Akik ragaszkodtak a keresztyén hit fundamentumaihoz – beszélgetés a keresztyén fundamentalizmus kezdeteiről (II. rész)

RB.: Honnan ered maga szó, a „fundamentalista”?

MTA.: Előljároban újra hangsúlyoznám, hogy a „fundamentalizmus” kifejezés eleve a korai keresztyén fundamentalizmushoz kapcsolódik. Nos, ha valaki megérdemli, hogy a „fundamentalizmus atyjának” nevezzük – itt most csak szóra, és nem a mozgalomra utalva –, az vitathatlanul Curtis Lee Laws (1868-1946), egy baptista lelkipásztor és lapszerkesztő, annak ellenére, hogy magát a szót nem ő találta ki. Laws először 1920-ban használta a „fundamentalista” kifejezést, hozzájárulva ahhoz, hogy ettől a ponttól kezdve jelzőként használják különféle teológiai vitákban. A virginiai születésű Laws teológiai tanulmányait a Crozer Teológiai Szemináriumban végezte (ott, ahol fél évszázaddal később Martin Luther King Jr. is). Csaknem két évtizedig szolgált Baltimore és Brooklyn környéki gyülekezetekben mielőtt 1913-ban kinevezték a széles körben ismert és nagy hatású „The Watchman-Examiner” baptista hetilap szerkesztőjévé. Ezt a pozíciót 25 évig töltötte be. A lap irodája New Yorkban volt. Laws e lapot használta arra, hogy ráirányítsa a reflektorfényt különféle teológai vitákra, és megismertesse a nagyközönséggel a konzervatív teológiai álláspontokat, esetenként keményen bírálva a rivális baptista folyóirat, a „The Baptist” liberálisabb álláspontját. Később Laws az Északi Baptista Konvencióhoz tartozó konzervatív baptista lelkészekkel és laikusokkal szervezett egy konferenciát Buffaloban. Azt mondták erre azért van szükség, mert a racionalizmus elképesztő rombolást végzett az egyházaikban, amit az is bizonyít, hogy sok-sok lelkésztársuk elhagyta a hit alapjait. Nos, ők azonosították először magukat „fundamentalistaként”, illetve mások is így hivatkoztak rájuk. Elég sokan vettek részt ezen a konferencián. Ebből kiindulva Laws úgy vélte, van remény a doktrinális ortodoxia megújítására, ami – ezt mindig kihangsúlyozta – még mindig a többségi álláspont az északi-baptista lelkészek és laikusok között. A The Watchman-Examiner 1920. július 1-jén megjelent számában Laws azt javasolta, hogy azokat, akik még mindig ragaszkodnak a hit fundamentumaihoz, és akik részt akarnak venni a fundamentumokért vívott „dicsőséges harcban”, „fundamentalistáknak” kellene nevezni. Laws magát természetesen közéjük sorolta, és kifejtette, hogy amikor ezt a „neologizmust” használja, azt mindig dicséretnek szánja.

Tehát a fundamentalista egy olyan keresztyén hívőt jelöl, aki tántoríthatatlanul ragaszkodik a hit alapjaihoz, a „fundamentumokhoz.” A fundamentumok kifejezés ugyanakkor egy korábbi, a hit alapjait kifejtő esszé-sorozatra vezethető vissza.

RB.: Tehát, ha jól értem, baptisták voltak az első ún. fundamentalisták?

MTA.: Tágabb értelemben nem, és a szó nem is felekezetet, de még csak nem is egy sajátos teológiai vonulatot jelölt, hanem olyan evangéliumi/evangelikál keresztyéneket, akik ragaszkodtak a bibliai alapozású protestáns hit, tehát a történelmi keresztyénség igazságaihoz, felekezettől függetlenül. Szűkebb értelemben viszont kijelenthetjük – amennyiben a 20. századi fundamentalista mozgalom kezdeteire tekintünk –, hogy a legeslegelső fundamentalisták presbiteriánusok, illetve reformátusok voltak.

Az Egyesült Államok Presbiteriánus Egyháza (az északi presbiteriánusok, tehát a PCUSA, ami sajnos, múltját megtagadva, mára az egyik legprogresszívabb egyházi közösséggé vált, aminek nem sok köze van a történelmi keresztyénséghez) volt az első felekezet, ami megfogalmazta az ún. fundamentalista, hitvalló alapigazságokat – erre már korábban utaltam.

RB.: Függetlenül a fogalom tényleges használatától azt azért kijelenthetjük, hogy a reformációt követő protestáns keresztyének (mint pl. a puritánok) többsége hasonlóan viszonyult a Bibliához és annak értelmezéséhez, mint a fundamentalisták? 

MTA.: Igen, Ez így van, sőt, ha ezt egy kicsit tágabb értelemben nézzük meg, akkor általában még a keresztyénség reformáció előtti időszakában is úgy nyúltak hozzá a Bibliához, mint Isten tévedhetetlen szavához (azok is egyébként, akik az allegorizáló írásértelmezést követték), tehát ebből a szempontból a Szentírással kapcsolatos általános megközelítés sokkal inkább közelebb állt a fundamentalista megközelítéshez, mint a liberálishoz.

RB.: Korábban már felvázoltad a kontextust: a modernizmust, a teológiai liberalizmust, illetve a social-gospel mozgalmat. E folyamatokra reagált így az általad említett presbiteriánus közösség?

MTA.: Tágabb értelemben igen, de az előzményhez hozzátartozik, hogy 1909-ben egy New York-i presbitérium engedélyt adott három olyan lelkészjelölt beiktatására, akik nem hittek Krisztus szűztől való születésében. Egy évvel később a PCUSA közgyűlése – ha úgy tetszik, zsinata – elfogadott öt hittételt a lelkészek beiktatásához szükséges feltételként: (1) a Szentírás tévedhetetlensége és isteni ihletettsége; (2) Krisztus szűztől való születése; (3) Krisztus halálának helyettes engesztelésként való értelmezése; 4.) Jézus Krisztus testi feltámadása; (5) a Bibliában rögzített csodák történelmi hitelessége. Egyébként ezt az öt pontot eredetileg nem hitvallásként fogalmazták meg, hanem csak a lelkészszentelésben töltött be egyfajta „lakmuszpapír” szerepet, mégis, ahogy a történész George Marsden írja, ezek lettek később a fundamentalista mozgalom doktrinális alapjai, amit csak úgy neveztek: a fundamentalizmus öt pontja. Ezt az öt pontot, ami az ordináció feltétele volt, később a presbiteriánus egyház kiegészítette plusz hárommal: (1) minden egyes lelkészjelöltnek kötelező egyetérteni ezzel az öt ponttal; (2) a szülők és a tanárok kötelesek megosztani a rájuk bízott gyermekekkel az evangéliumot; (3) a lelkészeknek és a presbitériumoknak intézkedniük kellett, hogy gyülekezetükben felolvassák a Zsinatnak ezt a doktrinális nyilatkozatát. Ez jelzésértékű volt, és bátorítást jelentett azon konzervatív lelkészek számára, akik védelmezni szerették volna felekezetüket a Szentírás lazább, liberálisabb szemléletétől. Az egyház közgyűlése 1916-ban és 1923-ban ismételten megerősítette ezeket az alapvetéseket. A tanfegyelemmel kapcsolatosan ez a típusú következetes hozzáállás példaértékű lehetne számunkra ma is.

Ezek az ún. fundamentumok tehát nem voltak a szó mai, torzult, pejoratív értelmében „fundamentalista” hittételek, egyszerűen csak a keresztyén hit minimumát jelentették – és mindig is ezt fogják jelenteni. Hochgeschwender szerint a dialektika képviselője, a neo-ortodox Karl Barth is gond nélkül aláírt volna ezek közül négyet, hiszen Barth maga is hevesen kritizálta a 19. századi kultúrprotestantizmust.

Ugyanakkor meg kell említenünk, hogy az 5 pont közül kettő vitára adott okot. Az egyik a Biblia csodáinak – azon belül is elsősorban Jézus csodáinak – a történeti megbízhatósága (azaz, hogy ezek a bibliai csodák akkor és ott valóban, szó szerint lejátszódtak, megtörténtek), a másik pedig – és ez volt a vitára leginkább okot adó tétel – az isteni ihletettségű Biblia abszolút hibátlansága és tévedhetetlensége. Egyesek szerint a szinódus ezzel túllépett az Apostoli Hitvalláson, és egy református exegetikai iskola látásmódját tette normává. Tény, hogy ezt a nézetet a kálvinista ortodoxia fejtette ki részletesen kidolgozott, szisztematikus formában, de véleményem szerint ez volt a mindenkori egyház fősodrának nézőpontja is. Bizonyítható, hogy az egyházatyákon át egészen a reformátorokig ez volt a keresztyénség Írással kapcsolatos általánosan elfogadott értelmezése.

RB.: Látva, hogy milyen evidenciákról van szó, egészen más színben tűnhet fel előttünk a keresztyén fundamentalizmus. Milyen megfontolásból támadják ezeket a pontokat?

MTA.: Ezt én sem értem, mert olyan szintű alapvetésekről van szó, amelyek megvallása minden keresztyén ember számára magától értetődőnek kellene lennie. Persze a fundamentalizmusról szóló diskurzusban azért szeretik elhallgatni ezeket a pontokat, mert akkor beszélni kellene a teológiai–ideológiai előzményekről is. Viszont, ha ezekről beszélnek, akkor mindezek fényében már nem lehet a keresztyén fundamentalizmus rémével olyan könnyen riogatni, hiszen – ahogy fogalmaztál – a keresztyén hit evidenciáról van szó.

RB.: Láttuk, hogy „fundamentalista” jelző honnan ered, azt is látjuk, hogy kik fogalmazták meg a fundamentalista mozgalom doktrinális alapjait. A történelmi előzményekhez hozzátartozik még valami, amit mindenképpen meg kell említeni?

MTA.: Igen, ugyanis a PCUSA doktrinális határozatát megelőzte még egy fontos esemény. Az amerikai fundamentalizmus egyik legfontosabb alapdokumentuma inkább az ún. Niagara Hitvallás (Niagara Creed), amit már 1878-ban megfogalmaztak az ún. Niagara Biblia Konferencián. Ez a következő 14 pontot tartalmazta: (1) a Szentírás eredeti kéziratainak verbális-plenáris inspiráltsága; (2) a Szentháromság; (3) az ember teremtése, bűnesete és teljes romlottsága; (4) Ádám lelki halálának univerzális átörökítése; (5) az újjászületés szükségessége; (6) a Krisztus vére általi megváltás; (7) az üdvösség egyedül a Krisztusba vetett hit által nyerhető el; (8) üdvbizonyosság; (9) Jézus Krisztus központi szerepe a Szentírásban; (10) az igaz egyházat a valódi hívők alkotják; (11) a Szentlélek személy volta; (12) a hívők szent életre való elhívása; (13) a hívők lelke a halál után rögtön Krisztussal van; (14) Krisztus millennium előtti második eljövetele, azaz a premillenista módon értelmezett második advent.

RB.: Az előbbi meghatározásodat alapul véve, tehát, a fundamentalisták olyan protestáns keresztyének voltak, akik ragaszkodtak az alapvető keresztyén doktrínákhoz, és különösen is a Szentírás tévedhetetlenségéhez. Helyes ez a definíció?

MTA.: Igen, talán ez a helyes megfogalmazás. De szerintem a Biblia tévedhetetlenségére sem kell valamiféle nóvumként utalni. Reinhard Hempelmann, német evangélikus teológus szerint (aki egyébként az evangelikalizmus és a keresztyén fundamentalizmus szakértője) ugyanis a fundamentalizmus visszavezethető egészen a reformátori sola sriptura elvig, miszerint csakis Isten Igéje lehet a megbízható forrás és a legvégső instancia számunkra mind a hit, mind az élet kérdéseiben. Ez implikálja azt, hogy a Biblia tökéletes vezérlőforrás számunkra, mind a hit, mind az élet dolgaiban.

Így tehát ha tehát a keresztyén fundamentalizmus kezdeteire tekintünk, nehéz elkülöníteni egymástól a konzervatív protestánsokat – ha úgy tetszik, az ortodoxokat –, és a szűkebb értelemben vett fundamentalistákat. Talán nem is lehet, hiszen – újra hangsúlyozzuk – a kezdeti fundamentalisták egyszerűen csak olyan evangéliumi keresztyének voltak (reformátusok, baptisták, metodisták, anglikánok), akik ragaszkodtak a keresztyén hit alaptételeihez, azaz fundamentumaihoz. Előbb már említettem, hogy mind a Niagara Hitvallást, mind az öt fundamentumot konzervatív protestánsok fogalmazták meg. Ha úgy tetszik, a fundamentalisták egy, a konzervatív protestantizmuson belüli csoport voltak, akik a Szentírás tekintélyét és megbízhatóságát célul kitűző támadásokra reagálva még nagyobb hangsúlyt helyeztek az ortodox írásértelmezésre. J.I. Packer szerint eredetileg a „fundamentalista” címke amerikai evangelikálok (= evangéliumi keresztyének) azon felekezeteken átívelő csoportját jelölte, akik az Első Világháború után keményen szembeszálltak a liberális teológia túlkapásaival. Később persze – erre utaltam korábban – ez a szó ráégett azokra, akik túlságosan bezárkózva, militánsan védték saját, sokszor nem is központi teológiai meggyőződéseiket. A téma jól ismert kutatói, Martin E. Marty és R. Scott Appleby szerint épp ezért nehéz e korszakot illetően szétszálazni a fundamentalizmust és az evangelikalizmust.

Mindezt hadd egészítsem ki még egy fontos aspektussal. A téma egyik németnyelvű kutatója, David Jäggi szerint – ezt vallom személyesen én is –, a fundamentalizmus, mint címke azokat a 20. század eleji konzervatív amerikai protestánsokat jelöli – köztiszteletben álló evangelikál keresztyéneket –, akik az akadémiai világhoz tartoztak. Akadémiai álláspontokat tettek érthetővé a hétköznapi keresztyén szolgálók számára a Fundamentumok sorozatban szereplő írások is. Semmiféle politikai vagy erőszakos fellépésre utaló mellékzöngéje nem volt ennek a szónak, amivel aztán később sajnos azonosították. Egyébként Jäggi a kezdeti keresztyén fundamentalizmus teológiai meggyőződését három pontba sűríti: (1) millenarizmus; (2) a magaskritika elutasítása (illetve annak erős kritikája); (3) ortodox protestáns írásértelmezés.

RB.: Érdekes, hogy azt mondod – Jäggire utalva –, hogy a kezdeti fundamentalisták alapvetően az akadémiai világhoz tartoztak. Ez teljesen szembemegy azzal a közkeletű nézettel, hogy a fundamentalista keresztyének buta, ostoba, primitív, biblicista keresztyének voltak, akik mindent egyfajta primitív szószerintiség alapján értelmeztek, nem?

MTA.: Így van. Majdnem az összes korai fundamentalista egyetemi professzor volt, mások meg „egyszerű”, köztiszteletben álló teológusok és lelkészek. Megemlíthetjük Clarence E. Maquarrie, John Roach Stratton és mindenekelőtt J. Gresham Machen nevét. Hochgeschwender szerint ez is mutatja, hogy a közvélekedéssel ellentétben a fundamentalizmus elsősorban nem az USA közép és déli államainak marginalizált társadalmi csoportjaihoz köthető, amelyek próbáltak szembeszállni a modernizáció elképesztő mértékével.

Ahogy mondtam, elsősorban teológiai ellentétről volt szó, de ha mindenképpen társadalmi okokat keresnünk, akkor azokat elsősorban a rivalizáló egyetemi tanárok nézeteltérésében kellene. Tehát a korai fundamentalisták az evangéliumi mozgalom széles spektrumát képviselték, de nem voltak társadalmilag a leszakadt, vagy peremre került társadalmi rétegek képviselői, mint később – az ugyancsak a fundamentalizmushoz sorolható – pünkösdiek törzsbázisa. Inkább arról volt szó, hogy a fundamentalisták nem akartak marginalizált szerepbe kerülni közösségeiken, egyházaikon, felekezetükön belül, ezért konkuráltak koruk liberális értelmiségével. Egyszerűen a keresztyén hagyomány és a liberális világnézet egyre inkább elszakadt egymástól, ezért a keresztyén értelmiségiek egy része is kezdett elszakadni a hagyományos keresztyénségtől. Erre automatikus válaszként jelent meg a fundamentalisták reakciója, akik viszont nem akartak a keresztyénség hagyományos értelmezésétől eltávolodni.

Nyilván voltak ennek a harcnak társadalmi és egyéb aspektusai is, de hiba lenne megfeledkezni a központi teológiai különbségekről. Ezek egyébként valamennyire jótékony hatást is gyakoroltak a gyülekezeti tagságra, hiszen fontossá vált, hogy ki miben hisz. Mind a teológiai liberalizmus, mind a fundamentalizmus olyan kérdéseket feszegetett, ami gondolkodásra ösztönzött. Az átlag gyülekezeti tagok, akik nem igazán reflektáltak saját hitükre, ilyen módon arra lettek ösztönözve, hogy tudatosan higgyék azt, amit szájjal elvileg megvallottak.

RB.: A millenizmus már másodjára jön elő – először a Niaga Hitvallás esetében említetted. Azt mondtad, hogy a kezdeti fundamentalisták leginkább presbiteriánusok, reformátusok voltak, akik azonban – a történelmi református hitvallásokat tekintve – jellemzően amillenisták, és a Jelenések könyvének 20. fejezetében szereplő 1000 esztendőt szimbolikusan a jelenlegi korszakra, tehát az egyház korszakára értik.

MTA.: Ez egy nagyon fontos észrevétel, ugyanis az előbb említett értelmiségi vita ezen a ponton egy újabb vonással bővült, nevezetesen egy, az ébredésekre, ébredési mozgalmakra emlékeztető népi elemmel: a premillenizmussal, annak is diszpenzacionalista értelmezésével. Itt a végidőknek egy sajátos értelmezésével van dolgunk. Korábban a konzervatív protestánsok körében inkább a posztmillenizmus volt elterjedt – a nézet, miszerint emberi erőfeszítések révén Isten országát elő lehet készíteni –, de ezt teológiailag nem igazán lehetett összeegyeztetni a szó szerint értelmezett apokalipszissel. A premillenizmushoz való odafordulás összekapcsolódott a Szentírás szó szerinti értelmezésével. Ez a nézet az első századi keresztyénség értelmezésével is nagyobb összhangban volt. A premillenizmusban tehát sokkal inkább hangsúlyosabb volt Krisztus szó szerinti, mielőbbi visszatérése. A népi vallásosság szintjén a parúzia, Krisztus visszatérése mindig is erősebben volt jelen, de a 19. század 70-es éveitől megjelenő diszpenzacionalista értelmezések ezt csak felerősítették.

RB.: Mi a diszpenzacionalizmus?

MTA.: A diszpenzacionalizmusról magyar nyelven is lehet olvasni, mi is írtunk már róla, ezért csak tömören foglalom össze a lényegét: legfontosabb jellegzetessége a Szentírás – éspedig az egész Szentírás, beleértve a prófétai könyveket is – szó szerinti, literális olvasata. Ebből fakadnak igazából a további bibliai, és rendszeres teológiai megfontolásai is: az üdvtörténet korszakolása – üdvháztartásokra, ún. diszpenzációkra, tesztperiódusokra való felosztása –, a törvény és kegyelem éles szembeállítása, a Jel 20-ban szereplő 1000 éves királyság szó szerinti értelmezése (értve ez alatt azt, hogy az új ég és új föld korszaka, azaz az örökkévalóság előtt még egy 1000 éves periódus lesz, amikor Jézus fog uralkodni a földön), tehát a premillenizmus, annak is sajátos értelmezése, kiegészítve az ún. „titkos elragadtatás tanával” (ami csak a hívőket érinti, és megelőzi a nagy nyomorúságot), valamint Izrael és az Egyház éles szétválasztása.

RB.: A diszpenzacionalizmus melyik felekezethez volt köthető, ha köthető, és mennyire volt jelentős szegmense a fundamentalista mozgalomnak?

MTA.: Egy, a különféle protestáns felekezeteken átívelő teológiai rendszerről beszélünk. John Nelson Darby például, akihez a modern diszp. kialakulását szokták kötni, eredetileg anglikán pap volt, később pedig a formálódó Plymouth-i Testvérek alapsejtjéjez csatlakozott (= Testvérgyülekezet), és a közülük kiváló szigorúbb csoportosulás, a „zárt testvérek” alapítója.  James H. Brookes (1830-1897), aki annak a Niagara Biblia Konferenciának volt fő szervezője, amire már korábban utaltunk, és ami által a diszpenzacionalista eszmék Amerikában igazán elterjedtek, presbiteriánus volt. Őt egyébként az USA-beli diszpenzacionalizmus alapító atyjaként tartják számon többek között a világhírű evangélista és ébredési prédikátor Dwight L. Moody és a kommentáros Bibliájáról ismert C.I. Scofield mellett. Moody szabadevangéliumi volt, Scofield pedig előbb kongregacionalista, majd a kongregacionalista egyház liberalizálódásával átlépett a presbiteriánusok közé, és haláláig ott is szolgált lelkészként. A DTS (Dallas Theological Seminary), ami a mai napig a diszpenzacionalizmus akadémiai központja, egy felekezet-nélküli képzési intézmény. A már említett Curtis Lee Laws pedig baptista volt. Később pedig, a 20. század második felében a pünkösdiek integrálták a diszpenzacionalista teológia egyes részeit.

Talán úgy lehetne summázni mindezt, hogy a diszpenzacionalizmus először presbiteriánusok között terjedt, de később beépült egyéb teológiai tradíciókba is. Darby és a diszpenzacionalizmus későbbi képviselői is mind olyan teológiai háttérből jöttek, ami kálvinista szótériológiát képviselt. Darby elutasította a szabad akaratról szóló arminiánus tanítást, azt abszurd teóriának tartotta. George Marsden a már korábban említett művében magabiztos kálvinistának titulálja Darby-t, akinek a Biblia és történelem-értelmezése egyértelműen az isteni szuverenitás pillérén alapult. (Marsden, 46.o.)

Hochgeschwender szerint a korai diszpenzacionalizmus – bizonyos értelemben követve a református tradíciót – a felekezetek közötti ellentéteket úgy próbálta minimalizálni, hogy az Írás tekintélyét és annak a lehető legszószerintibb értelmezését tartotta a legfontosabbnak minden más hagyománnyal és tekintéllyel szemben. Így aztán felértékelődött az individuum és az Isten közötti kapcsolat. Ebben a tekintetben a diszpenzacionalizmus az intézményekkel szemben kritikus, individuum-központú ébredési keresztyénség egy új variánsának tekinthető.

Egyébként alapjait tekintve a diszpenzacionalizmus nem volt eredendően fundamentalisztikus beállítottságú; egyszerűen csak az evangéliumi/evangelikál keresztyénség egyik megnyilvánulása volt. Először a 20. század korai éveiben kapcsolódott össze az egyre inkább megerősödő, alapvetően református hátterű fundamentalizmussal. Az USA-ban a 19. század 70-es éveitől kezdett fokozatosan erőre kapni. 1920 körül aztán a premillenista ébredési mozgalom „bekapcsolódott” a liberálisokkal vívott harcba, és a fundamentalista protestantizmus integráns részévé vált.

RB.: Tehát akkor a fundamentalizmusban az ortodox református teológia és a diszpenzacionalizmus kapcsolódott össze? Ez a két teológai megközelítés nem megy szembe egymással?

MTA.: A református teológia szövetségekben gondolkodik – a kontinentális református és az angolszász presbiteriánus teológia is. Tehát az ún. „szövetségteológia” az a modell, amiben az üdvtörténet egyes fázisait értelmezi. A diszpenzacionalizmus is tud szövetségekről, de az elsődleges értelmezési keretét a különféle (szám szerint 7) diszpenzációk alkotják. Ugyanakkor lehet mixelni a kettőt – ennek élő példája a kálvinista John MacArthur, aki magát diszpenzacionalistának tartja. Ami összeköti a két rendszert a Szentírás hibátlanságába és tévedhetetlenségébe vetett hit. Tehát van átjárás a kettő között. Erről tanúskodik az is, amit már láttunk, nevezetesen, hogy az USA-ban presbiteriánusok terjesztették először a diszpenzacionalista eszméket. Persze erős polémia volt a két rendszer között a további évtizedekben is.

Ugyanakkor mostanában divat lett a diszpenzacionalizmus hermeneutikáját primitívnek, rendszerét pedig gnosztikusnak és mitologikusnak nevezni. Van, aki azt írja a diszpenzacionalizmussal kapcsolatban, hogy az értelmezése egyáltalán nem ismeri az allegóriát, képi nyelvezetet, a lírát és a költészetet, a szimbólumokat. Ez így önmagában egy rettentően leegyszerűsítő summája a diszpenzacionalista írásértelmezésnek. Valóban voltak túlkapásai és néha már-már komikusnak tűnő „eredményei” egyes diszpenzacionalista szerzőknek, de Lewis Sperry Chafer, John Walwoord vagy Charles Ryrie munkássága kiemelkedőnek tekinthető. Chafer és Walvoord a már említett DTS elnökei voltak, Ryrie ugyanennek az intézménynek a rendszeres teológia professzora. A DTS kiváló teológusokat adott, és ad mai napig a világnak.

Sajnos itt megint elmondható, hogy leginkább azok „primitívezik” a diszpenzacionalizmust, akik maguk nem olvastak diszpenzacionalista szerzőket, csak mások, leginkább liberális szerzők értékelését arról, hogy milyen is a diszpenzacionalizmus.

Folytatjuk!