Fundamentumok: Krisztus halottak közül való testi feltámadásának bizonyossága és jelentősége

KRISZTUS HALOTTAK KÖZÜL VALÓ TESTI FELTÁMADÁSÁNAK BIZONYOSSÁGA ÉS JELENTŐSÉGE

R. A. Torrey, D. D.

/R. A. Torrey rövid életrajza itt olvasható/

Jézus Krisztus halottak közül való feltámadása a keresztyén tanítás alapköve. Az Újszövetségben legalább száznégyszer, vagy talán még többször is megemlítik. Ez volt az apostoli bizonyságtétel legkiemelkedőbb és legfőbb pontja. Amikor a legszűkebb tanítványi kör, a tizenkettő, Iskariótes Júdás hitehagyása után szükségesnek érezte, hogy valakit maga közé fogadjon, aki elfoglalja Júdás helyét, az érv az volt, hogy „valaki tanúja legyen velünk együtt az ő feltámadásának” (ApCsel 1,21-22). Jézus Krisztus feltámadását hangsúlyozta Péter is a pünkösdi prédikációjában. Igehirdetésének ez állt a középpontjában. Legfontosabb megállapítása így hangzott: „Ezt a Jézust támasztotta fel az Isten, aminek mi valamennyien tanúi vagyunk” (ApCsel 2,32, vö. 2,24-31). Az apostolok néhány nappal később ismét megteltek Szentlélekkel. Ennek az egyik legfontosabb következménye az volt, hogy „nagy erővel tettek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról” (ApCsel 4,33). A központi tantétel, amit Pál apostol hirdetett az epikureus és sztoikus filozófusoknak a Mars-dombon, Jézus személye és feltámadása volt (ApCsel 17,18; vö. ApCsel 23,6; 1Kor 15,15). Jézus Krisztus feltámadása az evangélium két alapvető igazsága közül az egyik; a másik az Ő engesztelő halála. Pál a következőket mondja az 1Kor 15,1.3.4-ben: „eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, amelyben meg is maradtatok. Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam: hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és feltámadt a harmadik napon az Írások szerint.” Az örömhír, amit Pál hirdetett – maga az evangélium – először is az, hogy Krisztus meghalt a bűneinkért engesztelő áldozatként, másodszor pedig, hogy feltámadt a halálból. A keresztrefeszítés a feltámadás nélkül értelmetlenné válik. Krisztus halála a feltámadás nélkül nem több egy nemes lelkű vértanú hősi halálánál. A feltámadás bizonyítja, hogy Isten Fiának halála engesztelés volt. Ez tanúskodik arról, hogy ez az engesztelő halál olyan értékkel bírt, ami minden bűnünket képes elfedezni, hiszen ez az Isten Fia által bemutatott áldozat volt. A feltámadás tesz minket bizonyossá afelől, hogy a legnagyobb bűn is engesztelést nyerhet. Ha valaki megcáfolja Jézus Krisztus feltámadását, akkor a keresztyén hitünk hiábavalóvá válik: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel,” – kiált fel Pál, – „akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is” (1Kor 15,14). Később pedig hozzáteszi, hogy: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok” (1Kor 15,17). Pál, amint a kontextus világosan mutatja, Jézus Krisztus testi feltámadásáról beszél. A Jézus Krisztus feltámadásáról szóló doktrína az egyetlen tantétel, amelynek hatalma van megmenteni azokat, akik szívből hisznek benne. Amint azt a Róm 10,9-ben olvassuk: „Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz.” A hitét tudatosan megélő hívő ember egyik legkiemelkedőbb törekvése, aminek elérése érdekében mindent feláldoz és veszni hagy (Fil 3,8-10), hogy Krisztus feltámadásának erejét megismerje.

Jézus Krisztus szó szerinti értelemben vett testi feltámadása egyrészt a keresztyén tanítás fundamentuma, valamint a keresztyén hit melletti bizonyítékok Gibraltárja, másrészt viszont – ha úgy tetszik – a keresztyén tanúságtétellel szembeni hűtlenség és a racionalizmus Waterloo-ja. Ha Krisztus feltámadásának szentírási bizonyítékai történelmileg megbízhatók, akkor a keresztyénség állításai és tantételei megdönthetetlen alapokon nyugszanak. Ugyanakkor, ha Jézus Krisztus halálból való feltámadása kétséges, akkor a keresztyénségnek is leáldozott. Jól ráérzett erre Anglia ragyogó, vezető agnosztikusa, kijelentve, hogy nincs értelme időt pazarolni a többi csoda megvitatására. A lényeg az, hogy Jézus Krisztus feltámadt-e a halálból? Mert ha igen, akkor nem jelenthet gondot elhinni a többi csodát sem. De ha nem, akkor a többi csodát is el kell vetnünk.

A kérdés az, hogy vajon az evangéliumokban szereplő kijelentések Jézus Krisztus feltámadásával kapcsolatban tényállítások, vagy pedig csak kitalációk, mesék és mítoszok. Három különálló bizonyíték is van arra vonatkozóan, hogy a négy evangéliumban a Jézus Krisztus feltámadásával kapcsolatos állítások történelmileg verifikálható tények.

 

1. AZ EVANGÉLIUMI ELBESZÉLÉSEK HITELESSÉGÉNEK ÉS VALÓDISÁGÁNAK KÜLSŐ BIZONYÍTÉKAI

Ezek esetében abszolút kielégítő érvekről beszélhetünk. Az evangéliumi elbeszélések hitelességének és valóságtartalmának külső bizonyítékai elsöprő erejűek, de az ezzel kapcsolatos érvelés hosszadalmas és bonyolult, illetve ennek kielégítő megvitatásához kötetekre lenne szükség. Ugyanakkor a fennmaradó érvek is kielégítők, meggyőzők, és elsöprő erejűek lehetnek az őszintén vizsgálódó ember számára ahhoz, hogy ezek nélkül is abszolválni tudjuk ezt a feladatot.

A következő érvek alapja pedig:

 

2. AZ EVANGÉLIUMI IRATOK VALÓSÁGTARTALMÁNAK BELSŐ BIZONYÍTÉKAI

Ez az érv teljesen meggyőző. Ezzel fogunk foglalkozni a következő oldalakon. Egyébként pedig nem feltételezésekre fogjuk építeni az érvelésünket. Nem élünk azzal a feltételezéssel, hogy a négy evangélium valódi történelmi beszámoló; sem azzal, hogy a négy evangéliumot azok írták, akik nevét viselik – bár könnyedén bizonyítható, hogy ezek valódi történelmi személyek voltak; azt sem feltételezzük, hogy az evangéliumi iratok abban a században íródtak, amiben Jézus állítólag élt, halt és feltámadt – de azt sem, hogy a rákövetkező évszázadban. Nem élünk semmilyen feltételezéssel. Kezdjük hát egy olyan ténnyel, amit mindannyian tényként ismerünk, nevezetesen hogy ma a kezünkben van négy evangélium, és ebből a szempontból most mindegy, hogy ki és mikor írta ezeket. Na most, ezt a négy evangéliumot tegyük egymás mellé, és nézzük meg, hogy felismerhetők-e bennük az igazság vagy a fikció jellemzői.

1.) Az első dolog, ami szemünkbe ötlik, amikor összehasonlítjuk ezeket az evangéliumokat, az, hogy négy különálló és egymástól független beszámolóról van szó. Ez egészen egyértelmű, hiszen e négy különböző beszámoló közötti eltérések nyilvánvalóak. Sok és jelentős látszólagos eltérés van bennük. Lehetetlen lett volna ezt a négy beszámolót egymással összejátszva elkészíteni, de az is, hogy az egyiket a másik alapján írták volna, hiszen annyi markáns ellentmondás található bennük. Ugyan felfedezhető közöttük összhang, de ez a harmónia, ha csak felületesen foglalkozunk velük, nem tárul rögtön a szemünk elé, csak alapos és mély vizsgálódás árán bontakozik ki előttünk. Pontosan olyan összhang van közöttük, mint amilyen egyéb beszámolók között lenne, amit több eltérő személy írt, aki mind a saját szemszögéből követte figyelemmel az eseményeket. Pontosan olyan összhangról van szó, ami nem létezne négy olyan mű között, amiket egymás alapján írtak, vagy amiket úgy szerkesztettek volna meg, hogy a szerzőik összedolgoztak. Ha négy beszámolót eleve azzal az intencióval írnak meg, hogy összhang legyen közöttük, akkor ez a harmónia olyannyira szembeötlő volna, hogy egy röpke pillantás elég lenne arra, hogy kimutassuk. Ha alaposan és aprólékosan megvizsgálnánk ezeket, akkor derülne ki, miben térnek el egymástól. De a négy evangélium esetében pont az ellenkezője igaz. A harmónia csak aprólékos, alapos tanulmányozás árán tárul fel, a látszólagos eltérések pedig csak felszíniek, csak a formát és a stílust érintik. Attól függetlenül, hogy mennyire tükrözi a valóságot, ez a négy eltérő beszámoló különálló írás (egymást kiegészítik, a harmadik pedig néha kiegyenlíti a két másik közötti látszólagos eltéréseket).

Ezek a beszámolók vagy valóban megtörtént eseményekről szólnak, vagy pedig kitalációk. Ha fiktívek, akkor kétféleképpen állíthatták őket elő: vagy egymástól függetlenül, vagy pedig úgy, hogy a szerzőik összedolgoztak. Az első lehetőséget kizárhatjuk, mivel egyezések nagy számban fordulnak elő bennük és ezek túl markánsak. Lehetetlen, hogy négy ember egymástól teljesen függetlenül úgy kezdjen el fiktív történetekről szóló beszámolókat papírra vetni, hogy az elkészült művek között ilyen mértékű egyezések legyenek. Másrészt, mivel olyan sok látszólagos és feltűnő eltérés van közöttük, hogy egyik beszámolót nem lehet csak úgy a másikkal helyettesíteni, azt is kizárhatjuk, hogy szerzőik közösen dolgoztak volna.

Bizonyítható tehát, hogy ezek az iratok nem egymástól függetlenül jöttek létre, és az is bebizonyosodott, hogy a szerzőik nem is dolgoztak össze. Ezért arra kell következtetnünk, hogy az evangéliumok esetében nem fiktív történetekről van szó. Nem kitalációk – az azokban leírtak valóban a tényeket tükrözik, azaz megtörtént eseményeket rögzítenek –, szerzőik pedig nem beszéltek össze. Itt most meg is állhatnánk, nagyjából megoldottnak tekintve a kérdést, de inkább folytatjuk.

2.) Feltűnő az is továbbá, hogy e beszámolók egytől egyig mind azt a benyomást keltik, hogy szemtanúktól származnak.

Egy szemtanú beszámolója könnyen megkülönböztethető a másodkézből származó információktól – amikor valaki csak azt adja tovább, amit ő maga is csak másoktól hallott. Azoknak, akiknek munkájukból fakadóan – például akik bíróságon dolgoznak, vagy történészek, akik járatosak a történelmi tanulmányok területén – mérlegelniük kell az előttük lévő bizonyítékokat, hamar meg kell tanulniuk, hogyan lehet megkülönböztetni a szemtanúktól származó beszámolókat a puszta hallomáson alapuló bizonyítékoktól. Ha figyelmesen meghallgatjuk a feltámadásról szóló evangéliumi feljegyzéseket, akkor könnyen felfedezhetjük a mögöttük álló szemtanúkra utaló jeleket. Néhány évvel ezelőtt, amikor egy amerikai egyetemen előadást tartottam, bemutattak nekem egy urat, akiről azt mondták, szkeptikus. Megkérdeztem tőle: „milyen tanulmányokat folytat?” Azt válaszolta, hogy posztgraduális képzést folytat történelem szakon, azzal a szándékkal, hogy történészprofesszor legyen. Ezt mondtam neki: „ugye tisztában van azzal, hogy egy szemtanútól származó beszámoló radikálisan különbözik attól, amikor valaki egyszerűen csak elmondja mindazt, amit másoktól hallott?” „Igen” – válaszolta. Majd ezt kérdeztem: „Gondosan végigolvasta a Krisztus feltámadásáról szóló négy evangéliumi beszámolót?” Azt válaszolta: „Igen, megtettem.” Erre ezt kérdeztem: „mondja, nem vett észre egyértelmű utalásokat arra vonatkozóan, hogy ezek szemtanúktól származnak?” „De”, válaszolta, „megdöbbentő volt ezt látni az evangéliumokat olvasva.” Aki figyelmesen és intelligens módon elolvassa ezeket a beszámolókat, ugyanígy meg fog döbbenni e tények láttán.

3.) A harmadik dolog, ami feltűnhet az evangéliumok olvasásakor, az elbeszélések természetessége, egyszerűsége, világossága és közérthetősége.

Igaz, hogy természetfeletti dolgokról tudósítanak, de maguk a beszámolók elképesztő természetességgel vannak megfogalmazva. Figyelemre méltóan nélkülöznek minden művészieskedést. Hatásvadász elemeket nem tartalmaznak. Nem látunk mást, csak a tények egyszerű, egyértelmű közlését, mégpedig a történtek szerint. Gyakran előfordul, hogy egy tanúvallomás – mivel a tanú által a tanúk padján közreadott történet annyira egyszerű, világos, természetes és olyan szinten nélkülözi a cicomát és a hatásvadász részeket – eldönti az ügy kimenetelét, anélkül, hogy ismernénk a tanú jellemét vagy élettörténetét. Amikor hallgatjuk a történetét, azt mondjuk magunknak: „ez az ember igazat mond.” Az ilyen jellegű bizonyítékok annál inkább meggyőzőbbek és annál inkább vezetnek el az ítéleti bizonyossághoz, minél több ilyen független tanú áll rendelkezésre, aki mind ugyanazokról a központi tényekről számol be, de a részleteket érintően némiképp eltérő módon, a saját változatát közre adva: az egyik elhagyja, amit a másik elmond, a harmadik pedig öntudatlanul is feloldja a másik két történet közötti látszólagos diszkrepanciákat. Ugyanezt látjuk a Krisztus feltámadásáról szóló négy evangéliumi beszámoló esetében. Úgy tűnik, hogy az evangéliumok szerzői nem reflektálnak arra, hogy az általuk közreadott számtalan tény milyen jelentőséggel bír, vagy mit akar kifejezni. Pusztán kertelés nélkül közlik, amit láttak – teljes egyszerűséggel és természetességgel, a filozofálgatást másokra bízva. Dr. William Furness, a nagy unitárius tudós és kritikus, aki nem a természetfeletti jelenségek melletti elfogultságáról híres, azt mondta: „nem lehet túltenni annak a négy beszámolónak az egyszerűségén és művészietlenségén, ami Jézus keresztre feszítését követő első megjelenését beszéli el. Ha e két jellemző nem válik egyértelművé e szöveg olvasásakor, akkor soha, egyetlen egy szöveg kapcsán sem fog.”

Tegyük fel, hogy kellene találnunk négy beszámolót a mommouthi csatáról. Tegyül fel, hogy e négy beszámoló szerzőségével kapcsolatosan semmilyen lényeges információ nem áll rendelkezésünkre, de amikor egymás mellé tesszük őket, azt tapasztaljuk, hogy esetükben nyilvánvalóan független beszámolókról beszélhetünk. Emellett jól láthatóan olyan jegyeket mutatnak fel, amik arra engednek következtetni, hogy szemtanúk beszámolóiról van szó. Látjuk, hogy stílusukat tekintve nem irodalmi alkotások, egyszerűek és egyértelműek, mely tulajdonságok mindig arra utalnak, hogy őszinte meggyőződés rejlik a sorok mögött; azt is látjuk, hogy ugyan a kisebb részleteket érintően van eltérés közöttük, a csatáról szóló beszámoló a lényeges elemeket érintően megegyezik. Nos, még ha nem is rendelkezünk információkkal e beszámolók szerzőségével vagy keletkezési idejével kapcsolatban, más beszámolók hiányában nem jelentenénk-e ki, hogy ezek megbízható beszámolók, amik hűen elénk tárják a mommouthi csata történetét? Nos, éppen ez a helyzet a négy evangéliummal kapcsolatban. Nyilvánvalóan függetlenek és elkülöníthetők egymástól, egyértelmű jegyeit hordozzák annak, hogy szemtanúk beszámolóiról van szó, valamint egyszerűség és világosság jellemzi őket, mentesek mindenféle művészieskedéstől, a kisebb részleteket érintően eltérnek egymástól, ugyanakkor a központi tényeket illetően tökéletes egyetértés uralkodik közöttük. Ha tisztességesek és őszinték vagyunk, ha követjük a benyújtott bizonyítékokkal kapcsolatos szokásos bírósági eljárást, ha tartjuk magunkat az irodalom és a történelem kritikai vizsgálatának világos és ésszerű szabályaihoz, akkor magától értetődően ki kell jelentenünk, hogy ami előttünk van, „az bizony megbízható beszámoló Jézus személyével kapcsolatosan.” Itt ismét nyugodtan hátra dőlhetnénk, mondván bizonyítottuk Jézus halálból való feltámadását, de tovább kell mennünk:

4.) A következő dolog, amit észrevehetünk, az a szavak, a kifejezések és a mellékes részletek indirekt bizonyító ereje.

Gyakran előfordul, hogy egy tanú a vallomása közben indirekt bizonyítékot tár a hallgatóság elé – például egy bizonyos szót, vagy kifejezést használ, vagy egy mellékesnek tűnő részletről beszél. Lehetséges, hogy az utóbbiak meggyőzőbbek, mint a közvetlen tanúvallomás, hiszen ezek nem a tanút igazolják, hanem magát az igazságot. Az evangéliumi beszámolók bővelkednek az ilyen bizonyítékokban.

Vegyük elsőként azt a tényt, amit az összes evangéliumi beszámoló rögzít a feltámadással kapcsolatban, nevezetesen hogy a tanítványok nem ismerik fel Jézust, amikor az a feltámadását követően először jelenik meg nekik, lásd Lk 24,16, vagy Jn 21,4. Nem közlik, hogy miért volt ez így, de ha egy kicsit elgondolkodunk rajta, nem telik el sok idő, és rájövünk az okára. Ettől még igaz, hogy az evangéliumok egyszerűen anélkül rögzítik ezt a tényt, hogy megpróbálnák megmagyarázni. Ha ezek fiktív történetek lennének, biztos, hogy nem tartalmaznának ilyen részleteket, hiszen az írójuk előre látta volna, hogy milyen ellenvetések fognak felmerülni azokban, akik nem akarnak hinni a feltámadásban, vagyis: valójában a tanítványok nem is Jézust látták. De akkor miért mesélik el így a történetet? Abból a magától értetődő okból, hogy az evangélisták célja nem az volt, hogy hatásvadász történeteket kreáljanak. Ők egyszerűen csak rögzítették az eseményeket, mégpedig úgy, ahogy azok megtörténtek. Mivel így mentek végbe ezek az események, ezért számolnak be róluk ekképpen. Nem képzeletbeli események kiagyalásáról van itt szó, hanem gondosan megfigyelt és pontosan rögzített tények egzakt feljegyzéséről.

Vegyünk egy másik példát: az evangéliumi beszámolókban egyetlen olyan jelenet sem szerepel, amikor is Krisztus az egyik ellenségének, vagy ellenfelének jelenne meg. A megjelenései csak a hívőknek szóltak. Hogy ez miért történt így? Könnyen kideríthetjük, ha egy picit belegondolunk, mindenesetre az evangéliumok nem fejtik ki, hogy miért történt ez így. Ha ezek a történetek kitalációk lennének, akkor biztos, hogy nem így lennének megírva. Ha az evangéliumokat – amint az egyesek feltételezik, – az állítólagos események lejegyzése után száz, kétszáz, vagy háromszáz évvel később találták volna ki, amikor már az általuk említett összes személy meghalt, és már senki sem tudta megcáfolni azok hazugságait, akkor minden további nélkül lejegyzésre kerülhetett volna, hogy Jézus valójában Kajafás, Annás, Pilátus és Heródes előtt jelent meg, zavarba hozva őket halálból való megjelenéseivel. De hasonlóra még csak utalás sem történik az evangéliumi beszámolókban. A megjelenések kizárólag azoknak szólnak, akik már hívők. Miért van ez így? Azért, mert az evangéliumi elbeszélések nem hatáskeltés céljából született koholmányok, hanem egyszerűen megtörtént eseményekről szóló beszámolók, amik pontosan az eseményeknek megfelelően kerültek rögzítésre, illetve úgy, ahogy azokat megfigyelték.

Még egy példát találunk arra vonatkozóan, hogy Jézusnak az evangéliumokban rögzített feltámadását követő megjelenései csak alkalmi jellegűek voltak. Jézus egyszer csak megjelenik a tanítványai között, majd pedig vélhetően napokra eltűnik. Miért volt ez így? Erre is van magyarázat – nyilvánvalóan arra törekedett, hogy egyre inkább „leválassza” a tanítványokat a vele való régi, testi közösségről, felkészítve őket a vele Lélekben való közösségre, ami az ezután következő napokat fogja jellemezni. Erről azonban az evangéliumok nem írnak. A szerzők hagyják, hogy mindezt felfedezzük a magunk számára, és talán ez a legfontosabb oka annak, hogy nem kerülnek külön kifejtésre. Kétséges, hogy maguk a tanítványok felismerték-e ezen részletek jelentőségét. Ha e történeteket pusztán azért állították volna össze, hogy elérjék a kívánt hatást, akkor Jézust úgy ábrázolták volna a feltámadása után is, mint aki nap mint nap, állandóan velük van, mint aki velük él, velük együtt eszik és iszik. De akkor miért szerepel az evangéliumokban más? Azért, mert az evangéliumok úgy számolnak be az eseményekről, ahogy azok megtörténtek. Az evangéliumok íróinak egyszerűen az a célja, hogy a tényeket pontosan úgy ábrázolják, ahogy azt ők maguk vagy mások megfigyelték.

Az előbbiekhez illeszkedik az is, amit Jézus mond Máriának az első találkozásuk alkalmával (Jn 20,17). Az evangéliumok feljegyzése szerint Jézus ezt mondta: „Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához.” Nem derül ki, hogy miért mondta ezt. A szerzők megint csak ránk hagyják, hogy felfedezzük ennek okát, már ha tudjuk persze. Ez a bibliamagyarázók számára is komoly kihívást jelentett. A magyarázataik nagyban különböznek egymástól. Nekem van rá saját magyarázatom, amivel még egyetlen kommentárban sem találkoztam, és meg vagyok róla győződve, hogy ez a helyes értelmezése Jézus szavainak. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy nehéz lenne meggyőzni másokat erről. Miért került hát be Jézusnak ez a rövid kis megjegyzése magyarázat nélkül az evangéliumok jegyzőkönyvébe – ez, amire 18 évszázada keresik a megoldást, és amire a mai napig nem létezik kielégítő magyarázat? Ha egy szerző által kitalált történetről lenne szó, akkor biztosan nem került volna bele magyarázat nélkül egy ilyen, látszólag értelmetlen apró részlet. A kitalált és tudatosan szerkesztett történetek mindig valamilyen konkrét célból születnek meg; a beillesztett részletek egy konkrét cél –, többé-kevésbé nyilvánvaló cél – érdekében kerülnek beillesztésre. Ugyanakkor ebben az esetben a 18 évszázados vizsgálódás sem volt képes kideríteni ennek okát. Miért van itt ez a mondat? Azért, mert pontosan ez történt. Ez mondta Jézus; Mária pedig hallotta, hogy Jézus ezt mondja; ezt mesélte el később Mária, és ezért rögzítette ezeket a szavakat János. Szó sem lehet itt fikcióról. Ez egy pontos jegyzőkönyv azokról a szavakról, amiket Jézus a feltámadása után mondott.

Még egy példát találunk a Jn 20,4-6-ban: „Együtt futott a kettő, de a másik tanítvány előrefutott, gyorsabban, mint Péter, és elsőnek ért a sírhoz. Behajolt, és látta, hogy ott fekszenek a lepedők, de nem ment be. Nyomában megérkezett Simon Péter is, bement a sírba, és látta, hogy a leplek ott fekszenek” (Jn 20,4-6). Feltűnő az összhang e beszámoló és aközött, amit a többi evangéliumból tudunk e férfiakról. Mária sietve visszatér a sírtól, odarohan a két tanítványhoz, és így kiált: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették” (Jn 20,2). János és Péter talpra ugrott, és olyan sebesen, amennyire csak tudtak, a sírhoz szaladtak. A két tanítvány közül a fiatalabb, János (annál szembetűnőbb, hogy az nem kerül itt említésre, hogy ő volt a két tanítvány közül a fiatalabb) gyorsabban szedte a lábát. Megelőzve Pétert elsőként ért a sírhoz. Ugyanakkor János személyiségére nézve visszahúzódó és félénk volt (ezt itt nem közlik, de ha megvizsgáljuk mindazt, amit máshol írnak róla, egyértelművé lesz), ezért nem lépett be a sírba, egyszerűen behajolt és benézett. A hevesebb természetű, de idősebb Péter – csetlik-botlik ugyan, de siet, ahogy csak tud –, amikor végre odaér a sírhoz, egy percet sem vár kint, rögtön bemegy. Mindez kitaláció, vagy az élet maga? Csakugyan egy tehetséges és rutinos szépíróval van dolgunk, aki képes volt mindezt saját kútfőből megírni? Mellesleg található ebben a tudósításban egy érdekes utalás a helyszínre. Ha valaki meglátogatja ma a sírt, amit a tudósok Jézus valódi temetkezési helyeként fogadnak el, öntudatlanul is arra kényszerül, hogy lehajoljon, ha be akar nézni.

Még egy eset található a Jn 21,7-ben: „Ekkor odaszólt Péterhez az a tanítvány, akit Jézus szeretett: Az Úr az! Amikor Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára vette felsőruháját, mert mezítelen volt, és belevetette magát a tengerbe.” Itt is felfedezhetjük az igazság és az élet összefonódásának félreérthetetlen jegyeit. Az apostolok Jézus parancsára Galileába mentek, hogy ott találkozzanak vele, de Jézus nem jelenik meg mindannyiuknak egyszerre. Simon Péter, még mindig a munkája, a halászat iránti szenvedélyétől hajtva azt mondja: „Elmegyek halászni’ (Jn 21,3). A többi tanítvány erre azt mondta: „Mi is elmegyünk veled.” Egész éjjel halásztak, de – ezt nevezik horgászszerencsének – semmit sem fogtak. Hajnalodik, és Jézus megáll a parton, de a tanítványok nem ismerték fel a félhomályban. Jézus megkérdezte tőlünk: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” (Jn 21,5) Így válaszoltak neki: „Nincs.” Jézus azt mondja nekik, hogy vessék ki a hálót a hajó jobb oldalán, és találni fognak halat. Kivetették, de kihúzni már nem tudták a rengeteg hal miatt. János, aki különösen fogékony volt a szellemi dolgokra, azt mondja: „Az Úr az!” Péter, az impulzív cselekvés embere, szinte végig sem hallgatva, magára vette felsőruháját, mert mezítelen volt, és belevetve magát a tengerbe elkezdett gázolni a vízben a part irányába, az Urához. Ez vajon kitaláció, vagy a valóság? Ez nem fikció. Ha itt csak a negyedik evangélium ismeretlen szerzőjének kitalációjáról van szó, akkor egy, a korát megelőző író-zsenivel van dolgunk, akinek a neve a világirodalmi panteon minden más neve fölé emelkedik, aki tehetségét tekintve maga mögött hagy mindenkit.

De a Jn 20,15-ben még ennél is meghatározóbb példát találunk: „Jézus így szólt hozzá: Asszony, miért sírsz? Kit keresel? Ő azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom.” E soroknak van egy olyan jellemzője, ami felülmúlja a korábbi korok embereinek, és a mostani kor emberének is a művészetét. Mária bement a városba, és értesítette János és Pétert, hogy üresen találta a sírt. Ők erre futásnak eredtek a sír irányába. Mivel Mária már kétszer megtette az utat, könnyedén lehagyják, de azért nehéz szívvel, fáradt lábakkal, elcsigázottan újra elindul a sírhoz. Péter és János már rég elmentek a sírtól, amikor Mária odaért. Megrendülve áll ott, zokogva, mert hiszi, szeretett Urát nem csak hogy megölték, hanem a sírját is megszentségtelenítették. Két angyal ült ott fehér ruhában, ahol előbb Jézus holtteste feküd; az egyik fejtől, a másik pedig lábtól. De a bánattól lesújtott asszony nem tudja, kikkel áll szemben. „Azok így szóltak hozzá: Asszony, miért sírsz? Ő ezt felelte nekik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették” (Jn 20,13). A háta mögött suhognak a levelek, erre ő megfordul, hogy megnézze, ki van mögötte. Látja ott állni Jézust, de kétségbeesésében, könnyekkel teli szemei miatt nem ismeri fel Urát. Jézus így szólt hozzá: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Ő azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: „Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom.” Ne felejtsük el, hogy ki él itt ezzel a felajánlással, és azt se, hogy mire vonatkozik ez a felajánlás – hogy mit akar megtenni: egy gyenge nő felajánlja, hogy elhozza egy felnőtt férfi testét. Természetesen erre nem lett volna módja, de milyen szépen kifejezi azt az őszinte, rendületlen női szeretet, ami gyengeségéről megfeledkezve nem ismer lehetetlent. Úgy érzi, kötelessége ezt megtenni. Ezt mondja: „mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom.” Ez kitaláció volna? Soha! Ez az élet; ez a valóság; ez az igazság.

A Márk 16,7-ben egy újabb példára bukkanunk: „De menjetek el, mondjátok meg a tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt, amint megmondta nektek.” Szeretném, ha felfigyelnénk két szóra: „és Péternek”. Miért szerepel itt ez a kiegészítés, hogy „és Péternek”? Péter a tanítványok egyike volt, nem? Tudjuk, hogy ő volt az apostolok vezetője. Akkor miért kellett ezt hozzátenni: „és Péternek”? A szöveg maga nem ad magyarázatot erre, de ha utána gondolunk, belátható, hogy ez a szeretet megnyilvánulása volt az elkeseredett, kétségbeesett tanítvány felé, aki háromszor is megtagadta Urát. Ha ez az üzenet általánosan csak a tanítványoknak lett volna címezve, Péter azt gondolhatta volna: „Igen, egykor tanítvány voltam, de már nem számítok annak. Háromszor tagadtam meg Uramat, esküdözve és átkozódva, azon a szörnyű éjszakán. Ez az üzenet nem nekem szól.” De Urunk együttérző és gyengéd. Angyali hírvivőjén keresztül ezt üzeni: „Menjetek, és mondjátok meg a tanítványainak, és mondjátok el mindenképp Péternek, a reményvesztett, szerencsétlen, gyarló, kétségek közt hánykódó tanítványnak is. Vajon ez fikció, vagy valós képet közvetít Urunkról? Sajnálom azt az embert, aki annyira korlátolt, hogy azt képzeli, ez a képzelet szüleménye. Mellesleges jegyezzük meg, hogy ez a jelenet csak Márk evangéliumában szerepel, ami köztudottan „Péter evangéliuma”. Egyszer régen, amikor Péter tollba mondta Márknak, hogy mit rögzítsen, könnyes szemmel, hálával telve felé fordult, és ezt mondta: „Márk, ezt mindenképpen írd bele: mondjátok meg a tanítványainak és Péternek.”

Vegyünk még egy példát a Jn 20,27-29-ből: „Azután így szólt Tamáshoz: Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő! Tamás pedig így felelt: Én Uram és én Istenem! Jézus így szólt hozzá: Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek.” Emeljünk itt ki két dolgot: egyrészt Tamás tettét, másrészt Jézus intelmét. Mind a kettő túl jellemző ahhoz, hogy egy tehetséges szépíró fantáziájának tulajdonítsuk. Tamás nem volt a tanítványokkal, amikor Urunk először megjelent. Egy hét telt el azóta. Aztán eljött a szombat. Ezúttal ügyelt arra, hogy jelen legyen; ha az Úr esetleg megjelenik, ő ott lesz, rajta nem fog múlni. Ha Tamás olyan lett volna, mint a modern szkeptikusok közül egyesek, akkor megpróbált volna távol maradni. De ő, bár kételkedett, őszinte kételkedő volt, aki tudásra törekszik. Egyszer csak Jézus megállt középen. Így szólt Tamáshoz: „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő!” Végre valahára Tamás szemei is megnyíltak. Hite, ami régóta erőtlen volt már, most elsöpör az útból minden akadályt, és olyan magasságokba juttatja, amit még egyik tanítvány sem tapasztalt még meg – örvendezve és hódolattal teljesen kiált fel, miközben Jézusra tekint: „Én Uram, és én Istenem!” Azután Jézus gyengéden megdorgálja, szembesítve őt az igazsággal: „Tamás” – mondja – „mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik (= akik olyan lelkesen keresik, olyan gyorsan meglátják, és olyannyira készek elfogadni az igazságot, hogy nem várnak a látható bizonyítékokra, hanem készek elfogadni azt mások tanúságtétele alapján) nem látnak, és hisznek.” Ez kitaláció, vagy maga a valóság? Ezek tények, amik a valóságnak megfelelően kerültek feljegyzésre, vagy pedig valamilyen író-zseni fiktív irodalmi alkotása?

Vegyünk még egy példát: A Jn 21,15-17-ben ezt olvassuk: „Miután ettek, így szólt Jézus Simon Péterhez: Simon, Jóna fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek? Ő pedig így felelt: Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged! Jézus ezt mondta neki: Legeltesd az én bárányaimat! Másodszor is megkérdezte: Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem? Ő ismét így válaszolt: Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged. Jézus erre ezt mondta neki: Őrizd az én juhaimat! Harmadszor is szólt hozzá: Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem? Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte tőle: Szeretsz-e engem? Ezért ezt mondta neki: Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek téged. Jézus ezt mondta neki: Legeltesd az én juhaimat!” A következő mondatot érdemes külön kiemelni: „Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte tőle: Szeretsz-e engem?” Miért kérdezte meg Jézus Pétertől háromszor is, hogy „szeretsz engem?” És miért szomorodott el Péter azon, hogy Jézus háromszor is feltette neki ezt a kérdést? A szöveg nem közli velünk, de ha annak fényében olvassuk e sorokat, hogy Péter háromszor is megtagadta Urát, érthetővé válik. Mivel Péter háromszor tagadta meg Jézust, Jézus háromszor is lehetőséget ad Péternek arra, hogy az iránta érzett szeretetét megerősítse. Ugyanakkor ez, bármennyire is gyengéd a gesztus, visszaidézi Péter számára annak a szörnyű éjszakának az emlékét, amikor is Annás és Kajafás udvarán háromszor megtagadta az Urát, és „elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte tőle: Szeretsz-e engem?” Ez kitaláció? Az evangélium írója, szem előtt tartva ezt a jelenetet, kitalálta a később Jézus és a Péter között lejátszódó párbeszédet? Ha így történt volna, akkor biztos, hogy visszautalt volna a főpap udvarában lejátszódó eseményre. De ilyet nem lehet kitalálni. Ez nem fikció. Egyszerűen csak elmondja azt, ami ténylegesen megtörtént. A beszámoló hitelessége még jobban kitűnik, ha az eredeti görög szöveget olvassuk, és nem a fordítást. Két különböző szó is szerepel a szövegben a szeretet kifejezésére. Jézus, amikor azt kérdezi Pétertől, hogy „szeretsz engem?”, akkor egy nagyon fajsúlyos szót használ – azt, amelyik a szeretet legmagasabb formáját jelöli. Péter azonban a válaszában, „Uram, te tudod, hogy szeretlek téged”, kevésbé fajsúlyos szót használ, ami viszont a szeretnek egy gyöngédebb, érzelmesebb változatát jelöli. A második kérdés-felelet alkalmával ugyanezeket használja Jézus és Péter is. A harmadik kérdésben viszont Jézus lemegy Péter szintjére, és a kevésbé fajsúlyos szót használja – azt, amit Péter kezdettől fogva használt. Aztán Péter ezt válaszolja: „Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek téged” – megint ugyanaz, a kevésbé fajsúlyos szó. Mindez nem lehet kitaláció. Ezek pontosan közölt tények.

Vegyünk még egy példát: a Jn 20,16-ban ezt olvassuk: „Jézus nevén szólította: Mária! Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: Rabbuni! – ami azt jelenti: Mester.” A természetességnek milyen finom árnyalatait látjuk itt megjelenni. Mária kint áll a sír előtt gyászolva mesterét. Nem ismerte fel az Urát, pedig előbb beszélt vele. Összetévesztette a kertésszel. Azt mondta neki: „Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom.” Aztán Jézus nem mond többet, csak egy szót. Azt mondja: „Mária”. Amint e név a régi, jól ismert hangon felcsendül ott kora hajnalban – olyan módon ejtve ki e szót, ahogy soha senki más nem tette, csak Ő –, egy pillanat alatt megnyílt a szeme Máriának. A lába elé esik, megpróbál bele csimpaszkodni, felnéz az arcára, és így kiált: „Rabbuni, mesterem!” Ez kitaláció lenne? Lehetetlen! Ez maga a valóság. Jézus maga áll előttünk, és a nő, aki szereti Jézust. Egyetlen második, harmadik, negyedik századi szerző sem készíthetett volna ilyen remekművet. Kétségtelenül a valósággal, az élettel, Jézussal és Máriával állunk szemtől szemben – mindennel úgy, amilyen a valóságban is volt.

De van itt még egy fontos illusztráció: a Jn 20,7-ben azt olvassuk, hogy „az a kendő, amely a fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem külön összegöngyölítve, egy másik helyen.” Milyen furcsa, hogy egy ilyen apró kis részlettel ki kell egészíteni a történetet, de anélkül, hogy azt megmagyaráznák. Ugyanakkor mennyire lényeges ez a kis furcsa részlet. Idézzük fel a körülményeket. Jézus meghalt. Három napig a teste kihűlt állapotban, csendben fekszik egy sírban. Ugyanúgy halott, mint mindenki más, aki már meghalt, de végre eljött a kijelölt óra. Isten életet adó lehelete végigárad a nyugalomban és békében fekvő halott testen, és saját földi életének legkiemelkedőbb, az emberi történelemnek pedig a legmagasztosabb pillanatában, amikor is Jézus diadalmasan győzelmet arat a halál, a sír és a Sátán felett, nem látunk a részéről semmiféle izgatottságot. Ugyanazzal a fenséges és méltóságteljes önuralommal, lelkinyugalommal és higgadtsággal cselekszik, mint ami egész szolgálatát jellemezte. Ez ugyanaz az isteni nyugalom, amiről a viharos Galileai tengeren tett tanúbizonyságot, amikor megrémült tanítványai felrázták álmából és ezt mondták: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” (Mk 4,38), és mire fel ő higgadtan felment a hánykódó hajó fedélzetére, így szólva a vad, viharos hullámoknak és a süvítő szeleknek: „Hallgass el, némulj meg!”, mire csendesség lett. A sírban, ebben a félelmetes, ugyanakkor magasztos pillanatban nem kezdi el a kendőt izgatottan leráncigálni az arcáról, nem hajítja félre, hanem mindenféle sietség, idegesség és kapkodás nélkül nyugodtan leoldja a fejéről, összegöngyölíti és magától arrébb rendezetten félreteszi. Ezt kitaláció volna? Soha! Távol áll egy romantikus szépíró remekművétől. Itt egy egyedülálló élet páratlan részletének az egészen egyszerű elbeszélését olvashatjuk. Egy olyan életről van szó, amit itt éltek ezen a földön; egy olyan csodálatos élet, amiről – ha őszinte és nyitott szívvel tesszük ezt, – képtelenség úgy olvasni, hogy ne szöknének könnyek a szemünkbe. Persze van, aki azt mondja, hogy ezek csak mellékes apróságok. Így igaz, de éppen emiatt olyan jelentőségteljesek. Ezek az apró részletek leleplező erejűek. A kitalált és megszerkesztett történetek pont ezekben az apróságokban térnek el a tényektől. Ha messziről és elnagyoltan tekintünk a kitalált történetekre, igaznak tűnhetnek, de ha elkezdjük az egyes részleteket mikroszkóp alatt pontról pontra megvizsgálni, hamar felfedezzük, hogy nem a valósággal, hanem fikcióval van dolgunk. Az evangéliumok esetében éppen az ellenkezője az igaz: minél részletesebben és aprólékosabban vizsgáljuk az evangéliumi elbeszéléseket, annál jobban lenyűgöz minket azok igazságtartalma. Ezeket az elbeszéléseket a legapróbb részletekig a természetesség, a magától értetődő igazmondás és az egyszerűség jellemzi, és ezek a tulajdonságok az összes művészi eszközt felülmúlják.

 

3. A KÖRÜLMÉNYEKHEZ KÖTHETŐ BIZONYÍTÉKOK KRISZTUS FELTÁMADÁSÁVAL KAPCSOLATBAN

Vannak olyan bizonyítást nyert és elismert tények, amik megkövetelik, hogy higgyünk Jézzs Krisztus feltámadásában.

1. Vitán felül áll, hogy az egyháztörténet korai éveiben hirdetett legalapvetőbb doktrína a feltámadás volt. Ez volt az a tantétel, amiből az apostolok nem voltak hajlandók engedni, és amivel kapcsolatban mindig felhívták a figyelmet arra, ha azt valaki módosítani szerette volna. Akár feltámadt Jézus a halálból, akár nem, egy biztos: az apostolok mindig és mindenhol azt hirdették, hogy feltámadt. Miért lett volna ez az apostoli bizonyságtétel fundamentuma, ha nem tudták volna kielégítően igazolni és nem hittek volna benne szilárdan? De ez még nem minden: életüket adták ezért a tanért. Emberek soha nem adják életüket olyan doktrínákért, amikben nem hisznek határozottan. Azt állították, hogy látták Jézust feltámadása után, és ahelyett, hogy feladták volna e meggyőződésüket, életüket adták érte. Természetesen tévedésből is meg lehet halni, és gyakran meg is történik, amikor emberek szilárdan hisznek valami hazugságban. Viszont az apostolok el tudták dönteni, hogy látták-e Jézust, vagy sem, és nem adták volna az életüket egy olyan dologért, amiről tudták, hogy nem igaz. Ez nem csak hihetetlen lenne, hanem lehetetlen is. Továbbá, ha az apostolok valóban szilárdan hittek abban –, amit meg is vallanak –, hogy Jézus feltámadt, akkor e hitüket bizonyos általuk ismert tényekre alapozták. Ezek voltak azok a tények, amikről részletesen beszámoltak. Több mint valószínű, hogy nem találtak ki képzeletbeli eseményekről szóló történeteket, ha rendelkeztek olyan valós tényekkel, amiken eleve a hitük is alapult. De ha ezekről a tényekről az evangéliumokban részletesen beszámoltak, akkor arra kell következtetnünk, hogy Jézus valóban feltámadt. Továbbá, ha Jézus nem támadt volna fel, akkor léteztek volna ezzel kapcsolatos bizonyítékok is. Ellenségei felkutatták, és meg is találták volna ezeket a bizonyítékokat. De mit látunk? Az apostolok fel-alá járkáltak abban a városban, ahol Krisztust keresztre feszítették, és feltámadásáról nyíltan beszéltek a gyilkosai előtt is, mégsem volt képes senki olyan bizonyítékokat felmutatni, ami cáfolta volna az általuk hirdetett üzenetet. A legtöbb, amire tellett tőlük, az volt, hogy azt mondták, hogy az őrök aludni mentek, és amíg aludtak, a tanítványok ellopták a holttestet. Ez érdekes, hiszen azokat az embereket, akik tudják, hogy mi történt aközben, miközben ők aludtak, általában nem tekintik hiteles tanúnak. Továbbá, ha az apostolok ellopták a testet, akkor ennek maguk is tudatában lettek volna, és nem haltak volna meg valamiért, amiről ők maguk is tudták, hogy hazugság.

2. Közismert az is, hogy a nyugalom napját megváltoztatták. Az ősegyház tagjai zsidók voltak. A zsidók a hét hetedik napját pihenőnapként és az istentisztelet napjaként tartották számon, de az Apostolok Cselekedetei, illetve ókeresztyén írások szerint az őskeresztyének a hét első napján gyülekeztek össze. Nincs annál nehezebb, mint amikor egy olyan szent napon szeretnénk módosítani, amit évszázadok óta ünnepelnek, és amit az emberek olyan nagy becsben tartottak. Ami itt különösen lényeges, az az, hogy ez a változtatás – a szombat helyett a vasárnap ünneplése – nem egy konkrét rendelet által történt, hanem általános beleegyezéssel. Valami olyan óriási dolognak kellett történnie, ami aztán ehhez a változáshoz vezetett. De mi történt? Az apostolok azt állították, hogy Krisztus vasárnap támadt fel a halálból. Ez tűnik a legésszerűbb magyarázatnak. Sőt, valójában ez az egyetlen elfogadható magyarázat e változásra.

3. De az összes bizonyíték közül a legjelentősebb a tanítványok életében bekövetkezett változás, az erkölcsi átalakulásuk. Amikor Krisztust keresztre feszítik, az apostoli társaságot mély kétségbeesés jellemzi, Látjuk Pétert, az apostolok vezetőjét, aki esküdözéseivel és átkozódásaival háromszor is megtagadta Urát. Néhány nappal később ugyanezt az embert látjuk, de már bátorsággal telve, úgy, mint akit semmi sem képes megingatni. Látjuk a nagytanács előtt állni – a grémium előtt, ami Jézust is elítélte. Így szólt hozzájuk: „tudjátok meg valamennyien, Izráel egész népével együtt, hogy a názáreti Jézus Krisztus neve által, akit ti megfeszítettetek, akit Isten feltámasztott a halálból: őáltala áll előttetek ez az ember egészségesen.” (ApCsel 4,10) Kicsivel később, amikor megparancsolták nekik, hogy egyáltalán ne beszéljenek és ne tanítsanak Jézus nevében, Péter és János így válaszolt nekik: „Ítéljétek meg ti magatok, vajon igaz dolog-e Isten szemében, hogy inkább rátok hallgassunk, mint Istenre! Mert nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk” (ApCsel 4,19-20). Valamivel később, a letartóztatásuk és bebörtönzésük után halálos veszélyben, amikor a parancsnok által elővezetve ismét a nagytanács elé állították őket, halljuk, Péter és az apostolok mit válaszolnak azon követelésükre, hogy ne tanítsanak Jézus nevében: „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek. A mi atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti fára függesztve kivégeztetek. Isten őt mint fejedelmet és szabadítót emelte a jobbjára, hogy megtérést és bűnbocsánatot adjon Izráelnek. Mi tanúi vagyunk ezeknek az eseményeknek.” (ApCsel 5,29-32) Valami óriási dolognak kellett történnie, ami aztán ilyen meghökkentő és radikális erkölcsi átalakuláshoz vezetett az apostolok életében. Semmi mással nem lehet ezt magyarázni, csakis a feltámadással, valamint azzal, hogy látták is a feltámadt Urat.

Ezek a megkérdőjelezhetetlen tények olyan lenyűgözőek és olyannyira meggyőzőek, hogy még az ateista és zsidó tudósok is kénytelenek elismerni, hogy az apostolok szerint Jézus tényleg feltámadt. Még Ferdinand Baur, a tübingeni iskola atyja is elismerte ezt. Még David Strauss is azt mondta, akinek a „Jézus élete” című műve a racionalista szemszögből írt teológiai értekezések egyik legjobbika, hogy: „azt azért el kell ismerni, hogy szilárdan hitték, hogy Jézus feltámadt.” Nyilvánvalóan ezt még személyes ellenérzései mellett ő is kénytelen volt beismerni. Schenkel még tovább ment, amikor azt mondta: „vitathatatlan tény, hogy a keresztre feszítést követő hét első napjának kora reggelén Jézus sírját üresen találták. Ahogy tény az is, hogy a tanítványok, illetve az apostolokkal együtt lévő egyéb személyek is meg voltak győződve arról, hogy látták Jézust a keresztre feszítés után.” Ezek a kijelentések épp az előbb idézett racionalisták számára végzetesek. Egyidejűleg felmerül a kérdés: „Honnét való ez a meggyőződés és hit?” Renan erre a kérdésre megkísérelt választ adni: „egy hallucináló nő (Magdalai Mária) szenvedélyes szeretete egy feltámadott Istent adott a világnak” (Renan, „Jézus élete”, 357.o.). Renan ezzel arra utal, hogy Magdalai Mária szerelmes volt Jézusba. A keresztre feszítés után pedig, elmerengve a történteken, szerelme szenvedélyében annyit ábrándozott, mígnem olyan állapotba került, hogy hallucinálni nem kezdett arról, hogy látta Jézust feltámadni a halálból. Vágyálmait tényként kezelte, így is számolt be róluk. Így aztán egy hallucináló nő szenvedélyes szeretete tényleg egy feltámadott Istent adott a világnak.  De a válasz erre a felvetésre magától értetődő: nevezetesen, hogy egy hallucináló nő szenvedélyes szerelme alkalmatlan ilyen volumenű dolgok véghezvitelére. Ne felejtsük el, hogy milyen volt az apostoli kör összetétele. Vegyünk egy Mátét, vagy egy Tamást, vagy a tizenkettőn kívül egy tarzuszi Sault: az első kettőt meg kellett győzni, Saulnak pedig meg kellett térnie. Egy szerelmi hévtől fűtött hallucináló nő bizonyságtétele nem fog meggyőzni egy olyan makacsul hitetlen lelket, mint Tamás, sem egy zsidó vámszedőt, mint Máté. Képzeljünk magunk elé egy vámszedőt, ráadásul egy zsidó vámszedőt. Reálisnak tűnik, hogy egy ilyen ember számára meggyőző egy hallucináló nő szenvedélyes szerelme? Ez soha nem fogja meggyőzni a hit olyan elkötelezett és ádáz ellenségét sem, mint amilyen a tarzuszi Saul volt. Ennél jobb magyarázatot kell keresnünk. Strauss felvetette, hogy e megjelenés esetleg látomás volt. Strauss elméletének számos híve van még mindig. Erre azt válaszolhatjuk, hogy hiányzott a szubjektív kiindulópont, amire egy látomás esetében szükség lenne. Az apostolok egyáltalán nem számítottak arra, hogy meglátják az Urat. Saját szemüknek is alig hittek, amikor meglátták. Továbbá ki hallott már olyanról, hogy egyszerre tizenegy embernek van látomása, az pedig végképp valószínűtlen, hogy egyszerre ötszáz ember hallucinál (1Kor 15,6). Strauss elvárja, hogy adjunk fel egy ésszerű csodát, csak azért, hogy helyette elhiggyünk ötszáz másikat. Semmi nem képes felülmúlni a hitetlenség hiszékenységét.

A feltámadás cáfolatával kapcsolatos harmadik értelmezési kísérlet az, hogy Jézus igazából nem is volt halott, amikor levették a keresztről. A barátai addig istápolták, míg visszatért belé az élet. Így aztán, akiről ők azt hitték, hogy a feltámadt Úr, valójában soha nem is volt halott, csak újraélesztették. Ezt az alapvetően Heinrich Paulus nevéhez köthető elméletet különféle racionalista írók propagálták és elevenítik fel manapság is, és úgy tűnik, hogy azok kedvenc elméletévé vált, akik tagadják Urunk feltámadásának valóságát. Nézetük mellett azt az érvet hozzák fel, hogy Jézus csak rövid ideig lógott a kereszten, valamint azt, hogy a történelem tanúsága szerint Josephus Flavius idejében állítólag előfordult, hogy valakit túl hamar vettek le a keresztről, aki később aztán felépült.

A következő válaszokat adhatjuk erre:

1. Először is, nem szabad megfeledkezni azokról az eseményekről, amik megelőzték a keresztre feszítést – mindarról, amin Jézusnak át kellett mennie; a Gecsemáné-kerti gyötrelemről, Jézus kihallgatásának és bírósági tárgyalásának elhúzódó, rettenetes tortúrájáról (négyszer hallgatják ki); a korbácsolásról és az abból fakadó fizikai állapotról. Arról se feledkezzünk meg, hogy víz és vér folyt ki átszúrt oldalából.
2. Másodszor, ellenségei minden szükséges óvintézkedést megtettek volna – és meg is tettek – annak érdekében, hogy kivédjék az ilyen próbálkozásokat (Jn 19,34).
3. Harmadszor, ha csak újraélesztésről lett volna szó, akkor, mivel egy teljesen legyengült, valóságos fizikai roncs állt volna előttük, a megjelenéseit is egészen máshogy értékelték volna, és a tanítványok életében bekövetkezett erkölcsi átalakulást sem tudnánk mivel magyarázni. A Josephus által említett állítólagos katona, akinek az esetét bizonyíték gyanánt hozzák fel, bár életben maradt, de egy végletekig leharcolt ember volt.
4. Negyedszer, ha csak újraélesztésről lett volna szó, akkor Jézus apostolai és barátai nyilván tudták volna, hogyan sikerült őt életben tartani, hiszen valószínűsíthetően ők hozták volna vissza az életbe, és azzal is tisztában lettek volna, hogy szó sincs feltámadásról, Jézus egyszerűen csak életben maradt. Viszont, ha így történt, érthetetlen, hogy minek köszönhető az életükben tapasztalt változás. Ez az értelmezési kísérlet inkább csak érthetetlenné teszi a történteket.
5. Ötödször – talán ez a legnyomósabb érvünk –, ha elfogadjuk ezt a magyarázatot, olyan erkölcsi dilemmával szembesülünk, amit nem lehet feloldani. Ha valóban csak újjáélesztés történt, akkor Jézus hamisan állította magáról, hogy feltámadt, holott igazából semmi ilyesmi nem történt. Ebben az esetben a világ legnagyobb szélhámosa lenne, és az egész keresztyén hitrendszer egy csaláson alapulna – egy hazugság lenne a legfőbb fundamentuma. Lehetséges volna, hogy egy ilyen, Jézus személyéhez köthető hitrendszer, ami az igazság, a tisztaság és a szeretet ennyire magasztos alapelveit és előírásait testesíti meg, és ami őszinte szívből fakad, ami mentes a fondorlatok és trükkök mételyétől, csaláson alapulna, és annak alapítója pedig, Jézus, szélhámos volna? Az angliai racionalisák egyik vezetője nemrég megpróbálta bizonyítani az elméletet, miszerint Jézus nyilvánvalóan pusztán csak tetszhalott volt, arra hivatkozva, hogy Jézus oldalából vér jött ki. Ezt kérdezi: „vérezhet-e egy halott?” Válasz gyanánt legyen elég annyi, hogy amikor az ember meghal, akkor egy sajátos folyamat játszódik le, ami a köznyelvben úgy hangzik, hogy „megszakad a szíve.” Ilyenkor a vér a szívburokba szökik, röviddel ezután pedig különválik szérummá (lásd vérsavó, sárgás, vizes folyadék = víz), és alvadékká (vörös vértestek = vér). Így tehát, ha egy halott ember oldalát átszúrják egy lándzsával, és a lándzsa hegye a szívburokba hatol, akkor „víz és vér jön ki”, tehát pontosan az történik, amiről a bibliai szöveg is beszámol. Nos, amivel azt akarták bizonyítani, hogy Jézus igazából nem is volt halott, valójában épp azt bizonyítja, hogy az volt, és épp azt szemlélteti, hogy az erről szóló beszámoló pontos a legapróbb részletekig. Ilyet nem lehet kitalálni. Ez a beszámoló a tényeket tükrözi.

Minden lehetséges feltételezést megcáfoltunk. Csak egy maradt, mégpedig a miénk, nevezetesen az, hogy Jézus valóban feltámadt a halottaiból a harmadik napon, ahogy azt mind a négy evangélium feljegyzi. Akik ezt tagadni próbálják, vékony jégen táncolnak, és ezzel maguk bizonyítják, hogy igaz.

Ezután nézzünk meg több olyan önálló érvet, ami határozottan és végérvényesen bizonyítja Krisztus halottak közül való feltámadását. Vannak ezek között olyanok, amik külön-külön is bizonyító erejűek, de együttesen olyan érvet alkotnak, ami az elfogulatlanul vizsgálódó elme számára minden Krisztus feltámadásával kapcsolatos kételyt eloszlat. Természetesen, ha valaki elhatározza, hogy nem hisz, akkor semmiféle bizonyíték nem fogja meggyőzni. Az ilyet meg kell hagyni azon döntésében, hogy szabadon választotta a hamisságot, és önszántából kitart tévedésében. De annak, aki valóban szeretné megismerni az igazságot, és hajlandó annak bármi áron engedelmeskedni, el kell fogadnia Krisztus feltámadását, mint történelmileg bizonyított tényt.

Egy ragyogó ügyvéd New Yorkban nemrég beszélt a város egyik prominens lelkészével, és megkérdezte tőle, hogy valóban hiszi-e, hogy Krisztus feltámadt halottaiból? A lelkész igennel válaszolt. Az ügyvéd ezután arra kérte a lelkészt, hogy mutasson neki bizonyítékokat. Az ügyvéd magával vitte a bizonyítékként átnyújtott anyagot, és alaposan tanulmányozta azt. Majd visszament a lelkészhez, és ezt mondta: „Meg vagyok róla győződve, hogy Krisztus feltámadt a halálból. De” – tette hozzá, – „most sem vagyok közelebb ahhoz, hogy keresztyén legyek, mint korábban. Azt hittem, hogy ez fejben dől el, és jó érvekkel meg lehet győzni. De most már látom, hogy igazából a szívben.”

Valójában csak egyetlen súlyos ellenvetést lehet felhozni a tantétel ellen, miszerint Jézus feltámadt a halottak közül: „nincs meggyőző bizonyíték arra vonatkozóan, hogy valaha más is feltámadt volna.” Kielégítő válasz lehet talán a következő: még ha bizonyos is, hogy soha senki nem támadt fel Jézuson kívül, az nem bizonyítja, hogy Jézus sem támadt fel, hiszen Jézus élete, természete, személyisége, küldetése, története egyedülálló volt minden szempontból. Tehát azon nincs mit csodálkozni – sőt, inkább elvárható –, hogy egy ilyen élet végcélja is kivételes lesz. Ez az ellenvetés azonban nem más, mint David Hume-nak a csodák létezésével szemben felhozott és már megcáfolt érvének modernizált változata. Eszerint nincs az a bizonyság, amely elegendő lenne a csoda bizonyításához, mert a csodák ellentmondanak a tapasztalatnak. De valóban ellentmondanak minden tapasztalatnak? Már eleve a kérdésfelvetés is feltételezi annak lehetőségét, hogy léteznek. Lehet, hogy kívül esnek mások tapasztalatain, az is lehet, hogy az enyémeken is, sőt, kívül eshetnek ennek az egész nemzedéknek a tapasztalatain is, de mások tapasztalatai, az én tapasztalataim, illetve ennek az egész nemzedéknek a tapasztalatai nem foglalják magába az összes tapasztalatot. Azok, akik otthonosan mozognak a csillagászat és a geológia területén, tisztában vannak azzal, hogy olyan dolgok történtek a múltban, amik teljesen kívül esnek a jelenlegi generáció tapasztalatain. Az elmúlt tíz évben például olyan dolgok történtek, amik teljes mértékben kívül esnek az azt megelőző ötven év tapasztalatain. Az igazi tudomány nem a priori hipotézisekből indul ki, miszerint bizonyos dolgok megtörténte eleve lehetetlen, hanem egyszerűen megvizsgálja a bizonyítékokat, és megállapítja, hogy mi is történt valójában. Nem ferdíti el a tényeket, csak hogy azok összhangban legyenek az a priori elméletekkel, hanem arra törekszik, hogy elméleteit a megfigyelt tényekkel összhangba hozza. Kijelenteni, hogy a csodák nem lehetségesek, valamint hogy semmiféle bizonyítékot nem lehet a csodák mellett felhozni, rendkívül tudománytalan. Az elmúlt néhány évben a kémia területén például olyan felfedezéseket tettek a rádiummal kapcsolatban, amik ellentétben állnak a kémiai elemekkel kapcsolatos összes korábbi megfigyeléssel, és a jól megalapozott kémiai elméletekkel. A tudósok mégsem jelentettek ki ex cathedra, hogy ezek a rádiummal kapcsolatos elméletek nem lehetnek igazak. Ehelyett azon munkálkodtak, hogy kiderítsék, hogy miben tévedtek a korábbi elméletek. Az előttünk lévő eset megfigyelt és rögzített tényei bizonyítják, hogy Jézus feltámadt, és az igazi tudománynak el kell fogadnia ezt a következtetést, az elméleteit pedig ehhez a megfigyelt tényhez kell igazítania. Jézus Krisztus halálból való valóságos és szó szerint értendő feltámadásának tényét nem tagadhatja senki, aki őszintén tanulmányozza a bizonyítékokat, és nem pusztán azért, hogy alátámassza azon a prori elméletét, miszerint a halottak nem támadnak fel a halálból.

 

Forrás: The Fundamentals (1910), V. kötet, 81-105.o.

Fordította: Márkus Tamás András