7
aug
2021

Fundamentumok: A Genezis őstörténetei

Az alábbi írás szerzője James Orr (1844-1913), egykori skót presbiteriánus lelkész és teológus, az egyháztörténet professzora. 1877 és 1891 között a Hawick-i East Bank Egyesült Presbiteriánus Gyülekezet lelkészeként tevékenykedett, később Glasgow-ban, az egykori Trinity College-ban a dogmatika és az apologetika professzorává nevezték ki. Orr a teológiai liberalizmus heves ellenzőjének számított (konkrétan Albrecht Ritschl nézeteit kritizálta eltökélten). Írásaiban és előadásaiban leginkább a szűztől születéssel, Krisztus feltámadásával és a bibliai infallibilitással kapcsolatos doktrínát védelmezte.

 

A GENEZIS ŐSTÖRTÉNETEI

James Orr professzor, D.D.
United Free Church College, Glasgow, Scotland

Őstörténetek alatt a Genezis (1Móz/ford.) első 11 fejezetét értjük– azokat a részeket, amelyek Ábrahám korát megelőzik. Ezek a fejezetek egyedi sajátosságokat mutatnak fel, így most csak ezek tárgyalására szorítkozom, habár az ezekkel kapcsolatos kritikai megközelítés nem korlátozódik e fejezetekre, hanem a Teremtés könyvének egészét, valamint a Kivonulás könyvét és a Biblia későbbi történeteit is érinti, és mindenhol ugyanazzal az eredménnyel jár: legendává zülleszti azokat. 

Érdemes azzal kezdeni, hogy átfutjuk azt a 11 fejezetet, ami e dolgozat tárgyát képezi. Nézzük meg a tartalmukat. Először is, a Teremtés könyvében, annak is első fejezetében a költészet fenséges példája tárul elénk – a teremtésről szóló beszámoló –, ami egyedülálló a Teremtés könyvében, de az egész Bibliában is. Bárhogy is került oda, ez a fejezet nyilvánvalóan a megfelelő helyet foglalja el a rákövetkező részek, tehát az egész Szentírás bevezetéseként. Hol találunk bármi ehhez hasonlót a különféle irodalmi alkotásokban? Sehol másutt, beleértve a babiloni legendákat is. 

Felmerülhet kérdésként, hogy a vallásos hit számára miért fontos a teremtésről szóló tantétel – miért lényeges bármilyen elmélet vagy spekuláció azzal kapcsolatban, hogy hogyan jött létre a világ? A válaszom az, hogy ez a vallásos hit lényegéből fakad. A vallás lényegéhez tartozik a teremtésről szóló tantétel. Ez a tantétel a garanciánk arra, hogy minden dolog Istentől függ – ez az alapja a bizonyosságunknak, hogy a természetben és a gondviselésben minden az Ő fennhatósága alá tartozik: „Segítségem az ÚRtól jön, aki az eget és a földet alkotta.” (Zsolt 121,2) Tegyük fel, hogy a világegyetemben volt valami, amit nem Isten alkotott, ami tőle függetlenül létezett; hogyan lehetünk biztosak afelől, hogy ez az elem Isten céljainak megvalósulását nem húzza keresztül, nem arat diadalt felette, és nem semmisíti azt meg? A bibliai teremtéstan örökre kizárja ennek lehetőségét. 

A teremtésről szóló beszámoló után következik egy eltérő stílusban íródott elbeszélés – a Genezis 2-4. fejezeteit felölelő szakasz –, amely azonban a következő mondat miatt szorosan kapcsolódik az előzőekhez: „Amikor az ÚRisten a földet és az eget megalkotta,” (1Móz 2,4) Ezt néha a második teremtéstörténetként emlegetik, és gyakorta hallani, hogy állítólag ellentmond az elsőnek. De ez tévedés. Ahogy arra Dillmann – aki maga is a bibliakritika híve – rámutat, a második elbeszélés egyáltalán nem teremtéstörténet olyan értelemben, ahogy az első. Nem mond semmit a menny, a föld, az égitestek, vagy az általános növényvilág létrehozásáról. Pusztán csak az emberrel, illetve Istennek az első teremtett emberrel való kapcsolatával foglalkozik, és az elbeszélés minden eleme e szempontnak van alárendelve, és eszerint kerül csoportosításra. Az elbeszélés lényege az ember megkísértésének és bukásának a története. Némelyek szerint az ószövetségi Szentírás további része nem is említi a bűnesetet, ezért az nem tekinthető a kijelentés lényegi részének. Éppen az ellenkezője igaz: jogosabb lenne azt mondani, hogy a bűneset története, ami a Biblia legelején szerepel, biztosítja az értelmezési kulcsot a Biblia hátralévő részéhez. 

Milyen kép tárul elénk a teljes Szentírás, tehát az Ó- és Újszövetség alapján? Nem olyan világot látunk magunk előtt, ami elfordult Istentől, ami vele szembeni lázadásban és dacban él – nem engedelmeskedik hívó szavának és ellenáll a kegyelmének? Mivel magyarázható ez az egyetemes hitehagyás és törvényszegés, ha nem azzal, hogy az ember bukása következtében kiesett első állapotából? Bizonyára nem ez az állapot az, amelyre Isten az embert megalkotta, vagy amit kívánna neki, hogy abban létezzen. Az igazság az, hogy ha a bűnesetről szóló történet nem szerepelne a Szentírás elején, akkor azt nekünk kellene odatenni, csak hogy magyarázattal szolgáljon a világ Biblia által elénk tárt erkölcsi állapotára, amit maga a valóság is igazol számunkra. A Genezis 4-ben ezen elbeszélések kiegészítéseként Káin és Ábel története következik, rövid megjegyzésekkel a civilizáció kezdeteiről Káin ágát követve, valamint az igazabbak leszármazási vonaláról Séttel kezdődően. 

Ezután visszatérve az 1Móz 1 stílusához – az úgynevezett „elohisztikus” stílushoz, – Sét genealógiai vonalát látjuk Ádámtól kezdődően egészen Noéig. Megdöbbentő az a hosszú élettartam, amit az idők hajnalán élt ősatyáknak tulajdonítanak, nem kevésbé az újra és újra visszatérő gyászos refrén, ahogy Énokon kívül mindegyikük bevégzi: „azután meghalt.” Ez a fejezet közvetlenül kapcsolódik az 1Móz 1 teremtéstörténetéhez, de ugyanúgy feltételezi a bűnesetről szóló elbeszélést, mint az előző fejezet. Gyakran ennek éppen az ellenkezője olvasható a kritikai megközelítést alkalmazó irodalmakban. Azt mondják, a „papi szerző semmit sem tud” a bukásról. De ez nem így van. Wellhausent, a bibliakritika mesterét is segítségül tudom itt hívni. Az özönvíz történetének úgynevezett „papi” szakaszáról beszélve a következőket mondja: „az özönvíz az előzményeit tekintve szép felvezetést kap. Ha csak Q-t (így nevezik a papi iratokat) nézzük, meglepődhetnénk, hogy mi történt – hogyan ment tönkre a földi világ –, holott nem sokkal korábban még minden rendben volt. De hát nem ismerjük ennek történetét már JE-től (ahol a bűnesetről szóló elbeszélés szerepel)?” A bibliakritika egy másik tekintélye, Dr. Carpenter is hasonlókat mond. 

Így jutunk el az özönvíz 1Móz 6,9-ban szereplő történetéhez, amiben egyesek szerint két elbeszélés lett összedolgozva. A kritika szerint itt két szerzővel kell számolnunk, az elohistával és a jahvistával, de azt a kritikának is el kell ismernie, hogy ez a két történet csodálatosan illeszkedik egymáshoz, és az egyik a másik nélkül hiányos. Például míg az egyikben azt olvassuk, hogy Isten parancsot ad Noénak és házanépének, hogy lépjenek be a bárkába, addig a másik elmeséli a bárka építésének történetét. Míg az egyik Noé „házanépéről” mesél, addig a másik megadja Noé fiainak a nevét. Még szembetűnőbb, hogy összehasonlítva ezeket a bibliai történeteket a vízözönről szóló babilóni történettel, azt látjuk, hogy a nemzetségtáblák egységes és koherens történetéhez szükség van a Genezis mindkét úgynevezett „narratívájára.” Azután az 1Móz 10-ben szereplő nemzetségtáblázatok szerint az özönvizet és a Noéval kötött szövetséget követően az emberi faj ismét elterjed a földön. Az 1Móz 10,25 megemlíti, hogy Peleg idejében került felosztásra a Föld; azután az 1Móz 11-ben említésre kerül a Bábelnél végbement isteni ítélet története, amikor is Isten összezavarja az emberek nyelvét, ezt pedig egy új genealógia követi, ami Ábrahámmal végződik. 

Nos, ennyit szántunk a bibliai anyag rövid áttekintésére, és ez alapján egyből fel kellene ismernünk, hogy a maga nemében itt a történelemnek egy elképesztően koherens, kompakt módon felvázolt epizódjáról van szó, ami egyáltalán nem hasonlít más nemzetek terjengős, összefüggéstelen, zavaros mitológiáira. Nincs ehhez hasonló semelyik más történelmi könyvben, vagy vallási iratban, nem beszélve azokról a nagyszerű eszmékről, amelyek áthatják e fejezeteket, és amelyek miatt egységes műként tekinthetünk rájuk – ez utóbbi még nagyobb csodálatra késztethet bennünket. 

Na persze, a bibliakritikus barátaink erre azt mondják, hogy bár ezek tényleg szép gondolatok, eredetileg nem voltak ott, csak később illesztették be őket a próféták. A próféták csak átvették a régi legendákat, és megtöltötték azokat e nagyszerű gondolatokkal saját vallásuk szempontjából hasznosítva őket. Nos, ha Isten úgy döntött volna, hogy ilyen módon adja nekünk kijelentését, kötelesek lennénk azt hálás szívvel elfogadni így is. Ugyanakkor, bocsássanak meg nekem, én mégis inkább abban hiszek, hogy ezeket a nagyívű gondolatokat nem később illesztették be ezekbe az elbeszélésekbe, hanem azoknak már eredetileg is a részét képezték.

Az igazság az, hogy itt sok múlik azon, milyen módszerrel közelítünk ezekhez a régi elbeszélésekhez. Van egy mondás, ami így hangzik: „minden csak megközelítés kérdése”. Ez igaz az őstörténetekre is. Lehet őket úgy is vizsgálni, hogy végül olyan mesék, legendák, mítoszok egyvelegét kapjuk, amelyek nélkülöznek mindenféle történelmi alapot. Sőt, elképesztő bravúrokat lehet bemutatni a tekintetben, hogy aztán mit kezdünk ezekkel a mítoszokkal. Egy nagyon tehetséges ószövetséges tudós, Gunkel professzor például nem elégedett meg a könyvek, fejezetek és versek vizsgálatával, hanem mindezt kiegészítette még az egyes személyek elemzésével is. Ő például kimutatja, hogy Káin személye eredetileg három különálló figurából lett egybegyúrva, hasonlóan Noéhoz és másokhoz. Bátorkodtam Gunkelnek az ősatyák történetével kapcsolatos magyarázatait az atomok véletlenszerű összekapcsolódásának ősi elvéhez hasonlítani. Csakhogy ez a modell nem szolgál kielégítő magyarázattal arra, hogy milyen történelmet tárnak elénk ezek az elbeszélések, amelyek ráadásul szervesen kapcsolódnak a kijelentés többi részéhez is. Ha viszont más megközelítést alkalmazunk, akkor rá fogunk jönni, hogy ezek az emberiség legrégebbi és legértékesebb hagyományai; magukban rejlő érdemeik miatt méltók arra, hogy Isten igéje velük kezdődjön, és képesek is igazolni, hogy jogosan állnak a Biblia elején; nem pusztán nagyívű gondolatok hordozói, hanem a maguk archaikus módján – hiszen formájukat tekintve archaikusak, – nagy történelmi igazságok emlékét tárják elénk. Például a bűneset története nem mítosz, hanem egy olyan feljegyzés, ami megőrizte az emberiség kezdetén ténylegesen végbement erkölcsi katasztrófa borzongató emlékét, ami által bejött halál a világba, és ami minden szenvedésünk, bajunk és bánatunk okozójává lett. 

Most, hogy kicsit részletesebben is foglalkoztam ezekkel az elbeszélésekkel, azt hiszem, kell valamit mondanom a kérdés kritikai megközelítéséről is, persze csak érintőlegesen, mert mielőbb szeretnék eljutni az igazán lényeges témákhoz. Mindössze két pontban szeretnék kitérni arra, hogy miért szakítottam a jelenlegi kritikai elméletekkel. Az egyik ok az, hogy ezek a teljes lévitai-papi rendszert és az ezzel kapcsolatos történelmet a száműzetés utáni korba helyezik. Úgy vélem, ez tarthatatlan álláspont a bibliakritika részéről, és mint ilyet, minél hamarabb fel kell adnia, ahogy az részben már meg is történt: bizonyos befolyásos tudományos körökben vagy teljesen elvetették már, vagy jelentős mértékben módosítottak rajta. Ez különösen igaz az 1Móz 1 datálására. Delitzsch professzor – egy bibliamagyarázó, akire gyakran a legújabb kritikai elméletek szakértőjeként hivatkoznak, – itt határozottan állást foglal. Az új Genezis kommentárjában az 1Móz 1-nél ezt írja: „A teremtéssel kapcsolatos lényegi kérdések Izrael vallásának legősibb alapjai közé tartoznak – nem mutatnak olyan stílusjegyeket, amelyek alapján kénytelenek lennénk a teremtésről szóló elohista beszámolót a száműzetés idejére datálni. Mindenképpen olyan hagyományról van szó, ami a mózesi időkig nyúlik vissza.”

Azzal az elképzeléssel sem tudok egyetérteni – ez a második pont –, miszerint az izraeliták vallástörténetének kezdetén hiányzott az egyetlen igaz Istennel, az ég és a föld teremtőjével kapcsolatos eszme; hogy csak egy törzsi istenséggel, a Sínai hegy viharistenével, vagy más helyi istenséggel indult vallási életük, akit aztán egyéni elgondolásaik szerint fokozatosan ruháztak fel Jehova tulajdonságaival. E nézetet, ami a valláselmélet evolúciós iskolájának és a rendelkezésünkre álló bizonyítékokból levont téves következtetéseknek a terméke, teljes képtelenségnek tartom, és örömmel jelenthetem ki, hogy időközben ezen is jelentős módosításokat hajtottak végre, vagy végleg száműzték. Ugyanakkor ez az elmélet áll a Genezis őstörténeteinek kritikai megközelítésének a hátterében. Azt mondják, mindezek nem történhettek meg, és ezek a gondolatok nem illenek oda, hiszen ilyen nagyszerű eszméket nem fogalmazhattak meg akkoriban, a történelem ilyen korai szakaszában. Valószínűleg még Isten sem jelenthette ki ezeket nekik. Azonban annak, amit mi „lehetségesnek” tartunk, mindig tényeken kell alapulnia; ez alapján állítom azt, hogy a tényeknek ellentmond az imént bemutatott elmélet. 

Most rátétek arra a kérdésre, hogy vajon létezik-e olyan Biblián kívüli bizonyíték, ami alátámasztja a Genezis e korai elbeszéléseinek hitelességét. Itt hadd beszéljek röviden ezen elbeszélések Babilóniához fűződő viszonyáról. Mindenki hallott már valamit e szenzációs felfedezésekről; nehéz lenne eltúlozni a jelentőségüket. Elsősorban azért fontosak ezek, mert kivételes módon világosítják meg számunkra a korai babilóniak magaskultúráját. Itt, jóval Ábrahám kora előtt, városok, különféle művészeti ágak, levelek, könyvek és könyvtárak kellős közepén találjuk magunkat, Ábrahám kora pedig – ami Hamurapi kora is egyben, – e civilizáció virágzásának az ideje. Izrael nem egy, a barbárság homályából alighogy előlépett nemzetnek tűnik, hanem azt látjuk e felfedezések tükrében, hogy saját nézőpontjukból ők egy távoli országokból származó nép, egy évezredekre visszanyúló gazdag civilizáció örökségével. Ha valaki szerint ez megnehezíti az időrendiség felállítását (ezt később majd még érinteni fogom), akkor erre a válaszom az, hogy igazából ez sokkal nagyobb segítséget jelent számunkra, mégpedig azáltal, hogy megmutatja, miként lehet ősi dolgok ismeretét épségben áthagyományozni. Számunkra ezeknek a felfedezéseknek a legfőbb értéke az, hogy segítséget nyújtanak a kérdés megválaszolásában: mennyire testesítik meg a Genezis ezen elbeszélései az emberiség legősibb hagyományait? Két okunk is van arra, hogy a kérdésre Babilóniában keressük a választ. Egyrészt Babilónia korai szakasza már jócskán azt az időszakot jelenti, amihez e hagyományok közül sok kapcsolódik; másrészt maga a Biblia is Babilon városára utal ezen hagyományok eredeti forrásaként. 

Éden Babilóniában volt, amint arról folyói, az Eufrátesz és a Tigris is tanúskodnak. Babilóniában építették a bárkát; Babilónia szomszédságában lévő hegyen feneklett meg a bárka. A babilóniai Sineár földjén került sor az emberiség újbóli felosztására. Ha valahol, akkor Babilóniában érdemes ezeknek az ősi hagyományoknak a forrását keresni – és éppen itt ne találnánk rá? Megdöbbenéssel olvastam, hogy egyesek szerint a babiloni felfedezések alig, vagy egyáltalán nem relevánsak a Genezis ezen ősi fejezeteinek hitelessége szempontjából, sőt, éppen azt bizonyítják, hogy ezek a mítoszok sorát gazdagítják. 

Csak egy-két példát nézzünk meg. Most hagyom a teremtésről és az özönvízről szóló babiloni történetet, és a Genezis 10. fejezetének ősi nemzetségtáblájához fordulok (1Móz 10). A hallei Kautzsch profeszor, a biblikakritika egyik jelentős képviselője e régi nemzetségtáblával kapcsolatban a következőket mondja: „A monumentális régészeti feltárások eredményei mind arra engednek következtetni, hogy az ún. nemzetségtáblára továbbra is elsőrangú és elsőkézből származó néprajzi dokumentumként kell tekintenünk, ami a maga nemében páratlan. A Genezis 10. fejezetének 8-10. verseiben (1Móz 10,8-10) különféle állítások szerepelnek a babiloni civilizáció eredetéről. Megtudjuk (1), hogy a babiloni a legrégebbi civilizáció; (2) hogy az asszír civilizáció Babilóniából származik; és (3) – ez a legfurcsább az egészben –, hogy a babiloni civilizáció ősei nem sémiták, hanem hámiták voltak, Kús leszármazottai. Ezen állítások mindegyike ellentmond a régi klasszikus feljegyzéseknek, ahogy annak is, amit eme ókori népről a közelmúltig hittünk. Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy az újabb felfedezéseknek mindegyik pontban sikerült igazolniuk a Bibliát. Asszíria kétségtelenül későbbi eredetű, mint Babilónia; civilizációja, művészete, vallása, intézményei – tulajdonképpen mindene – Babilóniából ered. Mind közül a legmeglepőbb fejlemény az, hogy a babiloni civilizáció ősei, az akkádok vagy a sumérok nem sémi, hanem turáni eredetű népek voltak, vagy bibliai szóhasználattal élve: hámiták. Vegyünk egy másik példát: a 22. versben (1Móz 10,22) Elám Sém fiaként jelenik meg, emiatt itt aztán korábban nehézségbe ütköztek. A történelem elámitái ugyanis nem sémi, hanem árja nép voltak, ahogy a nyelvük is árja nyelv volt. Még Hommel professzor is úgy vélte, hogy az ősi héber hagyomány védelmében el kell ismernie, hogy itt van egy hiba a Bibliában. De tényleg van? Egy francia expedíció indult Szúzának, Elám fővárosának a felkutatására, és a történelmi Elám rómjai alatt felfedezte egy régebbi civilizáció tégláit és egyéb maradványait, amiket babiloni feliratok borítottak. Ez arról tanúskodik, hogy e nép származását tekintve sémita volt; Tehát Elám valóban Sém fia volt. Vagy vegyük az 1Móz 11-ben szereplő bábeli toronyépítés történetét. A Biblia szerint az egységes emberiség Sineár földjén vált szét különféle népekre. Nem különös, hogy az archeológia is szolgáltat bizonyítékokat arra nézve, hogy valószínűleg ez a régió minden nagyobb civilizációs áramlat forrása? A tudósok többsége manapság ugyanis ezt a nézetet tartja a legvalószínűbbnek.

Vessünk most egy pillantást a teremtés, illetve a paradicsom és az özönvíz történetére. A paradicsom és a bűneset történetéről ebben az összefüggésben most eltekinthetünk, mivel a szomszédos népek mítoszaiban egyetlen elhanyagolható esetet kivéve még mindig nem találtak kielégítő párhuzamot a bűnesetre – egy ősi pecséten szereplő ábrázolás esetleg kapcsolatban állhat az édenkerti megkísértés-történettel. Másrészt a teremtésről szóló beszámoló töredékei, valamint a vízözön történetének babiloni változata előkerültek az asszír könyvtárak romjai alól, ezeket tehát össze lehetett vetni a bibliai elbeszéléssel. A babiloni teremtéstörténetre nem érdemes sok szót vesztegetni: egy alacsony színvonalú, politeista, bőlére eresztett, strukturálatlan mitikus szöveg, ami csak helyenként emlékeztet Isten Genezis-beli teremtői munkájára. Az özönvíz történet már sokkal több hasonlóságot mutat, de ez is egy primitív, mitikus mű, ami teljes mértékben nélkülözi azokat a nagyívű gondolatokat, melyek egyedivé teszik a bibliai beszámolót. Pedig a bibliakritikát képviselő  barátaink erre tekintenek azon gondolatok tárházaként, amelyekből levezetnék a Bibliában szereplő elbeszéléseket. Úgy gondolják, hogy az izraeliták átvették, majd pedig megtisztították ezeket a zavaros politeista legendákat, mintegy a magasabb rendű tanítás eszközévé téve őket. Nem érdemes vitába bocsátkoznunk ezen átvétel módját és idejét illetően, ugyanis nem látok rá módot, hogy egy effajta magyarázatot elfogadjunk. Eleve bizonyíték sincs rá, hogy e történetek nyers változatát a babiloniaktól kölcsönözték volna, ezen túl azonban a babiloni és a bibliai szövegek közötti szellemi és erkölcsi ellentét is – számomra úgy tűnik, – tiltja az ilyen levezetéseket. A magasabb szintű forma elcsökevényesedhet, de a fordítottja nem történhet meg. Inkább arra a következtetésre kell jutnunk Delitzsch-el és és Kittellel együtt, hogy e művek között rokonság áll fenn, és nem ok-okozati kapcsolat. Ezek a hagyományok egy sokkal régebbi forrásból származnak, és a zsidók eredetibb formájukban őrizték meg őket. Nekem úgy tűnik, ez szolgál magyarázattal azokra a jelenségekre, amikre az ok-okozati kapcsolatot feltételező elméletek közül egyik sem, és ez az, ami összhangban van a teremtéssel kezdődő kijelentéstörténet bibliai értelmezésével is, amely mentén a szent hagyomány is fennmaradhatott.

Babilóniát magunk mögött hagyva röviden szólnunk kell ezen elbeszélések tudományos és történelmi vonatkozásairól is. Egyesek a tudományt hívják segítségül, csak hogy bizonyítsák: a teremtésről szóló beszámolót az 1Móz 1-ben, az ember eredetének és bukásának történetét az 1Móz 2-3-ban, aztán az ősatyák hosszú élettartamáról szóló részt az 1Móz 5. és 11. fejezeteiben, valamint az özönvíz történetét és a többi ide tartozó történetet is mind el kell utasítani, mondván ezek nyilvánvalóan ellentmondanak jelenlegi ismereteinknek. Azonban arra kérem az olvasót, függessze fel a véleményalkotást mindaddig, amíg meg nem vizsgáljuk, hogy ez a két dolog, a tudomány és a Biblia milyen kapcsolatban is áll egymással. Amikor azt mondják, hogy a tudomány ellentmond a Bibliának, elsősorban arra kérdeznék rá, hogy mit értünk itt ellentmondás alatt? Eleve a Biblia nem is azért adatott, hogy előre jelezze, vagy kijelentse számunkra a 20. századi modern tudományos felfedezéseket. A Biblia, ahogy az a józan gondolkodású értelmezői számára mindig is magától értetődő volt, a világra úgy tekint, amilyen – nem egy 20. századi tudós szemüvegén keresztül, hanem úgy, ahogy az a hétköznapi emberek szeme előtt feltárul, és azt e nézőpontnak megfelelő hétköznapi nyelvezettel írja le. Ahogy Kálvin is írja az 1Móz 1-hez fűzőtt kommentárjában: „Mózes népies stílusban írt le dolgokat, melyeket tanítás nélkül bárki emberfia, aki józan ésszel van felruházva, képes megérteni (…) ezért, hogy megértsük Mózes szavainak jelentését, céltalan az egek fölé emelkedni: nyissuk meg szemeinket és szemléljük azt a világosságot, amit Isten a Földön lobbant fel számunkra.” 

Ebből persze nem következik az, hogy a Biblia, mivel nem a modern tudományos nyelvezetet használja, szembe menne a modern tudomány vívmányaival. Én a következőt látom ezekben az elbeszélésekben: mivel olyan mély igazság rejtezik a szerző kijelentéseiben, mivel olyan elsöprő erejű isteni megvilágosításban volt része, és mivel a természet rendjébe nyert betekintése oly mértékben csalhatatlan, alig van a leírásában bármi – már ha van egyáltalán –, amin a fejlett tudásunk tükrében változtatnunk kellene. Vegyük például a hatnapos teremtést. Kérdéses, hogy ezeket a napokat 24 órás napokként kell-e értelmezni, tehát hogy azt az időegységet jelölik-e, amíg a Föld megfordul a tengelye körül, vagy köznyelvi kifejezéssel élve: amíg a nap megkerüli a Földet. Nehéz ezt elképzelni, hiszen hogyan is lehetne e napok időtartamát lemérni, ha a nap nevű bolygó csak a negyedik napon jelent meg. Ne gondoljuk, hogy a napok tágabb értelmezése valamiféle új elmélet. A korai időkből Augustinust lehetne említeni, aki azt állította, hogy nehéz, sőt, igazából lehetetlen megmondani, hogy milyen jellegű napokról van itt szó, Aquinói Tamás pedig a középkorban nyitva hagyta ezt a kérdést. Véleményem szerint ezek a Genezisben olvasható elbeszélések csodaszámba mennek, de nem a tudományokkal való ellentmondásuk, hanem az azokkal való egyezésük miatt. 

Idő hiányában most nem tudunk elmélyülni az embernek az 1Móz-ben kifejtésre kerülő eredettörténetében, de már utaltam arra, hogy erre az elbeszélésre milyen nézőpontból kellene tekinteni. Jó lenne, ha azok, akik a bibliai történetek és tudomány között feszülő ellentétekről beszélnek, az ezekbe az elbeszélésekbe ágyazott igazságokat keresnék – azokat, amelyek esetleg tudományosan is alátámaszthatók. Például ilyen igazság, hogy:

(1) az ember Isten legutolsó teremtménye – a teremtés koronája és csúcsa. Vajon a tudomány ellentmond ennek? 

(2) Ilyen igazság az is, hogy az emberiség egy vérből való. Egyetlen általam ismert ősi nép sem hitt abban, hogy a különféle népek között ilyen szoros kapcsolat állna fenn, sőt, ezt a közelmúltig maga a tudomány is megkérdőjelezte. Hát nem különös, hogy az emberiség közös eredetével kapcsolatos igazság már a kezdetektől fogva megtalálható a Biblia lapjain? Ez az igazság már magában hordozza a monoteizmust, mint tant, hiszen, ha Isten teremtette azokat a lényeket, amelyekből az egész emberi faj származott, akkor Ő az egész emberiség istene is. 

(3) Ide tartozik az a világos állásfoglalás is, hogy az ember Isten képére teremtetett – hogy Isten a sajátjához hasonló lelket lehelt bele az emberbe. Vajon az emberrel kapcsolatos tudományos kutatások ellentmondanak ennek, vagy inkább arról tanúskodnak, hogy az ember, mint személy, a maga lelki-szellemi sajátosságaival Isten képmásának egyedüli hordozójaként van jelen a Földön, egy olyan új királyság letéteményeseként ebben a világban, ami eredetét tekintve Isten teremtői céljaira vezethető vissza?  

(4) De hivatkozhatnék az ember származási helyére is, mivel úgy gondolom, a tudomány is egyre bizonyosabb afelől, hogy Babilóniához köthető az emberiség eredete. Az, hogy az ember bűntelen és tiszta állapotra teremtetett, hogy nem lett magára hagyva a világban – Isten gondját viselte –, hogy Isten beszélt vele, és olyan formában ismertette meg vele akaratát, hogy azt képes volt felfogni, vajon ellentmond a történelemnek? A válasz kívül esik a tudományos módszer hatókörén. Én személy szerint nem ismerek tiszteletre méltóbb elképzelést annál, minthogy Isten már az első pillanattól kezdve érintkezésbe lépett az emberrel, élő kapcsolatba kerülve morális teremtményeivel. Nyilvánvalóan ellentmondásokba ütköznénk, ha szabad utat engednénk a darwinizmusnak, és az emberre úgy tekintenénk, mint aki az állati életformából lassú és folyamatos fejlődés eredményeként emelkedett ki, de meggyőződésem – és már máshol is megpróbáltam bizonyítani –, hogy a valódi tudomány nem tanít ilyet. Az evolúció nem azonosítható minden további nélkül a darwinizmussal. Sőt, a későbbi evolúciós elmélet egyik jellemzője éppen a darwinizmussal való szembenállása. Ez nyitva hagyja a lehetőséget egy olyan emberkép előtt, ami teljes mértékben összhangban van a Bibliában leírtakkal. A bűnesettel kapcsolatban pedig már elmondtam: még ha nem is szerepelne a Bibliában, akkor is feltételeznünk kellene a létezését, különben nem tudnánk magyarázatot adni a világ jelenlegi állapotára. 

Az ősatyák hosszú élettartalmáról csak annyit mondanék, hogy az részben értelmezés kérdése is, mert – amint azt a legkonzervatívabb teológusok is kezdik lassan belátni, – e genealógiákban szereplő neveket nem kell feltétlenül úgy értelmezni, mintha itt egyénekről lenne szó. Hozzá kell tennem azonban, hogy nem vagyok hajlandó megkérdőjelezni az ezzel kapcsolatos tradíciót, nevezetesen hogy azokban a régi időkben az emberek valóban rendkívül hosszú ideig éltek. A halál – ha jól értem, – egyáltalán nem szükségszerű tartozéka az ember sorsának. Ha az ember nem vétkezett volna, soha nem is halt volna meg. A halál tehát – az ember két lényegi részének, a léleknek és a testnek a szétválása – valami abnormális, természetellenes dolog. Nem annyira különös tehát, hogy a legkorábbi időkben tovább éltek az emberek. Még egy olyan fiziológus is azt mondja, mint Weissmann, hogy a tudomány számára nem az jelent ma kihívást, hogy megfejtse, miért élnek olyan sokáig az élőlények, hanem az, hogy választ adjon arra, hogy miért halnak meg egyáltalán. 

Már utaltam a vízözön történet babiloni verziójára, ezért csak egészen röviden térnék ki a tudomány ezzel kapcsolatos állítólagos ellentmondásaira. Sokszor nagyon magabiztosan nyilatkoznak arról, hogy lehetetlenség, hogy a lakott föld egésze víz alá kerüljön, valamint hogy minden emberi és állati élet megsemmisüljön úgy, ahogyan azt a Biblia ábrázolja. Jó lenne, ha azok, akik ilyen magabiztosan nyilatkozgatnak, tanulmányoznák azt a rendelkezésükre álló nem kevés bizonyítékot, amit jeles tudósok prezentálnak, és ami mind arra mutat, hogy a Genezisben ábrázolt katasztrófa nem csak hogy lehetséges, hanem ténylegesen be is következett az ember megjelenése után. A témára először Argyll korábbi hercege hívta fel a figyelmemet egy Glasgow-ban tartott előadása révén, illetve ugyanezt a nézetet képviselték a geológia olyan jeles szakértői is a jégkorszakkal, illetve a jégkorszak utáni időszakkal kapcsolatban, mint Prestwich, Dawson, Howorth vagy Dr. Wright. Az özönvíz univerzalitására utaló kifejezéseket nem muszáj úgy értelmezni, mintha azok túlmutatnának az ember által lakott régiókon. Úgy tűnik, nincs okunk kétségbe vonni, hogy a Noé-féle özönvíz esetében valódi történelmi eseménnyel van dolgunk, amelynek emlékét – úgy tűnik, – a világ számos részén fennmaradt hagyomány sikeresen őrzi.

Összefoglalva az eddigieket, egyértelmű, hogy a teremtésről, a bűnesetről és az özönvízről szóló beszámolók nem mítoszok, hanem megtörtént eseményekkel kapcsolatos ismereteket, illetve azok emlékezetét rögzítő elbeszélések. Kétségtelen, hogy a világ teremtésére sem lehet mítoszként tekinteni, csakis tényként, hasonlóan a teremtés egyes stációinak az ábrázolásához. Jóllehet nem modern tudományos nyelvezettel megfogalmazva, de az isteni vezetés alatt álló szentíró olyan egyetemes és széleskörű információkkal szolgál számunkra, amelyek hitelesen ábrázolják az Isten teremtői munkájában megnyilvánuló rendezettséget. Hasonlóképp, az ember bűnbeesése is egy sziklaszilárd tény az emberiség számára a bűn és a halál valóságában realizálódó egyetemes következményeivel. Az ember eredete csakis közvetlen teremtői aktussal magyarázható, függetlenül attól, hogy az evolúció milyen alárendelt szereppel bírt ebben. Az özönvízre történelmi tényként tekintettek, az pedig, hogy Noé és családja megmenekült, az egyik legjobban megőrzött, és leginkább elterjedt írott hagyomány. A Genezis-beli elbeszélések és az általuk közvetített igazságok képezik a Biblia további részeinek az alapját, és az egységes kinyilatkoztatás az, ami összeköti őket a keresztyén evangéliummal.  

 

Forrás: The Fundamentals, 1910, VI. könyv, 85-97.o.

Fordította: Márkus Tamás András, református lelkész

Hozzászólás