12
júl
2021

Harc a fundamentalisták és a modernisták között – szemelvények egy felekezet történetéből, II. rész

A beszélgetés korábbi része: I. rész

Parti Benedek.: Különféle zsinatokról, eltérő szintű irányító testületekről beszéltünk. Hogyan épül fel ez a rendszer – melyek az egyes szintjei –, illetve mennyiben felel meg a magyar Református Egyház felépítésének? 

Márkus Tamás András.: Az angolszász presbiteriánus egyházszerkezet decentralizáltabb – a magyar is zsinat-presbiteri rendszer, de van püspöki és esperesi tisztség, tehát félig-meddig episzkopális jellegű, de ez inkább a református egyház történelmi fejlődésére vezethető vissza. Jogos egyébként a kérdés, valóban érdemes röviden kitérni az amerikai presbiteriánusok egyházszervezetii struktúrájára, mert csak így érthetjük meg a különböző zsinati határozatok, döntések történetét. Általában az angolszász típusú presbiteriánus egyházak – különösen is a téma középpontjában lévő amerikai presbiteriánus egyház – képviseleti kormányzati formával rendelkezik. Ez az ún. presbiteri rendszer, négy kormányzati és igazgatási szinttel. Az irányító testületek a következők: 1.) Presbitérium (session, magyar fordítása ülés); 2.) Kerületi zsinat (presbitery – magyar fordítása presbitérium); 3.) Zsinat (synod – magyar fordítás zsinat); 4.) Egyetemes zsinat (general assembly – magyar fordítás általános zsinat). A szó szerinti fordítása ezeknek ugyanakkor félreértésre adhat okot. Az első, azaz a legelső szint, egy adott gyülekezet presbitériumát jelenti. A második szint, azaz a Kerületi zsinat (amit magyarul presbitériumnak fordítanánk, és ez itt az igazán megtévesztő) nem egy gyülekezet vezető grémiumát jelöli, hanem egy nagyobb földrajzi hely presbitériumainak a képviselő testületét. Az egyes gyülekezetek presbitériumaiból delegálják ennek résztvevőit. És itt jön a különféle döntések szempontjából egy nélkülözhetetlen információ: csak és kizárólag a kerületi zsinatnak (= presbitery) – és nem a gyülekezeteknek, a gyülekezet presbitériumának, vagy az általános zsinatnak – van felhatalmazása arra, hogy lelkipásztorokat, vagy tanító véneket ordináljon (felszenteljen – ezt egy teológiai vizsga után teszi) és hivatalba állítson, vagy adott esetben eltávolítson. Ezt az általános zsinat, tehát a general assembly nem teheti meg, nem az ő hatásköre. Az általános zsinat csak egy országos névjegyzéket vezet, amibe beregisztrálja a kerületi zsinatok által megválasztott tanítókat, lelkipásztorokat. Ez a névjegyzék nyilvános. A kerületi zsinat hatáskörébe tartozik a helyi gyülekezetek ilyen-olyan vitás ügyeinek a megoldása. Csak a kerületi zsinat hagyhatja jóvá gyülekezetek alapítását, feloszlatását vagy gyülekezetek egyesítését. A kerületi zsinatnak több bizottsága is van, ezek között például a fegyelmi bizottság, ami egy állandó feljebbviteli bíróságként funkcionál, ahová a presbitériumok szintjéről kerülnek ügyek. Ez hivatott a zsinat lelkészi tagjaival szembeni fegyelmi ügyekben eljárást indítani és döntést hozni. Mind a kerületi zsinatnak, mind az általános zsinatnak két választott vezetője van: az egyik a moderátor – tulajdonképpen a zsinati elnök –, a másik pedig a zsinati jegyző. Moderátort évente választanak. Ez elnököl az összes zsinati ülésen.

PB.: Most, hogy tisztáztuk ezt a kérdést, térjünk vissza a történeti szálhoz. Arról beszéltünk, hogy az Union Teológiai Szeminárium nem volt hajlandó meneszteni a magaskritika iránt elkötelezett Briggst, helyette inkább testületileg távoztak az egyház kötelékéből. 

MTA.: Igen, de vádat emelő bizottság ezzel nem elégedett meg. Az 1892-ben az oregoni Portlandben ülésező általános zsinathoz folyamodott. Erre az általános zsinat a Portland Deliverance néven elhíresült (Portlandi Ítélet, vagy Határozat) döntéssel válaszolt, megerősítve, hogy a Szentírás igenis tévedhetetlen, és az ellenkező véleményt képviselő lelkészeknek le kell tenniük a szolgálatot. Briggs ügyét visszaküldték a New York-i zsinat elé. A kerületi zsinat 1892 végén ismét lefolytatta az eretnekpert, és – érdekes fordulat –1893 elején kimondta, hogy Briggs nem bűnös. Erre fel Briggs ellenfelei ismét az általános zsinathoz fordultak, amit 1893-ban Washington DC-ben tartottak, ami viszont megszavazta a New York-i zsinat határozatának a megsemmisítését, Briggst pedig ismét bűnösnek találták eretnekség vádjában. Ennek eredményeként Briggst felmentették a szolgálat alól – igaz, csak rövid ideig, mert 1899-ben Henry C. Potter, New York episzkopális püspöke felszentelte episzkopális lelkésszé. Igazi kötélhúzás volt ez. 

PB.: Milyen következményekkel járt a Briggs ügy a fundamentalista-modernista vita tágabb kontextusában? 

Henry Van Dyke

MTA.: Az 1890 és 1900 közötti évtizedről beszélünk. Nos, a Portlandi Határozatot és Briggs kizárását követően nem próbálták elűzni a magaskritika képviselőit, legalábbis nem ilyen vehemenciával. A liberálisok inkább elterelték a figyelmet a teológiai nézetkülönbségekről az egyház lelki munkájára. Így tett az a 87 liberális lelkész is, aki aláírta a Henry Van Dyke (1852-1933) által kidolgozott “Béke és munka” nevezetű kiáltványt, miszerint az “eretnekperek” csak gyengítették az egyházat, és egyébként sem kellene annyit foglalkozni olyan elméletekkel, mint a tévedhetetlenég, sokkal inkább a lelki munkára kellene koncentrálni. Zárójelben érdemes megemlíteni, hogy Van Dyke a lelkészség mellett neves író, költő és politikus is volt. Utóbbi minőségében 1913-tól 1917-ig az Egyesült Államok hollandiai és luxemburgi nagyköveteként teljesített külügyi szolgálatot. 

Ebben az időszakban a legtöbb egyházi ember valamennyire tolerálta a magaskritikusok tevékenységét az egyházon belül – vagy azért, mert nyitottabbá váltak a magaskritika eredményeire ők maguk is, vagy pedig egyszerűen csak el akarták kerülni a széthúzást és a vitákat. Sokak számára ez a “barátibb” mentalitás az “új iskola” ethoszának egyházon belüli térnyerésére volt visszavezethető. Ne feledjük, ők bár lelkiségüket tekintve konzervatívok voltak, de a “régi iskola” képviselőivel szemben mindig felhozták kritikaként a merev dogmatizmust és a Westminsteri Hitvalláshoz való túlzott ragaszkodást, ebből fakadóan pedig a tanfegyelmi eljárásokat is elutasították.

Ennek ellenére a rákövetkező években még két eretnekperre sor került.

PB.: Kissé “középkori” színezete van ennek a szónak: eretnekper. Pontosan mit értünk ez alatt? 

MTA.: Itt egyszerűen tanfegyelmi eljárásra kell gondolni. Ezek voltak egyébként az utolsó ilyen eljárások a PCUSA, tehát az Amerikai Egyesült Államok Presbiteriánus Egyházának történetében. Minden hitvalló egyházban van tanfegyelem. Egy olyan egyházban, ami ragaszkodik történelmi hitvallásához – tehát egy normatív hitvallási irathoz –, ott magától értetődő, hogy következménye lesz annak, ha ettől valaki önkényesen eltér, vagy átértelmezi azt. Egyházi bíróság elé citálják, és ha nem vonja vissza elhajlásait, kizárják. Az ilyen eljárásnak egyértelműen újszövetségi alapjai vannak. A mögötte lévő szándék alapja egyrészt a közösség tantisztaságának a megőrzése, másrészt az eljárás alá vont személy jobb belátásra bírása. 

PB.: Ki volt az a két személy, akik ellen ilyen eljárást indítottak, és miért? 

MTA.: 1892 végén Henry Preserved Smith-t (1847-1932), a Lane Teológiai Szeminárium ószövetség tanárát eretnekség miatt ítélte el a cincinati helyi zsinat, mert azt tanította, hogy vannak a történelmi tényeket illetően a Bibliában hibák (például a Krónikák könyvében), valamint hogy az ihletettség nem jelent egyszersmind tévedhetetlenséget is, és nézeteit nem volt hajlandó visszavonni. Végül felmentették a szolgálat alól. 1898-ban pedig Arthur Cushman McGiffertet, az Union Teológiai Szeminárium egyháztörténet professzorát citálta egyházi bíróság elé a New York-i zsinat, ami ugyan elítélte “A keresztyénség története az apostoli korban” című könyvének egyes fejezeteit, de nem volt hajlandó szankciókat foganatosítani vele szemben. Az ellentábor fellebbezéssel élt az általános zsinatnál, de McGiffert gyorsan benyújtotta lemondását és kilépett a felekezetből, így aztán a vádakat is ejtették. Egyébként – talán ez nem meglepő – McGiffert teológiai tanulmányait részben Németországban folytatta. Adolph von Harnack tanítványa volt, nála is doktorált Marburgban. 

Henry Preserved Smith és Arthur Cushman McGiffert

PB.: Említetted korábban, hogy a két tábor – fundamentalisták és liberálisok – máshogy viszonyultak az egyház normatív hitvallási iratához, a Westminsteri Hitvalláshoz. Pontosan hogyan írható le ez a hozzáállásbeli különbség, és milyen konkrét témákkal lehetne ezt illusztrálni? 

MTA.: Voltak konkrét témák, de ezek megint elszakíthatatlanok a történelmi kontextustól. A már említett Henry van Dyke, aki korábban Briggs legfőbb támogatójának számított, időközben az “új iskola” képviselőinek és a modernisták mozgalmának vezetője lett. Ezek közös célja volt, hogy felülvizsgálják a Westminsteri Hitvallást a kor igényeinek megfelelően. 

1889-től kezdve Van Dyke több helyről is teológiai támogatást keresett ahhoz az általa preferált nézethez, hogy minden csecsemőkorban elhalálozott személy automatikusan a mennybe kerül. Ez a kérdés azért volt fontos számára, mert ezzel is saját nézetét akarta alátámasztani, nevezetesen hogy Isten szeretete univerzális – azaz hogy Isten mindenkit szeret, nem csak a választottakat –, valamint hogy – az előzőekből logikusan következik – Krisztus engesztelése mindenkire érvényes, nem csak a választottakra. 1901-ben egy 25 fős egyházi bizottság elnöki pozícióját betöltve megfogalmazott egy teológiai állásfoglalást. Ebben a bizottságban természetesen az “új iskola” képviselői voltak többségben. Szintén 1901-ben készített egy összefoglalót arról, hogy mit hisz az egyház. Ebben egy szóval sem említette a tévedhetetlenséget, a reprobációt – tehát az elvettetést –, továbbá megerősítette, hogy Isten minden embert ugyanúgy szeret, valamint tagadta, hogy a pápa lenne az antikrisztus. Az általános zsinat 1902-ben elfogadta ezt a tervezetet, és a kerületi zsinatok 1904-ben újra megerősítették azt. Ilyen hitvallásértelmezési elcsúszásokkal kezdődik mindig a lejtmenet. Itt most természetesen olyan direkt református tantételekre gondolok, mint a reprobáció. Lehet valaki evangéliumi hívő úgy is, hogy ezt nem vallja, de ha van egy normatív hitvallásunk, és az tartalmazza ezt a tételt, akkor vagy ragaszkodni kell hozzá, vagy ha nem tetszik, kérvényezni kell a Hitvallás átírását, vagy lecserélését egy másik hitvallásra.

A történeti szálról még annyit, hogy a szavazás eredményeként az arminianizmusba hajló Cumberland Presbiteriánus Egyház egy petíciót tett közzé, mégpedig a szétszakadt Presbiteriánus Egyház újraegyesítését célul kitűzendő. 

PB.: Mit érdemes tudni a Cumberland Presbiteriánus Egyházról? 

MTA.: A cumberland presbiteriánusok az 1900-as években a harmadik legnagyobb presbiteriánus egyháznak számítottak az Egyesült Államokban, tagjait főként a PCUSA-ból kizárt személyek adták. Az eredetük jórészt a Második Nagy Ébredésig vezethető vissza, ugyanis a mozgalom értékelése kapcsán is történt egy szakadás anno a presbiteriánusok között. Már a kezdeti cumberland presbiteriánusok is elég „szabadelvűnek” számítottak a többi presbiteriánus egyházhoz képest. Például 1899-ben itt került sor az első női ordinációra. 1906-ban végül az egyházi szolgálók nagyobb része, több mint 1000 cumberland presbiteriánus lelkész csatlakozott a PCUSA-hoz. Ezek a lelkészek már inkább liberálisnak számítottak. Természetesen ezek a személyek mind az „új iskola” helyzetét erősítették az egyházon belül. Már itt elkezdődött az egyház tanbéli felpuhulása, de ez nem elégítette ki a liberálisok arra irányuló ambícióját, hogy a felekezetet egyre inkább a modern szellemi és kulturális trendekhez igazítsák. A változások az egyházi bürokrácia jelentős bővülésével kezdődtek, elvileg a szervezeti hatékonyság érdekében. Például nagyobb hatalmat kapott az általános zsinat moderátora és jegyzője. Ez a lépés mindig egy kétélű kard, hiszen ha az egyházi vezetők konzervatívok teológiailag, akkor képesek felülről konzervatív irányba terelni a közösséget, viszont ha liberálisok, akkor hihetetlen nagy rombolást tudnak végezni egészen rövid időn belül – ebben az esetben jobb, ha minél decentralizáltabb az egyház. 

PB.: Nem kerülhetjük ki e téma kapcsán a neves doktrinális nyilatkozatot, az ún. “5 fundamentumot”, ami Egyesületünk egyik alapdokumentuma, és amit mai napig a fundamentalizmus alapokiratának tartanak. Milyen előzményeket érdemes itt megemlítenünk a fundamentalisták és a modernisták közötti harc tekintetében? 

MTA.: Ezekről a fejleményekről már beszéltünk egy korábbi interjúban. 1909-ben heves vita robbant ki egy New York-i zsinaton arról, hogy fel kell-e szentelni három férfit, aki nem volt hajlandó elfogadni Krisztus szűztől való születésének tantételét. Egyébként direktbe nem tagadták a tant, csak éppen nem voltak hajlandók megerősíteni. Hezitáltak. Úgy voltak vele, hogy nem lehetünk biztosak benne. Végül többségi döntéssel felszentelték őket, de voltak, akik ebbe nem törődtek bele. Panaszt nyújtottak be az általános zsinathoz. Ez a panasz képezte a későbbi vita tárgyát. Csakhogy a legfőbb döntéshozó szerv, az általános zsinat nem volt felhatalmazva a panasz befogadására vagy elutasítására. Az általános zsinatnak vissza kellett volna küldenie az ügyet a New York-i kerületi zsinatnak, hogy ők folytassanak le egyházfegyelmi eljárást. Ennek döntését lehetett volna aztán továbbküldeni a New York-i szinódusnak, a szinódus pedig – ha úgy dönt – az általános zsinathoz fordulhatott volna. Na mármost az általános zsinat hatáskörét túllépve, vagyis azt megkerülve elutasította a három férfi ellen benyújtott panaszt, valamint az illetékes bizottságot arra utasította, hogy dolgozzon ki egy egységesen elfogadandó normatív nyilatkozatot, amit használni lehet majd a felszentelések lebonyolításában. A bizottság benyújtotta az általános zsinathoz a jelentését, ez pedig elfogadta 1910-ben az ún. Doktrinális Határozatot, ami kimondta, hogy öt tan “szükséges és nélkülözhetetlen” a keresztyén hittel kapcsolatosan. Ez az öt tantétel a következő: a Szentírás ihletettsége, ebből kifolyólag pedig tévedhetlensége; Krisztus szűztől való születése; az azzal kapcsolatos meggyőződés, hogy Krisztus halála bűnért való engesztelés volt; Krisztus testi feltámadása; Krisztus csodáinak történelmi hitelessége.

Ahogy említetted, ez az öt pont később 5 fundamentumként híresült el, és az 1910-es évek végére eköré szerveződtek ideológiai értelemben a konzervatív teológiát képviselő személyek az egyházban. Őket nevezték először fundamentalistáknak. 

PB.: Azt is több helyen tisztáztuk már – több, a honlapunkon megjelent írás is foglalkozik a témával –, hogy a fundamentalista jelző honnan ered. Mivel szervesen idetartozik, kérlek röviden térjünk ki erre is! 

MTA.: 1910-ben egy gazdag presbiteriánus laikus hívő, Lymen Stewart, az Union Oil (Egyesült Olaj Vállalat) alapítója és egyben az újonnan megjelent, diszpenzacionalista teológiát tükröző Scofield Magyarázatos Biblia szponzora úgy döntött, hogy vagyonából támogatni fogja egy olyan esszésorozat kiadását, ami megvédi a keresztyén hit fundamentumait a támadásokkal szemben. Ez a következő címmel jelent meg: “Fundamentumok – bizonyság az igazságról.” A tizenkét brosúra végül 90 esszét ölelt fel, amiket 64, különféle protestáns felekezet képviselő szerző fogalmazott meg. A szerzők mind az akadémiai világhoz tartoztak, nemzetközileg is elismertnek számítottak, és a maguk szakterületén komoly tudományos teljesítményt tudtak felmutatni. Egy északi baptista szerkesztő, Curtis Lee Laws e kiadvány címét felhasználva az általa szerkesztett baptista folyóirat egyik cikkében utalt a konzervatív keresztyénekre “fundamentalistákként.” Innen jön tehát a név. 

PB.: Az egyházon belüli liberálisok mikor és milyen módon határolták el magukat a konzervatívoktól? 

MTA.: 1915-ben “The Presbyterian” (A presbiteriánus) című konzervatív magazin “Vissza az alapokhoz” címmel egy olyan kiáltványt tett közzé, ami a presbiteriánus felekezeten belül már közkézen forgott korábban is. A liberális presbiteriánus folyóiratok, újságok azt válaszoltak erre az iratra, hogy ha a konzervatív frakciók háborút szeretnének, akkor nyugodtan forduljanak az egyházi bíróságokhoz, ha pedig nem, akkor hallgassanak. Tulajdonképpen ekkor kezdődött a teljes elhatárolódás. Ugyanakkor itt érdemes megemlíteni, hogy az ortodox presbiteriánusok (pl. a teológiai tanár John Gresham Machen, vagy az apologéta, Cornelius Van Til) nem szívesen hivatkoztak magukra fundamentalistaként. Inkább a diszpenzacionalista teológiát képviselő presbiteriánusok, baptisták használták önmaguk azonosítására ezt a jelzőt. Voltak tehát diszpenzacionalista presbiteriánusok is (sőt, kezdetben ők propagálták a legintenzívebben a diszpenzációs teológiát az USA-ban), de a fundamentalista mozgalom református-presbiteriánus képviselői – leginkább akadémikusok – hitvallásos alapon a református szövetségteológiát képviselték továbbra is, és ők inkább ortodoxként hivatkoztak magukra. Egyébként az elhatárolódás a két tábor között fokozatosan bontakozott ki, bizonyos ügyek mentén. 

PB.: Milyen ügyekről, vagy témákról van szó, amelyek kapcsán összekülönböztek? 

MTA.: Például az ökumenizmus ilyen ügy volt. Az ezzel kapcsolatos ellentét 1908 és 1921 között volt terítéken. 

PB.: Akkor térjünk ki az ökumené kérdésére, ami azt hiszem ma is különösen aktuális. Gondolom a konzervatívok ellenezték, a liberálisok támogatták az ilyen irányú kezdeményezéseket.

MTA.: Lényegében igen, de azért ennél bonyolultabb volt a történet. Sok presbiteriánus lelkész, például Robert Elliot Speer is, vezető szerepet játszott a Federal Council of the Churches (FCC = Egyházak Szövetségi Tanácsa) 1908-as megalapításában. Ez a szervezet (aminek első évi költségvetésének 5%-át John D. Rockefeller finanszírozta) határozottan felkarolta az ún. “szociális evangéliumot” és a liberális-progresszív eszméket. A Tanács által kidolgozott “szociális hitvallást” a presbiteriánus egyház (a PCUSA) 1910-ban ugyan elfogadta, de az általános zsinaton a konzervatívok meg tudták torpedózni a Tanács egyes javaslatinak aprópénzre váltását – kivéve azokat, amelyek a szesztilalmat és a vasárnapi munkavégzés beszüntetését szorgalmazták, ezzel ugyanis nem volt problémájuk nekik sem. Speer személye azért roppant érdekes, mert egyébként egy hitvallásos, teológiailag konzervatív emberről beszélünk, akinek két írása is megjelent a Fundamentumok sorozatban. Speer tehát cseppet sem volt liberális, hiszen vallotta a Szentírás tévedhetetlenségét, Krisztus szűztől születését, testi feltámadását stb., ugyanakkor nagyobb hangsúlyt helyezett a keresztyénség szociális implikációira, és ez a liberálisokkal közös platformra terelte őt, szembehelyezkedve sok más konzervatívval.

Robert Elliot Speer

Az Első Világháborúra reakcióként az FCC létrehozta az ún. Általános Háborús Bizottságot (General War-Time Commission), amelynek rendeltetése szerint – az USA Hadügyminisztériumával szoros együttműködésben – koordinálnia kellett a protestáns, katolikus és zsidó segélyprogramok munkáját. Ennek a szervezetnek az elnöke Speer volt, valamint a teológiailag liberális Union Teológiai Szeminárium egyik professzora, William Adams Brown. A háború után is próbálták megőrizni a szoros együttmunkálkodás szellemiségét. Ezért aztán a Külképviseletek Presbiteriánus Tanácsa (Presbyterian Board of Foreign Missions) egy találkozóra hívta a protestáns vezetőket a témában, és 1919 elején megalakult az Egyházközi Világmozgalom (Interchurch World Movement – IWM) , melynek elnöke John Mott lett. A Presbiteriánus Egyház Végrehajtó Bizottsága (Executive Committee of the Presbyterian Church) több millió dollár értékű támogatást ajánlott fel az IWM adománygyűjtésére. Már ez is ellentéteket szült a presbiteriánusok között, de ehhez képest sokkal nagyobb turbulenciát okozott az ún. “Egyházi Unió” (Church Union) körüli vita. 

PB.: Pontosan mi volt az “Egyházi Unió”, és milyen célkitűzései voltak?

MTA.: 1919-ben az PCUSA, tehát az Egyesült Államok Presbiteriánus Egyházának küldöttsége részt vett egy nemzetközi ökumenikus kongresszuson, ami a különféle egyházaknak egyfajta szervezeti hálójára tett javaslatot – egy egyházakból álló ernyőszervezet megalakulására. 1920-ban aztán az általános zsinat jóvá is hagyott egy ilyen kezdeményezést. Létrejött egy “organikus unió” 17 másik felekezettel karöltve. Ezt az új szervezetet úgy hívták: “United Churches of Christ in America” (Krisztus Amerikai Egyesült Egyházai). Ezzel létrejött volna a tagegyházak részvételével egyfajta “szövetségi kormányzás”: a felekezetek ugyan megtartották volna sajátos benső identitásukat, de ennek az ernyőszervezetnek a vezetősége döntött volna az olyan közös ügyekről, mint a misszió és a társadalmi szerepvállalás. Például együtt léptek volna fel akkor, ha valaminek a betiltásáért lobbiztak volna. Ezt a döntést persze a szokásos eljárásrend szerint előbb a kerületi zsinatoknak kellett volna jóváhagyniuk, ahhoz hogy hatályba léphessen. Csakhogy a Princeton Teológiai Szeminárium “régi iskolához” tartozó tanári kara ellenállt. 

PB.: Mi volt az oka ennek az ellenállásnak?

MTA.: John Gresham Machen, a Princeton Teológiai Szeminárium tanára volt az egyik leghevesebb ellenzője az egyházak közötti uniónak. Önfelszámolásnak tartott egy ilyen lépést, amivel a felekezete csak elveszítené a presbiteriánus sajátosságait, és önként engedné át a felekezet feletti kontrollt a modernistáknak és az új iskolát képviselő szövetségeseiknek. Ekkor jelentek meg a tanári kar egységén az első repedések. Charles Erdman, valamint a Szeminárium elnöke, William Robinson kiállt az Unió mellett. Végül a kerületi zsinat 1920-ban 150 igen, 10 nem szavazat ellenében elutasította az Unió létrehozására tett javaslatot.

Folytatjuk!

Ez is érdekelhet

A fundamentalizmus rövid története
Ki nyerte a fundamentalisták és a modernisták közötti harcot? Válasz egy százéves kérdésre
Clarence Edward Macartney: Győzzön-e a hitetlenség?
Harc a fundamentalisták és a modernisták között – szemelvények egy felekezet történetéből, IV. rész

Hozzászólás írása