusságról, akkor szuper lenne, hogyha az interjú lelkülete és hangneme folytatódna a komment szekcióban is. Mert, ami szerintem nagyon fontos, protestánsként nem muszáj a katolikusságról értekezni. Ha nem tudok nem sértő lenni a másik féllel, akkor inkább jobb, ha nem is megyek bele. Ugyan ezt mondanám, ha mondjuk itt nem a katolikusságról, vagyis nem kereszténységről, hanem mondjuk buddhizmusról lenne szó. (Értem ezeket kizárólag a kommentekre és a napokban megjelent reakció cikkre).

    Már több helyen olvastam és tapasztaltam is, hogy zömében a protestáns oldalon a hitoktatás része a katolikus tanítás cáfolata. A katolikusok viszont hitoktatás keretén belül nem tanulnak a protestáns tanításról. Gondolhatnánk azt is, hogy protestáns részről ez helyes, így legalább azzal is megismerkedhetnek a friss hívők és eldönthetik maguk, miben hisznek. A tapasztalatom viszont inkább az, hogy ez problémás. Ha valamit eleve cáfolva tanítok egészen komoly rögzüléseket okoz, és nem gondolhatom komolyan, hogy minden esetben az így oktatott személy valóban saját megítéléséből vetette el magában az adott tanokat. Arról nem is beszélve, hogy általában a katolikus tanításról rengeteg tévhit terjeng a protestáns közegekben.

    Hogy ne csak a szám járjon linkelek egy könyvet, ha valakit érdekelne, hogy egy katolikus teológus, hogyan fogalmazza meg a katolikus vs. protestáns ellentéteket. Talán érezhető lesz, hogy egészen más lelkületben íródott, mint a fentebb található ’óreformátus’ szövegek és a reakció cikk.

    http://ppek.hu/szit-pdf/Tomka_Ferenc_Az_Egyhaz_bunei_facsimile.pdf
    Kb. a 43. oldaltól a 57. oldalig.

    1. Ádám

      Kedves Kinga!
      Az első cikkből egy részletet idehelyeznék. A Tridenti zsinat néhány kánonja, amelyben a Római Egyház anathema-t mondott mindenre, ami a Biblia keresztyén és igen becses tanítása az üdvösségről és Megváltónkról.
      „Másfelől itt van a hivatalos római katolikus tanítás, amely ezt a bibliai tanítást megátkozza. A tridenti zsinatból:

      9. KÁNON: “Ha valaki azt állítaná, hogy a bűnös egyedül a hit által igazul meg, s ezt úgy érti, hogy semmi mással sem kell hozzájárulnia a megigazulás kegyelmének az elnyeréséhez, és hogy az embernek egyáltalán nem kötelessége, hogy akarati tevékenységgel előkészüljön és felkészüljön a megigazulásra: legyen kiközösítve [átkozott legyen].”

      12. KÁNON: “Ha valaki azt állítaná, hogy a megigazulttá tevő hit nem más, mint bizalom a Krisztusért bűnbocsátó isteni könyörületben, vagy hogy egyedül e bizakodás tesz megigazulttá: legyen kiközösítve [átkozott legyen]]”.

      24. kánon: “Ha valaki azt állítaná, hogy a jócselekedetekkel az elnyert megigazulás nem őrződik meg, s nem is nyer növekedést Isten szemében, hanem a tettek csak az elnyert megigazulás gyümölcsei és jelei, de nem növekedésének okai is: legyen kiközösítve [átkozott legyen]”.

      Azzal, hogy Róma a Biblia Evangéliumára helyezte az anatémáját, a Mindenható Isten átka alá helyezte magát (Galata 1:8, 9)…”

    2. Ádám

      Kedves Kinga!

      A Tridenti zsinat a reformációra adott válasz volt. Isten mintegy lehetőséget adott a hibák belátására, a tévtanok kihirdetésére egy olyan egyházban, akik egy egész kontinens üdvösségét kötötték és oldották, nyithatták de inkább bezárták.

      A zsinat kánonjai ma is élnek, Róma alig változott, ha változott is azóta csak rosszabb irányokba. Róma zsinata mindent elátkozott abból, ami által az üdvösség megtalálható. Mert aki hisz a Biblia üdvösségtanában, Krisztus egyszeri megismételhetetlen áldozatában, az egyedül hit által, kegyelemből való megigazulásban, azt a Római Egyház kiveti magából és nem lehet lehet őszinte katolikus ember, az Egyház nem akar közösséget vele.

      Miután megerősödött a katolikus egyház és a jezsuiták kiterjeszkedtek, elkezdődött a véres fizikai és politikai harc a protestánsok ellen, a terror ellenünk. Ez volt az ellenreformáció.
      A 20. században sem szűnt meg a háború, csak formát váltott. Róma hangnemet és eszközt változtatott, de a szakadék az mindig a hitvallások között volt és van most is, a felszín ne tévesszen meg. Ugyanolyan harc folyik a lelkekért és mindenkinek magának kell megharcolnia miben hisz és mit is ír a Biblia, de csak a Biblia segíthet. A politikailag korrekt beszédek, meg a különbségeket elkenő találkozók, kiadványok ebben nem fognak segíteni.
      Én megígérem Kedves Kinga, hogy imádkozni fogok a te keresésedért és kutatásodért, mert az Úr tényleg segíthet ebben, de más nem tud segíteni.

      Az Úr vezessen Téged!

    3. Árpád

      Én hittanra nem jártam, mert abban az időben nem lehetett különösebben, de konfirmációi oktatásban részesültem ott semmiféle cáfolat nem volt a kérdésekre adott válaszban a katolikus tanításra a kérdések után volt jegyzetek, ott utalás volt néha más egyházak tanítására, de azt nem kellett megtanulni és a konfirmációi vizsgán sem kérdezték, de amit Ön mond abban is van igazság, hogy a protestánsok identitástudata gyakran negatív és abban merül ki, nem vagyok katolikus, mert …. Ez öreg hiba, én mondjuk a kevésbé radikális evangélikus egyház tagja vagyok, és sok mindenben még szimpatizálok is a római egyházzal és amit a kálvinizmus tilt, én azt a hit szempontjából adiaphoronnak közömbös dolognak tartom, ezért fér meg hitemben akár a díszesebb és a puritánabb liturgia is, a hit a fontos, nem a formalitás.

Hozzászólás írása neki: Márkus Tamás András Hozzászólás visszavonása