3
ápr
2021

Fundamentumok: Krisztus istensége

Az alábbi írás szerzője Benjamin Breckinridge Warfield (1851-1921) presbiteriánus lelkész-teológus, az ortodox-konzervatív kálvinizmus egyik legkiemelkedőbb alakja mindmáig. Warfield a Princeton College, majd Princeton Seminary tanulója volt. 1876-ban, friss házasként a feleségével együtt ment Németországba, ahol a lipcsei egyetemen hallgatott teológiát. Többek között Christoph Ernst Luthardt és Franz Delitzsch professzorok tanították. 1879-ben szentelték fel lelkésznek. Egy ideig a Western Theological Seminary (ma Pittsburgh Theological Seminary) tanára volt, később haláláig a Princetonon tanított. Warfield több írásában is amellett érvelt, hogy a bibliai tévedhetetlenség tantétele mindig is az ortodox keresztyén tanítás szerves része volt, az nem egy 19. századi újítás. Warfield egyike azon 20. század eleji teológusoknak, akiknek a könyveit és írásait még ma is sokan olvassák. A Biblia tekintélye és ihletettsége című műve (amely magyar nyelven is megjelent) mai napig a témával kapcsolatos átfogó munkák legjobbjai közé tartozik.

 

KRISZTUS ISTENSÉGE
Benjamin B. Warfield professzor
Princeton Theological Seminary

Nemrégiben egy szerző megjegyezte, hogy Krisztus istenségével kapcsolatos szilárd meggyőződésünk nem bizonyító erejű szövegeken vagy szövegrészeken, és nem is az ezekből levont széles körben ismert érveken nyugszik, hanem általános értelemben azon a tényen, hogy Jézus Krisztus megjelent, és hogy ez mindent egybevéve nagy hatással volt a világra.” Ez az antitézis azonban túlságosan is szélsőséges, és minden bizonnyal a Szentírás bizonyítékaival szembeni indokolatlan bizalmatlanságról árulkodik. Ahhoz, hogy helytálló legyen ez a megállapítás, a következőképpen kellene átfogalmaznunk: a Krisztus istenségével kapcsolatos meggyőződésünk nem kizárólag az azt alátámasztó szentírási passzusokon alapszik, hanem az egész világra gyakorolt hatásán”; esetleg így: az ezzel kapcsolatos meggyőződésünk alapjául legalább annyira szolgálnak a Szentírás kijelentései, mint amennyire az egész világra gyakorolt hatása.” Mindkét bizonyítási szál érvényes, és ha ezeket a szálakat összefonjuk, akkor elszakíthatatlan zsinór lesz belőlük. A bizonyító erejű szövegek és szövegrészek igazolják, hogy követői istenként tekintettek Jézusra; hogy ő maga is istenként tekintett saját személyére; hogy akiket a Szentlélek megvilágosított, istennek tartották; és hogy végső soron Jézus Isten volt. Ugyanakkor e bibliai bizonyítékokon felül tény, hogy Jézus olyan hatással volt a világra, hogy az önmagában, mindentől függetlenül tanúsíthatja istenségét, és könnyen lehet, hogy sokak számára ez tűnik a legmeggyőzőbbnek az összes bizonyíték közül. Tény és való, hogy önmagában az is roppant meggyőző erejű és lenyűgöző. 


A TAPASZTALAT, MINT BIZONYÍTÉK

A szerző azon kijelentése sem állja meg teljesen a helyét, hogy mellőzhetjük a szentírási bizonyítékokat, mivel ami igazán számít, az Jézus világra gyakorolt hatása. Szerinte Jézus Krisztus egyike azon lényeges igazságoknak, – ilyenek pl. Isten, a szabadság vagy a halhatatlanság – amelyek túl magasztosak ahhoz, hogy bizonyítani lehessen őket.” Az ilyen dolgok – mondja, – nem bizonyítékok, hanem tapasztalatok által ismerhetők meg. Csak futólag érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy önmagában e tapasztalat is bizonyítéknak számít. Inkább arra szeretnénk rámutatni, hogy itt némileg összekuszálódott két dolog: egy dolog ugyanis, hogy képesek vagyunk megismerni a számunkra meggyőző erővel bíró bizonyítékot, egy másik, hogy annak meggyőző ereje hatással van-e ránk. Való igaz, hogy az emberi elme legelemibb következtetései sokkal átfogóbbak és markánsabbak, mint az azok alapjául szolgáló érvek”; hogy a bizonyítékok mindig változnak, de a meggyőződések állandóak.” De ez nem azért van, mert a szóban forgó következtetések nem támaszkodnak szilárd bizonyítékra, hanem azért, mert érvelésünk során nem voltunk képesek az ezek alapjául szolgáló legalapvetőbb bizonyítékokat kellőképpen bemutatni. 


ÖNTUDATLAN RACIONALITÁS

Ránézésre felismerjük barátunkat és rögtön megismerjük saját kézírásunkat is. Kérdezzünk csak meg bárkit arról, hogy ez pontosan hogyan megy végbe, és vagy néma marad, vagy válaszolni akarván hetet-havat összehord majd. Ennek ellenére az érzékelése szilárd alapokon nyugszik, bár az elemző készsége hiányzik ahhoz, hogy percepcióit megbízható módon elkülönítse egymástól és megnevezze azokat. Jó okunk van arra, hogy higgyünk Istenben, a szabadságban és a halhatatlanságban, bár lehet, hogy nem tudjuk kielégítően megvizsgálni ennek okát. Nem juthatunk valamivel kapcsolatban szilárd meggyőződésre úgy, hogy az ne lenne megfelelően, ésszerű módon bizonyítékokkal alátámasztva. Tehát, ha igazán megbizonyosodtunk Krisztus istenségéről, akkor ennek nyomós okai vannak és ezeket meg is tudjuk nevezni. Ugyanakkor lehetséges, hogy olyan okokról van szó, amiket nem vizsgáltunk meg, sőt, talán nem is lehetséges ezeket kielemezni a formális logika eszköztárával. 

Ahhoz, hogy meggyőződjünk valamiről, nem kell várnunk mindaddig, amíg kielemezzük e meggyőződés alapjául szolgáló bizonyítékokat, hasonlóképpen az ételhez, ami anélkül is táplál, hogy annak összetevőit elfogyasztása előtt tüzetesen megvizsgálnánk. Szilárdan hihetünk valamiben úgy is, hogy a mellette szóló bizonyítékok egy része hamis, más része igaz, hasonlóan ahhoz a tartósítókat és színezőket tartalmazó élelmiszerhez, ami minden hiányossága ellenére tápláló és szükséges az életben maradáshoz. Az elme alkímiája” az emésztőrendszerhez hasonlóan tudja, hogy hogyan lehet kiszűrni egy rakás dolog közül azt, ami segítségére lehet abban, hogy eldöntse, miben higgyen. Az életben maradáshoz nincs szükségünk kémiai ismeretekre. Ehhez hasonlóan megfelelően alátámasztott, ésszerű érvekre épülő határozott meggyőződésünk lehet valamivel kapcsolatban anélkül is, hogy konyítanánk a logikához. Egy  keresztyénnek az ő Ura istenségével kapcsolatos meggyőződése nem attól függ, hogy milyen részletesen és alaposan, illetve milyen megkapóan képes a meggyőződése alapjául szolgáló érveket bemutatni. Elképzelhető, hogy az általa szolgáltatott bizonyítékok elégtelenek, ugyanakkor azok a bizonyítékok, amikre hite támaszkodik, abszolút meggyőzőek. 


AZ „OLDATBAN” REJLŐ BIZONYÍTÉK

Éppen Krisztus istenségével kapcsolatos bizonyítékok bősége és meggyőző ereje az, ami nagymértékben megnehezíti számunkra, hogy adekvát módon nyilatkozzunk a témáról. Ez még a szentírási bizonyítékokat illetően is igaz, bármennyire is pontosak és egyértelműek azok. Hiszen ahogy Dr. Dale helyesen megjegyzi, azok a konkrét textusok, amik Krisztus istenségét határozottan állítják, messze nem jelentik a bizonyítékok teljességét, és messze nem a leghatásosabb bizonyítékok azok közül, amik a Szentírásban találhatók Krisztus istenségével kapcsolatban. Ezeket a passzusokat azokhoz a sókristályokhoz hasonlítja, amik a dagály elmúltával a parti homokon jelennek meg. Dale szerint nem ezek jelentik a lehető legmeggyőzőbb bizonyítékot arra nézve – még ha kétségtelenül a legszembetűnőbb is –, hogy a tengervíz lényegét tekintve só, illetve hogy a só oldott állapotában minden csepp tengervízben megtalálható.” Ehhez hasonlóan van jelen Krisztus istensége is az Újszövetség minden lapján. Minden egyes szó mögött, amit róla mondtak, minden egyes szó mögött, amit a beszámolók szerint magáról jelentett ki, az a feltételezés húzódik meg, hogy Ő Isten. Ez az oka annak is, hogy azok, akik kritikai” hozzáállásuktól vezérelve mellőzni szeretnék az Újszövetség Urunk istenségével kapcsolatos tanúbizonyságát, reménytelen feladatra vállalkoztak. Ennyi erővel figyelmen kívül hagyhatnánk magát az egész Újszövetséget is. De nem tehetjük meg, hogy e bizonyságtételt figyelmen kívül hagyjuk. Mivel az Újszövetség minden egyes apró részlete előfeltételezi Krisztus istenségét, lehetetlen kiragadni belőle bizonyos szavakat, amelyek alapján aztán rekonstruálni lehetne egy olyan korai dokumentumot, amiben feltételezhetően nem fogunk Krisztus istenségével kapcsolatos utalásokat találni. A Krisztus istenségében való szilárd hit egyidős magával a keresztyénséggel. Soha nem létezett olyan keresztyénség – sem az apostolok idejében, sem azóta bármikor –, aminek ne ez lett volna az egyik központi tantétele. 


A „TELÍTETT” EVANGÉLIUM 

Nézzük meg néhány példán keresztül, hogy az evangéliumi beszámolókat milyen sűrűn átszövi Krisztus istenségének gondolata, hogy aztán a legváratlanabb módon és helyeken bukkanjon fel. 

Máté evangéliumának három passzusa alapján is látható – ahol magának Jézusnak a szavait közli az evangélista –, hogy Jézus egészen közvetlenül, a világ legtermészetesebb módján beszél az angyalairól” (Mt 13,41-42; Mt 16,27; Mt 24,31). Mindhárom szakaszban Emberfiának” nevezi magát, illetve mindegyik rész további utalásokat tartalmaz isteni fenségére vonatkozóan: Az Emberfia elküldi majd angyalait, és összegyűjtenek országából minden botránkozást okozót és gonosztevőt, és a tüzes kemencébe vetik őket.” 

Ki ez az Emberfia, aki angyalok felett rendelkezik, és aki majd angyalaival végrehajtatja a végső ítéletet? Mert eljön az Emberfia az ő Atyjának dicsőségében angyalaival együtt, és akkor megfizet mindenkinek cselekedetei szerint.” Ki ez az Emberfia, akit körülvesznek angyalai, akinek a kezében van minden ember lelke? Az Emberfia elküldi angyalait nagy harsonaszóval, és összegyűjtik az ő választottait a négy égtáj felől, az ég egyik sarkától a másik sarkáig.” Ki ez az Emberfia, kinek angyalai az ő parancsára megrostálják az embereket? E szövegrészek részletekbe menő vizsgálata megmutatja, hogy itt nem az angyaloknak egy különleges csoportjára történik utalás, hanem minden angyalra, aki követve parancsait neki szolgál. Egy szóval, Jézus Krisztus az angyalok felett áll (Mk 13,32) – amint az a Zsidókhoz írt levél elején részletesen kifejtésre is kerül: Az angyalok közül kinek mondta valaha: „Ülj az én jobbomra” stb. (Zsid 1,13)


A MENNY ELJÖN A FÖLDRE

Három olyan példabeszéd található Lukács evangéliumának 15. fejezetében, amiket Urunk önmaga védelmében mondott el, mivel együtt étkezett a bűnösökkel, közösséget vállalva velük, kiváltva ezzel a farizeusok zúgolódását. Ennek a védőbeszédnek a lényege az, hogy a mennyben hatalmas az öröm egy megtérő bűnös felett (Lk 15,7; Lk 15,10)! Miért éppen a mennyben”, Isten trónja előtt”? Vajon itt Jézus csupán a menny ítéletét állítja szembe a földi ítélettel, vagy csak a jövőbeni felmentő ítéletére utal? Semmi esetre sem. Helyes hozzáállásként ábrázolja, hogy – megkeresve az elveszettet – magához fogadja a bűnöst, a vállára veszi”, merthogy pontosan ez fejezi ki azt, ami a mennyben nap mint nap lejátszódik, vagyis azt, ahogy a mennyei Isten cselekszik – az az Isten, aki benne vált láthatóvá. Ő maga a menny, ami eljött e földre. Védekezésével tehát egyszerűen csak felfedi e tranzakció valódi természetét. Amikor az elveszettek hozzá fordulnak, magához fogadja őket, merthogy ez tükrözi a mennyei eljárásrendet; és nem cselekedhet másképp, csakis ezt a mintát követve. Hallgatólagosan azonosítja magát a jó pásztorral, és azzal, amit a jó pásztor tesz. 


EGYEDI HELYZET

Ami a személyével kapcsolatos címeket illeti, az esetek többségében nem azt látjuk, hogy konkrét állítások formájában azonosítaná magát ezekkel, hanem azt, hogy úgy beszélt és cselekedett, mint akin érződik, hogy magának tulajdonítja e méltóságjelzőket. Nem nevezi magát prófétának, habár nem ellenkezik, amikor mások annak mondják: magát a próféták fölé helyezi – még Keresztelő János fölé is, aki a legnagyobb volt a próféták közül –, mikor is úgy utal magára, mint akinek az eljövetelére várt az összes próféta. Amikor magát Messiásnak nevezi, akkor ezt a címet mélyebb jelentőséggel ruházza fel, kifejezve, hogy a Messiásnak – aki Isten Fia és aki Istent képviseli az emberek előtt – egyedülálló az Istenhez fűződő kapcsolata. De nem elégszik meg annyival, hogy felhívja a figyelmet e különleges viszonyra. Azt hirdeti, hogy benne lakozik az isteni teljesség, és részesedik mindenből, ami Istené (Mt 11,28). Tartózkodás nélkül beszél magáról úgy, mint Isten képmásáról, mint akiben testben megjelent és láthatóvá vált Isten, illetve úgy, mint aki az Atyjához hasonlóan munkálkodik, és aki az Isten által rábízott munkát elvégzi. Azt mondja, hogy aki őt látta, magát az Atyát is látta. Isteni előjogokra formál igényt, éspedig egészen nyíltan – arra, hogy képes olvasni a gondolatainkban, hogy ismeri az ember szívének szándékát, arra, hogy hatalma van bűnöket megbocsátani, és arra, hogy neki adatott minden hatalom mennyen és földön. Lényegében minden isteni tulajdonságot magának tulajdonít: a mindenhatóságot, mindentudást és a tökéletességet; ezek ugyanúgy jellemzői Istennek, mint neki. Nem csak hogy végrehajtja mindazt, amire egyedül csak Isten képes, öntudata teljesen összeforr Isten tudatával. Ha hívei késlekedtek felismerni istenségét, az nem azért történt, mert nem volt elég nyilvánvaló istensége. Azért történt, mert balgatagok és rest szívűek” voltak mindazoknak elhivésére”, ami annyira egyértelmű volt, hogy majd kiszúrta a szemüket.


A MEGGYŐZŐ BIZONYÍTÉK

A Szentírás tehát elegendő bizonyítékot szolgáltat arra nézve, hogy Krisztus Isten. Ugyanakkor a Szentírás korántsem tartalmazza az összes ezzel kapcsolatos bizonyítékot. Ott van például az a forradalom”, amit Krisztus vitt végbe ebben a világban. Ha valaki azt kérdezné, hogy mi Krisztus istenségének legmeggyőzőbb bizonyítéka, talán a legjobb válasz maga a keresztyénség lenne: az új élet, amit Krisztus elhozott ebbe a világba; az új teremtés, amit élete és megváltó munkája által létrehozott e világban. Itt vannak előttünk a legkézzelfoghatóbb bizonyítékok. 

Nézzük a bizonyítékok objektív oldalát. Olvassunk el egy olyan könyvet, mint amilyen Harnack A keresztyénség elterjedése” (The Expansion of Christianity), vagy mint amilyen Von Dobschütz Keresztyén élet az ősegyházban” (Christian Life in the Primitive Church) című műve, amelyek közül egyik sem ismeri el Krisztus istenségét, majd tegyük fel a kérdést: vajon mindezekre az eredményekre és vívmányokra képes lett volna Isten hatalmán kívül bármi más?

Ne feledjük, hogy ezek a dolgok nem csak az egykori pogány világban mentek végbe, kétezer évvel ezelőtt, hanem azóta is minden egyes generációban; így aztán a keresztyénség minden nemzedék számára újra és újra meghódítja a világot. Gondoljunk csak arra, hogyan terjedt el a keresztyén üzenet a világban – elképesztő gyorsasággal, mint ahogy a tűz felperzseli a prérit. Gondoljunk arra, hogy az evangélium terjedését milyen életváltozások kísérik. Akár objektíven, akár szubjektív szemléljük ezt a jelenséget, elképesztőnek fogjuk találni, de még közel sincs vége ennek a történetnek. Ahogy Charles Darwin mondta: “ha történetesen egy utazó hajótörést szenved egy ismeretlen szigeten, leghőbb vágya, hogy bárcsak a misszionáriusok üzenete elérte volna már e távoli partokat is. Ugyanis a misszionárius munkája, illetve az általa hirdetett üzenet varázsütésszerű változást eredményez. Ilyen értelemben ez az üzenet a hajótörött “varázspálcája””. Lehetséges volna, hogy ezt a két évezred elteltével is töretlenül ható és formáló erőt egy hétköznapi emberre lehetne visszavezetni? Történelmi szempontból lehetetlen, hogy ezt a meghatározó mozgalmat, amit keresztyénségnek hívunk és ami ennyi idő elteltével sem vesztett lendületéből, csak egy ember indította útjára; vagy hogy mai jelenlétét szimpla emberi erőfeszítésekkel magyarázhatnánk. 


SZEMÉLYES BIZONYÍTÉK

Nézzük most a bizonyítékok szubjektív oldalát. Minden keresztyén magában hordozza Krisztus átformáló erejének bizonyítékát, ezért képesek őszintén elismételni a vak ember szillogizmusát (lásd Jn 9): az a csodálatos, hogy ti nem tudjátok, honnan való, mégis megnyitotta a szememet.” A finom érintést nélkülöző léleknek nincs érzéke finom dolgokhoz.” Bízzunk-e” – kérdezi egy ékesszóló gondolkodó, – ujjaink érintésében, szemünk látásában, fülünk hallásában, de ne bízzunk lényünk felsőbb régióinak legbensőbb valóságában? Ne higgyünk lelkiismeretünk szavának; annak, hogy szellemünk örömmámorban kivirágzik, lelkünk pedig izzó szeretettől lángol? Tagadni azt, hogy a spirituális élmény ugyanolyan valóságos, mint a fizikai jellegű, kézzelfogható tapasztalat, nem más, mint lényünk legnemesebb képességeinek rágalmazása. Ez azt jelentené, hogy természetünk egyik fele igazat mond, míg a másik fele hazudik. A felvetés, miszerint a spirituális szférához tartózó tények kevésbé valóságosak, mint a fizikai világ tényei, ellentmond minden filozófiának.” A megújult szív szelíd indulatokban, nemes indítékokban, magasztos törekvésekben gazdag, példaértékű életben” jut kifejezésre – ezek mindig bizonyítják annak a személynek az istenségét, aki eleve ihlette őket. A keresztyének számára tehát Krisztus istensége melletti legfőbb bizonyíték az Úr átformáló erejének egyéni, benső megtapasztalása – személyes átélése annak, ahogy az Úr megváltoztatja a szívüket és az életüket. Az, aki érzi a nap melegét, tisztában van a nap létezésével. Ugyanígy az, aki megtapasztalta Krisztus újjáteremtő hatalmát, tudja, hogy ki az Ura és Istene. És ezen a ponton talán helyénvaló azt mondanunk: muszáj még megneveznünk azt a bizonyítékot, ami minden bizonnyal a legmeggyőzőbb a keresztyének számára Krisztus istenségével kapcsolatban; egy olyan bizonyíték, ami elől nem lehet kitérni, és amivel – akár képesek vagyunk analizálni, vagy logikai okfejtéssel levezetni, akár nem – biztosan őszinte és megingathatatlan meggyőződésre fogunk jutni. Ha mást nem is, azt tudni fogjuk, hogy a Megváltónk él. És mivel Ő él, mi is élni fogunk (Jn 14,19) – erről Ő maga biztosított minket. Mivel élünk, Ő is él – minden keresztyén elpusztíthatatlan hite ez. 

 

Forrás: The Fundamentals, I. kötet, 21-28.o. (1917, Baker Book House, Grand Rapids, Michigan)

Fordította: Márkus Tamás András, református lelkész

Hozzászólás